Szolnok Megyei Néplap, 1978. május (29. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-21 / 118. szám

1978. május 21. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 z a gödör leginkább bomba­A tölcsérhez hasonlított. A hasonlóságot peremének kör alakja igazolta, valamint az a körülmény, hogy ez a ka- réjos alakzat lefelé egyre szűkült, míg végül kis pocsolyában végződött. Ennek felszíne szintén kör alakú lett volna, ha meg nem töri harmóniá­ját egy serény és életerős bodzabo­kor. A víz szárazság idején láthatatlan csatornákon felszívó­dott a gödör aljából, hátrahagy­va sáros nyomait, de abban az évben erre nem sok alkalom adódott: nem volt igazi nyár, szinte minden héten esett, záporok mosták végig a vá­rost, zivatarok csattogtak a házte­tők felett. Előfordult, hogy diónyi jégdarabok hullottak az utakra és a közeli gyümölcsösökre, ilyenkor még az újságok is közölték az öreg utcaseprő képét, ahogy reménytele­nül kopott vesszőseprőjével utat vág a több centiméter vastag jégréteg­ben. A gödör enyhén lejtős, gyepes, bokros hegyoldalban éktelenkedett, egy, a megmaradt lépcső- és korlát­töredékek bizonysága szerint bizo­nyára nagypolgári és minden kénye­lemmel berendezett villa helyén, immár évek óta. A gödör szabályos, bombatölcsérre emlékeztető szép for­máját éppen ezek a zivatarok, viha­rok tették tönkre: a lezúduló vízcsa­tornákat vájt magának a tölcsér ol­dalába, homorulatokat mosott ki, és a kisfiú nagy bánatára belehordta a szemetet. Persze ez a szemét is rej­télyes volt: a terepet, éppen a gödör fenekének közepén egy látszólag még jó állapotban levő teáskanna uralta, ezen lehetett aztán legponto­sabban mérni a vízállást. Nagy esők után a kanna eltűnt, fekete fogója sem látszott ki, szárazabb időszakok­ban viszont határozott formáival ki­domborodott az iszapos fenékből, mint valami ottfelejtett és száradó emberi koponya. De található volt itt színes csem­petöredék, fényes felületük meg­megcsillant a napfényben, más da­rabok pedig recés hátukat mutatva pihentek a gödör oldalában. Volt itt láb nélküli félcipő, éppen úgy he­vert, mintha valaki belegázolt volna a gödörbe, s hogy szabaduljon fog­ságából inkább hátrahagyta azóta megkövesedett, iszapszínű félcipőjét. Voltak itt rongyok és rozsdásodó fémpáintok, téglatörmelék és üveg­cserép, papírhulladék és egy női táska foszlányai. — Ennek a furcsa és gazdag gödör­nek legkülönösebb tulajdonsága mégis az volt, hogy bombötölcsérre emlékeztetett, annak ellenére, hogy csakugyan bombatölcsér volt. Vala­ha szép, szabályos bombatölcsér, pocsolyával és bodzabokorral. A kisfiú Bisz Ferenctől tartott leg­inkább. Bisz nem kímélte mások gödreit. Persze a kisfiú találhatott volna magának sokkal szabályo­sabb, formásabb bombatölcséreket is, olyat is, ami közelebb van az ottho­nához. Kereshetett volna esővájta árkok, nélküli, bodzabokor nélküli, megkövesedett cipő nélküli tölcsért, ő mégis ehhez ragaszkodott. Tanítás után, amikor elvált társaitól, nem a hazáig vezető két saroknyi utat tet­te meg, hanem más-más útvonalon — háthat követik — eljött ide, ehhez a gödörhöz, és leült a szélére. Volt már ott egy lapos ülőköve. Innen órákig tudta volna figyelni a gödör életét. Nagyobb esők után még a bé­kák is megjelentek itt. A gödör