Szolnok Megyei Néplap, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-09 / 83. szám
I 1978. április 9. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Emberigényem mérhetetlen Beszélgetés Szabó Magdával Az írónőt nehéz órájában találtam otthonában. Mindössze néhány perce tudta meg, hogy elvesztett egy régi barátot. (Abban , a reményben maradtam ott, hogy a beszélgetés talán segít elviselni veszteségét.) Sietve szeretett városáról érdeklődtem. — Nagyon nehéz sorsú városban születtem — vette át a szót Szabó Magda, akár egy feléhajított mentőövet —, Debrecen semmihez sem hasonlítható. A városnak különös története van. Az egész ország történetét példázza. Nem véletlen, hogy Kos- suthék is odamentek a szabadságharc nehéz időszakában.. Külföldön Debrecen nevét hallva mindig akad valaki, aki felemeli a fejét. —' Adott ez a város elegendő útravalót? — Hogyne adott volna! — csattant fel. — Ott tanultam meg beszélni. Az a sajátságos mondatlogika a debreceni kollokviális nyelv, amellyel írásaimban is építkezem, s amelyben Csokonai és Fazekas is beszélt, onnan van. A proporció, a város arányai: a debreceni kollégium és a puszta egymás mellett... Ott szoktam meg a távlatokat, a nagy eget és a nagy erdőséget. Ott jártam iskoláimat, amíg le nem doktoráltam. — Ki figyelt fel először íráskészségére? — A tanárom, Szondy György, ö mondta nekem még 12 éves koromban egy sikeres pályázat megírása után, hogy belőlem pedig író ■lesz. Végigvigyorogtam az egész utcát hazafelé. De ez csak nekem volt világkomédiája, mert a családban sok író volt- A nagyapám, a dédapám, az édesanyám. Valamennyien publikáltak. (Ez is benne van a Régimódi történetben.)’ íróvá lenni? Kiszámíthatatlan foglalkozásnak tűnt az akkori szegény Magyarországon. Pedig írtam drámát. is, prózát is. Ez volt a mániám. — De mi akart lenni? — Latin tanár. Az is lettem. 1943-ban először tanítottam latint és magyart. Ott ahol magam .is tanultam korábban. De csak segéddíjas tanárként. Hamarosan Hódmezővásárhelyre kerültem egy kálvinista felekezeti iskolába. — És komolyan írni? — Minden Debrecenben kezdődött. A város 1944-ben, ahogy az új kormány megalakult, engedélyt kapott egy irodalmi folyóirat szerkesztésére. Kardos László szerkesztő azon töprengett, miként lehetne megtölteni a lapot, így jöttek el hozznák, Szabóékhoz, ahol, tudták: él egy fiatal tollforgató lány. (írtam. Gondoltam, ha nem megy, visszamegyek Hódmezővásárhelyre tanítani.) Versekkel kezdtem, mert mindig azt hittem, nem tudok prózát írni. — Hogy került Pestre? — Amikor .az új kormány felköltözött a fővárosba, velük jöttem én is. A minisztériumban filmügyi és irodalmi referens lettem. Hogyne érdekelt volna a munkám! Életemben először láttam filmforgató-könyvet. — Félt a prózától és mégis belevágott később. — Anyám már elég idős asszony volt, amikor comb- nyakcsont-töréssel hosszú időre gipszágyba került. Közben férjhez. mentem Pesten és újra tanítottam egy általános iskolában. Fizetésünkből nemigen tudtunk hazajárni. Ezért kezdtem prózát írni, egy meseregényt. Levélben, hogy legyen mit anyámnak otthon várnia. írogattam vagy fél éven át. így született meg az első prózám, a Szigetkék. Talán ha nem írom meg, anyu meg sem gyógyul. Lámpaláz nélkül írtam, s kiderült, hogy sok bajom és gondom között elvesztettem gátlásaimat a próza iránt. — Mégsem ez a könyv jelent meg nyomtatásban először, hanem a Freskó. — Négy kész könyvvel jelentkeztem szinte egyszerre. Két verseskötet már a hátam mögött volt. (Akkor raktak, ki az állásomból és utána tízéves hallgatás következett-) Közben megírtam a Freskót, az őzt, a Zsófit. Egész életemben írtam. Olyan volt ez, mint a fogmosás. Hozzátartozott napjaimhoz. Hogy írásaimat nem láttam nyomtatásban? Nem láttam! A Magvető lektorai 1956 után kerestek meg. Nem volt fájdalmas ez a várakozás, nem olyan a természetem. — Ügy érzem, ön nagyon kiegyensúlyozott ember. — Azt hiszem, egész életemben az voltam. Csak akkor esem kétségbe, ha tényleg leszakadt a világ a fejem felett. Egyébként türelmes és csöndes vágyók. Egy szép, nyugodt esőnek is tudok örülni. Harmóniám • valószínűleg annak köszönhetem, hogy le- írhatatlanul szép gyermekkorom volt. Szüléimhez nagyon kötődtem. Két ember, apám és anyám, elhatározta, hogy megtanít egy gyermeket nevetni, félelmét nem ismerni. Mindig szerencsém volt azokkal az emberekkel, akiknek közelében éltem. A férjemmel is. Életemben első az otthon szilárdsága. Éneikül nincs munka. Legyen kit szeretnem és kiről gondoskodnom. — Ez magyarázná lokálpatriotizmusát is? — Igen, így értheti meg Debrecent. A város ma a folytonosságot jelenti számomra. Régen, amíg éltek, a szüléimhez mentem. Ma a debreceni barátainkhoz járunk le. — Mikor tudatosult Szabó Magdában íróvá válása? — írói életünket együtt kezdtük a férjemmel Pesten. Mindig tudtam, hogy író vagyok, csak azt nem ítélhettem meg, hogy milyen. — Mostanában sűrűn jelentkezik drámákkal. — Prózaírónak vallom magam, de az utóbbi időben egyre jobban a színház felé fordulok. Imádtam a színházat. Gyerekkori játékaim között ott' volt a színház is. Regényeimről később azt mondták, a párbeszédek és a figurák is drámaiak, így kért fel Simon Zsuzsa, a Thália Színház akkori igazgatója első színpadi munkám megírására. A Disznótor című regényemből született meg a Kígyómarás. Rájöttem, hogy megbirkózom a dialógussal is. — A nemrégiben bemutatott Régimódi történet sikert hozott. — Ilyen tömegű levelet még soha nem kaptam. Nem nosztalgiáról van szó. A fiatalok is megnézik a darabot és írnak nekem. Talán azt érezték meg, hogy a családok meg az ország valahogyan összefüggnek egymással. — Válaszol a levelekre? — Minden levélre válaszolok, ez gyerekkori fogadalmam. Nagyon szorgalmas munkával néha 50—60 levelet is megírok hetenként. Nagyon rendszeres ember vagyok. Tizennégy évig tanítottam, sok mindent megszoktam. Ezért könnyű korán felkelnem. De az írás mellett a családomat és az állataimat is el kell látnom. — Regény vagy színdarab lesz a következő munkája? — Esszékötetemet írom, Régi és új írásokat szedek össze, — Megítélése szerint hova érkezett el pályáján? — (Felnevet:..) Soha életemben nem gondolkoztam azon, hova juthatok el írásaimmal. Azt viszont megtudtam, hogy Debrecen városához fűződő szerelmem nem egyoldalú! Az írói pálya olyan, hogy az ember rengeteg sebet, sérülést hurcol magával. De így .van ez rendjén. Soha nem vágytam lombikélet után. — ön rendkívül erősen kötődik az emberekhez. — Érdekelnek az emberek, mert igénylem őket. Emberigényeim mérhetetlenek. Tizenhét éve lakom itt a Júlia utcában, és aligha van valaki, ak't ne ismernék a környéken. Nagyon is vidéki vagyok. Tudnom kell róluk mindent. Soha nem vagyok egyedül és ne is legyek, mert az borzasztó. Kell, hogy körülvegyenek az emberek. így jó nekem az élet. Szémann Béla KÖLTÉSZET NAPJA — 1978 JÓZSEF ATTILA: Ars poetica Költő vagyok — mit érdekelne engem a költészet maga? Nem volna szép', ha égre kelne az éji folyó csillaga. Az idő lassan elszivárog, nem lógok a mesék tején, . hörpintek valódi világot, habzó éggel a tetején. Szép a forrás — fürödni abban! A nyugalom, a remegés egymást öleli s kél a habban kecsesen okos csevegés. Más költők — mi gondom ezekkel? Mocskolván magukat szegyig, koholt képekkel és szeszekkel mímeljen mámort mindegyik. Én túllépek e mat kocsmán, az értelemig és tovább! Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát. Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad! Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat. , Nincs alku — én hadd legyek boldog! Másként akárki meggyaláz s megjelölnek pirosló foltok, elissza nedveim a láz. Én nem fogom be pörös számat. A tudásnak teszek panaszt. Rám tekint, pártfogón e század: rám gondol, szántván a paraszt: engem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között; rám vár a mozi előtt esté suhanc, a rosszul öltözött. WEÖRES SÁNDOR: A fűzfavesszőkisasszony Jártam a patak hajlatán és szóltam egy fűzbokornak: Ezentúl legyél leány. — Virágnyitó évszak ege fordul, és a hegytövi patak-oldalon az iszaptól tiszta derekammal nyújtózkodom, hajladozom. Az égen fekete táltos nyargal, patái alól éjszaka fürtökben szakad á tűz, és fut a fehér orrszarvú a hegyről és rámnéz: Ki ez a szűz? Lombjaimat lehajtom, titkomat temeti arcóm, hiába érint a szellő s a tavaszi csillagok ezre, bőröm alatt parázs éget, könnyet facsar sisteregve, az itatón átgázolt a csorda, ágaimat letiporta, nem ivott a tiszta vízből, csülkeivel fölkavarta. Az égen fekete főnix fürdik, szárnyáról éjszaka fürtökben pattog a fény, a fehér orrszarvú a hegyre visszatér, titkommal elszáradok én. — Jártam a paták hajlatán, elperzselödött a fűz a parton. Tisztán emelem a fénybe arcom, rosszat ki mondana rám? TAKÁTS GYULA: S hol táborokba • gyűlt bitangok verseim rendjét üldözik, fölindulnak testvéri tankok szertedübögni rímeit. Élővé zöldülő Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem! Pontosan vándorlunk mi is, akár a hangyák, a lepkék, a fák és a virágok is.'.. Egy szabályhoz kötött jelenlét DEVECSERI GÁBOR: Ez a költészet Lásd a szirmot tűzlánghak és a lángot sziromnak — s máris fogod a világot. Ez a költészet. Ez a költészet: kimondani, amit más csak sejt, de sejt és kimondaná, de nem mondja ki. Tovább: felismerése és rögzítése annak, hogy a dolgok mind egymásba is vannak: hogy minden összefügg s hogy ez összefüggés átérzése örömöt ad. S végül: hogy gondolkodásra kényszerít; nemcsak megláttatja, de át is áramoltatja egymásba a dolgokat. Mint mikor egy jóillatú kertben az illat egyszerre csak — méz, hárs, akác — határozottabban érezhetővé válik, mert a szellő (a rím, a ritmus, a gondolatritmus) átsuhan rajta. rendjében egymásra terítve, mint tenger-fenékre föveny, rakódunk sulykolt, elhagyott ruhák. Iszonyú kővel mángorol a menny • s e szervetlen óriás terep nem is oly szilárd ölén e holtával élő szőttes világít... Áramlik tőlünk és felénk... És az benne a szép, ahogy körülfog és ragyog minden és éberré, szebbé is az tesz; ez élővé zöldülö feledés hangyákkal, pillangókkal az irdatlan tér fölött! A léthez kötött telt lebegés kisimult szárnyain az a csönd, amelyben úgy fénylik a képlet, hogy benne csak minden pontosabb. Ahogy számolja halhatatlan mély tengerét a habra omló hab. összeállította: őrt Zoltánná
