Szolnok Megyei Néplap, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-05 / 55. szám

1978. március 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 G. Szabó Ági, az egy különszám! Federico Garda Lorca: Kaszida a rózsáról Judit: 0 az’ aki Ismerik 6t? órákig fé- sülködik a tükör előtt, de a köpenye leszakadt gomb­ját csak a harmadik pofon után varrja fel. Ő az, aki tizenhétféle kép- pen tudja kirajzolni a sze­mét, de fehér csík marad a nyakán, ha nedves ujjad vé­gig húzod rajta. ö az, aki legszebb, legvé­konyabb nylonharisnyájában libeg iskolába, és három perc alatt ronggyá tépi. Ő az, aki a katedra tetejé­ről tart méltatlankodó elő­adást a szüleiről, akik kép­telenek megérteni őt, és vi­szont. Ö az, akj a nyári tábor harmadik napján, kispárná­ját a szájába gyömöszölve bőg mamája után. Ő az, aki azt mondja anyunak: az új mellényed nekem remekül áll, téged rééémesen öregít, de ugyan­csak ő az, aki tíz körömmel ug­rik neki Kingának, ha nem hajlandó elhinni, hogy anyu délelőtt maneken, este szó­lót táncol az Operában, és májusban múlt tizennyolc. Ö az, akiben egy világ omlik össze, ha aput füllen­tésen éri, és ő az, aki szemrebbenés nélkül állítja az osztálynak, hogy apu tulajdonképpen rangrejtett monacói nagyher­ceg, és tegnap. találta fel az önműködő tökgyalut. Ö az, aki hónapokig gyűjt, hogy megvehesse a legdrá­gább francia kölnit, és ugyancsak ő az, aki harmadik nap magára locsolja az egészet. Ö az, aki végigzokogja a vakációt, mert a ház elag­gott kanmacskája jobblétre szenderült, és ő az, aki több éves szívós munkával végre elérte, hogy Spenót, a földrajztanárnő be­utalót kapjon a Hárshegyre. 'ö az, aki mindig talál ma­gyarázatot arra, hogy miért sok a telefonszámla, aki a háromnapos bükki túrára anyu papírtalpú spanyol gá­lacipőjében indul el, aki a vasárnap délelőtti mozima­tinékra órákig öltözködik, de a burleszket végigszipogja, mert zsebkendőt nem visz. Ö az, akinek a köpenyzse­bében mindig találni szétrá­gott radírt, Izabelila-színű zsebkendőt és tükörcsere­pet, és ő az, aki közéjük csapja anyu méregdrága bécsi zöld szemfestékét. Ö az, aki azt mondja To­minak, hogy óvodásokkal foglalkozik (holott egyidő­sek), és ő az, aki a „Fiúk Köny­vét” kölcsönkéri tőle, hátha talál benne valamjt arról. Ö az, aki hűvös logikával magyarázza meg neked, hogy miért nem érdeklik a férfi­ak, és ő az, aki minden JeanSo- rel-képére (kétszázharminc­hat darab) egyenként ráírja, hogy Imádlak, Te Minde­nem! És egy pár évvel később: ő az, aki minden rendel­kezésére álló adottságával, tenyérnyi miniszoknyájával, feszes harisnyájával, arcá­nak több órás kendőzésével igyekszik a körülötte csel­lengő krapekokat teljesen megvadítani, és ő az, aki halálosan meg­sértődik, ha ez végre sike­rül neki. Ilyenkor körbehor- dozza knock out lilára pin- gált babaszemét, és megle­petten töpreng: vajon miért néznek ezek engem úgy?! Ő az, aki a legújabb reti- küljét, a leghatásosabb pu­lóverjét s a legtuskóiábúbb cipőjét rátukmálja szíve ba­rátnőjére, ha az vad izga­lomban találkozni készül a taggal, hisz hadd szédüljön meg az ürgepásztor teljesen! És úgyszintén ő az, akj a legelső adan­dó alkalommal, amint ösz- szeakadt a szóbanforgó if­júval, könnyed, aranyos, cse­vegő hangon meséli el, hogy Jutka irtó rendes csaj, akit mindenki rééémesen imád. Csak kár, hogy háromból áll bukásra, ő a leghülyébb az osztályban, és tornaórán raj­ta röhög az egész banda. ö az, aki mindenkinek készségesen elmagyarázza, hogy milyen fontos a to­vábbtanulás, de szintén ő az, aki tudja, hogy mind­ez persze rá nem vonatko­zik. mert őt perceken belül úgyis felfedezi egy filmren­dező, aki csak jön majd ve­le szemben a Práter utcán, csak