védett és jól álcázott volt. Az egykori villa kőkerítése megma­radt, megvolt még a rácsos vaska­pu is, örökre bezárva. De a kőkerítés aljában rejtett és a gyomoktól jól ta­kart szellőzőablakok nyíltak, éppen akkorák, hogy a kisfiú átpréselőd- hessen rajtuk, de egy felnőtt vagy felsőtagozatos már nem. A kert bur­jánzásnak indult elhanyagoltságá­ban, a bombatölcsérhez úgy kellett a kisfiúnak utat vágnia. Bokrok ágait tördelte le, hogy kétrét görnyedve el­férjen. Óvatos volt, vigyázott arra, hogy még itt se hagyjon maga után feltűnő nyomokat. Ismerte már a többieket, a gödörvadászokat és gö­dörspekulánsokat: tele szájjal di­csekszenek saját gödreikkel, csere­berélik őket, kisajátítják egymásét az erősebb jogán. Voltak negyedi­kesek, akiknek már három-négy gödrük volt, és voltak olyan gödrök, amikről már azt sem tudhatta az em­ber, hogy ki is fedezte fel és kié egyáltalán. Megesett, hogy a legna­gyobb titoktartás közepette többen is megmutatták neki ugyanazt a bombatölcsért, osztozkodni próbáltak vele vagy éppen szövetkezni, aztán kiderült, hogy nemzedékek sora nőtt már fel ugyanebben a „rejtett” és „titkos” gödörben, ki voltak fosztva, egy csempetöredéket sem lehetett már találni bennük. Ritkaságszámba ment már az olyan gödör, ahol még ép töltények bújtak meg a föld alatt vagy a fű között, és talán már egy sem akadt olyan, ahol lócsontok voltak. Arról nem is beszélve, hogy igazi gödörnek jó helyen kellett len­nie. Megbízható, jó helyen. Előfor­dult, hogy a felnőttek, anélkül, hogy bárkinek is szóltak volna, egyszerre csak építkezni kezdtek ezen vagy azon a telken. Ilyenkor se szó, se beszéd, betemették a gödröket, el­egyengették a talajt, kihajigálták a maradék féltéglákat a kert szélébe, kalapáccsal leverték róluk az egy­kori maltert, és amit csak tudtak, újra felhasználtak az építkezéshez. A kisfiú kertje háboríthatatlannak tűnt. Elhanyagolt, romos környék volt, az út aszfaltja is megrepedezett. Csak Bisz ne lenne! A kisfiúnak az volt az érzése, hogy Biszék sejtenek valamit. Bisz félelmetes hírű vereke­dő volt, és persze neki voltak a leg­A kisfiúnak újabb kerülőutakat kellett kitalálnia, hogy elmehessen a gödörhöz. Vagy egy hétig nem is mert felé nézni. Vaktában bolyongott ide­gen utcákon és átjáróházakban, már- már megközelítette a kertet, de mert érezte, hogy Bisz vagy Bisz emberei követik, figyelik minden lépését, nem merte magát átpréselni a szel­lőzőnyíláson. Végül aztán éppen a nagy jégeső után, mégis odamerészkedett. Még csöpögött az eső, az utcák üresnek látszottak. Inge átázott, mire végig­kúszott a bokrok alatt. A tölcsér al­ja megtelt vízzel és a jégdarabok szürkésfehér, kásás rétegével. A teás­kanna füle állt csak ki a jégből. SIMONFFY ANDRÁS: Egykori gödreink szebb bombatölcsérei. Bisz felsős volt, és nemcsak verekedni tudott. Értett ahhoz is, hogy lekenyerezze a kis pisiseket, akik vezérként tisztel­ték. Fűt-fát ígért annak, aki új töl­csért szerez neki. Bisznek már moz­dulnia sem kellett otthonról. A pisi- sek befüttyögtek hozzá. Biszék egy romos ház üzlethelyiségében laktak, Bisznek csak ki kellett lépnie az aj­tón, és máris az utcán lehetett. — Mi van, szaroskám? — Ide figyelj, Bisz — suttogták az alsósok. Tudok neked egy tölcsért. — No? — gyanakodott