Szolnok Megyei Néplap, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-23 / 95. szám
1978. április 23. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 z elefántcsont szipA kát másodszor életemben nemrég láttam, amikor sok évvel halála után felnyitottam anyám kulcsos lá- dikáját. A ládikót zöld szaty- tyánbőr borítja, fából készült, domború a teteje, sarkain ezüst a verete, négy oldalán arany nyomás díszíti. Ezüst kulcsocskája anyám nyakában lógott még halálos ágyán is, egy kék zománcos tojás- dad alakú medalion mellett. A ládikót Firenzében kapta apámtól a nászútjukon. Először tizenhárom éves koromban láttam, de kézbe akkor se vehettem. Most olyan sima és meleg volt az érintése, mint a selyemé. A tövénél, ahol szájba vették, megmaradt az elefántcsont vajfehérnek, de a szára megszökött, a vége pedig megbar- nult apám napi száz cigarettájának parazsától vagy a füst marásától. Harmadik gimnazista voltam, még az év elején, amikor egy éjszaka női hangra ébredtem. Magas volt és iz- ' gatott: nem édesanyámé. Nemrégen alhattam el, csak negyed tíz volt. Az ismeretlen hang most nagyon kiáltott, németül: „Sie müssen es!” Mit kell anyámnak megtennie? Nem hallottam válaszát, lehet, hogy rászólt az idegen asszonyra, mert az most halkabban folytatta. Már éppen fel akartam kelni, amikor megláttam édesanyám árnyékát az üvegajtón. Behunytam a szememet és nem mozdultam. Az ajtó halkan kinyílt, anyám benézett. Amikor hallottam, hogy a gyerekszoba másik falához megy, húgom ágyához, kinyitottam a fél szememet. Csodálkozva láttam, hogy nem az esti slafrok van rajta, hanem fekete taft blúza, mellén fehér csipkés fodordísz. Mikor öltözött át? S miért? Nem mondta, hogy esti látogatót vár. Az ismeretlen női hang ismét magasra csapott. „Unerhört!” — kiáltotta. Még mielőtt apám elhagyott bennünket, német kisasszonyunk volt két évig. Utáltam, mert olykor megvert, s apám, anyám előtt letagadta. Abban az órában engesztelődtem meg iránta, mert megértettem, amit az idegen nő mond. Hallatlan! Demi hallatlan? Előrehajoltam és rányomtam a bal szememet a résre. Először anyámat pillantottam meg. Merev derékkal ült az ebédlőasztal egyik székén, hátát sohasem támasztotta meg, de most még egyenesebb volt, vállát is hátraszegte, nyakát kihúzta. Hogy az idegen nőt is megláthassam, kissé ferdén és felülről kellett belenéznem a résbe, így először a lába került a látóterembe. Magassarkú, kivágott lakkcipő volt rajta és fekete selyemharisnya. Szoknyája felcsúszott a térdéig. Soha nem láttam még ilyen szép nagyvirágos szoknyát. Üjra megszólalt. Halkabban beszélt, nem értettem minden szavát, csak többször ezt az egyet: „Warschau”. A varsói asszony! A varsói asz- szonytól úgy féltem, mint a lőcsei fehér asszonytól. Ha Irén néném feljött, és a varsói asszonyról kezdett beszélni, anyám lehunyta a szemét, magas, fehér homloka a sok hirtelen ránctól összezsugorodott. „Hagyd, kérlek”, mondta Irén nénémnek, de ez nem hallgatott el. Engem kiküldtek a szobából, és isten bizony nem hallgatóztam, de Irén néném csak kiabálva tudott beszélni. Iparművésznő volt, gobelinjeit vitte lengyel- országi kiállításra, és Varsóban, egy színházban meglátta apámat a varsói asszonynyal. Karonfogva sétáltak a szünetben. „Látod, megcsalja őt is”, mondta Irén néném anyámnak. Az „ő” Klára volt, a második feleség. Mi gyerekek tudtuk, hogy nevét nem szabad kiejteni, ha minden második vasárnap hazajöttünk apámék új lakásából, a Bercsényi utcából. Már amikor apám nem volt távol. Sokat utazott, egy üres Ger- beaud-os dobozban gyűjtöttem a képes levelezőlapjait. A legszebb Velence volt, a galambokkal. Amikor anyám meglátta, azt mondta: „Ó, az istentelen”. Miért, mert nem ment Velencében templomba? — kérdeztem. Még elemibe jártam. Nemrég megláttam anyám holmijai között egy velencei képet. Ök ketten voltak rajta, galambok anyám vállán és kukoricás zacskót kínáló kezében. „Miért nem válaszol nekem?” — kérdezte a varsói asszony. — „Nem ért jól németül?” Anyám nem felett. Meg voltam bántva, hogy az idegen nő ezt tételezi fel róla. Hát még azt sem tudja, hogy okleveles polgári iskolai német tanárnő? A varsói asszony most lassan, tagoltan, mintha kisgyereknek vagy félkegyelműnek beszélne, újra kezdte. „Hallgasson ide, újra elmondom, lassabban, hogy megértse, nagyságos asszonyom, vagy inkább kedves kolléganő”. Ehhez kissé elfordította a fejét, rámosolygott anyámra, de az csak ült mozdulatlanul, bal kezét az ebédlőasztalra támasztotta, csupán kisujja mozdult meg, de rögtön rátette a másik kezét, mintha elrebbenő madarat akart volna lefogni. Miért lenne a kollégája, kérdeztem magamban, talán a varsói asszony is tanárnő? Azért jött ide, mondta, hogy bosszút álljanak. „Rache”, mondta. „Revanche. Érti?” Erősen figyeltem édesanyám arcát. Dióbarna szemében mintha sö- tétebb fény villant volna fel. Észrevette az idegen asszony is? Nem tudom, mert egyszerre csak egyikük arcát láthattam a keskeny résen át. Mindenesetre folytatta. A reggeli vonattal érkezett. Egész nap a mi címünket kereste. „Bálintét tudtam, Bercsényi utca öt, negyedik emelet huszonegy.” Apám keresztnevének hallatára anyám homloka ugyanúgy megöregedett, mint amikor Irén néném a varsói asszonyt emlegette. „A maguk címét nehéz volt megtalálni. Bementem a követségünkre. Délutánra kinyomozták a címet, a követ sofőrjével küldtem ide a virágot és a névjegyemet. „Érti jól, miért siettem ide még ma este? Holnap korán reggel kell elmennünk a Bercsényi utcába. Amikor Bálint még odahaza van. Talán ágyból rángatjuk ki őket. Nagyon széles ágyuk van, négy sarkán négy faragott fekete oroszlán ül, látja, még ezt is elmondta nekem.” „Sokat gondolkodtam ezen. Odamehetnék egyedül is, de ez csak fele bosszú lenne. Annak a nőnek látnia kell, hogy tőle is elvette valaki Bálintot. Maga csak ott áll, némán, mint most, és diadalmasan kinevetheti. Bálint aztán ma- gvarázkodhat az új asszonynak. Talán most az adja be a válópert”. Felsóhajtott, és a mellével együtt egész teste beleremegett. „Talán...” Aztán hirtelen elfogyott' a türelme. Kiabálni kezdett. „Érti vagy nem érti, mindegy nekem. Mi kollégák vagyunk! Testvérek! Engem is szeretett. Engem is elhagyott. De én azt nem tűröm. Velem ezt nem lehet csinálni. Én egy Czensztochowska vagyok. Ne" kém nem lehet házasságot ígérni. Gyűrűt venni. Eskü- dözni. Magával talán megtehette. Magát otthagyhatta. Maga tűrte, ezt meg én nem értem, miért.” „Nyugodjék meg, kérem, mondta anyám. A mi szobánk felé mutatott. „A gyerekek”. A varsói asszony mélyeket lélegzett. Nem tudtam levenni a szememet a kebléről. Arra gondoltam, hogy ha így hívják, akkor abból a városból való, amelynek fekete Madonnáját egy szentképről ismerem. Az asszony megint kiabált. „Nem baj, ha a gyerekek is megtudják, milyen apjuk van.!” Anyám összeszorította a fogát és nem felett. Soha rossz szót nem hallottunk tőle apámról. Ha külföldön volt, minden héten kétszer írnunk kellett neki. Nem képeslapot, levelet, négy oldalast. így kellett kezdeni: Édes, jó Apám! A varsói asszony mégis megszeppenhetett anyám tekintetétől, mert halkan folytatta. „Értse meg, barátnők vagyunk, mert közös az ellenségünk. Felmegyünk hozzá holnap reggel. Mondom, hogy magának nem kell semmit csinálni. Csak feljön, én megyek be elől, engem az a nő nem is ismer. Maga csak odaáll mögém, néz, hallgat és boldog lesz. De miért magá- zódunk? Szövetségesek vagyunk. Gyere velem és hallgasd végig, amikor a szemébe vágom, hogy őt is megcsalták. Velem csalták meg. Megcsókolt. Letépte a blúzomat”. „Nem bírod hallgatni? Te se? Még most is féltékeny vagy? Megfogta a mellemet.” „De kérem. Ez nem rám tartozik”. „De! Azt suttogta a fülembe, hogy