észreveszi őt a csöpögő zacskóstejjel a cekkereben, csak megvadul az ő sajátos és kellően nem méltányolt szépségétől, s csak hullik megsemmisültén a lábai elé! ö az, aki fölényes és von­tatott orrhangon tart előadást a házasságról mint felesle­ges, elaggott múltbéli csö- kevényről, és megint csak ő az, aki rohamtempóban bűvölj a Lajost, hogy feltét­lenül ő menjen elsőnek férj­hez az osztályból, hogy a Jutka végre megpukkadjon, akit a világon a legeslegjob- ban imád! Itt tartok az írásban, ami­kor látom, hogy a szemtelen Ági lány a vállam fölöttfe- lületesen bár, de beleolvas. — Na, csemete, mi a vé­leményed? — kérdem kajá­nul. — Egészen érdekes, anyu — nyugtat meg. — És most legalább tudom, hogy mi­lyen voltál kiskorodban. Olvasgatunk Az ünne­pek alatt mindenki olvasgat. Mi is,, mások is. Családanyai kötelességemet teljesítettem, megsütöttem a fél ökröt, a fél disznót, az egész libát, az öt tyúkot és a három kacsát, hogy legyen miből nassolgatni. Soraink elrendeződtek, a srác végképp letett arról, hogy apjától a karácsonyra kapott Vadölő című köny­vét visszaszerezze. — Istenem, mintha újra srác lennék, és a szénapad­láson heverésznék... — mondja apu, és beleveti ma­gát a hős indiánok harcaiba. — Hadd apádat nyugodtan a szénapadláson, nem ele­get dolgozik egész évben, haszontalan kölyök? Ez az egyetlen könyv, amit kap­tál?! Dehogy az egyetlen. Meg­kapta a Tamás bátya kuny­hóját is, annyira odavolt ér­te. — Ezt anyu is olvasta, mikor pici kislány volt — lapozgatom elérzékenyülve. — Mondd, mit nyafogsz ér­te? Mondhatom, ilyen irigy kölköt még nem láttam! Majd visszaadom. Olvasd ad­dig Robinsont. Azt is meg­kaptad. A gyerek bőg. A Robin­sont a nagypapa olvassa. — Hallgass, mert elkala­pállak! Annyi könyv van itt, mindenki talál magának ol­vasnivalót, csak te nem. A srác szipog, majd elhall­gat. Végre csend van, ün­nepi csend. Angyal száll a szobán á ?. Apu szeme lázasan csil­log. Ott lopakodik a Nyom­kereső és Májusi Harmat' nyomán. Jómagam újra meg­könnyezem a szegény néger kisfiú szomorú sorsát. Nagy­papa sé nem lát, se nem hall, most hatol a sziget bel­sejébe Péntekkel, na és vég­re a gyerek is olvas, Bocca­ccio Dekameronját. Hát ezért van ilyen csendben! Most bezzeg nem nyafog a íak- n.yos! Hiába, nagy öröm az olva­sás1 És akkor válik igazán élvezetté, ha végre minden­ki azt olvashatja, ami iga­zán érdekli... L. Askenazy: Esküvő Emberke — ötéves ■ kisfiam — szeplős kis barátnőjével, Bozsenkával, papa-ma­mát játszott a lépcsőházban. — Jézusmária! — kiáltott fel Bozsena. Ember! Hiszen mi tulajdonképpen meg sem esküdtünk! — Nohát, nem esküdtünk meg — vono- gatta vállát emberke —. egészen megfe­ledkeztem róla! — Ej. hogy mindenre nekem kell gon­dolnom! — monda Bozsena őszinte fel­háborodással. így jutott esküvőhöz az udvarunk. Része volt ebben a házmesternénknek is, ennek a terjedelmes, okos és megköze­líthetetlen asszonynak, aki határozott né­zeteit mindenféle társadalmi gátlás nél­kül szokta kinyilvánítani. Magányosan élt, érzelmi élete mindenki előtt titok volt a házban. Beszéltek ugyan egy bizonyos Petrák Miloszlav nevű tényleges őrmes­terről, és a régi lakók valami ködös és szentimentális drámát fűztek ehhez a név­hez — de ez talán csak afféle házj plety­ka volt. Aznap, mikor az esküvőnek le kellett zajlania az udvaron, a házmesterné épp a folyosót mosta, és mindent hallott. — Asszony — mondja apuska — hisz neked nincs fátylad! — Ó. én szerencsétlen! — tördelte ke­zét a menyasszony — hisz nekem igazán nincs fátylam!- Hát bizony — mondta apuska szára­zon — az öreg hiba. Akkor nincs esküvő. A kislánynak megremegett az ajka — úgy örült már ennek az esküvőnek, és most, lám, mindennek vége! Akkor lépett közbe a házmesterné. Visszafordult a vizesvödör mellől, piro­sán, kövéren és mérgesen: — Micsoda? Elveszed és slussz te csir­kefogó, te! Nézd csak a nagyságos urat! Méghogy fátyol nélkül nem esküdhet! Csak ne keress kibúvót, te csibész, te ra­vasz róka! Emberke megijedt, és rögtön takaródét fújt: — Jó, jó — mondta remegő hangon —, akkor most elveszlek .. . És megvolt az esküvő. Csakhogy Bozsena nem nyugodott. — Nászútra kéne menni! — mondta só­várogva. — Esküvő után nászútra szok­tak menni az emberek. A házmesterné épp akkor tápászkodott föl a lúgos vízzel telt vödör mellől. Szá­nakozva nézett a párocskára, aztán meg­szólalt: — Gyertek — mondta kedvesen — ki­nyitom nektek a liftet... Kétszer felme­gyünk rajta és kétszer le. Ez lesz a nászút. De aztán összesen négyszer utaztak az ötödik emeletre és vissza, mert a nász­úinak meg kellett hogy legyen a tartama. És a házmesterné is velük ment, mert a gyerekeknek — mint a hirdetmény mond­ja — tilos felnőttek felügyelete nélkül használni a felvonót. — Aztán szeresd ám a feleségedet, te taknyos! — mondta végül a házmesterné, mikor kiszálltak. — Megbecsüld az asz- szonyt, te kis gazfickó! És látszott rajta, hogy nem is tréfál. Zádor András fordítása Egy lány fülébe Nem bírtam. Nem bírtam szólni hozzád. Láttam: szemedben két örült fácska lebben, szellőből, aranyból és kacajból szövötten. Ringatóztak véghetetlen. Nem bírtam. Nem bírtam szólni hozzád. A rózsa sose vágyik a pirkadásra: szinte örökké válva ágán, vágyik valami másra. A rózsa sose vágyik az árnyra, tudásra: test és álom határán vágyik valami másra. A rózsa sose vágyik rózsára: lebegve az ég simaságán, vágyik valami másra. Fordította: Weöres Sándor Örkény István: ANYU Az Üllői úton történt, ko­rán reggel, a villamos hátsó peronján. Ott, ahol jólesik kinézni az ablakon és lesni, miképp fut ki lábunk alól az utca, s hogyan siklanák elő a kerekek alól a sínek. Száma-sincs utas fér el azon a peronon. Már nem kap levegőt az ember, s még felszáll két katona, a követ­kező megállónál egy kövér néni, kövér lábakon, kövér cekkerrel, s a rákövetkezőn négy iskolás lány. Ekkortól fogva egy darabig nincs vál­tozás a létszámban. A villa­mos úgy döcög át a városon — túlcsordulva a két olda­lán, mint egy szénásszekér. Aztán kezdenek lefele száll­ni az utasok. Az Üllői út vé­ge táján nincs is más a pe­ronon, mint a lányok, isko­latáskáikkal a hónuk alatt, egy katona meg egy kifutó­fiú, aki tíz egyforma színű és egyforma szabású női kar­tonruhát visz a vállára bo­rítva. És az anya, kézen fog­va a kisfiával. Magas termetű, szép szál asszony az anya. barna hajú, barna szemű, komoly, meg­fontolt természetű. Azt, hogy komoly és megfontolt, a né­zéséből lehet kitalálni, abból, ahogy maga elé tekint, elmé­lázva, mintha a villamos piszkos íapadlóján egy gond­ból és örömből szőtt szőnyeg lenne kiterítve, s ő annak ci- kornyáit vizsgálná szoros fi­gyelemmel. .. Aktatáskát szo­rít a derekához, ő is munká­ba megy. A fiúcska kistáskát lóbál a kezében. Nyolcéves forma, surbankó legényke ő, terme­te a magasba igyekszik, hogy megközelítse az anyját. Haja vizes, még viseli a kefe ba­rázdáit; a ruhája, az úttörő­nyakkendője vasalt; s frissen pucolt az a csinos, bákan- csocska a lábán, amely két számmal nagyobb ugyan a kelleténél, de amelyet mégis hamarabb fog utolérni nö­véssel, mintsem hogy a talp leválnék a felső részről. Tű­hegyes, turcsi orrán még ott virít két pár halványuló, nyá­ri szeplő, amitől minden gye­rek arca — nem tudom, mi­féle eszmekapcsolás révén — valamiféle életrevalóságról és ármányosságról tesz tanúbi­zonyságot. Szeme barna mint az anyjáé. A most következő megálló­nál a kisfiú leszáll. Ez úgy