Szolnok Megyei Néplap, 1978. május (29. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-21 / 118. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. május 21. LESKÓ LÁSZLÓ: mikor Árendás úgy két óra tájban ha­zalépett, hogy ha­rapjon valamit, az asszony éppen a gyerekkel viaskodott. Az utóbbi időben egyre bogara­sabbakká terebélyesedtek a vezetőségi ülések, az elnök­nek úgy tűnt, mintha jóma­ga is rejtvényt játszana: mondandója nem egyenesen, hanem labirintusi zegzugo- kon át jut el a célig — ha eljut. Közben kiszárad teste- lelke, a bőre rászikkad csontjaira, akár a télire hú- sátvesztő szilva a magjára. Fájt a feje, erre még az iro­dában magába nyomott egy pirulát. Ezt meg rögtön visszáruzni akarta az üres gyomor. A fülébe legyekként bozsorogva betelepedtek, párzottak és szaporodtak a gyűlésen neki címzett hoz­zászólások. Hörbölte az ételt, itthon nem kellett fegyelmeznie magát a csörömpölés nélküli kanalazásra, mint az elnöki továbbképzések verejtékesen óvatos étkezésein, melyeken a lelepleződéstől félt: mások­tól mintázza a kés és villa páros használatát. Kedélyé­re nagy fekete madár tele­pedett. Az asszony a gyerek­re acsarkodóit, de Árendás- mik hallása volt rá, hogy az ostorcsattanásos hangsúly tulajdonképpen az ő késé­sének szól. Az „Isten verte kölyke, én nem kínlódok to­vább veled!” csomagolása annak a ki nem mondottnak, hogy „Az én munkám eb­ben a házban csak annyit ér, mint a ló pottyantásaí” Való igaz, hogy Margit már régen túl lehetne a mosoga­táson, ha ő nem késik.! De a férfiból még nem párolgott el a délelőtti gyűlés sósavas hangulata, amiatt nem gurí­tott békítgető mondatokból szőtt szőnyeget az asszony elé. Lányakorú fehércseléd volt ez a Margit, dédelgetni kellene, akár a macskát, hi­szen amíg meg nem nyerte magának, nem volt se éjje­le, se nappala miatta. Attól a perctől, mihelyt a kettőjük dolga kitudódott, senki sem merte többé szépcombú Mar­gónak hívni az adminisztrá­torlányt. Árendás azonnal elvált első asszonyától. Sze­gény Lidi csak tyúkültetés­ben, paprikapalántázásban, mosásban, takarításban tu­dott gondolkodni! Az elnök elvette Margitot. Már göm- bölyödött a lány hasa. — Vesződjön veled egy­szer a kujtofgó apád is! Az asszony lecsapta a gye­rek elé az írószerszámot, és magukra hagyta őket. Me­nése mostanában kezdett pu­ha macskamozdulatokból súlyt éreztető döcögőssé ala­kulni. Árendás érezte, hogy a nemtörődöm járás neki be­szél. Már nincs miért inger­kedve ringatózni... Odaállt a gyerek mellé. — Elakadtál? A gyerek gyanakodva le­sett fel rá. Árendás ez, le sem tagadhatná az apját! Süntüske-kemény hajbokor, sovány arc — mintha belül­ről viccesen beszippantotta volna a fölösleget a fogsorok közé — pereménél kifelé pördülő fül, á szem keskeny résben kuksol: rozsbarna, akár az anyjáé. Mégis vala­hogy alamuszi ez a gyerek; nagyapa korú apa és nagyon- is asszonyos menyecske bók- kanó fejű termése. Nem volt ideje összemelegedni a fiával. Otthoni szűkös idejét Margit igényelte. — El... elakadtam — le­helte a gyerek. Miért fél ez tőle? Árendás­ban mézgásodni kezdett