Bisz. — Hol lenne az a kis gödröcske? Itt és itt. — Jaaa... Azt én már két éve fel­ástam. Valami újat mondjál, szaros­kám. Persze nem ásta ki. Csak másnap­ra. És Bisznek jó szimata volt, min­dig talált valamit. Bisz már egy pisz­tolyt is talált egyszer. Bisznek min­dig volt tölténye és puskapora. Bisz mert ásni. Bisz nem félt, azt meg kell adni. Ha csakugyan új tölcsérre bukkant, addig nem nyugodott, míg fel nem túrta. De ezt a gödröt Bisz sohasem ta­lálja meg! Mert ennek a bombatölcsérnek két különleges tulajdonságáról még nem is szóltunk: 1. A bodzabokortól félig takarva, a vízállásmérő teáskannától' mintegy nyolcvan centiméterre, de a legma­gasabb vízállásnál is körülbelül öt­ven centiméterrel feljebb, a gödör gyomos oldalában guggolt egy német páncélököl. Akkora, mint egy gö­rögdinnye. 2. A páncélököltől jobbra és egy kicsit lejjebb félig az iszapba nyo­módva, mintegy a páncélököl vigyo- raként láthatóvá vált időnként a mű­fogsor. Ilyen gödör egyszerűen nem lehe­tett több a kerületben. Talán még a városban sem. Az ilyen gödör volt az álmok netovábbja. És mindez csak az övé, ha megállja, hogy ne szóljon róla. Ami persze igen nehéz volt. Nem szólni egy ilyen gödörről na­gyon nehéz. Egyszer aztán Bisz hozzá csatlako­zott a hazafelé vezető úton. — Van friss puskaporom — mond­ta, csak úgy mellékesen — teljesen száraz. Meggyújtjuk? A kisfiú gyanakodva hallgatta. — A — mondta. — Most? Nappal? — Ha akarod, most. Bogarat ége­tünk, jó? — Haza kell mennem. Múltkor is balhéztak. Érezte, hogy Bisz máshová akar kilyukadni. — Neked van most gödröd? — kérdezte hirtelen Bisz. — Van... Azazhogy — szólta el magát. — Vaaan? És hol? — Volt — dadogta a kisfiú. — Volt egy. De elcseréltem. — Mire? — Egy lendkerekes autóra. — Lendkerekesre ? — hitetlenke­dett Bisz. — És hol van az a lend­kerekes? — Már azt is elcseréltem — ha­zudta ügyetlenül. — Na jó — mondta még Bi6z. És ettől kezdve nyíltan ellenségessé vált vele szemben. Nagy eső volt. A jég leverte a gyo­mot a páncélököl körül, ettől jól látható és csillogó, barázdált fémar­cával nyomasztóan nagy lett. A mo­gyorónyi jégdarabok félkaréjban vették körül, mintha be lenne hűtve. A műfogsor vigyorát csak sejteni le­hetett a lé alatt, de nem látszott. Ült vizesen és iszonyodva a gödör szélén. Féltette a páncélöklöt. Saj­nálta, hogy nem tehet érte semmit. Vajon nem tesz kárt benne a víz? Mi lesz, ha megtámadja a rozsda, ha teleszívja magát nyirkossággal? Ha egyszercsak kiderül, hogy egy ócska vasdarabhoz jár ide hónapok óta... — És istenem, jó istenem, vigyázz rá — motyogta. Megfordult a fejé­ben, hogy odébb kellene görgetnie a fegyvert, be egészen a bodzabokor tövéhez, akkor talán nem lenne annyira kiszolgáltatva az esőnek, és ki sem látszana. Akkor csak ő tud­ná, hogy ott lapul, és soha senki fel nem fedezné, csak az, aki tudja, hogy ott van. Ilyen ember pedig csak egy van á világon. Ö. Lecsúszott a bombatölcsér oldalá­ban. Még sohasem merészkedett ennyire közel a páncélökölhöz. Meg­érintette az ujjával. — Samukám — becézte félelmében. Mert beleborzon- gott a hideg, fémes tapintásba. De odébb gördíteni végül sem merte. Nem játéka, hanem ereje volt ez a fegyver. Az önbizalma volt. Tudta jól, hogy egyetlen kis mozdításra fel is robbanhat. Elégszer