Szolnok Megyei Néplap, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-03 / 79. szám

1978. április. 3. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Hamar József brígádvezetS Az alig tízesztendős kisfiú arról ábrándozott, hogy egy­szer „gyárista” lesz Olajfol­tos szerelőruhában, aktatás­kával a hóna alatt megy majd munkába. Az üzem­ben csak neki engedelmes­kednek a nagy masinák, ő lesz aki megjavít minden gépet, beind,ít minden szer­kezetet. Nem múlt el egyet­len nap sem, hogy az árok­parton ülve ne nézte volna sóvárogva a műszakba me­nő, vagy az onnan jövő munkásokat. Tizennégy évesen beirat­kozott a tanonciskolába. Ti­zenhat esztendősen mármint szakmunkás lépett be a gyárkapun. Ezt a kis történetet há­rom esztendeje, első talál­kozásunkkor mesélte magá­ról Hamar József, a jászbe­rényi Hűtőgépgyár villany- szerelője. Akkor kapta meg brigádja — a Vályi Péter Szocialista Brigád — a kongresszusi oklevelet és a Szakma Kiváló Brigádja cí­met. Órákon át beszélget­tünk. Mindennapjaikról, munkájukról, a régi dolgok­ról. Nehezen lehetett szóra bírni. Hosszú idő kellett ah­hoz, hogy magáról is be­széljen. Mondatai nyomán életrekelt előttem az a ti­zenhat éves fiú, aki 1954- ben került a Fémnyomóba. Milyen volt az ötvenes évek közepén a gyár és környéke? Nagy-nagy pusz­taság, közepén egy emeletes és több földszintes épület. Munkások sem nagyon akad­tak. Akik jöttek a földmű­velést, az állattartást cserél­ték fel az üzemi élettel. Vagy éppen nyolc órát az üzemben másik nyolcat-tí- zet a „háztájiban” dolgoz­tak. Kevesen voltak olyanok mint Hamar József, aki ti­zenévesen már szakmunkás- fizetést kapott. Ahhoz, hogy termelhesse­nek, először gyárat kellett építeni. Hiába volt a bizo­nyítvány,' a szakma, gödrö­ket ástak a nagy gépeiknek, egymás után húzták fel a műhelyfalakat, szerelték a különböző berendezéseket. Nem volt ritka az sem, hogy egyvégtében harminckilenc órát is talpon kellett lenni. Hamar József nem bánta, fiatal volt, bírta erővel. Meg: Bizonyítani akartam. Meg­mutatni azt, hogy a fiatalok sok mindenre képesek. Nem­csak én voltam ilyen. Ak­koriban ez nem tűnt fel. Természetesen most is elő­fordul, hogy a fiúkkal úgy elvitatkozunk valamiről, hogy nem vesszük észre az idő múlását. Aztán akadnak sürgős munkák, amikor nincs pardon. Ha akarjuk, ha nem túlórázni kell. Most már, hogy nem egyedül va­gyok, feleségem és két fiam vár otthon, bizony nehe­zebb szívvel maradok bent”. Mire büszke Hamar Jó­zsef? Arra a mai napig is, hogy vezetői, munkatársai megbíztak benne és ajánlot­ták a párttagok sorába. Ez sem most volt. „— Egy esz­tendő múlva, ötvenhétben nálunk is megalakult a munkásőrség. Mondtam is .otthon, hogy jelentkezem, mert nagy kedvem van hoz­zá. Nem tud,om mit vártam ettől a lépésemtől. Eleinte inkább romantikusnak tűnt az egész. Egyenruha, fegy­ver, gyakorlatok ... Aztán később volt benne részem: 1958-ban két évre elvittek katonának. Nem mondom kellett nekem az az „isko­la” is. Mondták is a mű­helyben, hogy egészen em­beres kinézetem lett...” kisebb közösségben nagyobb az összetartás”. így alakította meg néhány társával együtt a Villámot, a kitüntetett Vályi brigád „ősét”, ö lett a vezető és az ma is. Elviselték a megjegy­zéseket, a tréfás vagy nem egyszer a rosszindulatú vé­leményeket. És ő újra bizo­nyítani akart. De már nem egyedül, a brigáddal együtt. A szívós és kitartó mun­ka, a több száz átizzadt, át- kínilód,ott óra meghozta az eredményt. Megismerték, sőt elismerték őket. Sok ok­levelet, számos kitüntetést, baráti kézfogást, köszönő szót kaptak. Évről évre emelkedett a mérce, egyre nagyobb célokat tűztek ma­guk elé. És a Vályi Péter Szocialista Brigád mindig bizonyított. Gyári, és társa­dalmi munkával, tanulással, egymás segítésével. Két év­vel ezelőtt megkapták a Népköztársaság Kiváló Bri­gádja címet. Ötször lettek Vállalat Kiváló Brigádja, több plakettel és éremmel pedig társadalmi munkáju­kat ismerték el. Együtt él brigádjával. Láttam, milyen türelemmel beszél munkatársaival, de fültanúja voltam egy-két élesebb mondatának is.”— A trehányságot nem szere­tem, ezt tudják a fiúk is, ebben egyetértenek velem”. Közösen túlóráznak, együtt mennek társadalmi munká­ra, együtt örülnek, vagy ha éppen úgy adódik, együtt bosszankodnak. Hamar József fiatalabb korában sokat vállalt magá­ra. Ezt a „szokását” a mai napig megtartotta. Évek óta tagja va­gyok a városi pártbizottság­nak, beválasztottak az üze­mi pártbizottságba is. Nem­rég szakszervezeti funkciót is kaptam, mint osztálybi­zottsági tag a munkavéde­lemmel foglalkozom. Szere­tek a munkásőrségben is dolgozni. Századparancsnok vagyok, száztizennyolc em­ber tartozik hozzám. Tavaly ismét nagy öröm érte: „— Huszonöt éves volt a gyárunk. Erre a szép szü­letésnapra én is kaptam ajándékot. Egy arany pe­csétgyűrűt.” A kis dobozba zárt „ajándék” — amelyet azért (kapott, mert a gyár el­ső ipari tanulói közé tarto­zott és mert az alapítók egyike — ott pihen a nap­pali szoba vitrinjében és csak kivételes alkalommal húzza az ujjára. Nemrég meghívó érkezett a nevére a Minisztertanács­tól : „ .. .Kiemelkedő mun­kájáért Állami-díjjal tüntet­ték ki...” Hamar József tízesztendő­sen arról ábrándozott, hogy gyárista lesz — azt azonban még álmában sem hitte, hogy Államidíjas. Szekeres Edit Kevés a sárga arany Nemrégiben még úgy be­széltünk a kukoricáról, mint egyik legjelentősébb nemze­ti kincsünkről. Dr. Márton János, az Agrárgazdasági Kutató Intézet igazgatója lapunknak adott interjújá­ban például ezt nyilatkozta: „ ... a kultúra termelési ér­téke országosan körülbelül ugyanannyi, mint a hazai szén-, bauxit-, olaj- és gáz­termelés együttesen. Vagyis évenként újra és újra „bá­nyászható alapanyag”, amely nemcsak az állattenyésztés­ben, hanem a külkereskede­lem exportcikkei között is jelentős szerepet kap... A kukoricáról egyébként azt is elmondhatom: e növény ho­zamainak emelése a legreá­lisabb. Nagyon pontos ké­pünk van arról, mit kell tenni, hogy ebből a lehető­ségből valóság legyen. A talajnak és az éghajlati adottságoknak leginkább megfelelő hibrideket kell kiválasztani...” Az országos helyzet Ki tagadná ezek után, hogy a kukoricára akkori­ban szép jövő várt? Senki! Csakhogy az élet rácáfolt az elképzelésekre, mert a nö­vény vetésterülete 1975 után évről évre csökkent. A IV. ötéves terv egymillió 410 ezer hektáros átlagára az utolsó év még 3 ezer hek­tárral ráfejelt, de 1976-ban már csak 1 millió 385 ezer, 1977-ben pedig 1 millió 283 ezer hektár volt a kukorica magyarországi vetésterülete. A hozamok ugyanekkor így alakultak: az 1971—75 kö­zötti időszak 41,7-es termés­átlagát 1975-ben több mint 50 mázsás követte. Minden bizonnyal, többek közt, en­nek a számlájára is írható a következő évi hirtelen te­rületcsökkenés. Ám, hogy ez mennyire meggondolatlan választás volt, mi sem bi­zonyítja jobban, mint az, hogy 1976-ban főképp az időjárás következtében 38 mázsára zuhant az országos átlaghozam, s ezt a tavalyi, több mint 47 mázsás termés se tudta feledtetni, nem be­szélve arról, hogy mint lát­tuk, a terület közben to­vább zsugorodott. Az üzemek elhamarkodott Nos, azt már az első pil­lanatban leszögezhetjük, hogy ez az a növény, amely­nek a termesztéséhez a ta­lajelőkészítéstől a vetésen, a műtrágyázáson, a vegyszere­zésen keresztül a betakarí­tásig modern, a kor követel­ményeinek megfelelő beren­dezésekkel rendelkeznek a gazdaságok. A jövedelmező­ség? Elterjedt nézet mosta­nában, hogy a kukoricater­mése hektáronként 40—45 mázsás hozam fölött fizető- dik ki. Ha az illető üzem valóban bevet mindent _a manapság ésszerűnek tart­ható befektetésekből, akkor nincs mit tagadni: a jöve­delmezőség itt vagy valami­vel feljebb kezdődik. For­dítsuk azonban az ellenke­zőjére a kérdést: aki való­ban bevet mindent, a ma­napság ésszerűnek tartható befektetésekből, az hektá­ronként 40—45 mázsa kuko­ricát akar letörni? Mi a teendő? Szó sincs róla! Legalább hatvanat, de inkább nyolc­vanat. A karcagi Május 1. 'le'T’S 1976 -1977 j A fAEGVEl VETÉSTERÜLET VÁLTOZÁSA AZ ORSZÁGOS VETÉSTERÜLET VÁLTOZÁSA ■Aftvs -larrs '19'7'r A MEGYEI TERMÉSHOZAM vÁlTQzÁSA ] AZ ORSZÁGOS TERMÉSHOZAM VÁLTOZÁSA A brigád „születéséhez” értünk. — Az egész mű­hely egy munkabrigádban dolgozott. Sokan voltunk, ez sehogyan sem tetszett ne­kem. Mindig az a gondolat motoszkált a fejemben, hogy külön kellene válni, mert Módszerük: hajrá nélkül Pályi Zoltán gépészmér­nök és felesége, amint az üzem- és munkaszervezés egyik feltétele. Igen furcsán hangzik így, mégis ez a va­lóság. A házaspár tagja an­nak a fiatal műszaki gárdá­nak, amelyet a hetvenes évek elején alakítottak ki az üzemben. Nélkülük, ugyan­úgy mint a forgácsoló, a la­katos szakma megannyi fo­gását ismerő szakmunkások nélkül, aligha írhatnánk ki manapság lelkiismeretfur- dalás nélkül a cégtáblára: Szerszámgépipari Művek karcagi gépgyára. Tálcán az alkatrészek Szervezés — tág fogalom. Sok minden hozzácsatolható, esetleg csapható, könyvtár­nyi irodalma van. Annyi bi­zonyos, hogy szakember kell hozzá, munkás és mérnök. A valamikori üzem — amely 1969Jben került a SZIM-hez — ösztöndíjakat adott egye­temistáknak, munkásokat „tanított ki” a szakmákra. Ugyanakkor a vállalat új üzemcsarnokokat építtetett, gépeket vásárolt. A karca­giak egyre több szerszám­gép-alkatrészt gyártottak — nem sértés: gyártogattak. Ahogy ők mondják, a forra­dalmi változást a munka-és üzemszervezésben a féksze­relvények gyártása hozta. Ä járműprogram megvalósítá­sához készítik ezeket a ter­mékeket, némelyikből éven­te ma már hetvenezret. Automata esztergákat ka­pott a gyár, ezekhez kellett megterveznie, s megszervez­nie a műszakiaknak a mun­kások segítségével a szer­számokat, a segédeszközöket, a gyártási, a szerelési tech­nológiát. Néhány éve SZIM-berkek­ben még igen-igen sokan megkérdezték maguktól vagy másoktól: vajon mit tudnak kezdeni a karcagiak a fék­szerel vény-gyártással? A döntés helyesnek bizonyult: a felfutást 1980-ra tervez­ték, s tavaly már min.d,en termékből a tervidőszak vé­gére előírt mennyiséget ter­melték. A gépekhez kis ko­csikon — a kereskedelem­ben használnak hasonlókat — gurul az anyag. Apró mó­dosításokkal úgy alakították ki ezeket, hogy tálcák he­lyezhetők rájuk, azokra ke­rül a sok-sok apró gyárt­mány. Régi történet: egy délutá­ni műszakban három mun­kás álldogált a gép mellett. A fociról vagy az időjárás­ról vitáztak, ki tudja — mindenesetre velük együtt áll'dogált a munka is. Az igazgató miértjére azt vála­szolták, ki tud olyan gépen dolgozni, amit délelőtt hasz­náltak. Azóta ritka látvány atré- cselő munkás, és megszok­ták a kétműszakos munkát is a forgácsolóban. Teljesít­ménybérben dolgoznak, eh­hez jön a műszakpótlék, a jó minőségért plusz száza­lék és még valami, amihez csak annyi kommentárt fű­zött az egyik mérnök: hiába bármilyen ötlet, bármilyen csodálatos intézkedés, ha a dolgozó anyagilag nem ér­dekelt megvalósításában, már megbukott. A SZIM karcagi gyárában felkerült a fizetési cédulára egy rub­rika — tervteljesítési pótlék. Ezt akkor kapja meg a munkás, a csoportvezető, a művezető, s az üzemvezető, ha teljesítette az üzem a ter­vét. Dekád és találka Joggal mondhatja a mun­kapad mellett a dolgozó: nincs tervteljesítés, mert nem volt dokumentáció, mert nem volt anyag, szerszám, s így tovább. A műszakiakat nem lehet tel­jesítménybérben fizetni. Senki sem írhatja elő, hogy percenként hány vonalat raj­zoljon egy tervező. Tervtel­jesítési pótlékot viszont ők is csak akkor kapnak, ha a gyár „hozza” a hónapra ter­vezett termelését. Tíznaponként találkoznak az igazgató szobájában gz üzemvezetők és az osztály­vezetők. Tréfásan azt mond­ják, hogy a kérdésekre itt csak igennel vagy nemmel lehet felelni. Áttekintik az elmúlt tíz napon végzett munkát. Ha valaki — vagy valakik — miatt ugrik a ha­táridő, vagy legalábbis ve­szélybe kerül, ennek követ­kezménye: vele együtt ug­rik a pótlók is. Ezzel a szervezési és ösz­tönzési módszerrel elérték, hogy nincs hóvégi, negyed­év végi, vagy év végi hajrá. Mádnak a falak A gyárban a fékszerelvé­nyek a szerszámgép-alkatré­szek mellett készítenek lég- befúvókat, formatervezett öltöző- és szerszámtartó szekrényeket. A gyár 120 milliós termelési értékéből 30 millió forintnyit produ­kálnak a lakatosok. Megle­hetősen mostoha körülmé­nyek között. Ha valaki be­lép a fészernek tetsző mű­helybe, azt gondolja, mun­kaszervezést latolgatni itt: abszurdum. A falak mali­nak. a szél átjárja az épü­letet, — bővítésre, felújítás­ra, alkalmatlan. Üj kell, s építenek is, ha lesz rá ter­vező — mert a SZÖVTERV elvállalta, aztán visszamond­ta a munkát. De ez már a jövő. Mint ahogy a következő hónapok, évek feladata az is, hogy felkészüljenek a fékszerelvé­nyekhez hasonló tipizált ter­mékek gyártására. A munka- és üzemszerve­zés haszna vitathatalan. Megnyilvánul ez abban, töb­bek között, hogy a SZIM karcagi gyárának termelési értéke 1976-ban 84 millió, 1977-ben 103 millió forint volt. az idén már a tervek szerint eléri a 123 milliót. Látszik ez a fizetési boríté­kok vastagságán is. Márpedig a pótlék címén kifizetett mellékes egyálta­lán nem mellékes. Hajnal József intézkedéseinek és a jóval kevésbé befolyásolható kö­rülmények szerencsétlen egy­beesésének az lett a követ­kezménye, hogy hazánknak, amely jó ideig exportőr volt, 1977-ben 500 ezer ton­na, azaz 50 ezer vagon ku­koricát kellett importálnia. A mélypont 1976-ban volt, amikor 5,1 millió tonna, az­az 2 millió tonnával keve­sebb volt a termés, mint 1975- ben. Ezt ugyan tavaly mintegy millió tonnás emel­kedés követte, viszont az import- és az exportlehető­ségek reális számbavétele azt bizonyítja, hogy ha az idén 6,5—7 millió tonna kö­zött takarítunk be kukori­cát, akkor még mindig csak a visszafelé kapaszkodást kezdtük meg. A megyei kép Követte-e Szolnok megye az országos tendenciát? Saj­nos igen! Nálunk ugyan 1974-ben volt a területi csúcs, ekkor 80 ezer 366 hek­táron vetettek kukoricát, az ellenpólus viszont itt is 1976- ra esik 65 ezer 797 hek­tárral. Valamivel jobb volt a helyzet az országos átlag­nál 1977-ben, mert a megyé­ben már akkor megkezdő­dött a fejlesztés, ám a 66 ezer 836 hektárral még nincs mit dicsekedni. A ter­mésátlagok? Az 1974-es esz­tendő 45,2 mázsás átlagho­zamát egy év múlva 51,2 mázsás átlagtermés követi — a hirtelen területcsökke­nésre tehát itt is ugyanaz a magyarázat, A két esztendő­vel ezelőtti krízis Szolnak megyében még az országos­nál is mélyebb: hektáron­ként alig több, mint 33 má­zsa az átlag, s ezután jön a fölfelé ívelés, a tavalyi 46,3 mázsás hozam. A területcsökkenésnél mindeddig csak a meggon­dolatlanságra, a hozamok visszaesésénél csupán az idő­járásra hivatkoztunk. Hol­ott a teljesség igénye nélkül is meg kell említeni például az árváltozásokat, amelyek kétségtelenül eléggé kedve­zőtlenül érintették a kuko­ricát. Szót kell ejteni az előbbiekkel szorosan össze­függő jövedelmezőségről, s nem utolsó sorban a gépesí­tési lehetőségekről, valamint az egyáltalán nem nélkülöz­hető szakértelemről. Tsz több mint 82, az újszá- szi Szabadság Tsz csaknem 78, és a jászboldoghazi Aranykalász, valamint a ti- szaföldvári Lenin Tsz 74 má­zsás termése a bizonyítók, hogy megvan erre a reális lehetőség. S ha a sokat fir­tatott nyereségre akarunk példát, akkor vegyük a fel­soroltak közül a „közép­utast”, az újszászi Szabadsá­got. Ebben az üzemben a kukorica mázsánkénti hasz­na 145 forint volt, s ez vég­eredményben azt jelenti, hogy eléggé belvizes gazda­ságban ennél a kultúránál kevés növény tart előbbre a versenyképességben. Különösen, ha azt is szá­mításba vesszük, hogy ezt a kultúrát elsősorban a sa­ját állatállományuk számá­ra termelik a gazdaságok, tehát tulajdonképpen az ál­lattenyésztési főágazat, vagy legalábbis a legtöbb abla­kot fogyasztó jószágok — mint amilyen például a ser­tés vagy a baromfi — léte függ a növénytől. Szolnok megye a tavaly május végi állapothoz > ké­pest mintegy 7—9 százalék­kal növelheti a kukorica ve­tésterületét — erre a koráb­bi eredmények, s a szakér­telem, a gépesítés és az ag­rotechnikai lehetőség a biz­tosíték. Természetesen az is kérdés, hogy minek a rová­sára „csenhetünk” el földet, hiszen a mezőgazdaságilag művelhető terület véges. Nos, csökkenthető az egy­nyári szálastakarmányok te­rülete, és növelhető az in­tenzív, öntözéses rétek, le­gelők fűhozama, s az így fölszabaduló földek mind, bevethetők kukoricával. ‘Az 1978-as, hektáronként 60 mázsás termésátlag se el­érhetetlen álom, hiszen ezt az eredményt 1975-ben a legtöbb üzem már túlhalad­ta. vagy legalábbis megkö­zelítette, nem beszélve ar­ról. hogy a növény geneti­kai termőképessége a száz mázsát is eléri. S ha az idén nemcsak a megye, hanem az egész or­szág végre jelentőségének megfelelő helyén kezeli a kukoricát, akkor ismét el­mondhatjuk, hogy a sárga arany újra nemzeti kin­csünkké vált. Braun Ágoston

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents