Szolnok Megyei Néplap, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-05 / 55. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. március 5. Illyés Gyula: Alvó asszony Ügy alszik a földön oldalt feküdve ez a komoly, ez a szép asszony, mintha neszt fülelne a föld alól; összehúzódva, félarccal a fűben, úgy aluszik, mint aki azért hunyja le szemét, mert hall valamit; mint aki tud is hírt, valami jót már, de nem beszél: csak nemes arca nyugalma sugallja: semmi veszély! Ügy alszik, hogy két tennivaló közt biz’ csak a nők alszanak el, ha temetés után, ha szülés előtt. Jövendő édes cinkosai, hányszor kutattam így arcotokon egy mély értesülés fényfutamait. Férfiak, görcsös arccal aluszunk mi, csikorg a fog; álmotokban ti — napratárt virágok — . kinyílotok. Mit tudtok ilyenkor? Hogy bár idézzen haja havat, előttetek, szép alvók, aki férfi: fiú marad? r fai Mihály: Két szárny Még alig emelkedő gondolatnak vagyunk mi egy-egy szárnya. Lehullna ez az égreszálló madár, ha a két szárny elválna. Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben nem szállhatunk, csak mind a kétten szívverésnyire pontos együtemben. Szállj hát velem egy rezdülésű szárny csapással. Hullongó tollak voltunk egyedül, — szárnyak lettünk egymással. Tamkó Sirató Károly: Anyám Anyám a te kezed volt az én legmuzsikálóbb törülközőm sóhajod a legmelegebb étel Hogy hamvadtál miattam a szomorúság izzásában hányszor fűzted magad lázasan a munka tűfokaiba hogy én éljek hogy én rohanjak Ma idegen országutakon fázom zúgó villanyoszlopok közt hideg a kő hideg a szél . s szeretők csókja hulló gyufaláng. taxi rohan, egy-két perc, és megáll ebben a hihetetlenül megváltozott világban. Á, butaság, semmi se változott, minden ugyanaz, csak éppen hideg. És idegen. Gyorsan adom a pénzt, nem kérek vissza, szinte rohanok. — Na, végre, itthon vagyunk — mondom anyának. A saját hangomhoz sincs semmi közöm. A csomagot a heverőre teszem, üres mind a két kezem, mit kezdjek a kezemmel, egyáltalán mit kezdjek magammal? Kopognak, szomszédok jönnek, asszonyok a földszintről és emeletről, átölelnek, „jól vagy?”, s mennek egyenesen a heverőhöz, bennük reked,nek az előre kigondolt mondatok, s csak azt kérdezik: „Hogy lehet ennyire szép?” Melléjük állok, mosolygok. A szomszédok végre elmennek. A csomag négykor pontosan jelez. Kibontom a ruhámat. Anya mellettünk áll, és nézi az unokáját. — Tetszik néked? — kérdezem. —- Csuda kis pofi ugye? Mindig szép kislányt akartam. Gondolod, sikerült? — Azt hiszem — válaszol anya megfontoltan. Nézem az újszülöttet, ahogy szívja a tejet. Mit is kezdjek veled — gondolom —■, istenem, mit is kezdjek ve- . led? A kislány eladult, az utolsó tejcsepp éppen úgy gurul le az álián, ahogy a világ minden kislányáén, és én semmit se érzek, az égvilágon semmit. Kék szemű, és barna. Alszik. Itt van. Mi lenne, ha hangosan kimondanám, nem örülök neki? Hogy rettegek tőle? És magamtól is rettegek. Átmegyek a szobámba, anyám utánam szól: „Pihenj csak, majd vigyázok rá.” Pihenj csak -* zúg az agyam —, de hogy fogok én itt élni? A többiek alig várták, hogy értük jöjjön a család, én meg folyton arra gondoltam, bár sohase kellene hazamenni. Kilenc nappal ezelőtt még jó volt. A kislány megszületett, és láttam, hogy kedves és formás. Nagyon örültem neki. Na, végre, itt a lány — gondoltam —, és egész nap az órámat nézegettem, mikor hozzák már. Most itt van a másik szobában. Nem vagyok rá kíváncsi. Pedig nem nézegethettem még eleget, csak percekig, mindig csak percekig, s közben valamennyien egyszerre beszéltünk, álmélkod,- tunk. Becsaptak. De ki? Ki mondta azt, hogy ha megérkezik, boldog leszek? Nem találok neveket. Pedig mondták. Hogy egy asszonynak mindene, igen, mindennél többet ér. kárpótol... Nem igaz. Hazudtak. Hazudtam. Saját magamnak is. Pál Rita: Kék, barna formás r Teodor Bánik (Csehszlovákia): Öröm Miklós egy héten át naponta jött a holmijáért. Naponta könyörgött és rimán- kodott, menjek orvoshoz, még nem késő. Papírt is szerzett. Lebélyegezve, aláírva. Vártak rám injekcióstűkkel, érzéstelenítővel, kaparókanállal. Hiába vártak. Miklós meggyűlölt és elátkozott. Tönkreteszed magad — mondogatta —, megbánod, szabadulnál, és nem tudsz, menekülnél és nem lehet, őrült vagy, nem szeretlek már. Miért szülöd meg a gyerekünket? •' A klinikán jutott eszembe először, hogy talán neki volt igaza. Amikor éreztem nem merek a kicsivel hazajönni, a tenyeremre fektetni, fürdetni, öltöztetni, egyedül maradni vele éjszaka, ez a négykilónyi felelősség bírha- tatlanul nehéz. Arra gondoltam, csak fél évet kell még kibírni, és akkor megszűnik a pokol. Itt lesz a gyerek, és kész. Miklós se kell már. Becsaptak. Mindenki hazudott. Egy kilenchónapos fehér csomag nem menekíthet meg semmitől. Sír, alszik, háromóránként csüng rajtam, de egyikünk se érez semmit. Csupa kötelesség vagyok, és rettegek attól, hogy a mellem egyszer jégcsappá válik a szájában. Lehet, hogy gonosz lettem és rid,eg. Amikor megszületett, örültem. Kávét, zsemlét adtak, megettem, megittam, s arra gondoltam Miklós valahogy megtudja: érdeklődik, felhív vagy eljön. Semmit se akartam már tőle. Csak elmondani, hogy megérkezett a lány. A harmadik napon a folyosóra lopakodtam. Tárcsáztam. Miklós hangja komiszán, élesen csattant; visz- szavonhatatlanul nyakába szakadt a nem kívánt teher, már semmiben se reménykedhetett. Az se vigasztalta, hogy a lány kék, barna és formás, „bármikor megnézheted, tizennégyes a száma” — mondtam, és ő visz- szavágott, „nem sürgős, egyáltalán nem sürgős”. „Ö, te szégyentelen, ó, te szégyentelen” — ismételgettem, „ráérek”, felelte, és abban a pillanatban meggyűlöltem, igazán csak akkor gyűlöltem meg. Letettem a kagylót. Este hozták a kislányomat, szívta a mellemet, és csak annyit éreztem, hogy hideg a bőröm, a halántékom nyirkos. A kislánynak kifejezéstelen, seszínű gombszeme volt. a fején buta kis far- kinca, nem nézett rám, egyáltalán sehova se nézett, és hirtelen nem értettem. mi közöm hozzá. Másnap se értettem. Azóta se. Naponta ugyanaz ismétlődik. Anya bejön a szobámba, „éhes” — mondja, és mellém fekteti. Sötétes, hatalmasra tágult szempár. Egyetlen érzés van bennem. Szégyellem. Hiú vagyok. A gyerek szép. Nem szeretem, és így elfogult se lehetek. Tényleg szép. Arra gondolok, idegenek majd alaposan megnézik.' Megcsodálják. Semmi mást nem érzek. Szörnyű. A kislány szívja a tejet. Teljesen mindegy neki, kinek a mellét szívja. Csak tej legyen. * Lassan dél lesz. fél tizenegykor jöttem el hazulról. Tíz nap után először. Mert az, hogy másnáponként elvittem a makkegészséges gyerekemet a csecsemőgondozóba, igazán nem számít eljövetelnek. De a mai nap más. Vagyok, élek, én vagyok. Senkinek semmi köze hozzám. A gyereket csak egykor kell szoptatni. Valamiféle szabadság zúdult rám, s bár nem tudok vele mit kezdeni, mégis összekuszál, megint csak Miklós jut eszembe, vajon igazam volt-e? Teljesíthetem, amit vállaltam? Mi lenne, ha egykor nem kellene hazamennem? Ha órákig vagy akár napokig kószálhatnék kedvem szerint? Az esztékában ácsorgók, ajtók, ablakok előtt, a segélyre várok, ami még jár, s amiből kocsi lesz a lánynak. Tulajdonképpen sima ügy, csak éppen várni kell, mert könyvelnek, átutalnak, iktatnak és bogarásznak. Másfél órája. Aztán kiteszik az ablakba a táblát: „Ebédidő”. Robbanok, indulatosan veszekszem, mit képzelnek? Beteg vagyok, a gyerek meg otthon üvölt, szoptatni kellene, hát mit képzelnek?... egy póznaszerű nő a vállát vonogatja, és kiigazítja száján a rúzst, a másik megszán. telefonál, mentegetőzik, intézkedik. Fellélegzem. Negyed egy. Tíz perc alatt hazaérhetnék. De csak egykor vesz igénybe a lányom. Fél órám maradt a délelőtt- ből. Hazudtam a tisztviselőnek. Lehet,. hogy most már mindenkinek hazudni fogok? Leülök a téren, újságot olvasok. Ügy. mint akárki. Akárki, aki este lefekszik, és reggel felkel. Napközben dolgozik. Délben ebédel. Olvas- som az újságot, mint akárki. Nehéz belenyugodni a kiszolgáltatottságba. Este fekszem az ágyamban. olvasok a kislámpánál, most végre olvashatok. Alud,- ni úgyse tudok. Mellettem mózeskosár. A gyerek csöndes, éppen csak piheg. Nem üvölt. Csak rajtam csüng. Nem is azért, mintha különösképpen hozzám, egyedül hozzám ragaszkodna. Csak hát én őrzöm. Ezért. Ennyi vagyok. Hajnalban megszólal. Idegen, nyugtalanító hangon. A nappalok éppen olyan hosszúak, mint az éjszakák. * Anya naponta megkérdezi, mit főzzön. Vonogatom a vállam. Teljesen mindegy. Úgysincs étvágyam. De azért eszem. A tej miatt. Bal kezemmel könyvben lapozgatok. A kórházban is folyton olvastam. A regény nem is tetszett, mégsem tudom elfelejteni. Egyszer délben valami tóról olvastam; stég, csónak, halak, a kedves arcú, szőke nővér a lányomat hozta, nagy nehezen felültem, a. lány pislogott, találgattam: szürke-e a szeme vagy kék? Zavaros, vaksi fénnyel pislogott kibontottam a pólyát, óvatosan nézegettem a testét, simogattam, és talán boldog is voltam. Az ablakban három macska ült, felnevettem, az egyik vörös, a másik fehér, a harmadik cirmos, mosakodtak, az orrukkal az üveget bököd,ték, talán doromboltak is, de ezt nem lehetett hallani. Vágyakozva. szomorúan bámultak ránk, szívesen beengedtem volna őket, hogy nézzék meg közelebbről is a lányt, akit akkor még imádtam, egyedül hozzám kötődött, és az apja nem vágta felém egy ócska dróton át, alig pár méternyire a klinikától, a kényelmes hivatalából: „Nem sürgős, ráérek”. Nyelem a tésztát, lapozgatok a könyvben. Kopognak „tessék”, és fel se nézek, valamelyik lakó, a nők egyszerűen belebolondultak a bébibe, legszívesebben órákig üldögélnek mellette, és elvárják, hogy ragyogjak. lelkendezzek, A lakó elfelejt köszönni, ránézek, anya is, hallgatunk, a jövevénynek csak két szóra futja: „A kislány?” Anyával mindketten ugyanarra gondolunk, az elhatározásunkra. fogadkozásokra, haragra, d.e most mégse mozdulunk. Intek a fejemmel, és belőlem is csak két szó szabadul: „A szobában”. A tányérom már üres, várok. Benyitok Miklóshoz. Rám néz, csendre int. A fotelban ül, előtte a kosár. Még mindig bámulja. _ Aztán megkérdezi: „Láttád?” Fogalmam sincs, mire gondol. — Láttad már nevetni? Most, az előbb ... — Igazán? Csodálkozom, és meghagyom az örömét, hogy rá nevetett először. Ámulattal nézi a lányt, tudom, mást várt, valami vöröset, ráncost, „óriási a haja, ugye?” kérdi, és ráhagyom ezt is, nem mondom, hogy minden csecsemő haja óriásinak tűnik, hacsak nem kopasz. Ülök, várom, hogy elmenjen. A kislány felsír, éhes. Miklós a könyveimet lapozgatja, „találtam egy igazi verset”, és felolvassa. Szó nélkül viszem a gyereket a konyhába. Vetkőztetem. könyökömmel mérem a fürdővizét. Miklós utánunk jön, leül, és nézi a lányát. gyszerre biztossá válnak a mozdulataim, cseppet se félek már attól, hogy egyedül nekem van kiszolgáltatva, meztelenül, alig négy kilósán. Kedvesen ringatózik a bal tenyeremen, feje. háta a karom belső oldalán, lába a semmibe rúgkapál, nézem a testét, a nevetségesen kicsi Ujjait, és eszembe jut a három macska. Kiemelem a vízből, még mindig a bal tenyeremen van. törülközőért nyúlok, s ahogy átemelem az asztalra, Miklós ijedten utánakap: „Kiugrik a kezedből!” — A — mondom —, ez nem olyan lány. — Nem olyan lány? —nevet fel megkönnyebbülten. Puha kendőkkel szárítga- tom a gyerekünket, minden mozdulatain megfontolt, nyugodt, gyönyörűséges.