figyel­meztették őket otthon is, az iskolá­ban is. Azonnal jelenteniük kellett, ha felnem robbant lőszerre bukkan­tak. De soha senki nem jelentette. A töltényeket összeszedegették, szin­te mindegyik harmadikos-negyedikes tudta már, hogy kell belőlük kirázni a puskaport. Híre járt, hogy az egyik kert végében fel nem robbant pán­célöklöt is találtak. Űjra figyelmez­tették őket: előfordulhat, hogy még álcád -valahol a környéken másik is. Ha valaki rábukkanna, fusson. Azon­nal fusson, a közelébe se menjen. Az osztályba bejött egy katonatiszt, az le is rajzolta a táblára, hogy néz ki, miről lehet megismerni. — Hanyatt-homlok fussatok, meg se álljatok hazáig. És jelenteni, azon­nal jelenteni. Ö meg itt guggol tíz perce, közvet­lenül mellette. Becézgeti. És meg is érintette. A páncélököl nem reagált. Mintha halott vasdarab lenne. A kisfiú gallyakat tördelt, és a gödör széléről rádobálta a páncél­ökölre. A bodzaágak így egy időre elrejtették. — Szevasz, Samukám — búcsúzott. — Holnap megint jövök. Hatalma volt hát mindenki felett. Titkos hatalma. Nem akart élni ezzel a hatalommal, de jó volt arra gon­dolni, hogy... Hogy azt intézhetné el, akit akar. Bosszúvágy nem élt benne. Saját értelmetlen halála néha von­zóbb lehetőségnek tűnt. Az lenne csak a hősi halál! Vagy ha otthon megjelenne vele, és letenné a konyhaasztalra. Csak úgy, mellékesen. Mondjuk akkor ér­ne haza, amikor ordítoznak egy­mással a szülei. — Megcsókoljátok egymást, vagy velem együtt a leve­gőbe repültök, — mondaná. Vagy egyszerűen csak ott gubbasztana előtte Samu a konyhaasztalon, apja kijönne, megkérdezné, kész-e a lec­kével, ő csak úgy odamondaná, hogy „nincs is lecke”, az öreg akkor pil­lantaná meg a fegyvert és .. Mégis Biszre gondolt legtöbbet. Ha Bisz tudná, hogy milyen gödre van neki! De a következő pillanatban már attól rettegett, hogy Bisz min­den igyekezete ellenére sejt valamit. Almában a kisfiú óvatosan meg merte simogatni Samut. Mintha sündisznót becézgetne. Sündisznót nehéz simogatni, de nem lehetetlen. Ha elásná? Miért nem gondolt még erre? Egy hét múlva Biszék elkapták az utcán. Voltak vagy hatan. Nekinyomták a falnak, ököllel ütötték az állát. — Hol a gödröd, szaroskám? — vallatta Bisz. — Nincs gödröm. — Tudom, hogy van gödröd. Fi­gyeltünk, ne félj. — Akkor úgyis tudjátok. — Szóval van gödrög, kis pimasz. Egy ütés a gyomorszájra. De nem vallott. — Majd kinyögöd előbb-utóbb — állapította meg Bisz, amikor a kis­fiú egy jól irányzott síposontrúgás hatására már éppen feladta volna. Ilyen állapotban nem mehetett ha­za. Ajkát lilára verték, megduzzadt, szemhéja felrepedt. El kellett men­nie a gödörhöz. Tudta, hogy nem lenne szabad most odamennie még napokig, akkor is csak este, sötéte­dés után, de nem tudott ellenállni a kísértésnek. Igyekezett összekuszálni nyomait, két osztálytársához is be­csengetett, megmosta arcát, hűtöget- te forró bőrét. Villamosra szállt, le­ugrott két megálló között, kerülőket tett és átjáróházakon -osont át. Samu acélszürkén és közömbösen fogadta. A kora őszi napon sütkére­zett, a bodzaágak elszáradtak már, és odébb sodorta őket a szél. A po­csolya kiszáradt, a fogsor újra elő- vicsorgott az iszapból. A páncélököl védtelen volt és ki­szolgáltatott. Cselekednie kellett. Nem gondolta volna, hogy ennyire nehéz egy páncélököl. Gurítani nem merte, emelnie kellett. Nehezen tu­dott megtámaszkodni terhével a gö­dör meredek oldalában, de sikerült: a fegyver most a bodzabokor biztos­nak látszó fedezékébe került. Földet szórt rá, ráigazgatta az ágakat aztán körüljárta a gödröt. Csak egyetlen pont volt, ahonnan esetleg észreve­hette az, aki nagyon keresi. De csak az, aki tudja, hogy a sötétebb folt nem ócskavas, nem öreg bádogbili, hanem... Nyakát megtekerte a félelem. De akkor már túl volt rajta. — Odébbtettem — ujjongott. — Odébb! De ujjongása rövid ideig tartott. Hátha döglött ez a fegyver? Hátha már régóta csak ócskavas, semmi több? Reszketett a bizonytalanság­tól. Hát ezért? Egy rossz vasdinnyé­ért szenved, hazudik, tart titkot. Eb­ben bízik? Nem kellett sokáig kétségek között élnie. Másnap a környéken lakók külö­nös dubbanásra lettek figyelmesek. Mintha valahol a közelben erősen bevágott volna a szél egy vasajtót. És valami fojtó, nehézkes szag úszott a levegőben. Bisz Ferencnek még a ruhafoszlányait sem találták meg a telken. A kisfiú nem is értette: üres koporsót miért temetnek el? Tóth Imre az ötödik béből óvatosabb volt, nem mert Bisszel együtt lecsúszni a bokor tövéhez, kint várt az ülőkő mellett, a gödör széléhez lapulva, ö életben maradt, csak a jobb karja szakadt le, és fél szemét ütötte ki egy repeszszilánk. Az egész iskolát kivezényelték a temetésre. — A háború még mindig újabb és újabb áldozatokat követel tőlünk — mondta elfúló hangon a sírnál az igazgató. — És most a legdrágább áldozatot: gyermekeink életét. .. isz, mint a legdrágább ál­B dozat? töprengett a kisfiú hátul, idegen sírok között, ahol az osztály — küldött­ségek a lehetőségekhez képest szabályos rendben álltak. A hátsó sorokban már semmit sem le­hetett érteni a beszédekből, látni meg még annyit sem. Többen nevet­géltek, élői meg zord arccal pissze­gett, aki felháborodott ezen. A körü­lötte állók meglepődtek, amikor a kisfiú hüppögni kezdett. Nem tud­hatták, hogy tehetetlen düh rázza, mert rádöbbent, hogy ez az ő teme­tése lehetne. „Bisz — csikorgatta a fogát —, mindig Bisz. Az én göd­römben, az én páncéklöklömmel, az enyémmel... ” Védtelennek és keservesen csallatottnak érezte magát. meg­Osszeállította: Őri Zoltánná Kiss Attila: Dea portréja PAPP MÁRIÓ A további fejlődés biztosítása érdekében formálhatatlanok vagyunk és kicsapongók egyesek türelme kezd betelni irányunkban jólértesültek tudni vélik már megszövegezték a határozatot melyben helyettünk egy másik korosztályt kényszerülnek kinevezni ifjúságnak Örökre Honnan őrzünk olajágat ha kevés zöldünk is kiszárad hogy bízzuk a fényt szemünkre ha éjszakánkba fordul tükre hogy lesz majd cél a semmiből ha még nem is él ki máris öl ha alig fut egy percnél többre miből telik majd örökre RÓNAY GYÖRGY Záróra Életem polcain már, bárhova nyúlok, itt is, ott is hiányzik valami. Ellopták, elkallódott, elhagytam valahol. Egyébként a szem is romlik, emlékezet is lankad, szív is rendületlenül ver. A kézből nemsokára az utolsó könyvet is kiveszik. Befejezzük az olvasást. Ars poetica Csak tartani a tollat mozdulatlan, s várni, míg saját • súlyától lecsöppen róla a vers. És beissza a föld.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents