Szolnok Megyei Néplap, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-30 / 101. szám

1976. április Í0.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

edvei Gábor első estéjét Chi- icagóban iG.-nél, a híres alföldi nyomdász uno- kaöccsénél töltötte. A polcokon viszontlátta diákkorának féltett kincseit, a vékony/ mélyvörös papírkötésű kötetkéket a Szigeti veszedelemtől első Ibsenjéig. Egész este magyarul beszéltek és csak magyar dolgokról. G. minden hónapban elolvassa a hazai folyóiratokat; az irodalmi hetilapot természetesen csak kötőszó címével emlegeti. Medvéi Gábor lenézett a tizenhatodik emeleti ablakból a Michigan-tó tengernyi tükrére. A haza határai végtelenek.

Tíz órakor elmem a többi vendég. Hívták Medvei Gábort: hazaviiszik kocsin, de maradhatnékja volt. Leült a könyvespolc mellé, és a beszélgetés szüneteiben belebeleolvasott a régi könyvekbe. G.-ék kaliforniai rizlin- get töltöttek neki, lassan itták, csopaki ízeket keresve. Olykor rákérdeztek egy-egy otthoni ismerősre/ vén túlélőkre és koraszülött halot- .ákra.

Éjfél felé Medvei Gábor szedelőzködött. „Hazakísérünk”., mondták G.-ék. Hiszen itt lakom a harmadik sarkon. Ne fáradjatok, hazatalálok. „Először is öt vagy inkább hat; De nem arról van szóf,’j magyarázták G.- ék. Medvei Gábor harmadik hete volt Amerikában, tudta, mitől féltik. De ez nem Harlem, nem is a 42. utca New Yorkban. Nem, de Chicagóban is elvehetik a pénztárcáját, és ráadásul fejbe is verik. De ha semmiképpen sem akarja, hogy hazakísérjék, taxit hívnak. Köszönöm, de minek. Pesten se szállók taxiba az Astoriától az Em- kéig. Mem is kapnék kocsit.

„Itt kap”, mondta G.-né, és már emelte fel a telefon- kagylót. Hagyja, igazán, kérlelte Medvei Gábor. Szép tavaszi éjszaka van. Szeretné a kaliforniai rizlinget kiszellőztetni a fejéből.

A hátsó kis szoba nem a tóra, hanem az utcára nyílt. G. kinézett.

„Jó, nem bánom, menj. Az utcán nincs senki.”

„Épp az a rossz”, mondta G.-né.

lekísérte a liften, kinyitotta a kaput, körülnézett, még egyszer hosszan kezet rázott Medvei Gáborral, mintha az gyömbérért és borsért indulna el, könnyű dalmát fregatton, kalózveszélyes vizeken át a messzi Indiákra. Aztán a fejére csapott: „Mennyi pénz van nálad?” Negyven— ötven dollár. „Add ide, kérlek. Holnap reggel visszahozom, vagy érte jössz és velünk reggelizel.”

Ezek meghibbantak, gondolta Medvei Gábor, de nem vitatkozott. Zsebébe nyúlt, és odaadta a pénztárcáját. G. kivett belőle öt dollárt, és visszaadta. „Ha a hátadba nyomják egy késhegyét, és a tárcád üres, akkor a heroinre kiéhezett rabló dühében beléd nyomhatja a kését.” Az ember külföldön mindig tanul, mondta Medvei Gábor, és elindult.

Kétoldalt tíz-tizenkét emeletes házak. G.-éké húsz emeletével a legmagasabb. Az utca párhuzamos a tóparttal, széles, de fátlan, mint minden amerikai városban. A tó felől hűvös szél csapta meg, amikor az első keresztutcához ért. Pesten közelebb vannak egymáshoz az utcák. Fentről jól látta, hol a szállodája, nem is volt nehéz megkülönböztetni a többtöbbitől. Század eleji várkastély-stílusban épült, csekély tizenkét emeletén tornyocskákkal, az egyik tornyon neonbetűkből a szálloda neve. Innen lentről nem látta a piros betűket. Talán el is oltották. Éjfél múlt tíz perccel. Rég volt, hogy lépEJFÉL AZ UTCÁN

teit kongani hallotta az üres utcán. Sietett volna, de a rizlinget Kaliforniában illetlenül kotyvaszthatták, biztosan kénezik, ez fájdította meg a fejét már indulás előtt, most már féloldalasán nyomta. Ha gyorsabban megy, fejébe tódul a vér, ismeri ezt jól, jön a huszonnégy órás főfájás.

Sétált hát, s így lassan érte el a második mellékutcát. A tavi szélben megállt, homlokát odatartotta, nyakát nyújtogatta, szerette volna látni a tó tükrét, de csak a látóhatár szélén egy fényesebb csíkról sejthette, hogy a vizet jelzi' Szakadék mélyén járt. Felnézett. Egyetlen ablakban sem látott világosságot. Koránfekvők ezek a chicagóiak. Vagy olyan alaposan elfüggönyzik ablakaikat, mint mi régen elsötétítéskor. A fenti sötét magasság az utat a szakadék alján ösvénnyé szűkítette, mindjárt a szurdokba ér, talán meg is kell kapaszkodnia egy-egy lelógó, csupasz gyökérben.

Megállt, visszanézett. Már nem is látta G.-ék házát. Olyan egyedül volt, mint gyermekkorában azon a hosszú, keskeny folyosón, amely nagyanyja házát, a közös kerten át, összekötötte nagynénjéévél. Átjmenni tilos volt, mert Gyula bácsi hűdötten feküdt szobájában. Továbbment. Ha most jönne valaki, hátulról lopakodva, gumisarkú cipőben, bársonytalpú macskajárással és a hátába nyomná egy pisztoly csövét/ ihi&bá kiáltaná. De nem is tudna kiszorítani a torkából egy hangot se. Hirtelen hátrafordult. A harmadik lámpaoszlop mögül kibontakozik egy árnyék. Csak nyugalom. Nem szabad ész- revennie, hogy félek. Lassan, komótosan megfordult és továbbsétált. Talán csak a lépéseit nyújtotta meg egy kicsit. Talán szaporázta is. Mire a harmadik mellékutcához ért, már futott.

Egy lámpánál megállt, nagyot fújtatott. Nincs is a nyomában senki. Beléoltot- ták, hogy félni kell, hát megijedt. Mindjárt otthon leszek a szállóban, és felhívom G.-éket. Elmondom nekik, hogy farkast láttam. Fejfájása elmúlt, a nagyobbik feszültség elkergette a kisebbiket. Megnyújtotta lépéseit, és ekkor vette észre, hogy vagy száz méterrel előtte egy férfi halad. Ez non árnyék. Kés van a kezében. Mindjárt megfordul. Csak meg ne lássa. A férfi egy lámpa alá ért, lassított, megállt. Részeg? Nem: kutyát sétáltat. Apró öleb lehet, afféle göndör sörtéjű patkány. A férfi szokatlanul hosszú pórázon futkostatta maga körül. Medvei Gábor megkönnyebbült. Ezt is megmondja holnap G.-nek: mégse fél mindenki. Neiiramodom, gondolta és együtt megyek vele egy darabon, jól fog esni. Idős ember, hajadonfőit jár, az utcai lámpa fényében látszik, hogy haja ősz. Hosszúkat lép, de térde meg-megroggyan.

a pillanatban indult el újra. Erre az a hóna alá kapta a kutyáját, és futásnak eredt.

Halló, kiáltotta Medvei Gábor. Ne féljen tőlem! Ettől az még jobban megijedt. Régen futhatott utoljára, alsó lába szárát jobbra-balra kifelé rúgta, mint a magas sarkú cipőben szaladó nők. Medvei Gábor a tehetetlenség járóbilincsében futott utána. Hogyan mondjam meg neki, hogy kollégák vagyunk, én is féltem az előbb, jó estét kívánok. Ha itt élnék, én is kutyát sétáltatnék, csak kissé nagyobbat. Nyugodjék meg, kérem, tőlem otthon az egyetemen még a diákjaim sem félnek eléggé, át kellett repülnöm az óceánon, hát nem mulatságos, hogy valaki igazán megijedjen tőlem? Van a szállodában egy kis magyar borom, megkínálhatom?

s ha a rémülettől szívgörcsöt kap, amint melléje érek? Az öiregnek már az

__________ öleb súlya is

s

ok volt, messzire ellökte magától, és továbbszaladt. A negyedik és az ötödik ke- resztuca között megbotlott, majdnem elvágódott, bukdácsolva kiegyenesedett, még tett két tétova lépést, azután zihálva nekitámaszkodott a falnak. Egész testével odafordult Medvei Gábor felé, és bohócvigyorral rámosoly- gott. Az úgy szégyellte magát, mintha bénát vágott volna pofon. Megállt ő is. Az öreg széles, színpadias mozdulattal előhúzta farzsebéből a pénztárcáját. Kezében tartotta, úgy várta a támadást.

_ Odamegyek és elveszem tőle, hiszen úgyis csak öt dollárt tart magánál, fordult meg Medvei Gábor fejében, de azután lehajtott fővel befordult a keresztutcába.

Boldizsár Iván: A félelem iskolája című kötetéből. Szépirodalmi Kiadó, 1977.

A

vitorlásról a partra úsztak. Nem volt különösebb kapcsolat közöttük a hajón eltöltött órák alatt alig szóltak egymáshoz. A többiek ügyet sem vetettek rájuk, így hát a delfint figyelték, amely hosszan szelte át a nyílt tenger égszínkékjét; nyílegyenesen haladt, feldobta magát a tengerből, lélegzetet vett, ritmikus íveket rajzolt, megszakítva hosz- szú víz alatti útjait. Gyorsan úszott, de tartotta az ütemet: egyenlő távolságokban szökkent fel és tűnt el ismét; bizonyára valamely tengeri tájék volt végcélja, egyedül az övé, arra tartott egy más vidékről, ösztönei parancsára: ez tette annyira magányossá. Tekintetükkel követték ván- dorútján. Aztán, szinte ugyanabban a pillanatban, fejest ugrottak, a tengerben végre válthattak néhány szót.

A fiú megcsúszott a parton. — Fogózz belém! — nyújtotta karját a lány. Most ugyanazzal a szemmel látták a szigetet.

Kapóra jött az alkalom, köze lett a lányhoz, kérdezhetett tőle valamit. — Nem fázol? — Akkor bukott le a nap, már árnyék borult a sziklákra.

— Húszévesen? — mosolygott a lány. Hiszen itt vagyunk a szigeten, hogyan is fázhatnék? És te?

— Én sem, dehogy. — Visszatértek a vitorláshoz. A többiek leheveredtek a földre és körülnéztek. A sziget elhagyatott volt. Megkezdett, de abbahagyott építkezések nyomai, beomlott, nyers falak kapribozóttal benőve; mindez ahelyett, hogy elevenebbé tette volna, még érintetlenebbnek mutatta a szigetet. A tenger minden oldalról egyforma volt: végtelen, nyugodt, vitorlák sem látszottak.

Feljött a hold: úgy tűnt fel, ahogy néha, amikor megjelenik még az éjszaka beállta előtt, aztán alámerül anélkül, hogy valaki is észrevette volna jelenlétét.

A többiek tüzet raktak, meggyújtották lámpájukat, és letelepedtek a földre. A lány megszólalt: — Nézzük meg, hogy megy le a hold. Gyere.

A fiú, mielőtt sötétben maWalter Werner:

A folyónál

A fecskék mell-fehérje, maradandó pajzsa kék folyó felett: ez volt a gyerekkor, amit magammal vittem, mikor engem a nyírfák, a szerelem zengő útmutatói, elvezettek hozzád, akiben megleltem újra tnindent: a kék folyót, a szélsebes fecskéket és fehérlő mellük maradandó pajzsát.

Görgey Gábor fordítása

őst megfordult a kutyuska után, és észrevette Medvei Gábort. Vissza_________ kapta a fejét,

v

idebbre vonta a kutya pózát, és sétáltatásból sietésváltott át. A távolság nem gyott köiztük, mert az is- eretlen már majdnem ügeti Medvei Gábor méregbe írult. Nem látja a vén sza- ár, hogy nem vagyok néger?

Miket beszélek, mondta félhangosan, Medvei Gábor, és megtorpan! mintha kutyapiszokba lépett volna. Nem elég, hogy féltem az előbb az utcán, most már négerezek is. Hátha ez az öregember a néger, és azért szalad előlem, mert fehér vagyok? Ezt sem gondoltam még soha így önmagámról. Otthon az embernek nem jut eszébe, hogy milyen a bőre színe.

Az üldözött hátrafordult. Fehér. Medvei Gábor abban

I. Torn (Sz. U.): Szerelem

radtak volna, közelről akarta még látni a lányt. Ügy tűnt, itt megfeledkezhet az időről, a nevéről is. Sohasem élte még át ilyen teljességgel a látás örömét és azt, hogy másvalaki ugyanúgy láthat és beszélhet hozzá. A szemét nézte, ajkát — őt; zöld szeme volt, piros szája. Játszott magában: mint a zászló; egy teremtmény, ak|i egyszerre ott van, látható, él, válaszol. Ez a szorongás ellentétel, gondolta. A lány úgy fordult, hogy a visszfények még szebbnek mutatták. A sziget nyugodt volt; a sziklás partok alatt sok száz méternyire mélyült a tenger. Tücskök ciripeltek, vékony hangú kórussá álltak össze, mintha finom, szórt hangok laza pókhálója terülne a földre

Raffaello Brignetti:

— Elfáradtál? Hallod a tücsköket?

— Hallom.

— Szeretném, ha hallgatnád, mit mondanak. Ahogy én hallgatom.

— Hallgatom őket. A tücskök spontánul... Jaj, azt mondtam: spontánul.

— Tőlük tanultuk — mondta. — Az ösztönösséget.

Messziről észrevétlen közéjük lopakodott valami gyors, tajtékos morajlás. A távolból barna sáv ereszkedett a vizekre. Végigiram- lott a felszínen, már-már elérte a szigetet.

Látták megérkezni a szelet. Még sem ő, sem a lány nem élt át ehhez hasonlót: a sáv egyre előbbre húzódott, hideg színt vont maga után, majd szétszórta, míg az első tarajos hullámok meg nem törtek a parton.

— Más, mint amikor esik.

— Más. Esőben lágy a víz, most meg töredezik, mintáz üveg.

Néhány üreges sziklában meg-megújuló visszhangot vertek a tenger szapora hullámai; megteltek^ kiürültek újra, míg aztán — együttes erővel — gátat nem vetettek az áradatnak. A szigetet friss szél árasztotta el, ami váratlanul tova is áradt. A magasabban álló fenyők is zúgni, hajladozni kezdtek. A vitorlás feltépte a vasmacskát, szélirányba állt, és úgy maradt, az orrkötélnek feszülve.

— Beszélik, hogy itt kincs van elásva. A távoli szigeteken mindig van valami kincs. — Szerette volna, ha a lány tudná, mire gondol éppen, és ugyanúgy, ugyanarra gondolna ő is.

— A többiek vadászni jöttek — válaszolta. — De van náluk horog, varsa, merítőháló is; aztán egyszerűen csak felkapaszkodnak ide a szigetre ők is. Gyere, keressük meg mi a kincset.

Felnevetett. Üjna a lányt nézte. Fenyőtűkön hevertek. Lehet, hogy hideg volt az éjszaka, de a lány ott volt mellette, eleven volt, közel volt, nem fáztak. A hold eltűnt a sziget gerince mögött, derengő homály maradt utána, szétterült a vízen.

— Induljunk, azt mondod?

— Akkor is csak itt kell élnünk miajd a földön.

Éjjel felriadtak. Még fújt a szél.

— Hallod, hogy veri a tenger a hajót?

— Azt hiszem, igen. Várj csak ... Igen.

— Ha elsodorná?

— Megkeresnénk.

— Ha összetörné?

— Kijavítanánk.

— És ha nem lehet kijavítani?

— Kihúzzuk a szigetre és itt maradunk.

Már semmi sem látszotta holdból; lámpafény sem, sehol. Saját hangjukon kívül nem volt más nesz, csak a kétféle hullámverésé: a vitorlás oldalán és a sziklák között. Újra elaludtak.

A hajnal hirtelen ütött rajtuk. Amint felkelt a nap, elült a szél: egyszerre hiányérzetük támadt. Kinyitották a szemüket. Meglepte őket a rezzenetlen nyugalom.

A többieknek nyoma sem volt. Ők leereszkedtek a vitorláshoz, összeszedegették holmijaikat, és visszatértek a partra; vízbe ugrottak, hosszan, oldalazva úsztak, vagy a víz alatt. Kimásztak egy sziklára, de sokáig nem száradtak meg a még erőt-' len napon: nézték együtt a szigetet.

— Nagyobbnak tűnik, mint tegnap este.

— De azért érezni, hogy sziget. Nézd, hogy emelkedik! ki a mélyből.

A sziklánál tiszta volt a víz, zöld, alább türkizkék: áttetsző, jól látszott a mélybe merülő sziget nagysága, A tenger felszíne, amely most tej fehérnek látszott, a parttól a láthatárig simának, mozdulatlannak tűnt. Ebben a fehérségben feloldódott a sziget tükörképe, árnyéka, jelenléte is. Nyugtalanok lettek.

Alig fértek el a sziklán. — Az ember kristállyá szeretne változni itt; ki tudja, mióta áll így ez a sziget — mondta a lány. — Lenyűgöz, megfélemlít.

Ekkoj- váratlan mozdulatot tett. Fogta egyik szandálját, fából és parafából volt, bádoglemezre nyomott védjeggyel a talpán, a vízbe hajította. A szandált elragadta a tenger, egyre messzebb sodorta valami áramlat, kiszámíthatatlan, könnyed utazásba kezdett, nem változott semmit sem.

— Miért? — kérdezte a fiú.

— Azért, hogy ne kelljen másképp mennie: vannak ilyen indokolatlan mozdulatok;

— Tudom, lehetetlen megmagyarázni.

— Azért kell ott lennie a tengerben, hogy mi bizonyosan tudjuk, hagy ott van a tengerben ez a szandál. Mint a sziget. Erre a bizonyosságra gondolj mindig.

Felálltak. A láthatáron látták előrajzolódni az ég fénylő alját. Néhány ezer méterre tőlük azúrkéken lebegett egy sirály, szeszélyes órák arabeszkjeit rajzolta az égre; egyszerre volt bizonytalan, kimeríthetetlen és eleven.

Kedvüket lelték benne. Megfeledkeztek a kincsről, de felfelé menet mégis a lábuk alá néztek, az utat /fürkészve. Forrásra ’.háláltak; a lány vizet merített tenyerébe. — Alighogy felébredtél, megszólaltál, hogy szomjas vagy.

— Köszönöm.

— Mit? Hiszen itt van.

A lány is ivott. — Édesvíz, jólesik! a sós íz után — mondta. Ajka tükrös volt, akár a víz. Mezei nyúl lapult a forrás közelében, a lány üldözőbe vette: ügyes volt, remélhette, hogy elkapja a nyulat, aztán fordult egyet, meztelen talpát mutatta, egy pillanat, nevetett: a nyúlnak nyoma veszett.

„Húszéves.” Így hívták most a lányt, nem talált megfelelőbb nevet. Húszéves volt, s mert egészen azonosult korával, ez bármilyen más névnél jobban kifejezte őt. A szigetet is jelentette, a pillanatot, mindez beletartozott. De határt is szabott ez a név. Ügy érezte, az idő, az alkalom múlására is figyelmeztet.

eljött és lebukott a nap. Időközben visszatértek a többiek, együtt figyelték az aláhanyatló napot, remélték, hogy megpillantják azt a zöld sugarat, amelyet senki sem látott még. Alkonyat után berakodtak a vitorlásba. Alig kezdtek távolodni, máris megváltozott a szige! nem ismerték fel többé a helyeket, ahol jártak; néma, kilobbant, lakatlan sziget volt; a növekvő távolság egyre jobban körülrajzolta tömbjét, ők! ketten a hajó orrában álltak, még hangokkal tele. Azok a tücskök, a nyúl, a szandál, a delfin: az elmúlt nap részei. Egy sirály követte őket.

— Nézd, a sirály. — Für- kjészett, kerengett a viasz tenger felett.

Simonffy András fordítása

összeállította: Rékasy Ildikó