a bosszúság. Szemével csap- dázni akarta a fia pillantá­sát, de a rozsbarna golyók ide-oda szökdöstek előle. Furcsa — döbbent rá — ezt a gyereket még sohasem hallotta nevetni. Mosolyt préselt az arcára, belefájdul­tak a pofacsontra,feszülő iz­mok. Bizalmat követelő — s nem kérő — nyájasság ez, érezte. Puhább, lágyra most nem tudta igazítani vonásait. mígnem elemészt téged — Hoci! — nyúlt a köny­vért. A' gyerek a válla völgyébe húzta a fejét. Árendás fenn­hangon olvasta a példát. Mindent hangosan olvasott, így szívósabban kullancskod- tak agyába a szavak. „Ló­fogattal egy katasztrális hold földet lehet felszántani egy nap alatt. Egy traktorral hét holdat. Hány hold különbsé­get jelent ez 19 nap alatt?” Szokványfeladat! Az ő fia ne tudná ezt megoldani? A hirtelen sarjadt fölényérzet — magunk alá tapodjuk a példát! — békülékennyé tette. — Hogyan gondolkodtál, Sunyukám? A gyerek pillantása a fü­zetlapra fagyott. Sipítós hangja útközben meg-meg- karcosodott: — A tizenkilencből el köll venni hetet... — Krrrossz! Kiröffent belőle, mielőtt fegyelmezte volna magát. Már leleplezte magában: mostanában elégedetlensége sebesebb a meggondolásnál. Csak óvatosan, mint a hí- Hnes tojással! Puhított a hangján: — Mondd el a példát, Su­nyukám ! A „Sunyukámba” azonban belefőtt egy kis keményítő is. A gyerek szemhéja mint a fészkéről rebbentett madár szárnya. Kiugró pofacsontján sűrű pontokban kezdett pi­rulni a bőr. Árendás elfordí­totta a fejét: istenverte köly­ke! — A traktor hét holdat szánt föl. Akkor tizenkilenc nap alatt mennyit? A gyerek nem képes eme­leteiben látni az épületet! Árendásban egyre taraj osab- bakká híztak a rosszkedv hullámai. Kezdjük elölről. — A lófogat egy nap alatt hány holdat szánt? Sunyu izzadt kis mancsá­val a füzetet gyűrögette. Az arca nyálkásan csillogott, mintha olvadásnak indult volna. Torkából csak több­szöri nekikészülődésre ugrot­tak a szavak: — ... A lófogat... hetet. Ugye? A reménykedő „Ugye?” kegyelmet kunyerált. Áren­dás előtt megbillent a világ. A fia — egy Árendás gye­rek! — nehéz gondolkodású. — Te isten barma, te! Egyet szánt föl egy lófogat egy nap alatt! Egyet szán­tottam föl, pedig majd’ a belem lógott ki, úgy törtem magam abban a rohadt ge- vernyásban, hogy gazdább legyek a gazdánál! Érted, te isten barma kölke?! ... Hány holdat szántott föl a paraszt? — E... gyet — vacogta a gyerek. — Egyet! A gép meg he­tet! Akkor tizenkilenc nap alatt hány holdat hasogat föl? Ide nézz a szemembe! Áliánál fogva megemelte a fia fejét. A kocsonyás ned­vességtől undorodott: kire faj zott ez a kölyök? Lidi, az első felesége volt. ilyen rívós, de az meg ez a rakás kis szerencsétlenség, hogy jön össze?! Homlokfalát belülről égette valami. Nem hallotta, mit mond Sunyu, csak a hangsúlyából érezte ki, hogy újra mellébeszél. A szégyene ez a kölyök, az emberek a markukba röhögnek: az el­nök fia megbukott! — Amikor a traktorra ül­tem, öt-hat holdat megszán­tottam. Nem hetet! De ötöt; azt meg! Kemény gyerek voltam!... Tizenkilenc nap alatt tizenkilencszer ötöt... Azt mondták az emberek: „Árendás