Szolnok Megyei Néplap, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-19 / 67. szám
1978. március 19. • SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Henrik Ibsen: Az akna Vad zápor zúg. Az ár vakon zuhog az aknafalakon. S ahogy fölcsapnak a vizek, tajtékuk nyög, forr és sziszeg. De már derül. A régi gát alatt csak égy kis ér fut át. A szivárványos ég kevély fényén csillog minden levél. Egy kánikulai nap — és merő por a kőágyú rés. Aztán a szél a mélybe hág, s utána száll a lomb, az ág, E torok a pokolba nyit. Egy este magam ültem itt. Hajdú Henrik fordítása Az elégett hajó » Würtz Ádám illusztrációja Ibsen Peer Gynt-jéhez Északról a hajóorr hasított dél felé, vágyott már játszi-kóbor isteneket maga köré. Bóják fényét a zordon köd nyelte el s eső, napfényes déli parton faunok szöktek elő. S ő lángot vetett a hajóra — kéklő füstje, mint híd íve, kanyarogva északnak kering. Lovasejnber poroszkál minden éjen át délről a havas ország kunyhói iránt. Bernáth István fordítása töo éve — 1828. március 20-án — született Henrik Ibsen, a legnagyobb norvég drámaíró, Költő. Verseit az évforduló alkalmából közöljük. * Osztojkán Béla, Híd alatt Az eső zuhogni kezdett. A fiú dühösen rámordult a lányra: — Igyekezz! Hallod? Szedd a lábad! — Jó, jó — „ békítette a lány. — Ne dühönpj már megint. Begombolta a blúzát, és futásnak eredt. Mire beérte a fiú, ruhája csuromvizesen tapadt mellére, hátára. — Utánam gj^ere! Kapaszkodj a korlátba, különben a vízbe pottyansz. Egy perc múlva megérkeztek.' — Itt lakom — szólt a fiú. — A környéken sehol sincs ennél jobb. Mire vársz? A lány gombolni kezdte a blúzát. Fázott. Amikor belebújt a fiú pulóverébe, a levetett ruhadarab még száraz részébe megtörölte arcát és a haját. — Koszi. Már nem is fázom. Közelebb ment a parthoz, leült egy kőre. Tekintete messze elkalandozott; a folyó felszínén sűrű - bugyborékok kavarogtak. — Mi van veled? — kérdezte mogorván a fiú. A lány ráemelte a szemét. — Azt kérdeztem, mi bajod? — Mi lenne? — A lány megvonta a vállát. — Ülj le te is — mondta később. — Nézd, milyen óriási bugyborékok úszkálnak a vízen. — A fiú lekuporodott a rongyos, rohadó matracra, magára húzott egy pokrócot, és becsukta a szemét: — Szólj, ha meguntad. Későre járt. az eső elcsendesedett, a lány még mindig a parton ült. a fiú azt hitte, alszik. — Egy hete szöktem me1: — mondta váratlanul a fiúnak. — Ha elkapnak, téged vésznek elő. — Felkapta a fejét. — Tudod, mire gondolok? Hogyha elkapnak, te odaállsz eléjük és ezt mondod : Feleségül veszem. A szovjet „negyedik nemzedék” prózaírói között a publicisztikai jellegű regényírás reprezentánsa. Az úgynevezett „ocserk” felől indult (tárca, szatirikus karcolat, riport). Ez a rugalmas, mozgékony műfaj fontos szerepet töltött be az ötvenes évek végén; a „konfliktusmentes” irodalom ideje után a társadalmat foglalkoztató aktuális politikai és morális kérdésekre irányította a figyelmet, „szinte újra feltérképezte a hatalmas országot, miközben éppen nem a kivételekre, hanem a tömeges jelenségekre, az általános létformára figyelt fel.” (Bakcsi György) A vologdai terület egyik falujában, Makarovszkajában született 1923-ban. A középiskola padjaiból egyenesen a front ra került, s egy lövészalákulat híradósaként harcolt. Sebesülése és leszerelése után járási Komszomól-titkárként dolgozott, majd 1946—1951 között elvégezte a Gorkij Irodalmi Főiskolát. Ezután az Ogonyok című képes hetilap tudósítója lett, s riporterként sokáig járta a Szovjetunió közeli és távoli vidékeit. Első elbeszélése 1947-ben jelent meg, de nevét igazán ismertté 1953-tól folyamatosan kiadott kisregényei tetté'/ Hamarosan az irodalmi és közéleti érdeklődés gyújtópontjába került, írásait széles körben olvasták és vitatták. Nálunk is korán népszerű lett, a hatvanas évek elejétől számos kis regényét, novelláját közölték a különböző antológiák és c Nagyvilág, s több önálló kötetét is olvashattuk. Két írásából magyar televíziós film is készült. Tyendrjakov -hősei hétköznapi emberek, akiknek többnyire valami rendkívüli helyzet próbáját kell megállniuk. Tulajdonképp ezek a helyzetek maguk is fölöttébb mindennapiak: „Az élet tele van ilyen szürke, de a maguk területén nagyon is jelentős konfliktusokkal — sugallja Tyendrjakov olvasóinak — és az ember ember-volta azon áll vagy bukik, hogy képes-e ezekben a szokatlan, feszült helyzetekben emberhez méltóan, a szocialista humanitás parancsai szerint érezni és cselekedni.” (Koronkai Zsuzsa) A hetvenes évektől új színt jelent Tyendrjakov írásaiban a gyermekek és kamaszok világának értő, lélektani megfigyelésekben gazdag ábrázolása, A Tavaszi tótágas (ebből közlünk részletet. A Szerk.) is ebben a sorba tartozik: egy tizenhárom éves kisfiú felnőtté érésének kezdetét, a nagy problémák első jelentkezésének pillanatát ragadja meg az író, mikor — az első szerelem érintésére — a gyermek egész személyisége gazdagabbá, érzékenyebbé válik. Gyuska belső átalakulását derűs, olvasmányos cselekmény során kísérhetjük figyelemmel, mely nem nélkülözi d humoros fordulatokat sem. A kisregényt 1973-ban közölte a Novij Mir, s már ebben az évben megjelent a Nagyvilágban a magyar fordítás is. 1976-ban azonos című kötetben két másik kisregénnyel együtt adta ki az Európa Kiadó. A kötet a Kell a jó könyv olvasópályázat választható műve. Vlagyimir Tyendrjakov Tavaszi tótágas Gyuska Tyagunov tudta mi a jó, mii a rossz, hiszen már tizenhárom tavaszt látott. Jó, ha ötösre tanul az ember, jó ha engedelmeskedik az idősebbeknek, jó, ha minden reggel tomászik. A tanulásban nem nagyon jeleskedett, az idősebbek szavára nem mindig hallgatott, tornászni nem szokott, szóval nem éppen példás emberke — hol van attól? —, de hát sokl ilyen van, nem kellett restelkednie, s a világ, amely körülvette, Egyszerű és érthető volt. Hanem egyszer furcsa dolog történt. Csak úgy, minden előzmény nélkül. És Gyuska érthető és szilárd világa egyszerre tótágast állt. Bejöttek az uitdaról: ideje nekifogni a leckének. Vaszja- a-köbön azt a példát adta föl, hogy két gyalogos egyszerre indul el... Amint eszébe jutottak ezek a gyalogosok, nyomban lehorgadt a kedve. Találomra leemelt a polcról egy könyvet: Puskin versei. Gyuska unalmában többször is beleolvasott már ebbe a vaskos, régi könyvbe, nézegette benne a kevés képet. Az egyiket hosszasabban, mint a többit: világos ruhás hölgyet ábrázolt, a halántéka körül göndör fürtökkel. Vágyam beteljesült. Elküldött végre a Mestered, Madonnám, itt ragyogsz végre nálam. Legszebb gyönyörűség legszebb ábrázata! Puskin felesége, Natalja Goncsarova szép asszony volt, ki ne tudná, hogy még Miklós cár is szemet vetett rá. És Gyuskának többször is úgy rémlett, hogy hasonlít valakire. Valakire az ismerősei közül. De valahogy sohasem jutott a gondolatsor végére. Most újból megnézte, és egyszerre rájött, hogy Natalja Goncsarova Rimka Bratyenyevára hasonlít! Rimka a házukban lakott, egy évvel volt idősebb nála, és egy osztállyal fölötte járt. Naponta tízszer is találkoztak. Most is látta, még tizenöt perce sincs, hogy a kapu előtt állt a lányok gyűrűjében. Most is ott áll. A tavaszi esőtől homályos kettős ablakon átszűrődik a hangja, a többiekétől elkülönülten. Gyuska még egyszer alaposan megnézte Natalja Gon- csarovát: a halántéka körül göndörödő haját, finoman metszett orrát... ... Madonnám, itt ragyogsz végre nálam. Legszebb gyönyörűség legszebb ábrázata! De szép! Gyuska az ajtóhoz ugrott, lekapta a fogasról a kabátját. Azonnal ellenőrizni kell, hogy csakugyan szép-e Rimka! Hanem az utcán ez alatt a negyedóra alatt történt valami. Az ég, a nap, a verebek, a lányok — minden ugyanaz, és mégsem egészen. Az ég nemcsak kék; mint a mágnes, úgy vonzza, valósággal beszippantja, ha most lábbujhegyre állna, így maradna egész életében. És a nap hirtelen kócossá lo- boncossá, kópésan szertelenné vált. Pocsolyák csillognak a hótól csak nemrég megszabadult, teherautók szántotta utcán, amely borzongva lélegezik, püffedi, mintha belülről feszítené valami. — Gyuska lába alatt cuppog, bugyborékol a talaj, mintha nem is a földön állna, hanem egy súlya alatt roskadozó eleven lényen. S a megelevenedett földön vidáman ugrálnak a naptól átmelegedett, borzas verebek, és teli torokból, jókedvűen perlekednek, szinte érteni a szavukat. Az ég,* a nap, a verebek, a lányok — minden olyan, mint volit. De mégsem egészen. Nem nézett mindjárt arrafelé, hirtelen elszállt a mersze. Rendetlenül vert a szíve: Ne! Ne! Ne!... ÉS csengett a fiile. Ne! Naponta legalább tízszer látja Rimkát. Hosszúna nyúlt, pipaszárlábú, esetlen kamasz lány. Régi kabátját kinőtte, a szűk, rövid ujjakon valósággal kimenekül a szabadba törékeny, . könnyű, repdeső két keze. Vékony nyaka meredeken meghajlik a kötött sapka alatt, engedetlen haja csigákba göndörödik a halántéka körűd. Gyuska maga is egyszerre melegnek és szorosnak érezte a kabátját, (pedig be sem gombolta), annyira csiklandozták a halántékát azok a kurtára nyírt, göndör fürtök. És sehogy se tudta levenni a szemét a lendülesen röpködő karokról. Szíve rémülten kalapált a mellében: Ne! Ne! S a tótágast álló ég átöleli az utcát, a vidám kedvű nap szinte Gyuska feje felett lóg, láha alatt csendesen sóhajtozik az eleven föld. Jó lenne legalább egy hüvelyknyire elszakadni ettől a kínlódó földtől^ jó lenne a levegőben úszni, oly könnyűnek érezte magát belül. A lányok élénken fecsegnek valamiről. Vajon miről? Hangjuk összekeveredik a verébcsiripeléssel, vidám és értelmetlen, a szavakat nem lehet kivenni. Egyszerre mintha valami megtaszítaná belülről: a lányok mindjárt elhallgatnak. Rimka búcsúra lendíti a karját: ..Szervusztok, lányok!” — hallja mindjárt... És feléje fordul. És' elmegy mellette. És meglátja az arcát, a szemét, és észreveszi átszellemült hangulatát. Isten tudja, mit vesz észre... Gyuska zavarában a verebeket bámulja. — Szervusztok, lányok! — hallotta, és a hálta mögött fölhangzottak a könnyed léptek, kiop, köp, köp, alig érintették a talajt. A verebeket nézte, de őt látta; a tarkójával látta a téli sapkán keresztül is: csökdécsélve szalad, óvatosan maga elé tartja minden pillanatban felröppenni kész karját1, pisze orrát fölszegi, csillog a szeme, csillog a foga, röpködnek halántéka körül a fürtjei. Köp, klop, köp, a könnyed léptek már a bejárat lépcsőin kopognak, csapódik az ajtó, s a verebek hangos suhogással felrebbennek. Gyuska felszabadultan sóhajtott, fölemelte a fejét, és ellenséges pillantást küldött a lányok felé. Csupa ismerős: Lalka Szivcevai, Galka Guljajeva és a kövér Panyu- hina az utca túlsó végéről. Ismerősök, nincs miért félnie tőlük!, és csak azért érdeklik. mert az előbb még Rimkával beszélgettek, szemtől szemben álltak vele, és láthatták az arcát. Az izzó utca lassan lehűlt, az ég visszanyerte szokott kékségét, a nap sem olyan loboncos már. És Gyuska ismét tudott gondolkozni. — Mi voffit ez? Csak azt akarta megtudni, valóban hasonlít-e Rimka Natalja Goncsarovára. — „... Madonnám, itt ragyogsz végre nálam...” De még mindig nem tudja, hasonlít-e rá vagy sem. Húsz perccel ezelőtt látta. Ez alatt a húsiz perc alatt nem változhatott meg. Tehát ő az. aki megváltozott ... Mi történt vele? Hirtelen megbolondult? És ha a többiek megtudják? Az lesz a legborzasztóbb, ha ő is megtudja. Fordította: Szabó Mária Összeállította: Rékasv IltliKA Eltartom.” — Felnevetett, aztán újra lehajtotta a fejét. — „Gondoskodni fogok róla” — mondta még, szinte magának. — A rendőrök ezt persze nem hiszik el. Bevisznek az intézetbe, rám adják a kockás flanellruhát, aztán odaülök az ablakhoz és várok. Hogy megszökhessek megint. Vagy egyszercsak beállíts. Mária néninek odaadsz egy papírt, amin pecsétek vannak ... Szülnék neked gyereket. Amennyit c9ak akarnál. A kislányoknak szép fehér, vagy barna gyapjúruhákat vásárolnánk, és a fiúk sem viselnének mindig tréningruhát. — Egyébként. — folytatta később —, Mária néni most oltja le a villanyt. A lányok még hancúroznak egy kicsit, -de aztán kussolniuk kell. Képzelheted. mik történnek a takarók alatt... — Honnan tudod ? , — Tudom. A híd dübörögni kezdett. — Vonat! — ugrott fel a lánv. — Most megy el fölöttünk! Miért nem mondtad, hogy itt vonatok is járnak? — Elég! — tolta el magától a fiú. — Meg akarsz hülyíteni? Ide nem hallatszott el a nagyváros zaja. A Duna sem csobogott: halkan, nehezen hömpölygőit, ahogy illik, ahogy megszokta. A lány levetette a ruháit. Odabújt a fiúhoz. — Szép vagv — mondta neki a fiú. Megtapogatta a csípőit. — Hány éves vagy? — kérdezte halkan. — Már tudnék szülni. Kisvártatva megint a lány szólt: — Alszol? — Gondolkodom. Felült. A takaró lecsúszott róla. A fiú becsukta a szemét. — Miért hoztál ide? — kérdezte tőle. — Hogy aludj. Hogy ne legyek egyedül. — Van pénzed? Nem akarok jegy nélkül villamosra szállni. Kibújt a pokróc alól és pillanatok alatt magára kapkodta a ruháit. — Eljössz értem? — kérdezte még utoljára. — Hozol pecsétes papírokat? Egy perc múlva a fiú utánaszólt. Nem kapott választ.
