Szolnok Megyei Néplap, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-23 / 95. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. áprifis 23. Kurucz Gyula: Törpevízmű Társulat egint jelentkeztek M négyen. Eleinte úgy gondoltuk a vezetőségiben, hogy nem engedjük, de üsse kő, végül most rájuk számoljuk a pénzromlást, a késedelmi kamatot és a hasznot... — Apa, bemehetnék olvasná a szobába? — Micsoda?! — Olvasni szeretnék a szobában. — Nem lopom én az áramot, fiam, az pénzbe kerül. Kibírja Szilvia is, Attila is, te is kibírod! Tibor elhúzta a száját, ölébe ejtette a kezét, és nézte kövér, pirospozsgás apját. — Három éve a Törpevízmű Társulat alapításakor nekünk tízezerbe került a bevezetés, ez a négy okos meg tizenhétezret fizet, ha mosdani akar ... Mi van ? Az asszony pár perce kisebbik fiát nézte, nem a férfit: — Tanulnod kellene? Ahhoz olvasnál? Tibor egy pillanatig hallgatott: nem, nem hazudok. — Csak olvasnék. — Még nem fejeztem be! — Dehogynem fejezted. — Honnan tudod? — Elmondtál mindent, nem? Egy percre csend lett a na"" konyhában. A férfi kapkodta a fejét, tekintete Szilvián nyugodott meg: — Kimerültél, kislányom? — Tessék? A lány felnézett, arcán még egy mosoly, az ölében tartott Rakétaújság visszfénye. — Olvass csak, olvass — mosolygott az apja. — Kell a kikapcsolódás napi tíz óra munka után. Én már rég szecskavágóba dugtam volna az összes fecsegő liba fejét. Szilvia megvonta a vállát: — Ti agitáltatok a fodrászatra, nem? — Ne búsulj Szilvikéin, összejön a pénz az üvegházra, aztán két-három év, és saját szalont nyitunk neked. — Jó fej vagy te, apa. Hogy ott tizenkét órát dolgozhassak, mi? Annak a hasznából mit csinálnál? — Abból? ... Hát neked! ... Csak a tied lenne... Te nem azt akarod, hogy mindened meglegyen a férj- hezmenéskor ? — Hol? — Hogyhogy hol? Hát hogy legyen! — Melegházban, mi? Tudod, mit szeretnék én, apa? Viszontlátni a keresetemet és lelépni. Jó messzire. A férfj döbbenten bámult: — Szilvia! — Ha rám fér a pihenés, akkor hagyjál olvasni, jó? — hátradőlt, és tüntetőén felemelte a Rakétát. A férfi keserűen nézte. Felesége csendesen maga elé somolygott, de Tibor nem figyelt rá, simogatni kezdte hát maga előtt az abroszt. Csend ülte meg a konyhát. Az egy szál dróton lógó pléh- tányéros villanykörte elosztotta gyér fényét a három gyerek, a szülők, a búboskemence, a dikó, a gáztűzhely, az automata mosógéD és a tévé között, félig árnyékban hagyta a két kicsi ablakot. Vajon miért szorozható a tömeg a sebesség négyzetével, töprengett Tibor. Az általános iskolában egyre azt verték a fejünkbe, hogy egy alma meg két körte az egy alma és két körte. Ha megszorozzuk, legföljebb két körtalma válna belőle, de közben elveszne egy darab. Szorozható kétféle valami egymással, ha a kukorica és a krumpli még hibridet se ad?.,. Magyarszor román az mamán vagy rogyar. Elvigyorodott — észrevette magát és lesütötte a szemét. Mindenki csendben van. Máskor fülsiketítő a zaj. Mégis csak éjszaka használhatják az új szárnyban a három szobát. A villanyboyler is csak szombat déltől vasárnap reggelig működik. Ha olvasni kezdek, valaki úgyis félbeszakít. Vajon ki kezdi most? Apa begombolkozott, anya figyel, Szilvia elsüly- lyedt a folytatásosában, Attila magol. Anya vagy Attila fogja elkezdeni... Ma délelőtt azt mondta Sülé, hogy ha valakinek hamut szórnak a sörébe, berúg, mint a csacsi. Egy haverja úgy spórol, hogy egy korsó kőbányait jól megszór cigarettahamuval, attól rászáll a köd. Hogyan lehetséges ez? Az ital gondolatától megrázkódott — nem szerette, különösen, ha apa vagy Attila jöttek haza bűzölögve egy- egy kanmuriról. — István — szólalt meg halkan az asszony. — Mi az? — Mit szólnál hozzá István, ha átmennék a kertészetből a nylonüzemb^? — Ott rosszul fizetnek! Mi a fenéért mennél?! — Tudod, mennyi baj van a derekammal. Mégiscsak fűtött helyiség, nyolcórás munka, ugyanolyan nyugdíj. — De tizennégy forint helyett csak tíz az órabér! — Engem nem érdekel István, jön a tél, nem bírom a derekamat, nem bírom a szabadban! — És a veszteség?! — Mihelyt elcsórják a szögvasat, meglesz az üvegházunk. Ott behozom a különbséget. Elég nekem a hideg, elég két életre! A hálószobát se fűtjük. — Minek fűtenénk? — Mindegy István, én átmegyek a nylonüzembe. — Már el is intézted, mi?! — Hát, az az igazság, hogy elintéztem. — Nekem csak most szólsz?! Hát ki az úr a házban?! Attila felnézett, megropogtatta a csontját: — Ne ordítsatok már, tanulok. — Az úristenit, itt már mindenki rám szól?! Hát ki vagyok én itt! Attila elhúzta a száját: — Az úr vagy itt, apa, de csak addig, míg marad, akin uralkodjál. — Tartsd a szádat, mert!... — Én tartom, nekem nem sok van már hátra. A férfj kihúzta zsírpámá; széles mellkasát, de nen szólt. — Hogy mondják azt, hog} szkarube, öcskös? — Micsoda? — Szka-ru-be. — Betűzd. — S-c-h-r-a-u-b-e! — Sraube, te dinnye! Minden söcöhö az sö. Mit jelent? — Csavar. Az apa ingerülten nézte, aztán kifakadt: — Azt hiszed, az endéká- ban jobb lesz, ott többet keresel? — Nem tudom, mennyit keresek, de jobb lesz. — Majmok! Külföldimádók! Hát hol keres annyit egy géplakatos, mint itthon, ha fusizik? Attila nem válaszolt. A férfi fújtatott, rágyújtott, és maga elé lövellte a füstöt. Tibor Szilvia duzzadó mellét nézte. Hogy törik érte magukat a palik. Még ővele is kedvesek, őt is megkörnyékezik, hogy a közelébe jussanak. Múltkor az a nagyképű, hírhedt Környei hirtelen felnyögött: „Micsoda didkója van a nővérednek!” Mit csináljon ilyenkor? Szájbavág- ja? összeverik. Szóljon Attilának? Az se hisz már a becsületmegvédő verekedésben. Szilviának senki nem elég jó itt a faluban. Vagy a falu nem elég jó... — Hallottátok?! Felriadt. Anyja körbehordozta tekintetét: — Azt kérdeztem, ki megy ki bezárni a baromfit? Lassan mind felnéztek. A főutca higanygőzlámpái megvilágítják udvarukon a bokáig érő sarat — erre gondoltak. — Szilvia? — Hagyd már, eleget dolgozott! — mordul fel az apa. — Akkor menj kj te. — Én?! Miért én? — Ki megy ki bezárni a baromfit, mert nekem fáj a hátam! Egymást nézték. — Majd én — állt fel Tibor. — Nem! — csattant fel az anyja. — Neked nincs csizmád ! Szétmegy a papucsod, elkoszolódik a nadrágod, hogy mész holnap gimnáziumba? A fiú az ajtóhoz ment, mosolygott : — Felveszem apa csizmáját, az elég nagy. — Na, holnap moshatom! — Moshatod. Én megyek ki. — Engedd el a kutyát. — Miért tartjuk láncon?! — éledt fel Szilvia. — Hogy hamis legyen? Ügyse lopnak itt falun! — Rengeteg a tolvaj! — mordult fel a férfi. — Nem lopnak! — Háztól tényleg nem lopnak — avatkozott be nyugtatóan az asszony. ttila felnevetett: — A rengeteg tolvaj nem háztól lop, hanem házhoz. Üveg- házhoz, például szogvasat. Tibor kilépett az udvarra, le a tornácról a sűrű latyakba. Hátulról röfögés, gágogás, kotkodácsolás hallatszott. A házak tévéanten- nás gerince fölött nedvesen csillogott a törpevízmű fémgolyóbisa. ILLYÉS GYULA: Ninivében Nem, Ingerült se lettem. Ha parasztok ejtenek ilyet, vagy prolik, az fölbosszant. De hogy kandidátus mondta ki — élcül — azt, hogy „s mi baj, ha ötödrangú nyelvek