Szolnok Megyei Néplap, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-09 / 34. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. február 9. Szovjet vélemény Belgrádről II megegyezés esélyei jelek szerint a belgrádi tanácskozás résztvevőinek komoly erőfeszítésre van szükségük a tisztázatlan kérdések megoldásához. Ennek oka mindenekelőtt a belgrádi fórum céljainak és feladatainak különböző értelmezésében keresendő. Őszintén szólva a 3 hónapos határidőnek elegendőnek kellett volna lennie a teljes egyetértés kialakításához. Miközben azonban a Szovjetunió és a többi szocialista ország képviselői figyelmüket az általános európai együttműködés eddigi pozitív tapasztalataira, valamint en* nek további elmélyítésére összpontosították, addig az Egyesült Államok és néhány NATO-partnere alapvetően azzal volt elfoglalva, hogy az úgynevezett „harmadik kosárral” kapcsolatban „számlákat” nyújtson be egyes kelet-európai országoknak. A nyugati félnek bizonyos értelemben könnyebb dialógust folytatni a Szovjetunióval és a szocialista országokkal. Először azért, mert Moszkva és a többi szocialista főváros politikai irányvonalát nem befolyásolják belső politikai hangulatváltozások. Másodsorban pedig ezt a politikát áthatja az általános európai együttműködés megerősítése és további fejlesztésére vonatkozó óhaj, annak ellenére, hogy a Helsinkitől Belgrádig eltelt időszakban néhány nyugati ország részéről több negatív megnyilvánulás — gyakran, kifejezetten provokációs szándék — volt észlelhető. A záróokmány természetesen nem kölcsönös „szerelmi vallomás”. Ez a dokumentum szuverén államok nyilatkozata az európai béke megteremtésének elveiről, mely egyben a biztonság és együttműködés felé vezető úton valamennyi európai nemzet kör zös eredménye. Ezért helyezi az alapvető hangsúlyt a Szovjetunió a politikai együttműködésre, a katonai enyhülésre (leszerelésre). Arra összpontosítja figyelmét, amely a népeket közelebb hozza egymáshoz, és nem azzal foglalkozik, mely elzárná őket egymástól. Ezért lép fel határozottan a más országok bel- ügveibe történő beavatkozás kísérletei ellen. Politikailag naív dolog lenne feltételezni, hogy Moszkvát komolyan foglalkoztatják az úgynevezett „emberi jogok megsértésével” kapcsolatos támadások. Az Egyesült Államokban az emberi jogok megsértését nem egy-egy példával, hanem bizonyítékok tömegével tudnánk igazolni. Ez azonban nem valószínű, hogy megváltoztatná az USA-ban uralkodó helyzetet', ellenben kölcsönös vádaskodáshoz és ellenségeskedéshez vezetne. Helsinki történelmi tanulsága a kölcsönös egyetértés. Ez az egyetlen elv, mely elfogadható az egyenlő jogú partnerek együttműködésének kialakításakor. Ezt tudja valamennyi tapasztalt nyugati politikus és diplomata is. Érdemes megjegyezni, egyes országok - diplomatái személyes beszélgetések során elmondták, hogy továbbra is várhatóak olyan akciók és nyilatkozatok, melyeket részben külpolitikai célra, másrészt saját országuk belső ellenzékének meggyengítésére szánnak. Az a tény, hogy ezek a beavatkozási kísérletek folytatódnak, arról tanúskodik, hogy a nyugati országok továbbra sem mondanak le arról, hogy otthon kemény kezűnek tűnjenek. em kétséges, hogy ma egyetlen felelős politikus vezető sem kockáztatja meg hogy országa „kocsiját” lekapcsolja a „Helsinki — Belgrád” express-vonat- ról. Mivel azonban