ilyen szép kebleket még nem látott. Ezt is elmondjuk ott, a negyedik emelet huszonegy alatt. Azt mondta, hazamegy, beadja a válópert és hozzám költözik. Nem jött. Nyolc hónapja várom. Most elég. Elég. Elég!” Már ordított. Húgom felsírt. A varsój asszony a szemét törölgette. Azután visszatette a táskájába a zsebkendőjét, és cigarettát keresett. Kivett egy kis vajfehér szipkát, beledugta a cigarettát, azután megint kivette belőle. „Ide nézzen, madame. Ismeri ezt a szipkát?” Anyám nem mozdult. A varsói asszony letette az ebédlőasztalra. „Nézze meg közelebbről. Bálint szipkája. Majd megmutatom annak a nőnek. Megmondom neki, hogy az ágyamon felejtette. A párnám alatt.” A szipkát közelebb tolta édesanyámhoz. Azután gyufát keresett. „Kérem, ne gyújtson rá. Ebben a házban senki sem dohányzik.” Az asszony idegesen felnevetett. „Most nem, ugye? Azóta nem, mióta magát is elhagyták. Bálin hatvanat szív egy nap. Látod, ezt is tudom.” Visszatette a gyufát és a cigarettát a táskájába. Lehajtotta a fejét, és nagyon halkan kezdte: „Kérem, könyörgök, jöjjön velem. Ez a kötelessége!” „Kérem, szeretnék egyedül maradni.” varsói asszony fölA kelt, tétovázva, mintha nem hinne a fülének. „Kidob? Megyek. Megértem a férjét. A volt férjedet. Nincs szíved”. Hátat fordított, és köszönés nélkül kivi- harzott a szobából. Az élőszobaajtót úgy bevágta, hogy az én ajtóm üvege is beleremegett. Anyám moccanás nélkül állt az asztal mellett. Amikor észrevette az elefánt- csont szipkát, előrehajolt, két ujjal fogta meg, mint a penészbogarat, kicsit fölemelte és visszaejtette az asztalra. Azután megint kiegyenesedett. Fázni kezdtem, elálmo- sodtam. Amikor visszasom- fordáltam az ágyba, még ott állt, mereven, keskeny szájjal. Boldizsár Az elefántcsont szipka Bor Pál: Bucolika LADÁNYI MIHÁLY: , Levél Engedd meg, hogy a beszélőbe invitáljalak Látni akarom az imbolygó rózsákat pongyoládon meg a kezed amint kicsomagolja örömömet és átnyújtja halálos rácsomon ujjaidat ahogy végigbotorkálnak hasamon mellemen halántékomon Köss egy pár meleg zoknit szerelmedből legyen miben járjak utánad világhidegben álomrövidzárlatban bőröndszabadsúgban hozz egy süketnéma pacsirtát, hogy azt hallhassam mit rég szeretnék s hogy közösség után sóvárogjak hagyd itt a magányt. SIMÁI MIHÁLY: Premier plan hárs voltam arany zümmögés vagyok sudár ezüstfenyő örökzöld füllel fülelek növekvő hósipkám alól kölyökzöld szemem lekacsint — rajcsúrozzatok gyerekek gyantáznak holdi hegedűt fűrész-ütötte sebeim mainak ezt az új és sima bőrből készült tartozékát. Napraforgó-virágzáskor, a kender és a zab érésekor vagy az akác és hárs virágzásakor ott üget ma is a falun át, a határt tarkító csapásokon, utakon, mint valami részeg, illatártól elhódított szerelmes. És amikor hosszú tél után megérkezik a tavasz, s a sötét és büdös istállók uitán magasra tartott fejjel nyeríteni és topor- zékolni kezdenek a lovak, mi is befogjuk, és elindulunk vele ki a tanyára. ö meg-megáll az úton, és gyengéden, nyugtalanul megbámul minden hétéves csődört. Bámulja őket, és hozzájuk akar menni, meg akarja őket szagolni, a napon villogó sörényüket pedig szeretné összeborzolni. Legszívesebben a homlokukat is megcsókolná, a fülüket is megharapdálná. Hajdan, lefekvés előtt, megannyiszor tarisznyába söpört zabot loptam neki a padlásról, és apám tudta nélkül simogattam vedlett nyakát, kemény, kidudorodó homlokát, s a tenyeremből etetgettem. És meséltem neki a lipicai lovakról, amelyek az előkelő bécsi udvarokban futkosnak, s a számyaslovakról is meséltem, melyeket a nyíl és az íj nagymesterei, s szittyák ülnek meg a füves, orosz sztyeppeken, ö meg puhán és lassan evett, úgy, ahogy nagyapa a szalonnabőrt rágcsálja a sámlin ücsörögve, miközben a nyílt tűzhelyen kenyeret süt és megkeni kacsazsírral meg foghagymával. így evett Gebe is, s közben le nem vette volna tekintetét a szememről, az ajkamról, mely úgy rebegett, akár a lepkeszámy. — Tönkremegyünk temiattad — fogta a fejét az apám —, pedig hányszor megmondtam már, hogy a zab a csikóknak való. — Arra való, hogy megnőjenek, megerősödjenek tőle, s hogy a csontjuk köny- nyű s egyszerre nehéz legyen — mondta az apám. Nem értettem. Csak azt tudtam, hogy az utolsó eperfát is kivágná, az utolsó szem búzát is eladná, de az italt mind megtartaná. Meg volt győződve róla, hogy Gebe menthetetlen. Pedig de sokfelé megfordult ez a kanca. Nincs az a falu, tanya vagy város, ahol ne járt volna, nincs az az égi vagy földi csoda, amelyet ne ismerne. Mert lépésben vagy kocorászva bebarangolta egész Bácskát, a Dunától a Tiszáig. A Ludasi-tótól a Fekete-tóig. És megbámulta az erdőket, a medvéket, a templomokat; kóstolgatta a cukrot és a parazsat; ott vólt a vásárokon, az ünnepségeken és a lakomákon; megcsodálta a traktorokat, a gabonaszárítókat, emlékezetébe véste a folyókat, a dombokat és a római sáncokat. Csupán a villámtól félt, s a tompa mennydörgéstől, amely ki tudja honnan jön, meg a zászlóktól, azoktól a sokszínű selyemrongyoktól, amelyek ott lengedeztek a szélben, mint a túlérett levelek a nyárfákon, anélkül, hogy lehullanának. Egy éjszaka nyugtalan álom kínzott: csatakosan, püffedt ízületekkel és megmerevedett hátsó lábakkal láttam; olyan volt, mint a zöldes és barnás-piros romlott befőtt, mint a poshadt pocsolya. Aztán meg haldokolva ott röpködött a fejem fölött, valaki ótvaros homlokába lőtt, s ő felemelkedett, hörögve repülni kezdett, és Álmomban kibotorkáttam az ud,varra a nagy eperfa alá elszívtam egy cigarettát, nézegettem a csillagokat, a holdfényt, és magamba szívtam az akácfürtök mézédes illatát. Ilyen álom után nem volt hozzá erőm, hogy kimenjek és megnézzem a kancát. Láttam, a cserény ajtaja nyitva van, s így a fekete eper felé vettem az irányt, amely az udvar másik végében állt. Azt gondoltam, hogy apám felejtette el becsukni az ajtót. Leültem az eperfa alatti bakra, és rágyújtottam. Talán még kettőt sem szippantottam, amikor elhaló, patadobogásszerű hang szü- remlett az utca felől. Felkeltem, hallgátóztam és körülkémleltem. Ekkor vettem észre, hogy a kerítés ki van döntve, és úgy indultam el feléje, mintha Milenko szomszéd zöld ringlóit lopnám. Magam előtt a gödörben megpillantottam az elnyúlt kancát, de még mindig azt hittem, hogy csupán rossz álmot látok. Térdre rogytam, a feje mellé, és simogatni kezdtem, csókolgatni. Félig lecsukódott szeme nedves volt, a szája tajtékos, az orrcimpája meg kék és dagadt. Az egész állat úgy gőzölgött, mint a sütőből i éppen csak kivett, törülközőbe göngyölt, hajában sült krumpli. Egy pillanatig úgy rémlett, alig hallható nyihogásával el akarja mondani, miképp esett el, s hogy tudja: többé már nem állhat fel, nem nyeríthet, és éh sem segíthetek rajta, és ezért meg akarja csókolni a homlokom, meg akarja nyalni a tenyerem. Én azonban másképp gondoltam. Felkeltettem apámat, nyomban megjött a nagybácsi, kisvártatva pedig Laza Pa- jic is. Milenko szomszéddal. Aztán Rajkó, az állatorvos is megérkezett mopedon, kezében a nehéz bőrtáskával. A gödörben nyüzsögnek, ám a kancát nincs aki lábra segítse, vagy legalább térdre. Mindenki csak bámulja, és valamit motyog. N em segíthetünk, rajta, vége van, ezeket a szavakat ejtették ki, olyan színtelenül és fagyosan, hogy még azt sem tudtam megállapítani, hogy ki mondta. Ekkor láttam utoljára a kancát; szeme ködös volt és dülledt, csuklói megmerevedtek, csuromvíz hasa behorpadt, akár egy eldobott, összegyűrt rongy. Elszállt belőle a lélek, és én azóta sem éreztem magam boldogtalanabbnak, szerencsétlenebbnek, mint azon az éjszakán, és már azt is tudom, hogy tán soha többé senkit nem fogok úgy szeretni. Szűcs Imre fordítása Összeállította: Őri zoltánné
