Szolnok Megyei Néplap, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-05 / 55. szám
1978. március 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 G. Szabó Ági, az egy különszám! Federico Garda Lorca: Kaszida a rózsáról Judit: 0 az’ aki Ismerik 6t? órákig fé- sülködik a tükör előtt, de a köpenye leszakadt gombját csak a harmadik pofon után varrja fel. Ő az, aki tizenhétféle kép- pen tudja kirajzolni a szemét, de fehér csík marad a nyakán, ha nedves ujjad végig húzod rajta. ö az, aki legszebb, legvékonyabb nylonharisnyájában libeg iskolába, és három perc alatt ronggyá tépi. Ő az, aki a katedra tetejéről tart méltatlankodó előadást a szüleiről, akik képtelenek megérteni őt, és viszont. Ö az, akj a nyári tábor harmadik napján, kispárnáját a szájába gyömöszölve bőg mamája után. Ő az, aki azt mondja anyunak: az új mellényed nekem remekül áll, téged rééémesen öregít, de ugyancsak ő az, aki tíz körömmel ugrik neki Kingának, ha nem hajlandó elhinni, hogy anyu délelőtt maneken, este szólót táncol az Operában, és májusban múlt tizennyolc. Ö az, akiben egy világ omlik össze, ha aput füllentésen éri, és ő az, aki szemrebbenés nélkül állítja az osztálynak, hogy apu tulajdonképpen rangrejtett monacói nagyherceg, és tegnap. találta fel az önműködő tökgyalut. Ö az, aki hónapokig gyűjt, hogy megvehesse a legdrágább francia kölnit, és ugyancsak ő az, aki harmadik nap magára locsolja az egészet. Ö az, aki végigzokogja a vakációt, mert a ház elaggott kanmacskája jobblétre szenderült, és ő az, aki több éves szívós munkával végre elérte, hogy Spenót, a földrajztanárnő beutalót kapjon a Hárshegyre. 'ö az, aki mindig talál magyarázatot arra, hogy miért sok a telefonszámla, aki a háromnapos bükki túrára anyu papírtalpú spanyol gálacipőjében indul el, aki a vasárnap délelőtti mozimatinékra órákig öltözködik, de a burleszket végigszipogja, mert zsebkendőt nem visz. Ö az, akinek a köpenyzsebében mindig találni szétrágott radírt, Izabelila-színű zsebkendőt és tükörcserepet, és ő az, aki közéjük csapja anyu méregdrága bécsi zöld szemfestékét. Ö az, aki azt mondja Tominak, hogy óvodásokkal foglalkozik (holott egyidősek), és ő az, aki a „Fiúk Könyvét” kölcsönkéri tőle, hátha talál benne valamjt arról. Ö az, aki hűvös logikával magyarázza meg neked, hogy miért nem érdeklik a férfiak, és ő az, aki minden JeanSo- rel-képére (kétszázharminchat darab) egyenként ráírja, hogy Imádlak, Te Mindenem! És egy pár évvel később: ő az, aki minden rendelkezésére álló adottságával, tenyérnyi miniszoknyájával, feszes harisnyájával, arcának több órás kendőzésével igyekszik a körülötte csellengő krapekokat teljesen megvadítani, és ő az, aki halálosan megsértődik, ha ez végre sikerül neki. Ilyenkor körbehor- dozza knock out lilára pin- gált babaszemét, és meglepetten töpreng: vajon miért néznek ezek engem úgy?! Ő az, aki a legújabb reti- küljét, a leghatásosabb pulóverjét s a legtuskóiábúbb cipőjét rátukmálja szíve barátnőjére, ha az vad izgalomban találkozni készül a taggal, hisz hadd szédüljön meg az ürgepásztor teljesen! És úgyszintén ő az, akj a legelső adandó alkalommal, amint ösz- szeakadt a szóbanforgó ifjúval, könnyed, aranyos, csevegő hangon meséli el, hogy Jutka irtó rendes csaj, akit mindenki rééémesen imád. Csak kár, hogy háromból áll bukásra, ő a leghülyébb az osztályban, és tornaórán rajta röhög az egész banda. ö az, aki mindenkinek készségesen elmagyarázza, hogy milyen fontos a továbbtanulás, de szintén ő az, aki tudja, hogy mindez persze rá nem vonatkozik. mert őt perceken belül úgyis felfedezi egy filmrendező, aki csak jön majd vele szemben a Práter utcán, csak észreveszi őt a csöpögő zacskóstejjel a cekkereben, csak megvadul az ő sajátos és kellően nem méltányolt szépségétől, s csak hullik megsemmisültén a lábai elé! ö az, aki fölényes és vontatott orrhangon tart előadást a házasságról mint felesleges, elaggott múltbéli csö- kevényről, és megint csak ő az, aki rohamtempóban bűvölj a Lajost, hogy feltétlenül ő menjen elsőnek férjhez az osztályból, hogy a Jutka végre megpukkadjon, akit a világon a legeslegjob- ban imád! Itt tartok az írásban, amikor látom, hogy a szemtelen Ági lány a vállam fölöttfe- lületesen bár, de beleolvas. — Na, csemete, mi a véleményed? — kérdem kajánul. — Egészen érdekes, anyu — nyugtat meg. — És most legalább tudom, hogy milyen voltál kiskorodban. Olvasgatunk Az ünnepek alatt mindenki olvasgat. Mi is,, mások is. Családanyai kötelességemet teljesítettem, megsütöttem a fél ökröt, a fél disznót, az egész libát, az öt tyúkot és a három kacsát, hogy legyen miből nassolgatni. Soraink elrendeződtek, a srác végképp letett arról, hogy apjától a karácsonyra kapott Vadölő című könyvét visszaszerezze. — Istenem, mintha újra srác lennék, és a szénapadláson heverésznék... — mondja apu, és beleveti magát a hős indiánok harcaiba. — Hadd apádat nyugodtan a szénapadláson, nem eleget dolgozik egész évben, haszontalan kölyök? Ez az egyetlen könyv, amit kaptál?! Dehogy az egyetlen. Megkapta a Tamás bátya kunyhóját is, annyira odavolt érte. — Ezt anyu is olvasta, mikor pici kislány volt — lapozgatom elérzékenyülve. — Mondd, mit nyafogsz érte? Mondhatom, ilyen irigy kölköt még nem láttam! Majd visszaadom. Olvasd addig Robinsont. Azt is megkaptad. A gyerek bőg. A Robinsont a nagypapa olvassa. — Hallgass, mert elkalapállak! Annyi könyv van itt, mindenki talál magának olvasnivalót, csak te nem. A srác szipog, majd elhallgat. Végre csend van, ünnepi csend. Angyal száll a szobán á ?. Apu szeme lázasan csillog. Ott lopakodik a Nyomkereső és Májusi Harmat' nyomán. Jómagam újra megkönnyezem a szegény néger kisfiú szomorú sorsát. Nagypapa sé nem lát, se nem hall, most hatol a sziget belsejébe Péntekkel, na és végre a gyerek is olvas, Boccaccio Dekameronját. Hát ezért van ilyen csendben! Most bezzeg nem nyafog a íak- n.yos! Hiába, nagy öröm az olvasás1 És akkor válik igazán élvezetté, ha végre mindenki azt olvashatja, ami igazán érdekli... L. Askenazy: Esküvő Emberke — ötéves ■ kisfiam — szeplős kis barátnőjével, Bozsenkával, papa-mamát játszott a lépcsőházban. — Jézusmária! — kiáltott fel Bozsena. Ember! Hiszen mi tulajdonképpen meg sem esküdtünk! — Nohát, nem esküdtünk meg — vono- gatta vállát emberke —. egészen megfeledkeztem róla! — Ej. hogy mindenre nekem kell gondolnom! — monda Bozsena őszinte felháborodással. így jutott esküvőhöz az udvarunk. Része volt ebben a házmesternénknek is, ennek a terjedelmes, okos és megközelíthetetlen asszonynak, aki határozott nézeteit mindenféle társadalmi gátlás nélkül szokta kinyilvánítani. Magányosan élt, érzelmi élete mindenki előtt titok volt a házban. Beszéltek ugyan egy bizonyos Petrák Miloszlav nevű tényleges őrmesterről, és a régi lakók valami ködös és szentimentális drámát fűztek ehhez a névhez — de ez talán csak afféle házj pletyka volt. Aznap, mikor az esküvőnek le kellett zajlania az udvaron, a házmesterné épp a folyosót mosta, és mindent hallott. — Asszony — mondja apuska — hisz neked nincs fátylad! — Ó. én szerencsétlen! — tördelte kezét a menyasszony — hisz nekem igazán nincs fátylam!- Hát bizony — mondta apuska szárazon — az öreg hiba. Akkor nincs esküvő. A kislánynak megremegett az ajka — úgy örült már ennek az esküvőnek, és most, lám, mindennek vége! Akkor lépett közbe a házmesterné. Visszafordult a vizesvödör mellől, pirosán, kövéren és mérgesen: — Micsoda? Elveszed és slussz te csirkefogó, te! Nézd csak a nagyságos urat! Méghogy fátyol nélkül nem esküdhet! Csak ne keress kibúvót, te csibész, te ravasz róka! Emberke megijedt, és rögtön takaródét fújt: — Jó, jó — mondta remegő hangon —, akkor most elveszlek .. . És megvolt az esküvő. Csakhogy Bozsena nem nyugodott. — Nászútra kéne menni! — mondta sóvárogva. — Esküvő után nászútra szoktak menni az emberek. A házmesterné épp akkor tápászkodott föl a lúgos vízzel telt vödör mellől. Szánakozva nézett a párocskára, aztán megszólalt: — Gyertek — mondta kedvesen — kinyitom nektek a liftet... Kétszer felmegyünk rajta és kétszer le. Ez lesz a nászút. De aztán összesen négyszer utaztak az ötödik emeletre és vissza, mert a nászúinak meg kellett hogy legyen a tartama. És a házmesterné is velük ment, mert a gyerekeknek — mint a hirdetmény mondja — tilos felnőttek felügyelete nélkül használni a felvonót. — Aztán szeresd ám a feleségedet, te taknyos! — mondta végül a házmesterné, mikor kiszálltak. — Megbecsüld az asz- szonyt, te kis gazfickó! És látszott rajta, hogy nem is tréfál. Zádor András fordítása Egy lány fülébe Nem bírtam. Nem bírtam szólni hozzád. Láttam: szemedben két örült fácska lebben, szellőből, aranyból és kacajból szövötten. Ringatóztak véghetetlen. Nem bírtam. Nem bírtam szólni hozzád. A rózsa sose vágyik a pirkadásra: szinte örökké válva ágán, vágyik valami másra. A rózsa sose vágyik az árnyra, tudásra: test és álom határán vágyik valami másra. A rózsa sose vágyik rózsára: lebegve az ég simaságán, vágyik valami másra. Fordította: Weöres Sándor Örkény István: ANYU Az Üllői úton történt, korán reggel, a villamos hátsó peronján. Ott, ahol jólesik kinézni az ablakon és lesni, miképp fut ki lábunk alól az utca, s hogyan siklanák elő a kerekek alól a sínek. Száma-sincs utas fér el azon a peronon. Már nem kap levegőt az ember, s még felszáll két katona, a következő megállónál egy kövér néni, kövér lábakon, kövér cekkerrel, s a rákövetkezőn négy iskolás lány. Ekkortól fogva egy darabig nincs változás a létszámban. A villamos úgy döcög át a városon — túlcsordulva a két oldalán, mint egy szénásszekér. Aztán kezdenek lefele szállni az utasok. Az Üllői út vége táján nincs is más a peronon, mint a lányok, iskolatáskáikkal a hónuk alatt, egy katona meg egy kifutófiú, aki tíz egyforma színű és egyforma szabású női kartonruhát visz a vállára borítva. És az anya, kézen fogva a kisfiával. Magas termetű, szép szál asszony az anya. barna hajú, barna szemű, komoly, megfontolt természetű. Azt, hogy komoly és megfontolt, a nézéséből lehet kitalálni, abból, ahogy maga elé tekint, elmélázva, mintha a villamos piszkos íapadlóján egy gondból és örömből szőtt szőnyeg lenne kiterítve, s ő annak ci- kornyáit vizsgálná szoros figyelemmel. .. Aktatáskát szorít a derekához, ő is munkába megy. A fiúcska kistáskát lóbál a kezében. Nyolcéves forma, surbankó legényke ő, termete a magasba igyekszik, hogy megközelítse az anyját. Haja vizes, még viseli a kefe barázdáit; a ruhája, az úttörőnyakkendője vasalt; s frissen pucolt az a csinos, bákan- csocska a lábán, amely két számmal nagyobb ugyan a kelleténél, de amelyet mégis hamarabb fog utolérni növéssel, mintsem hogy a talp leválnék a felső részről. Tűhegyes, turcsi orrán még ott virít két pár halványuló, nyári szeplő, amitől minden gyerek arca — nem tudom, miféle eszmekapcsolás révén — valamiféle életrevalóságról és ármányosságról tesz tanúbizonyságot. Szeme barna mint az anyjáé. A most következő megállónál a kisfiú leszáll. Ez úgy történt, hogy az anyja megállt a legfelső lépcsőfoknál, és megsimogatta a kisfiú tejszín fehérségű arcocskáját. A gyerek lelépett a lépcsőn, megállt a járdaszigeten, és fölnézett az anyjára, az meg vissza rá, s a jobb kezével kétszer, alig észrevehetően intve, azt mondta gyöngéden, csendesen: — Lacika, szervusz. — Szerbusz, anyu — mondta a kisfiú. Az anyu kihajolt'a villamosból, végigtekintett az Üllői úton mind a két irányba, és azt mondta: — Most átmehetsz, Lacika. A villamos csengetett és elindult, a kisfiú állva maradt a járdaszigeten. A megálló távolodott, lábunk alól fényesen futottak elő a sínek, s Lacika állt és várt, és egyre kisebb lett, ahogy nőtt közöttük a távolság. Anyu csak nézett utána a villamos ablakából. Épp átellenben feküdt az iskola. Nem látszott sehol semmiféle jármű, de a kisfiú mégsem mozdult a helyéről. Állt és nézett a villamos után. Anyu aggódva támaszkodott neki az ablak üvegének. ,dóiért nem megy át a gyerek?” — töprengett magában. De ebben a pillanatban egy füstokádó motorbicikli fordult be a szemközti kis utcából, az iskola mellől. A motorbiciklit mi nem láthattuk jönni, de a kisfiú igen. Ezért állt és várt. Egyre gyorsabban robogott a villamos. A motorbicikli már régen eltűnt, de a kisfiú még mindig nem mozdult a helyéről.. Meg sem mozdult arról a helyről, ahol búcsút vett az anyjától — de ahogy nőtt a távolság, egyre kiseb- bedett és kisebbedéit — az a pöttömnyi figura. Most már egészen kicsire zsugorodott, és . látni sem lehetett olyan tisztán, mint az előbb. Nemcsak a távolság nőtt köztünk percről percre, de egyre több jármű hajtott be a képbe, szekerek és teherautomobi- lok, szembejövő villamosok és az úttesten átkelő járókelők — mind közénk furakod- tak, anyu és Lacika közé. De hát miért nem indul az a gyerek?'Csak áll és áll, mintha megbabonázták volna... Ekkor azonban megint kihajtott egy jármű a keresztutcából, egy rohanó jármű, melyet mi nem láthattunk közeledni, csak ő. Harmadszor is megállt a villamos. Leszállt a kifutógyerek, s mi csilingelve foly- - tattuk utunkat. Néztem én is. erősbödő kíváncsisággal, ott-e még a gyerek, de már nem láttam. Anyu még látta. Anyu a hideg üvegnek döntötte homlokát, és nézte Lacikát állhatatosan. Nézte, s én még nem láttam soha ilyen nézést. Nemcsak a szemével nézte, hanem homlokával és orrával, bőrének minden pórusával és a bőr alatt feszülő idegekkel. Egy nagy szemmé vált ez az asz- szony, kiszállt önmagából, suhant végig az úttesten a fiához, s csak nézte. Csak nézte, nézte, bepólyálta szeme barna bársonyába, körülvér- tezte szeretete vaspáncéljával, úgy nézte, nézte, nézte azt a gyereket... így csak ők tudnak nézni, az anyák. Sze- retetük átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmával lépked a szeretetük, s egy léghajót elkormányoznak e szeretet erejével, ha rajta utazik a fiuk... Már a negyedik . megállór hoz közeledtünk. Már el is fordultunk az Üllői útról, s azt a járdaszigetet régen leradírozta a távolság, és még el is takarta a kanyarulat. De ekkor az anya lassan fölemelte fejét, két barna szemöldöke fölszaladt a homloka közepére, két ajka elnyílt egymástól, s köztük előbukkant a nyelve hegye: Lacika lelépett a járdaszigetről. Mosolygós szemmel kísérte nyomon. Ebből rögtön tudtam, hogy a gyereket nem fenyegeti veszélv semmiféle jármű nincs látóközélben. Tudtam, hogy Lacika nyugodtan megy át az úton, s tudtam — mert írva állt anyu homlokán —, hogy szerencsésen átért a túlsó partra. Egy pillanat múlva fölrezzent az asszony, és hátat fordított az ablaknak. Összeállította: Rékasy Ildikó Venessa Bell: Virágok az ablakban