minden kocsiban van fék is, igyekeznek bizonyítani azt, hogy a haladási sebességre hatni tudnak. Ezzel azonban naivon nagy felelősséget vállalnak magukra. V. Lomajko A aggastyánok a bőrfotelben „A lordok nem csinálnak semmit, de azt jól csinálják”, — tartja egy angol szólás- mondás. Az egyszerű brit polgárok úgy vélték, hogy az évszázados, íratlan alkotmány alapján működő felsőház ma már csupán „pofázda”, amelynek már régen nincs igazi szava a politikai életben. Nos, nemrégiben bebizonyosodott, hopv a Lordok Házának ma is módja van beleszólni a törvényhozásba. Az észak—nyugat londoni Grunwick filmlabor tulajdonosa ugyanis megtagadta alkalmazottaitól a szakszervezeti jogokat és elbocsátotta 137 sztrájkoló munkását. A kormány által kijelölt vizsgáló bizottság az elbocsátottak visszavétele mellett döntött. A Lordok Háza a bírósági döntéssel szemben viszont a vállalkozónak adott igazat. KÉTES HITASKÜR A felsőházi tagság túlnyomó részben örökletes: a királyi család tagjaiból, hercegekből, grófokból, bárókból és egyházi vezetőkből áll. A tagok mintegy 20 százalékát az uralkodó életük végéig nevezi ki. A felsőház nem változtathatja meg a pénzügyi törvényeket; az alsóházban elfogadott egyéb törvényeket viszont két alkalommal megvétózhatja. Ha azonban a törvényjavaslatot az alsóház a harmadik ' ülésszakon is megerősíti, akkor az mindenképpen törvényerőre lép. A főnemesek testületének hatásköre sok tekintetben felülmúlja az 5 évre választott kénviselőkét, lévén, hogy a felsőház egyben legfelsőbb bíróság is. Kihasználhatják azt is, ihogy a választott képviselőket szorítja az idő. A lordoknak az a joga, hogy az alsóházban már elfogadott törvényeket három alkalommal visszaadhatja, gyakorlatilag azt jelenti, hogy másfél évvel az új választások előtt a brit kormány már nem nyújthat be új törvényjavaslatot. Ez persze elsősorban, sőt — mondhatjuk — kizárólag akkor van így, ha a kormány munkáspárti. Az egyik lord nemrég azzal dicsekedett, hogy 1974 tavasza óta 169 alkalommal dobták oda a kesztyűt az alsóháznak. Fegyver vagy energia? LORDOK HRZR VÉGNAPJAI Mert azt talán mondani sem kell, hogy a Lordok Háza túlnyomó többségében konzervatív: 1250 főrend közül 900 a tory. A bankoknak 45, a biztosító intézeteknek 25, a nagyipari érdekeltségeknek pedig 45 igazgatója ül a felsőházban. A liberális és munkáspárti főrendek mellett egy kommunista lord is található a felsőházban Lord Milford. Mint családja elsőszülötte örökölte a méltóságot és a Brit KP kérésére használja fel a fórumot a párt álláspontjának kifejtésére. — Mindenki tudja, hogy ez a rendszer rossz, — mondja Lord Milford. A mérsékelt reformerek azt akarják elérni, hogy legalább azok ne szavazhassanak, akik örökölték a lordi címet. Az élet- hossziglanra, érdemeikért kinevezett főrendek viszont (ők vannak kisebbségben, számuk 500 körül mozog) általában nagyon öregek. A Kommu- nis Párt álláspontja az, hogy el kell törölni a felsőházat. Ha viszont az ország népe ragaszkodna a második kamarához, akkor azt kell elérni, hogy a tagokat válasszák. A 93 ÉVES ÖRGRÓF A felsőház legidősebb „aktív” tagja a 93 esztendős Featherbottom őrgróf. Nem csoda, hogy a Lordók Házában soha sincs telt ház. A sokévi átlag szerint az 1250 főrendből 35—95 jelenik meg általában a Westminster Palota piros bőrrel bevont padsoraiban. Ha a létszám 200 fölé emelkedik, akkor már valami készül. Ilyenformán egy 10—20 százalékos aktív kisebbség játssza a haladás halogatóinak szerepét. Ölord- ságaik aktivitásáért nem egyszer drágán kellett fizetni az az országnak. Annak idején például az ír függetlenség elutasítása vezetett az 1916- os dublini Húsvéti Felkeléshez majd a sziget kettéosztásához és végeredményben a jelenlegi észak-írországi tragikus helyzethez. 0RSZÍG0S Vili A Munkáspárt választási reformtervében állást foglalt az egykamarás parlament létrehozása mellett. A tervezet megállapítja: „A Lordok Háza az örökletes nemesség konzervatív szavazógépezetével az elmúlt években egyre ki'hívóbban szállt szembe a választott alsóház akaratával és tevékenysége már nem felülvizsgálja, hanem kimondottan szabotálja a törvény- hozást”. Országos méretekben is megindult a vita, m; legyen e már rég idejétmúlt együttessel. A megoldás módozatairól azonban nincs egységes vélemény. A következetes baloldal állásfoglalás a kétkamarás parlament ellen tör lándzsát. Vannak, akik a halogató taktika fegyverétől akarják megfosztani a felsőházat, s csak tanácsadó szerepet szánnak neki. Olyan reformnak is akadnak hívei, amely eltörölné az örökletes jogon résztvevők szavazati jogát. Egy másik csoport a szakszervezetek, a gyáriparosok és más érdekvédelmi szervezetek képviselőiből akarná arányosan kiválogatni a második kamara tagjait. Gáti István A Nemzetközi Atomenergiai Ügynökség előrejelzései szerint a hagyományos fűtőanyagforrások fokozatos kimerülése miatt a világ atomenergia-kapacitása akár a következő öt esztendőben megkétszereződhet és az ezredfordulóra a nukleáris erőművek teljesítménye — még lassú fejlődés esetén is — elérheti a kétmillió megawattot. (1975-ben 90 000 megawatt volt!) Ez az energiaellátás szempontjából biztató perspektíva, azonban az atomerőművekről azt is tudni kell, hogy olyan anyagokat termelnek, amelyek nukleáris fegyverek gyártására is felhasználhatók. A nukleáris anyagokat és technológiákat exportáló országok csoportja; a „Londoni Klub” 15 tagja a közelmúltban — mégha kompromisszum eredménye is — figyelemre méltó megállapodást dolgozott ki. A 15 ország, köztük a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia és az NSZK (Kína a részvételt visszautasította!) ebben közös felelősséget vállal az atomfegyverek elterjedésének megakadályozására.1 A No- voje Vremja c. moszkvai hetilapban Morohov, a Szovjetunió állami atomenergia bi- zottjságának elnökhelyettese megírta: a megállapodás értelmében az importáló országok kötelesek hivatalos biztosítékot nyújtani arra, hogy a nukleáris anyagokat nem használják fel fegyverek előállítására. A rendszabályok nemcsak az átadott termékekre, hanem azok esetleges újbóli eladására és az urán dúsítására is vonatkoznak. A vásárló országokat arra is kötelezik, hogy a nukleáris import felhasználását teljes mértékben a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőrzése alá helyezzék. A londoni Times a dokumentumot ismertetve hangsúlyozza, hogy a 15 ország határozott kötelezettségvállalása a szankciók betartására garantálja a megállapodás végrehajtását is. Hogy valójában mennyire igaz ez a megállapítás, azt most megítélni könnyelműség lenne. Annyi azonban máris bizonyos, hogy ezeket az „első közös lépéseket” elég hosz- szas huzavona után tették meg a résztvevő országok. A megállapodás