népe fogy?” „Végül is nem Ilesz üldözött!” Se ír, se kurd, se baszk, se .. ■Azt hiszed, nem kapcsolom, micsoda ócska téma ez piár s hogy hova kerül amúgy se változatos müvem e ■nem up to date falovon? Nem is azért némultam el, mert kifogyott pz érvem, s jnert szemmel jelt adott („beteg vagy”) feleségem; hanem, hogy támad-e egy kis csönd e szó körött, afféle baljós holdudvar, hogy üldözött• De gomolyult tovább az őrület; csak éppen bomba, lobogó város, pernye és üszők helyett édes Camel-füst fellegében. Nyeltem is jóslatom, agg Jónás, Ninivében. MEZEI ANDRÁS: ■ ■ Ünnep Mint lángjáról a gyertya fényköre, csípejéről úgy vált jle az öve, akár a csöndről a halleluja, és újra, újra, újra és újra pántolódik és lehull az öve, mint lángjáról a gyertya fényköre. POLNER ZOLTÁN; Keserves Keserves Álmodni ugyanazon az utcákon■ Nézni az őskert és a csillagok felé. Anteusként megérinteni a földet, Annára gondolni és az ifjúságra. Ne hagyj magamra, öröm! Nem lehet boldogtalan az, akit tulipánok, füzek, jegenyék oltalmaznak. M. J. VISNJIC Első szerelmem: Gebe V olt egy kancám, a legszebb és a legokosabb a világon. Ferde nyakú, mocskos, lepattogzott patájú, vastag farkú, a szeme zavaros, mint valami részegé, így ügetett az udvaron, az eper- és akácfák alatt, nappal is éjjel is, taknyos orrlyukon át prüszkölt, és hatalmas, csontos fejét meg-megrázta. Sűrű, goromba sörényét anyám befonta, és fekete, piros és kék pántlikákkal díszítette. A füle hosszú és kajla, a háta hajlott és a legszélesebb subánál is szélesebb, a combcsontja rövid és vékony, s a tompora szinte háromszögletű volt. A fogai között rengeteg köles maradt mindig, az állkapcsa meg feketéllett, akár a túlérett görögdinnyeszelet magjai. Csak, ha kifeszítették a száját, láthatták: már régen eljárt felette a huszadik év is. Valamikor azonban, így mesélik a vásári lócsíszárok, azok, akik csoportosan barangolják be a Bácskát, mint ősszel a felhők, valamikor a lábával is kikopogtatta, hogy hány éves. Ügy szerettem, mint önmagamat. Szerettem, mint az érett epret, mint az árnyként utánam suhanó kutya engem, úgy, mint valami régi, ládából előkotort könyvet a nagyapám padlásáról. A jászolban szénát és kukoricaszárat raktam elé meg herét, amely úgy illatozott, akár a bazsalikom. Vakaróval és a tenyeremmel simogattam a csatakos szőrét, amely amúgyis vedlett, s állandóan átbújtam a bütykös lábai és az ernyedt, lelógó, zöld színű hasa alatt. ö meg apám vállára hajtotta fejét, s nyalogatta a kérges kezemet. A gyeplő- rándításnál mindig előbb indult, a határban minden utat, minden dűlőt, jegenyét és nyárfát jól ismert, különösképp pedig a tanyai fémes kutakat, ahol hideg és kemény vízzel itattuk meg a dézsából. Senki sem örült annyira, mint ő, amikor új fejlőt kapott. És új, sárga zablákat. Elégedetten nyihogott, s a szája úgy habzott, mintha napokon át egyfolytában vágtázott volna. A szemét meg kidüllesz- tette, hogy a homlokán, a füle és a nyaka között, s az orrcimpáján is lássa a fejlőt. Márpedig a szemellenző alatt csak előre nézhetett, s ott is csupán egy útszé- lességnyi sávot láthatott maga előtt. A szemhéjai el-eltakarták a szemgolyóit, valahogy úgy, mint a vendégszobák légyszaros redőnyei az ablakokat. Amikor apám kifogta, és a vakaróval és szőrrel teli vakablak melletti rozsdás kampóra akasztotta a hámot, a gyeplőt és a fejlő;, Gebe sokáig forgott, rázta a fejét, nyihogott, patáival kapálta a földet, majd összetörte a jászolt, mert továbbra is nézni, nyalogatni és szaglászni akarta szerszá-.
