Szolnok Megyei Néplap, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-08 / 57. szám

1978. március 8. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Vámhatár a Cselkasból Gorkij szerette a csavargó­kat; fiatal korában maga is végigcsavarogván az orszá­got, sokszor találkozott ve­lük, jól ismerte őket, és bennük nemcsak az élet ki­semmizettjeit, elvetemültjeit látta meg, hanem felfedezni vélte bennük az ember sza­badságra vágyódásának, mél­tóság utáni vágyának jelent­kezéseit is. A kizsákmányoló társadalom csavargóiban olyan „lázadókat” ismert fel, akik magatartásukkal ön_ kéntelenül is egy folvaj- társaidaiommal fordultak szembe, mégha ez a szembe­fordulás számukra emberi zsákutcát is jelentett. Azi ő csavargói nem kis­stílű tolvajok, ellenkezőleg, romantikusan felnagyított, szinte óriássá növesztett ala­kok; bár külsejükben meg­viseltek és elárvultak, s polgári szemmel nézve élet­módjuk sem túl rokonszen­ves, valójában megvan ben­nük belül az embert dicsérő lelki nemesség és nagyvona­lúság. A Gorkij egyik legkedve­sebb csavargójáról, Cselkas­ról készült televíziós film legfőbb értéke: alkotói ész­re vették ebben a különc figurában, ebben a kikötői csempészben és csavargóban az emberileg monumentáli­sát, s Gorkijnak azt az írói szándékát, hogy Cselkasnak konkrét valóságán túl igenis jelképes tartalma iis van. Gaál István rendező mind a környezet ábrázolásában — a kikötő világa —, mind a jellemek rajzában szokatlan nagyvonalúsággal válik, a képernyőn a romantikusan realista Gorkij alkotótársá­vá. Ahogyan tévéfdlmjét fel­építi, ahogyan eszközeit meg­válogatja, abból egyértel­műen kitűnik: igazi filmes módjára alapvetően képek­ben gondolkodik. Tanítandó, ahogyan a film bevezető kép­soraiban ábrázolni tudja csak képekben egy óriási kikötő hangulatát, benne azt a társadalmilag lényegesetis kifejezve, hogy itt az em­ber csupán rabszolgája az életnek, hogy mindaz ami körülveszi, bár emberkéz te­remtménye: az ember leigá- zója. A hajólánc vissza-visz- szatérő közeli képe, a ter­hükkel görnyedten vonuló rakodómunkások mozgásá­nak monotóniája, a felna­gyított tárgyak oly módon válnak beszédessé, hogy egyetlen emberi szó elhang­zása nélkül is emberivé avat­ják ezt a valójában emberte­len ogyesszad miliőt, amely jellegzetes korkép is a szá­zadvégi Oroszország világá­ról. Kitűnő, ahogyan egyéníti a kikötőbeli népség egy-egy figuráját, s ahogyan megte­remti Cselkas alakját, akit bár a hatóságok nem kívánt elemként tartanak számon, legszívesebben dutyiba dug­nák, ugyanakkor akinek ólvan tekintélye van, és oly félelemmel vegyes tisztelet övezi alakját, akárcsak egy fejedelemét saját udvarában. Nem kétséges, Georges Wil­son, a neves francia karak­terszínész művészi erejének is köszönhető — egy-egy jel­legzetes mozdulatával is mennyi mindent tud kifejez­ői — a remekbe formált nagylelkű ogyesszai csem­pész figurája, de legalább ilyen emlékezetes a hozzá felnőtt Madaras József Gav- rilája is, aki ezúttal keve­sebb külsődleges eszközzel, de elmélyültebben ábrázolja a faluról városba kerülő, va­gyonra vágyódó, kapzsi, föld­höz ragadt szemléletű, gyá­va kisembert. A kettőjük különbségét igen jól meg­mutató drámában