elfogadását több mint kétéves tárgyalás- sorozat előzte meg és a klub tagjai a rendszabályok megítélésében egymástól sokszor merőben eltérő álláspontot vallottak. A Szovjetunió a tárgyalásokon résztvevő többi szocialista álammal — Csehszlovákiával, Lengyelországgal és az NDK-val — együtt jóval szigorúbb szankciókat sürgetett és azt szorgalmazta, hogy a rendszabályok az importáló országok már meglévő nukleáris potenciáljára is terjedjenek ki, függetlenül attól, hogy mikor és miképpen szerezték be és létesítették azokat. Szigorúbb szankciók mellett foglalt állást az Egyesült Államok is, igaz, egészen más megfontolásokból. Az USA ugyanis jelenleg a világ legnagyobb dúsított urániumszállítója. Amíg azonban 1972-ben az ilyen jellegű világkereskedelem 85 százalékát tartotta kezében, addig ma már „alig” 40 százalékát bonyolítja. A nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozására a Szovjetunió már többször javasolta, hogy a „Londoni Klub” tagjai hozzanak létre regionális plutónium-bankokat, ahol megfelelő garanciák mellett koncentrálhatnák az urándúsító ipart, dolgozhatnák fel a hasadó anyagokat és ártalmatlanná tehetnék a sugárzó melléktermékeket. Ennek az indítványnak az elfogadása még mindig várat magára. Pedig hogy milyen nagy jelentőségű javaslatról van szó, bizonyítja a következő — talán hihetetlennek tűnő — történet. Tíz éve, mint kiderült, rejtélyes módon „elveszett” 200 tonna uránérc. A vizsgálat megállapította, az ügyhöz számos országnak — Belgiumnak, Hollandiának, Olaszországnak, Marokkónak, az NSZK-nak, sőt az Egyesült Államoknak is köze volt. Ma már az is élég köztudott, hogy Izrael, Brazília, a Dél-afrikai Köztársaság és Irán potenciális atomhatalmak. (És azt, hogy az atomfegyver megjelenése a Föld különböző válságövezeteiben milyen végzetes fenyegetést jelent, nem kell részletesen megmagyarázni.) Londonban az atomklub kibővítéséről is szó volt. Az azonban kérdés, hogy az imént felsorolt országok egyike-másika — feltételezhetően már fejlett nukleáris potenciál birtokában — hajlandó-e vállalni a tagsággal együtt járó kötelezettségeket? Kocsis Margit 6 HDMÍBIB-DOSSZIÉ Fontos tanácskozás kezdődik szombaton az ENSZ székhelyén. A téma, mint már oly sokszor a világszervezet történetében, ezúttal is a namíbiai kérdés. A megfigyelők a szokásosnál most mégis bizakodóbbak. New York-ban a rendezésben leginkább „érdekelt” nyugati hatalmak külügyminisztereinek társaságában most először egy tárgyalóasztalnál foglal majd helyet a fajüldöző dél-afrikai rezsim képviselője és a Délnyugat-Afrikai Népi Szervezet, a SWAPO elnöke. Az ENSZ főtitkára közvetlenül nem lesz jelen a konferencián, de — mint a világszervezet titkársága közölte — maga is tárgyalni kivan a résztvevőkkel. Ugyancsak ENSZ-körökből érkezett a hir, hogy a namibiai kérdés megvitatására esetleg újból összehívják a közgyűlés rendkívüli ülésszakát. A namíbiai kérdés több mint egy évtizede visszavisszatérő probléma az ENSZ székhelyén folyó ta- náqskf/zásokon, népének megpróbáltatásaira azonban már jóval előbb felfigyelt a világ. Ezt a több mint 820 ezer négyzetkilométernyi területet, amely német gyarmat volt, a Nép- szövetség 1920-ban „ajándékozta” ■ Dél-Afrikának. Amikor a második világháború után az egykori mandátumok ENSZ gyámsági területekké váltak, a pretoriai fajüldöző kormány volt az egyetlen, amely nem ismerte el a világszervezet határozatát. Ugyanez történt 1967-ben is, amikor a Biztonsági Tanács 385. számú határozata kimondta Namíbia önrendelkezés; jogát, területi integritását, egyben elrendelte a szabad választások megtartását, a dél-af- rikaj megszálló csapatok kivonását és a hatalom átadását Namíbia törvényes képviselőjének. Azóta namíbiai viták, konferenciák egész sora zajlott le a világ- szervezet székhelyén és másutt. A világ haladó erői — köztük Afrika államai — mind határozottabban követelték és követelik napjainkban is az ENSZ-határo- zatok végrehajtását, Pretoria fajüldöző urainak távozását Namíbiából. Olyany- nyira, hogy a dolog az „érdekelt” nyugati országok számára is kényelmetlenné vált. Most már az Egyesült Államok, Franciaország, Kanada, Nagy-Britannia és az NSZK is szeretne valami „áthidaló megoldást” találni a problémára. Képviselőik a világ haladó erőinek fokozódó nyomására az utóbbi időben az engedmények csupán egy-két gesztusáért is szinte könyörögtek a Vorster-rezsimnek. A Dél-Afrikai Köztársaság azonban mindezideig nem volt hajlandó engedni, sőt két újabb tényezővel bonyolította a namíbiai problémát. A nyáron a Szovjetunió figyelmeztetése nyomán fény derült Vorsterék nukleáris kísérleteire, amelyek Namíbia közepén, a Kalahári sivatagban folynak, s amelyekhez több NATO-tagállam — Nagy- Britannia és Franciaország — nyújtott tudományostechnikai segítséget. Vors- ter miniszterelnök rágalomnak minősítette a szovjet nyilatkozatot és azzal fenyegetőzött, „ha a vádaskodások folytatódnak, eljön az idő, amikor Dél-Afrika azt fogja mondani, eddig és ne tovább!” A másik, nem kevésbé jelentős tényező a fajüldöző rendszer egyoldalú döntése, amellyel a törvényesen Namíbiához tartozó Walvis Bay (Bálnaöböl) kikötővárost és körzetét Dél-Afrikához csatolták. Ez a Vorster-rezsim egyetlen mélytengeri kikötője és fontos szerepet játszik a nyugati világ stratégiájában is. Pretoria mesterkedéseinek s az imént felsorolt nyugati államok „tehetetlenségének” okairól Sam Nujoma, a Délnyugat-Afrikai Népi Szervezet elnöke a következőket mondta: „Namíbiában igen jövedelmező minden beruházás és olcsó a munkaerő. Minden befektetett száz dollár évente húsz százalékos tiszta profitot biztosít a trösztöknek. Ásványi kincseinket nemcsak a Dél-Afrikai Köztársaság, hanem az amerikai, angol, francia és kanadai tőkeérdekeltségek is kiaknázzák”. A SWAPO, amelyet az ENSZ és az Afrikai Egységszervezet a namíbiai nép egyedüli törvényes képviselőjének ismer el, az ország teljes szabadságáért és függetlenségéért harcol. Elvet minden törzsi, területi vagy etnikai megosztást, faji megkülönböztetést, s Namíbiát a haladás útjára kívánja vezetni. Ezért nem fogadta el Vorsterék korábbi tárgyalási feltételét a megszálló dél-afrikai csapatok „legfeljebb részleges és fokozatos” kivonására és azt a nyugati indítványt sem, hogy a majdan Namíbiában állomásozó ENSZ- erők soraiba Vorster büntetőosztagait is bevonják. „Mi csak olyan rendezést fogadunk el — szögezte le'a namíbiaiak többségének támogatását élvező SWAPO elnöke —, amely lehetővé teszi, hogy népünk szabadon mondhasson véleményt sorsáról. Szeretnénk, ha egyszer a nyugati politikusok azzal törődnének, hogy a mi népünk mit akar elnyerni. Ha ezt megteszik, akkor a namíbiai kérdés tárgyalások útján is megoldható lesz.”
