Szolnok Megyei Néplap, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-09 / 83. szám
e SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. április 9. Bistey Ä Ä r r *"«• EGY SZÁL DRÓTON A két telefonszerelő szombaton délelőtt jött ki. Nem volt sok dolguk, mert a vezetékeket már korábban kihúzták az iskoláig, most csak a csatlakozókat kellett Ibesze- relniük. örültek a hétvégének, délutáni és vasárnapi programjukat tervezgették. Nem siettek, sőt húzták az időt, hogy pontosan fájrontra érjenek vissza a városba. Annyi hasznom volt ebből, hogy mindent nagyon gondosan megcsinálták, még a lehullott vakolatot is összesöpörték. Megittunk egy pohár bort, .azután elköszöntek. Az autójuk az országút szélén maradt, a sár miatt nem jöttek be vele az iskoláig. A Kápolnásdomb a környék legmagasabb pontja, innen tiszta időben a városi piarista templom tornya is látszik. Az ember először észre sem veszd, hogy emelkedőn jár, azután a kaptató egyre meredekebb lesz, s aki nem szokta meg, ugyancsak liheg, mire .fölér az iskoláig. De az épület nem a domb tetején áll, hanem körülbelül a kétharmadánál. Innen már olyan meredeken fut fel az ösvény, hogy csak a bokrokba kapaszkodva lehet továbbmenni. A dombtetőn kő- keresztf, mellette harangláb, benne egy régi kis harang, amivel fél nyolckor jelezni kellene. Ezt azonban már az első hét után abbahagytam, hiszen minden tanyán van óra. A telefonszerelők autója eltűnt az út kanyarulatában, most ismét teljesen kihalt a környék. Csupasz jegenyék állnak az út szélén, ágaikra lustán mozduló, nagy varjak telepednek. Rengeteg varjú van a környéken, ezres csapatokban, fülsiketítő káro- gássall húznak el fölöttem. Reggelenként feketéllik tőlük minden fa, az ágak úgy meghajlanak alattuk, mint nyár végén a túl sok termést hozó gyümölcsfák ágai. Tanítás után vagy vasárnap néha órákig állok az ablakban, és nézem a napfény-' ben szikrázó vagy ködbe fúló tájat. Teletömöm a vaskályhát, néha még a csöve is vörösen izzik. Szeretem a meleget, különösen amikor fagyos szél sír a kéményben. Egyszer lefestem ezt a tájat, a jegenyesort, a tétova röptű, lusta varjakat, az éke- vas álól fényesen kiforduló hantokat. A képen rajta lesz a Kápolnásdomb a kőkereszttel és a haranglábbal, az omladozó vakölatú, sárga iskola, az avar földvár, és rajta lesznek a domb túlsó oldalán sorakozó honfoglalás kori sírok is. Rajta lesz, hogy itt minden félrerúgott, szürke cserépdarabnak évezredes története van, s a kicsit mélyebbre nyomott ásó már csontot vet ki a földből. Rajta leszek én is, talán az ablakon fogok kinézni, talán tábortűz mellett fekszem, mint az első estén, amikor szalonnát sütöttem az itt tanyázó régészekkel. Lehet, hogy nem festem rá magam a képre, és azzal leszek mégis rajta, hogy csak én látom ilyennek ezt a tájat. Szeretem a csendet, a nyugalmat. Már a főiskolán zavart a lárma, utáltam a vitákat, a nyüzsgést. Sokáig haboztam, mielőtt azt a négy képet beadtam a főiskolai kiállításra. Erika azt mondta, hogy rosszindulatból utasították vissza mind a négyet. Már túl vagyok rajta, sőt akkor sem érdekelt túlságosan, de azért nem szeretem, ha eszembe jut az a délután, amikor Verebes egy kis sajnálkozó mosollyal megmondta, hogy elvihetem a képeket. Erika szidta Verebest, de valahogy meggyőződés nélkül, gépiesen. Kihűlt a szoba, meg kell rakni a tüzet. A szél visszavágja a füstöt, ablakot kellene nyitni, de' nem akarom, hogy bejöjjön a hideg. Ez az iskola egyszer már megszűnt, s az üresen maradt épületbe valamelyik szövetkezet egy kis üzemet telepített. A környékbeli asszonyok porcelán szigetelőket készítettek itt néhány hónapig, amíg tönkre nem ment az egész vállalkozás. A házhoz vezető gyalogutat por- celándarabokkal szórták fel, hogy az idejövök ne süllyedjenek el a sárban. Háromezer év múlva a régészek törhetik a fejüket, hogy ezek a furcsa alakú, kis fehér tárgyak használati eszközök voltak-e, vagy kultikus célokat szolgáltak. A telefont még a szövetkezet rendelte meg a porcelánüzemébe, és biztosan elfelejtették értesíteni a postát a változásról. A készüléknek még nincs végleges helye a szobában, most- egy székre tettem, a kályha közelébe. Régi típusú, fekete telefon. Felemelem a kagylót, kis zúgás hallatszik, azután megszólal egy női hang: — Központ. Egyetlen szám se jut ■ eszembe. Erika a válás után Pestre költözött, és .beiratkozott az egyetemre. Nem tudom, hogy hol lakik, van-e ott telefon, de egyébként sem tudnék beszélni Erikával. Hét hónapot töltött Mátra- bükkösön. Néha azt mondta, úgy érzi magát, mintha élve eltemették volna, de mosolygott közben. Nyugalom, csend volt a faluban, tanítottunk mind a ketten. Éreztem, hogy napról napra növekszik bennem a munkakedv. Már majdnem. hozzáfogtam a festéshez, amikor Erika váratlanul bejelentette, hogy elköltözik. Másnap reggel már utazott, a fizetést sem várta meg, később sem jelentkezett érte. Felhívhatnám a mátrabük- kösi iskolát, de mire kapcsolnák, már biztosan nem lenne senki az irodában. És ha találnék valakit, mit mondanék neki? A városi tanács művelődés- ügyi osztályának vezetője nagyon rokonszenves ember. Amikor bementem hozzá, és megmondtam, hogy egy tanyai iskolában szeretnék tanítani, barátságosan leültetett, megkínált konyakkal, össze ig tegeződtünk. Kis zúgás a kagylóban, azután jelentkezik a központ. — A városi tanácsot kérem! — Kapcsolom. s istergés, apró sercegések, sokáig kell várni. Néhány csengetés után megszólal egy borízű hang. — Tanács! — A művelődésügyi osztályt kérem! — Azok már nincsenek bent ilyenkor. Kis csend. — De azért kapcsolhatom. Kattanás, azután hosszú csengetések. Leteszem a kagylót, s furcsán süketnek tűnik a szoba csendje. Felhívom a vasútállomást, megkérdezem, mikor megy legközelebb vonat Hatvan felé, azután még azt is, hogy a következő mikor megy. Felhívom a múzeumot is, azzal a fiatal régésszel szeretnék beszélni, aki nyáron itt ásott a Kápolnásdombon. A múzeumban sincs senki, hiába csörög a telefon. Nem is tudom, hogy mit mondtam volna... Talán azt, hogy a környező szántásokon összeszedtem egy kosárnyi edénycserepet. Vagy azt,’ hogy a nyáron ásott kutatóárok egyik vége beomlott. Ezt az árkot be kellett volna temetniük, amikor abbahagyták a kutatást, de úgy gondolták, munkát és pénzt takarítanak meg, ha nyitva hagyják, hiszen így jövő nyáron nem kell mindent elölről kezdeni. Tüskés akácágakkal körülrakták, különben sem jár erre senki, aki beleeshetne. T alálgatom, hogy milyen nő ülhet a telefonközpontban. A hangja fiatalos, de ez nem sokat számít. Ismét felveszem a kagylót. — Központ. Mintha magnetofonról szólna. — Sok dolga van? — Központ — Mert ha nincs, beszélgethetnénk. — Tessék kérni! — Mit kérjek? — Kit kapcsolhatok? — Beszélgessünk! Csend, azután egy kattanás. Még haliózok néhányat, de hiába. Sötétedik. Meggyúj tóm a villanyt, és behajtom az ablaktáblákat. így szoktam meg, pedig semmi szükség rá, hiszen aligha jön ide valaki, hogy benézzen az ablakon. A kivetődő sárgás fénynyaláb- . ban hópelyhek csillannak. Amíg telefonáltam, vékony, fehér réteg borította be a földet. Feltámadt a szél is, táncoltatja a pelyheket. Elhúzom a reteszt, és kilépek a ház elé. A szél havat vág az arcomba. A nyugati égbolt még világos, a Kápolnásdomb tetején most különösen éles a kőkereszt és a harangláb sziluettje. Jó a friss levegőn. Megkerülöm a dómbot, kilós sárkolonc ragad mindkét cipőmre. Az út felőli oldalon vannak a sírok. Nyáron kilencet tártak fel, de mindegyiket kifosztották már korábban. A csontokon kívül alig maradt bennük valami, csak az egyikben találtak néhány szem gyöngyöt. A sírokat be kellett temetni, késő ősszel már traktorok jártak fölöttük. Fázom egy kicsit, de nincs kedvem visszamenni a házba. Nyáron könnyen le tudtam menni a kutatóárokba, de a lépcsők most omlanak a nedvességtől, és a cipőmre ragadt sár is akadályoz. Három méter mély az árok, s alig egy méter széles. A szél vastag hóréteget hordott össze az alján. Egészen sötét van ide- lent, már nem látszik, hogy .hol válik el az avar földvár építésekor megbolygatott föld az eredeti, érintetlen talajtól. Az utolsó méteren megcsúszom, lehuppanók a gödör aljára. Hanyatt fekszem a szél- hordta, puha havon, de nem érzem a hidegét. Az égbolton még "mindig dereng valami szürkés fény, megvilágítja a felszakadozó felhőket. Hallgatom a lecsapódó hópelyhek zizegését. (A szerző összeláncolva című kötetéből, amely a napokban jelent meg a Magvető Könyvkiadónál.) O z utolsó nap nem volt nehezebb a többinél, de valami hiányzott belőle, ugyanakkor már be- • szűrődött az utazás és vele a jövő. A kezdeti falánkságból emlék se maradt. Nem akartam már semmit se kitalálni, eszembe se jutott, hogy az első nap úgy rendezkedtem be, hogy életem végéig itt maradok. Az utolsó t-ieggelen hideg húst ettem, halkonzervet is, hozzá uborkát, paprikát, paradicsomot. Pálinka is volt,' természetesen, s befejezésül két üveg sör. Ahogy régen. Az utolsó napra alig maradt valami kevés. Fél üveg pálinka. Megmaradt a cédula is, ' amiifi laz első reggel egészségügyi tapasszal ragasztottam fel a faház ajtajára: „A strandon vagyok, ha akarsz, megtalálsz, ha nem, majd eljössz máskor.” A cédulát az utolsó reggel leszed- ■ tem az ajtóról, bevittem magammal a faház alá. Olyan volt így, mint egy baráti levél, s mintha önmagámnak .írtam volna. Együtt bámultuk a strandról érkező pecsenyeszínű lányokat, a meleggel gyerek módjára betelni nem képes lengyeleket s angol szomszédaimat, akik hallgatag, biztos mosolyokkal olyanok voltak, mintha állandóan az egyesült királysági zászlóra gondoltak volna, amely ott lógott fáradtan, kissé szakadozottan a kemping bejárata fölött, mint maga .a megtestesült birodalom. Hallgattunk a spiritusz- főzők figyelmeztető sípolását, s a kerítés mögött zárt rendben, énekelve vonuló pesti útförőket. Mögöttünk, egy kis erdőben volt a táborhelyük. Néztük a fákat, oly fiatalok voltak, hogy maguknak is árnyékra lett volna szükségük. Odalátszott a po- csolyás kis zöld tó nádszegélye, partján a figyelmeztető táblát körülülték a békák. Elmerengve nézegettük a lépcsőzetes homokpart sátrait s a fehér lakókocsikat. Fiatok és Mercedesek között szé- gyellően ácsorgóit egy öreg Pé-hetvenes, mintha csak kis időre állt volna meg itt, kifújni magát, a gazdája terep- színű sátorlapot vetett rá, s ezzel elejét vette a kis autó szégyenkezésének. — Kellene neked is egy ilyen kis autó — súgta fülembe a cédula, és ravaszul libbentett hozzá. — Egy év se kell hozzá, és különb lesz nékem — válaszoltam fölényesen. S csöndben néztük tovább az autókat és az embereket, és titkainkba időnként nagylelkűen beavattuk a pálinkát is. Az öreg sokáig integetett utánunk, mint igazi barát, akinek fájdalmat okoz a búcsú. A zöldfényű műanyagtető alatt állt, magasan lengette a kockás asztalkendőt, míg csak el nem tűntünk hárman a vasúti aluljáróban, pedig egész idő alatt szidtam a borát, és azt is megmondtam neki, hogy mit csináljon vele. Déli napsütésben ismerkedtünk meg. Nyomasztó volt a meleg. A szél nem mozdult. Az embereknek nem volt kedvük enni vagy inni, még fürdeni sem. A strand üres volt, a sátrak nem mozdultak. Az ABC- és kiszolgálólányok az üres ládákat behordták a raktárba, az ajtóra kiakasztották a DÉLI SZÜNET táblát, fürdőruhára vetkőztek, s hátul a raktár mögött locsolókannákból ön- tözgették egymást. Az öreg a nyári vendéglő teraszán ácsorgott, a zöldes fényű tétőzet alatt olyan volt a terasz, mint egy akvárium. Az öreg almát rágcsált, s. gyanakodva figyelt a száraz, forró csöndben. Megszólítottam. — Miért nem fürdik? THIERY ÁRPÁD: Utónyár Meglebbentette a fehér köpeny szárnyát. Mesterembernek gondoltam. Széles, lapos orrá fölött fémkeretes szemüveg csillogott. — A vezetőség nem tűri az ilyet — rázta a fejét. — Miféle vezetőség? — A téeszé, akié a kifőzde meg a bonnérés. Az ő szolgálatukban állok.-T- Pihenőidőben ők se parancsolnak. — ök igen, mert nékem mindig talpon kell itt lenni. Bármelyik nercben jöhet vendég. Az asztalkendővel megtörölte izzadt homlokát, a nyakánál hátul benyúlt az ing alá is. — Fürdött már benne? — intettem a víz felé, amelyet • elzárt előlünk a vasúti töltés, de párája a levegő fényében magasan csillog fenn. — Egyszer. Tavalyelőtt Hévízen. — Az nem a Balaton. — Nekem az volt. Jó meleg a csontoknak. Az almacsutkát messze dobta a homokba. — Töltök magának valamit — fordult hozzám barátságosan, majd a söntéspult mögé lépett. — Mit akar tölteni? Erős, csontos mellkasa kidomborodott a köpenyből. — A nizling kedvesebb nekem. Adjak abból? — Adjon.-Az öreg kivett a jégszekrényből egy csatos üveget. — Egyedül van itt? — könyököltem a bádogpultra. — Segít egy asszony — válaszolta az öreg töltögetés közben —, de ő most elszaladt az állomásra. Csomagot hoztak neki a vasutasok. Ha visszajön, lesz meleg étel is. Kacsintott. A poharakat összekoccintotta. Belekóstoltam a borba, nyers levél íze volt. — Hol szerezte ezt a lőrét? — fintorogtam. — Láthatta, hogy a hűtőből vettem ki. — Ezt maga bornak nevezi? — Én még nem ittam rossz bort — mondta az öreg sértődötten, majd az utolsó cseppig kiitta, ami a poharában volt. A blokkfüzetéből kitépett egy lapot, és ráírta: HÁROM DECI RIZLING, KILENC FORINT. Az összeget aláhúzta, majd kézjegy- gyél is ellátta. Másnap félrehívott. — Ha úgy alakul a dolog, hogy véletlenül nem vagyok szolgálatban, amikor jön, a Vegyesből ne igyon, mert ösz- sze szoktam öntözgetnd, amit meghagynak a vendégek. De ebből csak a futó vendégeknek adok. Azoknak mindegy..,. Nem ittam többé az öreg boraiból, de mindennap találkoztunk és beszélgettünk. Mindig kérdezett valamit, viszonzásul hosszú történeteket mesélt a falujáról, az emberekről és a háborúról, ahonnan csodával határos módon menekült meg. Az utolsóelőtti este a kemping takarítónőjét odaküldte a faházhoz: okvetlenül vár. sürgősen mondani akar valamit. Fehér, vasalt, inget viselt, a leengedett ujjak mandzsettájában olcsó gombok fénv- lettek. — Tud tolmácsolni? — kérdezte izgatottan. — Attól függ, milyen nyelven. — Csehül. — Csehül nem tudok. — Hát hogyan tud? — nézett rám bizalmatlanul. — Németül. Talán. — Az is megfelel — bólintott az öreg, és behúzott magával a sörités mögé. Ott folytatta. — Van itt egy jó fenekű cseh nő. A zuhanyzó mögött lakik egy sátorban. Elfogadta a meghívásomat. A deszkafal mögött az asztal három személyre volt megterítve. — Olyan halászlé lesz itt!... — fogadkozott az öreg, majd kitárta a jégszekrény ajtaját: hét vagy nyolc üveg palackozott bor sorakozott benne. Kivett egy palackot. — Szentgyörgyi nizling — mutatta a címkét. Töltött és vártuk a cseh nőt. Az utolsó nap ott feküdtünk hárman a vikendház előtt: a cédula, a pálinkásüveg meg én. A nyár után ősz következik, és a dolgoknak előbb-utóbb tisztázódniuk kell, gondoltam. Vagyis: mit, miért és meddig? És jutalom nélkül. Az első nap még azt hittem, hogy mindenre mondani kell valamit. Az utolsó napon megsejtettem, hogy mi a dolgom, s mire vagyok képes. — Aki jöhetett volna, az nem jött, aki pedig jött, az otthon is maradhatott volna — mondtam hangosan. a cédula bólintott. Ügy tűnt: befejezte pályafutását, mire zsebrevág- tam, mert egy ilyen okos kis cédulára azért még a jövő nyáron is szükségem lehet. A pálinkát utolérte a végzet. Elfogyott. A parton megálltam egy percre, még egyszer, romantikusan. A vizet nézve arra gondoltam nagylelkűen: lehet, hogy ez is meginna olykor egy kis pálinkát, és az üveget bevágtam a vízbe. Mint aki tudja, hogy mi a teendője.