már-már bűnügyi filmekre jellemző feszültséget tudnak teremte­ni az alkotók, ügyelve a lé­lektani ábrázolás fontossá­gára is. Mily kifejezőek a film utol­só képed is, amint aiz egy­mástól eltávolodó két ember a dráma végeztével egyre kisebbé válva belevész a távolságba, és csak a ten­ger, az zúg rejtelmesen és egyenletesen. A tenger, amely valóságos kifejezési eszközzé válik a maga képi változatosságával arcának újabb és újabb vonásait mu­tatva fel a filmben. Gaál István legfőképp azt a tu­lajdonságát „használja fel”, ami végtelen kiterjedésével a tengert a szabadság jel­képévé avathatja. Francia—magyar közös televíziós mű a nagysikerű Vámhatár. (Nem tudom miért kellett új nevet adni a valójában a Cselkas című novellából készült filmnek?) Sikere azt bizonyítja, hogy efféle „vérátömlesztésre” máskor is mód lehetne te­levíziónkban. Talán ez is se­gíthetne abban, hogy a tele­vízió művészi munkája ne szürkülhessen el, jellegtelen­né ne válhassék. Gaál Ist­ván, vendég ő is a televí­zióban, s a vendégszínész­ként résztvevő francia Georges Wilson nemcsak tu­dásukkal vannak jelen, ha­nem termékenyítő egyénisé­güket is élhozták a filmbe — ami bizony gyakorta hiányzik a televíziós mű­vekből. Rendezte: Dömölky János Ezzel a címmel hangzott el summázó beszélgetés a képernyőn kedd este a tele­vízió egyik jelentőssé nőtt rendezőegyéniségének, eddigi műveinek, életútjának sajá­tosságairól. örvendetes, Hu­szár Tibor szociológusban igazi társra talált Dömölky János, aki merj jó ismerője a rendező munkáinak, kitűnő kérdéseivel hozzájárult, hogy a néző számára is nyilván­valóvá váljék: mi az, ami Dömölkyt másoktól megkü­lönbözteti, ami művészi ma­gatartásában egyéni, életút­jában pedig nyomon követ­hető fejlődési vonulat. Jól rajzolódott ki az az út, ame­lyik a klasszikus irodalmi művek sikeres tévéadaptá­cióitól a valóság már-már dokumentalista adaptálásáig vezet — a képernyőn. Egy­ben arra is rávilágított a dialógus, hogy művészember — akár televíziós rendező, akár más — csak akkbr ké­pes maradandót létrehozni, ha maga is képes átélni ko­ra lényeges konfliktusait, ha nem kívülről, hanem belül­ről szemléli azt a világot, amelyben él, s amelyért munkálkodik. Röviden Egy városról készített do­kumentumfilmben is megfo­galmazódhatnak lényeges tár­sadalmi igazságok. Még ak­kor is, ha egy televíziós film jubileumi köszöntő is egy­ben. Ezt vártuk volna a Sopronról, a hűséges város­ról készített filmtől is, saj­nos, üresen kongó ünnepi mozzanatok, íuristaigényű városnéző pillanatok töltöt­ték meg többnyire. A Fiatalok órája régóta keresi sajátos tartalmát és a hozzáillő formát. Nem egy buktatón esett már át, a legutóbbi adásból azonban úgy tűnik, rálelt a járható útra. Nem akar mindenáron fiatalos lenni, nem fiatalos- kodik, de ugyanakkor nem is veszti, el a fiatalokra jel­lemző problémaérzékenysé­gét. Az építőiparban dolgozó fiatalokról szóló riport és a hozzá kapcsolódó stúdióbeli beszélgetés az építésügyi ál­lamtitkárral, vagy az ün­nepségek formalista gyakor­latát okosan megkérdőjelező vitája, Bánki Zsuzsa igen hasznos részvételével jól mutatják a meglelt útnak irányait. V. M. Jászapáti Befejezés előtt az iskolafelújftás Jászapátiban folytatódik a Beloiannisz úti általános is­kola felújítása, korszerűsíté­se. A több mint 2 millió fo­rint költségű rekonstrukció 1976-ban kezdődött a helyi költségvetési üzem kivitele­zésében. Eddig másfél millió forin­tot költöttek az iskola új te­tőszerkezetének építésére, az ablakok és ajtók kicserélé­sére, a szociális helyiségek bővítésére, korszerűsítésére. A felújítás befejező szaka­szaként az idén 580 ezer fo­rint költséggel felújítják az iskola villanyhálózatát, több tanterem új parkettát kap, aláfalazással erősítik az épü­let alapzatát. A tiszafüredi Kiss Pál Múzeum épületének tatarozása idején a Múzeum néprajzi és törté­nelmi tárgyai különböző raktárakban porosodtak. -Az értékek nemrég jutottak vissza a felújított termekbe Tanyák snrsa... Tanyák sorsa - embe­rek sorsa. Ez a nyilván­való igazság vezette azo­kat, akik a közelmúltban részt vettek a Mórahal- mon rendezett tanácsko­záson, melynek témája a tanyakérdés volt. A Ha­zafias Népfront vállalta ezt az ügyet, s időről idő­re vizsgálja az előrelépés lehetőségeit - Mórahalom előtt éppen Szolnokon tet­te ezt az elmúlt esztendő­ben. Ennek’ a lelkiismere­tes következetességnek az eredménye, hogy az el­múlt években ráirányítot­ták a társadalom figyel­mét a tanyákra, s az esz­mecserékben, vitákban lé­nyeges dolgok tisztázód­tak. nelletti köz­li Szeged bégben, mó­rahalmon is hangsúlyozták, hogy a koráb­bi türelmetlenség megszűnt, már nem akarják a tanyavi­lágot felszámolni egyik nap­ról a másikra, jóllehet ma is akad néhány termelőszö­vetkezeti vezető, aki legszí­vesebben a dózert uszítaná a tanyák ellen. Ez azonban most már nem jellemző, a tanyakérdést általában sok­kal differenciáltabban vizs­gáljuk. Tudjuk, hogy kik él­nek a tanyákon: először is az öregek, akik már nem akarnak máshol lakni, s akiknek sorsáról az elmúlt hetekben adott hírt Lakatos Vince filmsorozata a televí­zióban. s azóta érezhetjük a nyomában támadt segíteni akarást, társadalmi összefo­gást. Tanyán él továbbá a mezőgazdasági nagyüzemek dolgozóinak egy része, java­részt életerős emberek je­lentős háztáji gazdálkodást folytatva. Élnek kint úgyne­vezett vegyes családok, ahol valamelyik családtag már az iparban dolgozik, ingázik, míg a család másik része a mezőgazdaságból él. Sokan megoldatlan lakáshelyzetük miatt választják a tanyai életet — átmenetileg. Végül egy kis csoport, amelyik hob- bynak használta a tanyát. A különféle típusok azonban hihetelen mély kontrasztokat mutatnak, hatalmas különb­ségek vannak tanya és tanya között. Szolnok megyében is látni nagyon sok olyan ta­nyát, hogy az embernek ked­ve támadna kiköl­tözni, mert van villany, vannak háztartási gépek, gyönyörű állatál­lomány, fejőgép, önetető, és így to­vább. De látni az ellenkezőjét is, ugyancsak Szolnok megyében. Mosta­nában az egyik ta­nyai általános is­kola nevelőjének jegyzeteit, család­látogatási íveit, környezettanul­mányait nézeget­tem nem kis meg­döbbenéssel. Ref. rénszerűen vissza­tért majd mind­egyik kartonon az elszomorító tény: az apa alkoholista (né­hol az anya is), a családját üldözi, a gyerek ideges, rosszul tanul, éjsza­ka bevizel, asztmás, az isko­lában a tanító ártatlan kéz­mozdulatára is arca elé kap­ja a kezét. Milyen felnőttek válnak a kora gyermekko­rukban már sérült gyerekek­ből? Ma már nyilvánvaló, hogy a tanya még hosszú ideig fennmarad, s a tanya és a tanyán élők gondjaival még évtizedekig törődni kell. És minden egyes tanácskozás e törődés szándékával boncol­gatja e súlyos kérdést. Nem „írhatjuk le” a tanyakérdést azzal, hogy majd megoldódik magától. A kérdés ma már nem az, hogy a tanyák fel­számolását nem kell siettetni sokkal inkább az, hogyan se­gíthetnénk a tanyákon élők életét? Hogyan segíthetnénk közelebb — ha mégoly ke­veset is — a tanyai életfor­mát a falusi életformához, ezt pedig a városihoz? Hi­szen ezeknek a történelmi szakadékoknak a feltöltése a szocializmus egyik rendkívül fontos feladata és célja. Mit tehetünk tehát? Pénzügyi le­hetőségeinkhez mérten ellát­juk a még sokáig fennmara­dó tanyákat villannyal: ez a két szál drót odakint szinte mindent jelent, gépeket, könnyebb életet, a korai romlástól megóvott szeme­ket, híreket, ismereteket a világról a televízió útján, és ki tudja még mi mindent. Az iparban, kereskedelem­ben,, mezőgazdaságban dol­gozók joggal csodálják az új, hatalmas teljesítményű me­zőgazdasági gépeket. De a ló­erők bűvöletében (anélkül, hogy bárkit is gigantomániá­val vádolnánk) ki gondolt arra, hogy a háztájikba, ta­nyákba is kellenének okos kisgépek, amiket persze el­érhető áron megvásárolhatna a tanya gazdája. Aki esetleg a termelőszövetkezetben ép­pen egy John Deere vezetője, azaz a munkahelyen modern technikát irányít, míg ott­hon, a ' második műszakban (naponta négy óra!) úgy kénytelen dolgozni. olyan primitív körülmények között, olyan embert-emésztő erőfe­szítéssel, mint ' valamelyik őse évszázadokkal ezelőtt. Néhány tény a Valóság leg­újabb számából: „A nagy­üzemek és a kisgazdaságok aránya az összes mezőgazda- sági termelésből 1970-ben 60:40, 1975-ben 64:36 száza­lék volt a nagyüzemek ja­vára. Számos termék előál­lításában azonban jelenleg is számottevő szerepük van a háztáji és kisegítő gazda­ságoknak, és előre látható, hogy jelentőségük még hosz- szú ideig megmarad.” Ma­gyarországon 1972-ben 1 mil­lió 681 ezer család foglalko­zott mezőgazdasági termelés­sel, azaz pontosan 5 millió 172 ezer ember (nemcsak a tanyán élők: a társadalom mindegyik rétege. Ügy tűnik tehát, az embert kímélő kis­gépekre nagy szükség lenne A tanyákon pedig különösen. Gondoljuk el: hogyan jut el a munkában elhasznált em­ber a művelődéshez? Mi pó­tolja a megszűnt tanyai is­kolák kultúrát sugárzó sze­repét? Mórahalmon hallottunk próbálkozásokról, elhagyott tanyában berendezett klubról, lakott tanyában összejövő szomszédságról, akik a nép­művelő által hozott új in­formációk vagy gondfeledte­tő szórakozás kedvéért gyűl­tek össze. S alighanem ke­vés ma már, ha a tanyai es­tékre „kimenő”, „kiugró” községi vezetők, országgyűlé­si képviselők elmondják a tanyán élőknek, mi újság a világban, a megyében, a já­rásban, a községben, s mit tettek az élet jobbításáért. iránt érdeklő- fl közélet dő, abban részt vállaló tanyán élő ember csak úgy nevelhető, ha az említett ve­zetőknek, képviselőknek ők is elmondhatják, hogy sze­rintük mit kell tenniük azok­nak, hogy