Szolnok Megyei Néplap, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-19 / 67. szám
1978. március 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Józanul? A vizsgálat befejeződött. Nagy munka volt, hiszen az ellenőrök aránylag rövid idő alatt száznegyvenhat helyen jártak. Mindarról, amit j, tapasztaltak, vaskos je- J' lenités ad számot. Erről a jelentésről mondta egy hozzáértő szakember: olyan szép, hogy ... Pedig igaz. Megyénk ötszáz, italt árusító vendéglőjében, büféjében, italboltjában január elseje óta nem adnak szeszes italt reggel kilenc óra előtt. Úgy, ahogyan a rendelet megszabja. Mindössze pár kivétel erősíti a szabályt. Többnyire forgalmas (idegenforgalmas) szállodai éttermek, presszók mérhetnek csak a reggeli kávé mellé rövid italt vendégeiknek. A rendelet alapján tehát józan hajnalú szeszmentes reggelű emberek leszünk. Ezért vizsgálódott a közelmúltban majdnem száz ember: vállalati, szövetkezeti, társadalmi ellenőrök. Kinyit-e reggel korán a büfé, az italbolt, s ha igen, kínál-e szesz helyett reggelit, üdítőitalokat, vagy cukrászsüteményt? A zöldséges üzletek, édességboltok ' bevonták-e a szeszesitalokat? A vizsgálat meglepő eredménye: a vásárlók minden különösebb tiltakozás nélkül tudomásul vették, hogy kilenc óráig nem mérig a féldeciket. Az ellen se ágált senki, hogy a hajnalban nyitó kiskocsmák „módosították” a nyitvatartási idejüket. Tényleg, miért is nyitnának ki, ha az eddig fogyó árut nem kínálhatják? A boltok többsége különben a féldeci helyett finom pékárut, reggelit árusít — még akkor is, ha a megszokott vendégek most jobbára cigarettáért, kávéért térnek be hozzájuk. Summa summámra: a tekintélyes számú és fáradhatatlan ellenőrök azt tapasztalták, hogy a január elseje óta érvényben levő korlátozott szeszárusítási rendeletet nem sértették meg. Dicsérete ez a kereskedelem, még pontosabban az állami és szövetkezeti vendéglátás vezetőinek és dolgozóinak. Csakhogy a vizsgálódók még ezzel se elégedtek meg. Ellenőrzéseik során megkérdezték az élelmiszerboltok. ABC-áruházak dolgozóit, ott van-e nagyobb keletje a féldeciknek, kétdeciknek? A tapasztalatok nem riasztóak. Különösebben nagy és mértéktelen forgalom nem igazolja, hogy a „fogyasztók” kihasználják a még meglevő lehetőségeket. Az élelmiszer-kereskedelemben nem ugrott magasra a féldecik iránti kereslet. Bár — s ez se lebecsülendő tény —, sok helyen megjegyezték: mostanában változott a vásárlói kör. Főleg napi élelmiszereket vásárló, igazi háziasszonyok , kosarában látnak az eddiginél többször és több félliteres töményszeszes üveget. Viszik haza, 'mint a kenyeret... Alapjában véve mindegy, hol töltik pohárba a féldecit. A lényeg a lényeg: nehéz élni szesztele- nül... — só — A tojást lágyra vagy keményre' főzzem? .— Mindegy. Éjszaka tizenegy órakor már nem válogat aki éhes. — Tulajdonképpen mire kívánrcsi ? Hogy dr. Faragó Margit országyűlési képviselő úgy él-e, mint bármelyik földi halandó? — Két kenyérkenés között akad el a mozdulata garzon lakásának lépésnyi konyhájában (előszobájában). — Nem a magánélete érdekel. — Az nem is nagyon van. — Fáradt? Hosszú volt ez a nap. — Az igaz, de restellném, ha 28 évesen egy kicsit hosz- szabbra nyúlt nap után ösz- szeroskadnék. Mióta képviselő vagyok, megváltozott, feszesebb lett az életritmusom. Hozzáedződtem. Nem volt rendkívüli nap a mai. Reggel nyolctól fél ötig dolgoztam a kórházban, aztán jött a kocsi, irány Csataszög. Népfrontest. A többit látta. Igen. Láttam, milyen szeretettel fogadták a kis község vezetői. Láttam, hogy sereglettek a népfrontestre gyülekező falubéliek. Hallottam, amikor a kőtelki Nagyközségi Közös Tanács elnöke megkérdezte tőle: „Margitka, rövid egy hónap alatt, hányadik estét is tölti közöttünk?” „Ez az ötödik. Falugyűlés Tiszasülyön, Kőtelken, Nagykörűben, népfrontest Görbemajorban, és most Csataszögön. De hamarosan Hunyad- falván találkozunk.” „Ügy jár-kel már errefelé, mintha itt élne. Emlékszem két és fél éve, amikor az első jelölőgyűlésére indult, azt sem tudta, hogy megyének melyik csücskében vannak ezek a községek” — jegyezte meg a szolnoki Járási Hivatal elnökhelyettese, aki a csataszögi népfrontestre a képviselőnőt elkísérte. Hallottam, hogy 118 család él Csataszögön, Láttam, hogy majdnem ugyanennyien ültek a művelődési otthonban és. hallgatták képviselőjüket. Szinte valamennyi családot képviselt valaki. Zömmel a férfiak. Hallottam, amikor Feri bácsi a körzeti népfrontbizottság elnöke restellkedve magyarázta: „Tudja, Margitka, be- idegződött ősi falusi rossz szokás, hogy a házat az asz- szonynak kell őrizni, s tehenet megfejni, a tejet a begyűjtőbe vinni, a vacsorát megfőzni. De ha egy órával később kezdődik a mai találkozás, azért a fehérnép közül is többen eljöttek volna. Sokat kérdeznek Margitka felől. Üton-útfélen megállítanak, mondják, szeretnének találkozni magával.” „Örömmel hallom és szívesen vállalkozom egy asz- szonytalálkozóra, szervezzék meg olyan időpontban, amikor ráérnek, és én jövök.” A rögtönzött vacsora kész. Tálalva a dohányzóasztalon. A gyors rendcsinálás közben kezébe akad egy asztalkendő. "•— Ugye milyen gyönyörű? Egy hálás betegem ajándéka. Nem tudom szavakkal elmondani, milyen melegség önt el, amikor kapok egy szép kézimunkát. „Látja doktornő, hogy meggyógyult a szemem. Ha rajtam van a szemüveg, amit ön felírt nekem, még a legfinomabb hímzőszál sem fog ki rajtam.” Egy szemésznek ez jelenti a legnagybob boldogságot, elismerést. — És az országgyűlési képviselőnek? — Ha látom az eredményét, az értelmét a munkámnak. Igaz, hogy az nem mindig olyan kézzelfogható, mint egy szép terítő. Azért ilyen is előfordul. Rettenetesen boldog voltam, mikor végigmentem az új kőtelektiszasülyi úton. Egy éve még veszélyben volt rajta a gépkocsi tengelye. Ma tükörsima aszfalt. Ne értsen félre, nemcsak az én érdemem. A község meg a megyei tanács vezetőivel együtt harcoltuk ki. Nagykörűben egy hét múlva új óvodát avatnak. Már nem tudom összeszámolni, hogy hány helyen vitatkoztam és érveltem, hogy nincs értelme, többe kerül a leves, mint a hús, ha a régi tanácsházából tákolnak egy óvodát. Egy pillanat, mutatok valamit. Ma is őrzöm a választ az első levelemre, amit a közlekedés- és postaügyi miniszternek címeztem. Az íróasztal fiókjából dossziék kerülnek elő. Mindegyiken egy település neve: Űjszász, Zagyvarékas, Szászberek, Besenyszög, Kőtelek. Tiszasüiy, Nagykörű, Csataszög. (Választókörzete.). A