Jani, te zsellér­származék létedre rápirítot­tál a gazdákra, légy az elnö­künk!” ... Tizenkilencszer öt, érted ?! A gyerek orrából szivárgó zöldessárga páros patak el­érte Árendás kezét. Nem tudta megmagyarázni, ho­gyan : egyszerre valahogy a délelőtti gyűlésen volt me­gint. De mintha nem is ő lett volna, hanem a gye­rek ... Vagy ő, csak a ben- sejében gyerekként. Űjra hallotta a főagronómus sza­vait: „Jani bátyám, lépnünk köll. mert minket lép le az idő. Már nem lehet szakérte­lem nélkül...” Mondd ki: hülye vagyok! „Nem erről van szó, te is tudod. De a bővített újratermelés azt kí­vánja ...” A friss okleveles állattenyésztő bólogatott; ki­zárták őt maguk közül az idegennyelvű szakkifejezé­seikkel. Ütött. — Gatyába rázni a szö­vetkezetei — jó voltam!? melte a kezét újra. Éjszakákat a terv fölött gunnyasztani — jó voltam? ... Elnökként is trak­torra ülni — jó voltam! ? ... Hitelt kikuncsorogni — jó voltam?!... Kitaníttatni az agronómussá vakaródzott urakat — jó voltam!? A gyerek némán állta az ütéseket: se holt nem volt, se eleven. Margit vijjogva röppent ki a belső szobából. — Megölöd, te állat!... Segítség, emberek! A boltból átszaladtak né- hányan, és lefogták Árendás Jánost. A boltos telefonált orvosért. » Á llok a férjem előtt, anyaszült meztelenül. Nemrég keltünk fel, férjem az ágy szélén ül ing­ujjban, és a nyakkendőjét köti. — Mi az a folt ott? — kérdezi. Ösztönösen végigné­zek magamon, mert a fér­jem tekintete rám irányul, egyenesen a hasamra. De semmit sem látok. — Milyen folt? kérdezem vissza. A férjem nehézkes, meg­fontolt ember, és a kérdések­re sohasem válaszol azonnal. Előbb rágódik egy sort, mint­ha nem találná a szavakat. Most is hagyja, hogy ott áll­jak a szoba közepén, egyene­sen és mozdulatlanul mint valami festőmodell, mikor a növendékek rajzolják. Végre megszólal: — Az ott lent, a falon. Hirtelen az jut eszembe, hogy ha valamikor így álldo­gáltam volna előtte, egy szál minden nélkül, és ő olyan hosszasan és figyelmesen szemlél, mint most, már rég begerjedt volna, és elfelejte­né, hogy tulajdonképpen mi­ért is bámul. De most semmi jele az izgalomnak. Tekinte­te fürkésző, de egészen hig­gadt: sötéten fénylő szemé­ben nyilvánvaló a közöny. — Áz ott, a fűtőtestnél — makacskodik. Megfordulok- Valóban ott a folt, a fűtőtest mellett, a falon. De hogy láthatja, ami­kor a folt meg ő között ott állok én, teljes életnagyság­ban? Érdekes formájú, sza­bálytalan folt, hasonlít Észak-Amerika térképéhez. — Csakugyan. Mi a csuda lehet? — mondom. Közben odalépek a fűtő­testhez, és úgy teszek, mint­ha nagyon érdekelne. Aztán megfordulok, de annyira oda­tapadok a falhoz, hogy majd­nem az egész foltot eltaka­rom. — Nedvességfolt — jegyzi meg. Még mindig szorosan a fal­hoz simulva, egy kicsit hec- celődve megszólalok: — És ráadásul milyen fur­csa formája van. Lássuk, mi­lyen megfigyelő vagy! Mire emlékeztet téged? Megköti a nyakkendőjét, aztán újra a foltra mered, azaz keresztülnéz rajtam, és azt mondja: — Igazad van, tényleg fur­csa. Olyan, mint Észak-Ame­rika. — Már nem szeretsz — vonom le a következtetést. — Miből gondolod ? Azt kellene válaszolnom -erre, hogy: „Abból, hogy át­látszóvá, láthatatlanná vál­tam számodra. Ügy nézel át rajtam, mintha üvegből vol­nék, mintjhai nemi is léteznék’ ’ — de nincs hozzá bátorsá­gom. Hallgatok, ott állok csí­pőre tett kézzel, és úgy ér­zem magam, mint egy görög váza. ö közben felkapja a zakóját, belebújik és már megy is: — Rohanok, már el is kés­tem. Szervusz. iMagamra maradok, lassan felöltözöm, és gondolkodom. Teljesen világos: láthatatlan­ná váltam számára. Csak ő nem lát, vagy talán mások sem? Behívom a szobalányt, megint csak odaállok a folt elé és megkérdezem tőle: — Giovanna, ez a folt... mi ez a folt itt? — Melyik, asszonyom? — Ez itt, a fűtőtest mellett. — De asszonyom, hogy lát­hatnám, ha eltakarja? Egy kicsit félrehúzódom. — Jé, tényleg, mekkora folt! Vajon mi lehet? Még ugyanaznap ülünk az asztalnál, szemben egymással. Alberto Moravia: A láthatatlan asszony A férjem háta mögött, a fa­lon egy csupa-girland fake­retben szecessziós tükör lóg. Ha egy icipicit jobbra dőlök, nagyon jól látom magam benne: szép vagyok, nagyon szép, és ma úgy öltöztem, ahogy a férjem szereti. Sem­mi melltartó, csak egy vé­kony, puha pulóver, jó mély V-alakú kivágással. Tudom, hogy régebben majd megve­szett ha meglátott így. Most belép Gilberta, a férjem unokahúga. Tizenhét éves, melle alig, combja annál in­kább. Két hete a vendégünk. Nem ül le azonnal, elkezd matatni a hátam mögött, a tálalószekrényen. Valami or­vosságot csepegtet egy pohár­ba. A férjem mereven bámul rám, és én teljes bizonyos­sággal érzem, hogy tekintete mint két kardhegy, áthatol a mellemen, és belefúródik valamibe, ami mögöttem van. Egy idő múlva vontatottan megszólal: — Gilberta, nem gondolod, hogy túl mini a szoknyád? Gilberta nem felel rögtön. Az orvosságcseppeket szá­molja: — Nyolc, kilenc, tíz, tizen­egy, tizenkettő. — De aztán tiltakozik: — Ugyan már! A férjem változatlanul ke­resztülnéz rajtam. Gilberta nem mozdul; talán az orvos­ságot kortyolgatja. Beszélget­nek, és a férjem még valami megjegyzést tesz a miniszok­nyák hosszúságáról, (meg a miniszoknyákhoz viselt csiz­mákról. Egyre láthatatlanabb­nak és átlásztóbbnak érzem magam. Másnap vasárnap, és elha­tározzuk, hogy vadászni me­gyünk: ő, Gilberta és én, va­lamelyik barátunkhoz, ahol főleg fácánt és fürjet lehet lőni. Mindhárman útrakészen állunk a villa kertjében, Gil­berta és a férjem beszáll a kocsiba, én pedig megyek, és kinyitom a kaput. Mindig így van, ha kocsival megyünk valahová: a férjem beül a ko­csiba, én meg kinyitom a ka­put. De ma Gilberta ül mel­lette, és nekem furcsa, rossz érzésem támad: ezek ketten ott ülnek, és a szélvédő mö­gül engem néznek. Én pedig szorongva és ügyetlenül ne­kiveselkedem, hogy kiakasz- szam a két nehéz vasreteszt. Végre sikerül. Rájuk sem he­derítek, pontosabban úgy te­szek, mintha rájuk se néz­nék, de valójában nagyon fi­gyelek. Talán azt képzelik, hogy az üveg mögött nem le­het látni; összehajolnak, és sietősen megcsókolják egy­mást. Aztán hirtelen megló­dul a kocsi, és alig tudok fél- reugrani. A férjem szokásá­hoz híven, a legnagyobb nyu­galommal azt mondja: — Valami van ezzel a ko­csival. Magától elindul. Elindulunk, ők ketten elől, én a hátsó ülésen. Odaérünk, behajtunk az erdőbe, aztán egy tisztáson megállunk, és kiszállunk a kocsiból. A fér­jem és Gilberta szorosan egy­más mögött halad, én úgy húsz méterrel arrébb tőlük. Mindhármunkon vadász-sze­relés; bőrkabát, csizma, pus­ka. Az erdő ritkás, ősz van, a földön száraz levelek; ko­ronájukig borostyánnal be­font, magányos ággal. Fekete madarak ugrándoznak, kutat­nak az avarban, majd derék­ba csípett, vonagló kövér fér­gekkel a csőrükben felröp­pennek. A nap vörösen izzik, a levegő, mint mikor avart égetnek, füstös*bágyadtkék. A férjem lassan lépked, néha hirtelen megáll, felnéz: azért csinálja, hogy egész testével Gilbertához simulhasson, aki már nem is mellette, hanem szorosan mögötte halad. Gil­berta minden alkalommal, mikor a férjem megtorpan, úgy tesz, mintha meglepőd­nék, de egyetlen eevszer sem húzódik hátra, vagv tér ki az ütközés elől. Egy-egy pilla­natra a mellével és a hasá­val a férjem hátára tapad. Mindezt teljesen világosan látom. Dolgozni kezd az agyam, és már ott tartok, hogy nem tudok parancsolni a gondolataimnak. Jó, én a férjem számára láthatatlan vagyok; úgy is viselkedik, mintha nem látna, mintha ott se volnék. Az is igaz vi­szont, hogy a láthatatlan em­ber olyasmit is megtehet, amit a láthatónak nem sza­bad. Például, élve ezzel az adottságával, felemelheti a puskáját, célba vehet valakit, és lelőheti. Senki sem fogja észrevenni, hiszen láthatat­lan. Arra gondolok, hogy lát­hatatlannak lenni mégsem egyértelműen rossz dolog. Jelent ugyan némi hátrányt, de vannak előnyei is. Furcsán tompa visszhang­gal puskalövés dördült. Lá­tom, amint a páfrányok kö­zött a kutya nekiiramodik, aztán Gilberta karját szoron­gatva előbukkan a férjem. A kutya visszajön, szájában vérző fácánkakas. A férjem és Gilberta lehajol. A kutya feje fölött azok ott ketten összecsókolóznak. A férjem felrikolt: — Az első fácán! Nem szólok semmit, hala­dunk tovább, befelé az erdő­be. Egyszer csak kiérünk egy buján zöldellő, szabályos négyszög alakú tisztásra, amelyet mind a négy oldal­ról sűrű, vöröslő bozót sze­gélyez. Elhatározom magam: láthatatlan vagyok, ez az a hely és ez az a perc! Odaki­áltok a férjemnek, hogy néz­zen csak jobbra, ott egy cso­dálatos fácán. Mindketten engedelmesen odafordulnak, én pedig bal felől rájuk eme­lem a puskát, és célzok: az első golyót ő kapja, a máso­dikat Gilberta. Jó lövő va­gyok, nem fogom elvéteni. És akkor hirtelen elrepül előttem a fácán. Jobbról balra. A férjem, mint a vil­lám, megfordul, nem is cé­loz, csak lő. A földre rogyok, arccal a hűvös, kövér fűbe. Még látom, hogy a férjem el­lépked mellettem, megy a fá­cánért, amit az énraj tam ke­resztül lőtt golyóval talált el. És látom világos nyersbőr csizmáját, még a fűzőjébe szorult fűszálakat is. ö nem lát engem, láthatatlanabb vagyok, mint valaha. Itt fo­gok elvérezni a fűben, ők pe­dig nélkülem térnek vissza a városba.

Next

/
Thumbnails
Contents