történt, hogy az anyja meg­állt a legfelső lépcsőfoknál, és megsimogatta a kisfiú tej­szín fehérségű arcocskáját. A gyerek lelépett a lépcsőn, megállt a járdaszigeten, és fölnézett az anyjára, az meg vissza rá, s a jobb kezével kétszer, alig észrevehetően intve, azt mondta gyöngéden, csendesen: — Lacika, szervusz. — Szerbusz, anyu — mond­ta a kisfiú. Az anyu kihajolt'a villa­mosból, végigtekintett az Üllői úton mind a két irány­ba, és azt mondta: — Most átmehetsz, Lacika. A villamos csengetett és el­indult, a kisfiú állva maradt a járdaszigeten. A megálló távolodott, lábunk alól fé­nyesen futottak elő a sínek, s Lacika állt és várt, és egy­re kisebb lett, ahogy nőtt kö­zöttük a távolság. Anyu csak nézett utána a villamos ablakából. Épp át­ellenben feküdt az iskola. Nem látszott sehol semmifé­le jármű, de a kisfiú még­sem mozdult a helyéről. Állt és nézett a villamos után. Anyu aggódva támaszko­dott neki az ablak üvegének. ,dóiért nem megy át a gye­rek?” — töprengett magában. De ebben a pillanatban egy füstokádó motorbicikli for­dult be a szemközti kis ut­cából, az iskola mellől. A motorbiciklit mi nem láthat­tuk jönni, de a kisfiú igen. Ezért állt és várt. Egyre gyorsabban robogott a villamos. A motorbicikli már régen eltűnt, de a kisfiú még mindig nem mozdult a helyéről.. Meg sem mozdult arról a helyről, ahol búcsút vett az anyjától — de ahogy nőtt a távolság, egyre kiseb- bedett és kisebbedéit — az a pöttömnyi figura. Most már egészen kicsire zsugorodott, és . látni sem lehetett olyan tisztán, mint az előbb. Nem­csak a távolság nőtt köztünk percről percre, de egyre több jármű hajtott be a képbe, szekerek és teherautomobi- lok, szembejövő villamosok és az úttesten átkelő járóke­lők — mind közénk furakod- tak, anyu és Lacika közé. De hát miért nem indul az a gyerek?'Csak áll és áll, mint­ha megbabonázták volna... Ekkor azonban megint kihaj­tott egy jármű a keresztut­cából, egy rohanó jármű, me­lyet mi nem láthattunk kö­zeledni, csak ő. Harmadszor is megállt a villamos. Leszállt a kifutó­gyerek, s mi csilingelve foly- - tattuk utunkat. Néztem én is. erősbödő kíváncsisággal, ott-e még a gyerek, de már nem láttam. Anyu még látta. Anyu a hideg üvegnek dön­tötte homlokát, és nézte La­cikát állhatatosan. Nézte, s én még nem láttam soha ilyen nézést. Nemcsak a sze­mével nézte, hanem homlo­kával és orrával, bőrének minden pórusával és a bőr alatt feszülő idegekkel. Egy nagy szemmé vált ez az asz- szony, kiszállt önmagából, suhant végig az úttesten a fi­ához, s csak nézte. Csak néz­te, nézte, bepólyálta szeme barna bársonyába, körülvér- tezte szeretete vaspáncéljá­val, úgy nézte, nézte, nézte azt a gyereket... így csak ők tudnak nézni, az anyák. Sze- retetük átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmával lép­ked a szeretetük, s egy lég­hajót elkormányoznak e sze­retet erejével, ha rajta uta­zik a fiuk... Már a negyedik . megállór hoz közeledtünk. Már el is fordultunk az Üllői útról, s azt a járdaszigetet régen le­radírozta a távolság, és még el is takarta a kanyarulat. De ekkor az anya lassan föl­emelte fejét, két barna sze­möldöke fölszaladt a homlo­ka közepére, két ajka elnyílt egymástól, s köztük előbuk­kant a nyelve hegye: Lacika lelépett a járdaszigetről. Mosolygós szemmel kísérte nyomon. Ebből rögtön tud­tam, hogy a gyereket nem fenyegeti veszélv semmiféle jármű nincs látóközélben. Tudtam, hogy Lacika nyu­godtan megy át az úton, s tudtam — mert írva állt anyu homlokán —, hogy sze­rencsésen átért a túlsó part­ra. Egy pillanat múlva föl­rezzent az asszony, és hátat fordított az ablaknak. Összeállította: Rékasy Ildikó Venessa Bell: Virágok az ablakban

Next

/
Thumbnails
Contents