kőtelkit nyitja ki. „... Kérésére intézkedtünk a kőtelki útszélesítést akadályozó postai létesítmények áthelyezéséről.” Dátum 1975. A másik fiók az egyéni kérelmeket, kéréseket őrzi. —< Sokat? — Nem tudom, mihez viszonyítani? Mihez képest lenne sok vagy kevés? Még győzöm. Akkor is, ha egyikmásik. főleg a méltánytalanul alacsony nyugdíj miatti panaszok közül, rengeteg utánjárást igényel. Előfordult, hogy napokon át bírósági aktákat böngésztem. De mielőtt bármit is tennék, meg kell győződnöm arról, hogy a kérés jogos vagy sem. — Protekciót kértek már öntől? — Igen, de nem jellemző. Olyan házaspár (tüdőgyógyász feleség, szakoktató férj) lakáskiutalásért (garzon) már kilincseltem, akiknek Szolnokon maradása egy ponton túl már közügy volt. Lehetetlen körülmények között éltek egy gyerekkel, amikor már a második is útban volt. — Nem tart fogadóórákat. Akik találkozni akarnak a képviselőjükkel, hol keresik, hol találják meg? — A kapcsolatteremtésnek és tartásnak én más módját igyekeztem és igyekszem kialakítani. Nagyon gyakran megfordulok a választókörzetemben. Addig nem volt nyugtom, míg valamennyi „községem”, azok üzemeit, vállalatait, szövetkezeteit fel nem kerestem, meg nem ismertem, míg a tanácsi vezetőkkel az állandó és közvetlen kontaktust meg nem teremtettem. Ott vagyok minden tanácsülésen, elmegyek a szövetkezetek közgyűlésére, még a vadásztársaság és a horgászegyesület közgyűlésére is, s ha vége a tanácskozásnak, néhány órát még köztük töltök. Ilyenkor keresnek fel, akik találkozni akarnak velem. De előfordult már, hogy a rendelőintézetbe vagy a kórházba jöttek. Vagy egyszerűen levelet írtak. — Kapott már olyan meghívást, ami meglepte? — Nem. Engem inkább az lepett meg, amikor nem hívtak meg egy községet vagy kollektívát érintő találkozóra, eszmecserére. Mert ilyen is volt. — Minden meghívásnak eleget tesz? — A kényelmem miatt még egyetlenegyet sem. mondtam le. — Ennyire fontosnak tartja? — Ennyire fontosnak tartom megismerni a területet, amelynek szószólója lehetek a parlamentben. Megismerni az embereket, gondjukat, örömüket. A stencilezett tájékoztatóból édeskeveset tudnék meg róluk. — Még nem kért szót az országgyűlésen. — Én csak akkor szólok, ha magvas mondandóm lesz, amire oda kell figyelni. — Állandó meghívott vendége az országgyűlés egészségügyi bizottságának. Időigényes kötelezettséggel jár ez a megtiszteltetés?? — Erre nem lehet igennel, vagy nemmel válaszolni. Azt tudom, hogy nagyon sok új vagy mélyebb, részletesebb ismeretekhez jutok a bizottság ülésein,!amelyek nagyon izgalmasak, nem formálisak. Nagyszerűek a programjaik, mint például a legutóbbi Hajdú-Bihar megyei kétnapos látogatás volt, amikor az egészségügyi integráció eredményeit tanulmányoztuk. — Hogyan ítéli meg önmagát, megváltozott-e amióta képviselő? —• Alapjában nem. Én ugyanaz a Faragó Margit vagyak, aki voltam két évvel ezelőtt, amikor még a szülőfalumból, Újszászról naponta vonattal ingáztam Szolnokra. És ha váratlanul súlyos beteget hoztak, egymásután késtem le az Űj- szászra induló vonatokat. Amióta képviselő vagyok, úgy érzem, mintha nagyítón keresztül látnám az ország a megye, s annak a nyolc községnek a dolgait, amelynek lakóit a parlamentben képviselem. Kovács Katalin Mélylélektan B lkezdődött a futballszezon. Az utolsó nekifutás azon az úton, amely már bizonyosan elvisz Argentínáig. Kitűnő alkalom arra, hogy — ne szidjam a magyar futballt. Ám a- dicséretére is kár volna egyelőre ellövöldözni a puskaport. Voltaképp nem a sikerek meg a kudarcok foglalkoztatnak engem —: kivált ilyenkor, az idény elején, — hanem futball lélektana. Ha úgy tetszik: mélylélektan. Például ahogyan a próbatevő másfél óra után a lelátók népe megoszlik, hangulat, közérzet, lelkiállapot szerint élesen elkülönülő két táborra, és azt mondja az egyik néző felhőtlen diadallal: „Győztünk!” És azt mondja a másik néző letörten: „Kikaptunk.. És lám: nem áll át a vesztes a győztesek táborába, a diadal napsütésébe, a felhőtlen ég alá, noha semmilyen szerződés, nyilvántartás, hűségeskü nem köti a vesztes táborhoz. Triumfálhatna pedig a többiekkel, ha átáll, de vállalja inkább a kudarcból, a bosszúságból, a lelki megrázkódtatásból a veszteseket illető fejadagot. Akár, mint annak idején, amikor a legfényesebben ragyogtak a lovági erények, s az egymással farkasszemet néző, két hadrakelt tábor között innen is, onnan is előrugtatott egy szál bajnok, és sportszerűen megküzdött valamennyi bajtársa helyett. Mire az egyik táborban kurjongatva dobálták a levegőbe sisakjukat a vitézek, mintha csakugyan is ők győztek volna, a másik táborban pedig letörten hallgattak a vitézek, mintha csakugyan is őket győzték volna le. Egyszóval számos nemes emberi rezdülés, lelki finomság tanulmányozható a zöld gyepen. Ahol is tizenegyen állnak ki a gátra tízmillió helyett — bár nem hallgathatom el, hogy van ennek a praktikus megoldásnak árnyoldala is. Már maga ez a furcsa helyzet: hányán, de hányán — milliónyian! — pontosan tudjuk elméletben, hogyan kellene megnyerni a világbajnokságot, és — idáig — nem voltunk képesek kiállítani magunk helyett azt a tizenegyet aki gyakorlatban is tudná. Egyáltalán, ennek a sportbeli képletnek — a képviseleti cselekvésnek, amikor tehát egy küzd milliók helyett — a társadalmi élet és más területein nagyon kétes az eredménye. Minden olyan esetben, amikor ezerszer-m illiószor több a kibic, mint a játékos, aki a labdába rúg. Több az elméletben okos, mint a gyakorlatban is okos, több a szó, mint a tett, több az igény, mint a teljesülés... Vagy nézzünk közelebbről egy másik fejezetet a futball lélektanából. Emlékezetem szerint a zöld gyepen kezdődött nálunk a személyes — közelebbről: az anyagi — érdekeltség érvényesítése. Következésképpen: itt gyűlt fel a legtöbb hasznosítható tapasztalat is erről a bérezési-jutalmazási rendszerről. Az idő tájt, a kezdet kezdetén született meg a tömör szólás-mondás: „Kis pénz — kis foci, nagy pénz — nagy foci”; fölösleges talán bizonygatnom, mennyire kinőtte a zöld gyep és a lelátók környékét idők folyamán ez a vezérelv. Kinőtték, persze, az alkalmazásával kapcsolatos gondok is. Biztosra vehetjük: nem a személyes érdekeltség elvében van a hiba, hanem valahol az érvényesítés gyakorlatában keresendő — éppen ez a folyamat kívánna elmélyültebb tanulmányozást: hogyan fordulhat olykor visszájára a gyakorlatban a legjobb elv is. Valamelyik nemzeti gyászunk után gyakran idézett, kedvenc lapom sportrovatában például a következőket olvastam: „ellenszolgáltatás nélkül csinos összegeket kaptak a játékosok”. Ha sejtésem nem csal, ez a megjegyzés, noha a sokkal bonyolultabb kérdést némiképp leegyszerűsíti csupán anyagiakra, a saját szempontjából a lényegre tapint. Bár az igazat megvallva fogalmam sincs például arról, hol kezdődik a szakmában a „csinos összeg”, és azt sem tudhatom mit tekintenek az erre illetékesek „ellenszolgáltatásnak”. Ha a csatár kapura rúg, de nem találja el a kaput, vajon ellenszolgáltatás az? És ha eltalálja, de nem lesz belőle gól? Vagy ellenszolgáltatásnak tekinthetjük, ha kergeti ugyan a labdát, de nem éri el? Netán a megrovás csupán azokat illeti, akik nem is igen kergették a labdát, és nem is igen törték magukat azon, hogy utolérjék? Amint látjuk — ez már megint nem a futball világa. Ezerszer, tízezerszer annyian vannak, akik épp úgy nem törik magukat — csinos összegért sem törik magukat — a labda kergetésében, mint némely élvonalbeli csatárunk Ügy tetszik, a futball lélektana át- meg átszövi ma már közgondolkozásunkat, egész társadalmi életünket. S mint sokat próbált sportrajongó merem állítani; nem volna itt — úgy értem: itthon, a hazai berkekben — semmi baj. Mindennek a nemzetközi mérkőzés az oka. Tudnánk mi rendet, fegyelmet tartani, status quót, hierarchiát teremteni a saját portánkon, mint minden más szakmában, éppen úgy a sportban is. Megfelelő kiemelésekkel, soron kívüli előléptetésekkel, a kitüntetések, a díjak, a jutalmak okosan ösztönző alkalmazásával mi igazán jól átgondolt értékrendet honosíthatnánk meg a sportban is (kivált azokban a sportágakban, ahol a teljesítmények — méterrel, kilóval, másodperccel nem lévén mérhetők — kevéssé* zavarnák a kívánatos értékrend kialakítását). Állítom, minden bonyodalomnak a nemzetközi verseny az oka. Vegyük csak azt: ha kerülnénk a nemzetközi összecsapásokat, mennyivel zavartalanabb volna a szurkolás is: olyan nagyszerű futballcsapatot, birkózókat, kézilabdázókat, ökölvívókat, ping-pongozókat képzelhetnénk magunknak, amilyen csak tetszik, világviszonylatban akár a legjobbakat. Mert a nemzetközi versenyek csak arra jók. hogy éket verjenek a csapat és a szurkolók közé. n önnek ide külföldi menőfejek, spielerek, nagymenők, és persze hogy nem tisztelik a honi státust, a hazai nimbuszt. És biztosra vehetjük: az a segédkönyvelő azért okvetetlenkedik annyit a lelátón, mert ő még soha nem mérte össze a tudását — közvetlenül, szemtől-szembe — a java külföldi segédkönyvelőkkel. Az az esztergályos, üzemmérnök, építész, halárus, fejőgulyás, motorszerelő a lelátón, úgy tölt el esetleg egy egész életet a hazai mezőnyben, hogy soha nem kényszerül szemtől-szembe, közvetlenül — hazája képviseletében — megmérkőzni a külföld legjobbjaival. Szemtől-szembe — mondom még egyszer, nyomatékkai-. Minthogy azon a nemzetközi porondon — érezzük vagy sem — mindnyájan ott vagyunk. Fekete Gyula KÉT ÜLÉSSZAK KÖZÖTT Egy este a képviselőnővel Emberek és gépek serege szorgoskodik Jószdózsa határában, ahol másfél kilométeres szakaszon új vasútvonalat építenek a Földgép munkásai. Mivel az új nyomvonal elkerüli a községet, a régi vasútvonal helyére közutat építenek.