nekik mire lenne szükségük, hogyan tudnának ebben segíteni a kint élők, saját érdekükben. Magyaror­szágon ma is csaknem egy­millió ember él tanyán! A tanyák sorsa, a tanyán élők sorsa azonban statisztikai arányuknál is nagyobb fi­gyelmet érdemel: a szocia­lizmus mindenkinek, nekik is biztosítani akarja az em­berhez méltó éle­tet. S ennek érdekében most ki-ki végiggondol­hatja, mit lehetne tenni szűkebb kör­nyezetében. mint ahogyan azt a népfront által szervezett móra- halmi tanácskozás résztvevői is tet­ték. A tanya, ha történelmi mér­tékkel mérve át­meneti jelenség is, társadalmunk hasznos tagjainak ad otthont, s a ta­nyapolitika nem önmagában levő valami, hanem po­litikánk szerves és fontos része. Körmendi Lajos Szolnokon ülésezett az országos klubtanács Négy Szolnok megyei klub kapott „üranykoszorús” címet Tegnap Szolnokon tartot­ta ülését az országos ifjúsá­gi klubtanács. Az ülés napi­rendjén szerepelt: a klubok tevékenységét fejlesztő rend­szerek tartalmi és módszer­tani kérdéseinek megvitatá­sa; tájékoztató hangzott el a kísérleti jelleggel működő megyei klub-módszertárak munkájáról, működésük ta­pasztalatairól; továbbá a ko­rábbi javaslatok figyelembe­vételével eldöntötték, hogy ebben az évben melyik klu­bok kapják az Aranykoszo­rús ifjúsági klub kitüntetést, örvendetes, hogy a kitünte­tett 49 ifjúsági klub között négy Szolnok megyei közös­séget is találunk: a török­szentmiklósi Che Guevara, a kunmadarasi Staszny Béla, a jászberényi városi-szövet­kezeti ifjúsági klubot, vala­mint a Kilián Főiskola Mün- nich Ferencről elnevezett if­júsági közösségét. Tizenegyezer iskolás gye­rek vehet részt az idei tanév­ben a SZOT által szervezett gyógyüdültetésben. A diákok az üdülés 23 napja alatt, az iskolaihoz hasonló, szervezett foglalkozás keretében napon­ta 3 órát tanulnak, így bő­ségesen jut idejük a gyógyu­lásukat segítő sétákra, játé­kokra, kirándulásokra. Az ország legszebb helyein — a többi között Párádon, Pa- rádsasváron, Kőszegen, Vaj- tán, Ormándpusztán — levő üdülőkbe az iskolaorvosok és a pedagógusok javasolják a gyerekeket, azokat, akik vlsz- szamaradottak a fejlődésben, vérszegények, a szervezetük valamely betegség nyomán legyengült, illetve olyanokat, akik levegőváltozásra szo­rulnak. A gyógyüdülés lehe­tővé teszi, hogy a tanulás mellett erősödjenek, fejlőd­jenek. A gyermekek üdültetésé­nek ez a formája jövőre lesz negyedszázados: ez idő alatt csaknem kétszeresére nőtt az üdülésben résztvevők száma. Az idei beutalójegyeket a tanév elején a legtöbb he­lyen már szétosztották a szakszervezetek megyei ta­nácsai. Sürgős esetekben azonban pótlólagos elhelye­zésre is van lehetőség. Nem mindenütt ismerik ennek az üdülési formának az előnyeit, és így egyik-má­sik üdülőben üres helyek is akadnak. A Pedagógusok Szakszervezetének megyei bizottságai ezért országszer­te felhívták az iskolák ve­zetőinek, pedagógusainak fi­gyelmét erre a lehetőségre. Baranyában például minden iskolába levelet küldtek. A budapesti bizottság a Szak- szervezetek Budapesti Taná­csával együtt ugyancsak le­vélben fordult az iskolák igazgatóihoz és szakszerveze­ti titkáraihoz.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents