Szolnok Megyei Néplap, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-05 / 31. szám
1978. február 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Nagy Lajos: Vitetem a kofferom •MaMBHjH egint hajón M utaztam Har- pacskószaju- dárra, mert úgy olcsóbb. A kisebbik kof- feromat vittem magammal, d.e úgy döntöttem, hogy elég volt itt Pesten kicipelnem a hajóállomásig. Hogy a hajónak hogyan esett a teher, azzal azután, elterpeszkedve azétterem díványán, éppenséggel nem törődtem. De aggódva gondoltam néha az út végső szakaszára, tudniillik Har- pacskószajudámak nincs hajóállomása, a szomszéd falunál köt ki a hajó, s onnan három kilométernyi a távolság. Kocsin nem megyek, mert az részint nem szokott lenni az állomáson, részint ha van is, drága. Hanem majd felfogadok valami alkalmi hordárt. Mert hogy magam cipeljem a koffert, ahhoz egy csepp kedvem sem volt. Alkalmi hordárokban ezúttal igen gyenge volt a kínálat. Még az én megszokott cigánylegénykém is hiányzott. Csupán négy fiatal gyerek fogott közre, azok ajánlkoztak, egymást elta- szigálva mellőlem. Kiválasztottam közülük a legnagyobbat, az is kicsi volt. — Mi jár neked? — kérdeztem a gyerektől, nehogy viUöngjunk később a munkabér miatt. — Amennyit tetszik adni — pislogott fel rám!. — Hohó! Ilyen szerződést nem kötünk. Mert ha csak húsz fillért adok, akkor majd többet kérsz. Tetszeni pedig, ahogy ágy végignézek rajtad, tíz pengőt tetszene adnom, azt pedig nem tehetem. Állapodjunk hát meg. — Negyven fillér. — Szamár .»vagy. Miért kérsz te negyven fillért, amikor ennek az útnak taksája van, s az ötven fillér. Kapsz ötvenet, gyerünk. A gyerek mosolygott, és nyúlt a kofferomért. Elindultunk. A gyerek vitte a koffert, én pedig kényelmesen sétáltam utána. No persze. Az ember egy kényelmes utazást nem ront el a végén azzal, hogy maga cipelje a nehéz kofferját, égesse a tenyere bőrét, erőltesse a karizmait, s lihegjen, mint egy rossz gőzgép. Meg nem is illik felnőtt s csaknem úriembernek csak úgy teherrel beállítani Tóni bácsiékhoz. Még talán restelkednének is az ilyen rokon miatt. És Tóni bácsiék a falu közepén laknak, végig a Templom utcán ismerősökkel találkoznék, no meg nénikék néznének ki mindenfelől a kerítések -mögül, s ezek valamennyien rögtön degradálnának, és besoroznának a vándorló legények kategóriájába. Szóval, alkalmazkodni kell a világhoz. Ment tehát a gyerek elöl, vitte a kofferom, én meg utána. Jól megnéztem a gyereket. Vékony a meztelen lábszára, mint a pipaszár. Különben jó alakú, csinos gyerek, csak egészben olyan vézna. Nehezére is esik az a koffer. A jobb kezével lógatja, de erősen balra kell dőlnie, hogy az egyensúlyt tartsa. És igen hamar átveszi a terhet a bal kezébe. — Nehéz, mi? — kérdezem tőle. — Nem nehéz az. — Hány éves vagy? — Tizennégy. gőzmalomnál rákanyarodtunk a Szaju- dár felé vivő útra. Innen még alig látszik a falu. A gyerek megállt, most már a vállára erőltette a koffert. Ügy vitte. A koffer erősen belevágott a testébe. Különös helyzet. A koffer nehéz, a gyerek gyenge, mint a mezők lilioma, én meg erős vagyok, mint egy bivaly. És a gyerek cipeli kivörösödve, szuszogva a terhet. Én meg csak úgy libegek a nyomában. Még szerencse, hogy nincs nézőközönségünk. De azért magam előtt is elszégyelltem magamat: — Add id,e azt a koffert — szóltam rá —, s te pihenj egy kicsit. — Bírom én — erősködött a gyerek. — Jól van, bírod, mégiscsak nehéz az neked. Majd úgy csináljuk, hogy egy darabon én viszem, azután megint te. És megfogtam a koffert. — Tessék csak hagyni! — mondta a gyerek, s a hangjából kiéreztem, meg van hatva. Ilyesmi talán még nem történt vele. Már hogy így kíméljék. Elvettem tőle a koffert, és vittem én. Azután beszélgettünk. Kikérdeztem. Iskolába már nem jár. Csak úgy dolgozgat otthon. A szülei szegények. Különösen tragikusát nem adott elő. Kicsit hencegett, hogy elbírt ő már nagyobb terhet is. Tőlem bírhatott. Vihette a másét, de ha ő bennszülött néger is, én nem vagyok gyarmati fehér, az én kofferomtól ő ne roskadozzon. Jó dgrabon vittem a terhet Még nekem is nehéz volt. Ez azonban csak arra bírt, hogy annál inkább vigyem. A gyerek zavartan, kissé szégyenkezve ballagott mellettem. —- Tessék már ideadni! — -kínálkozott újra és újra. Most vitte ő. Majd megint közbeléptem én. — Add ide! — tessék csak hagyni. Elviszem én ezt már végig. — Dehogy viszed. Minek vinnéd? — Csak. Hadd vigyem én. Amikor el akartam venni tőle a koffert, védekezett Letette a földre, szorosan magához vonva. — No, nézz ide, nyugodj te csak bele a sorsodba. Váltogatva visszük, s hogy ez ne fájjon neked, kapsz tőlem még tíz fillért. Jó lesz? A gyerek megzavarodott. De leszereltem. Átadta a koffert. Irult-pirult, s úgy poroszkált mellettem, mint egy hű kiskutya. Már régóta Szajudár határában jártunk. Bozontos akácok közül mind közelebbről látszott a falu három tornya. A faluval határos mezőn ifjú sportolók treníroztak, azaz mivel éppen pihentek, hát a fűben élhe- veredve nézelődtek, beszélgettek. No, most, ahogy elhaladunk mellettük, közvetlen közelükben, mi legyen a helyzet? Ezen tűnődtem. Megszólnak-e majd, ha látják, hogy mekkora erős ember vagyok én, és ez a vézna gyerek viszi a kofferomat, vagy kinevetnek-e, ha látják, hogy én cipelem a terhet, a gyerek pedig, az alkalmi hordár, csak úgy lejt mellettem az én pénzemért. Választottam. Vittem a -koffert én. De mi történjék benn a faluban? Erről nem tudtam dönteni. Eszembe jutott, hogy esetünk csaknem azonos az aesopusi mese apa- fiú-szamár esetével, akik bármit csináltak — mármint az apa és fiú —, mindenképpen rossz volt. falun keresztül váltogatva vittük a koffert. Tóni bácsiékhoz azonban mégiscsak úgy állítottunk be, hogy a fiú vitte azt, én meg úgy frissen, könnyedén léptem be az udvarra. Megbotránkozásra tehát nem adtam okot. A falun keresztül váltogatva vittük a koffert. Tóni bácsiékhoz azonban mégiscsak úgy állítottunk be, hogy a fiú vitte azt, én meg úgy frissen, könnyedén léptem be az udvarra. Megbotránkozásra tehát nem adtam okot. A gyerek megkapta a pénzt, ötven meg tíz és még tíz fillért, összesen hetvenet — tíz ebből borravaló volt. Megköszönte, és máris eltűnt. Persze nyomban megkérdezték : — Mennyit adtál neki? — ötven fillért — hazudtam. Tóni bácsi ezt helybenhagyta, de a nők, az anya és leánya, megróttak: — Elég lett volna harminc is! Nem kell őket elrontani. A zonban ez még semmi. Hanem elmeséltem a teherhordás módját. Hogy több mint az út felén magam cipeltem a koffert, lévén gyenge a hordár. Lett aztán kacagás és csúfolódás. — Jót röhög most rajtad a kölyök! — ez volt Tóni bácsi megjegyzése. — Nem baj — védtem, én magamat. — Meg talán nem is nevet ki. — Azt csak te gondolod, író úr. Én meg biztosan tudom, hogy kiröhög. Bolondnak tart téged. Dühre gyúltam. Vitába akartam szállni Tóni bácsival, a szőrös szívű kulák- kal: — Maga szerint mi lett volna a helyes? Tóni bácsi megfelelt: — Ha autón jöttél volna, a kofferoddal együtt, egészen idáig, a kapuig. — No igen. Csakhogy ezt nem tehettem. — Miért nem? — kérdezte Tóni bácsi kaján csodálkozással. — Mert nincs pénzem. — No látod! — s következett Tóni bácsi meglepő véleménye. — Akkor meg mit kérdezed, hogy mi lett volna a helyes? Mintha te nem is tudnád, hogy akinek pénze nincs, az bármit bárhogyan csinál is, helyesen sohasem cselekedhetik. (1937) Bános János: ■ ■ Üzenetek 1. Jaj anyám ki ajkára adtad a szót mint duzzadt emlőd fiadnak nem tudtad: a farkasok dühe széttépi az emberek nyelvén dadogót 2. Lám most kisírhatnád magad a síráshoz is egyedül vagy Lám most elmehetnél magad az út is menne lábad alatt 3. Láttam én a tengert: átkarolhatatlan Félelmek karolnak még hatalmasabban 4. Szerettelek s olyan remélytelenül mint lepke a fényt ki vakon az ablaknak repül 5. Csupa hiány az ember kitöltik a nagy hallgatások Pillantása szárad a kerten s a földben dermedt hóvirágok Dohnál Tibor rajza BRATESCU-VOINESTI: Két síét viola C sikorogva nyílik a kapu, ugyan, ki jön? Tyű, ez remek, végre megtudom, ki ez az új ember, akit egy idő óta a városban látok A kaputól a lugasig, ahol ülök, jókora a távolság. Lassan közeledik apró léptekkel, táskáját a hóna alatt tartja, kalapjával legyezi magát, és olykor megáll, megcsodálni a virágokat.' Öltözete tiszta, rendes, mégis nevethetnékje támad az embernek ha ránéz, mert roppant mulatságos ellentét mutatkozik apró termete, méltóságteljes ábrázata — középen elválasztott fehér, gördör haj, hófehér kecskeszakáll, és bajusz, nagyköveti arckifejezés — között, meg aközött, hogy gyalog jár, egy hatalmas táskával a hóna alatt. Meglátott. Megáll a lugas bejáratánál. — Mély tiszteletem, önnek két negyedév a fizetnivalója: január és április. ____ ? _ — Adóhivatali közeg vagyok. Nem alkalmatlankodnék de az adószedő rá- kényszerít. — És mennyi a fizetnivaló? — Nyolcvannégy lej. Leteszi kalapját a székre, az asztalra pedig rémséges nagy táskáját, amelyet kinyit, hogy elővegye nyugtakönyvét, s keres, kutat, egyenként átlapozva az irato-’ kát. Végül is megtalálja. — Nem lehetne, kérem, csak egy ne- gyedit fizetnem? — Miért ne! Egy negyedre állítsam ki a nyugtát? — Igen. Székkel kínálom, odanyújtom a tintatartót. Leül, felteszi szemüvegét, amitől arca még inkább öreg diplomatára emlékeztet, s tempósan írni kezd, hol jobbra, hol balra billentve a fejét. Rémesen szeretném tudni, ki ez az ember. Hívom a szolgálót. — Tessék küldd el ezt a pénzt váltani, amíg meg visszajönnek vele, hozz nekünk két dulcsácát. Az öreg felemeli a szemét a nyugtakönyvről, és mélységes hálával pillant rám; majd miután megírta a nyugtát, amelyre alul odavetette mindenféle hurokkal és pontokkal cifrázott aláírását, legyezgetni kezdi magát a kalapjával, és körülszemlélődik. — Valóságos mennyország ez, kérem. S hosszú hallgatás után: — Szép városka. — Maga nem idevaló. —• Nem. Bukaresti vagyok. — Hát hogy került ide adóhivatali közegnek? — Balszerencse üldözött —, hogy is mondhatnám másként —, de nem találok szavakat, hegy hálát adjak ezért a darabka kenyérért is. — Nős? Mélyet sóhajt. — Igen. — Gyerekei vannak? — Nincsenek, nem is voltak. Hosszas szünet után, mialatt elfogyasztotta a dulcsácát, a táskáját megtöltő hivatalos iratok között fölfedeztem egy újságpapírosba csomagolt tiszta és kikeményített inget is, s megértettem, hogyrosz- szul teszem, ha faggatom. Ám ő letette a poharat, és anélkül, hogy hangjában, mozgásában bármiféle megilletődöttség mutatkozott volna, halkan, egyszerűen mondani kezdte: — Nem voltam én mindig az, am; ma vagyok. Kereskedő voltam. Olyan boltja, mint nekem, csak még Stancu Becheanu- nak volt. Jól ment nekem; de az történt, hogy meghalt a fiam tífuszban.. . tizenhat éves nagyfiú, jókötésű, első tanuló egészen az ötödik gimnáziumig. Megkaptam én is a tífuszt, súlyos volt, meg aztán a gyász is megtört... Megúsztam, de belerokkantam, meggyengült a fejem... Nehéz ám kereskedni, fürge ész kell hozzá, megjelent a konkurrencia is. Felszámoltam a boltot. . . maradt negyvenezer lejem! Micsoda balszerencsém volt! Akkor jött ez a, hogy is hívják... ej, vinné el az ördög, az, aki a vámdt bérelte Craiovában. És bevett engem is társnak. Mit mondjak még? Csődbe ment, én meg koldusbotra jutottam ... Azóta, hiszen itt is, ott is akadt ismerősöm, hát kapogattam egy-egy kis állást az adóhivatalnál, a vámnál, megint az adónál. Most megszüntették az állásomat, és kineveztek ide ... Ilyen az élet... de nem magam miatt bánkódom. Férfiembernek ott az állása, a szaladgálnivalói, mégiscsak szórakozik olykor, mégiscsak felejt... de a feleségem... bocsáss meg, nekem, Uram, és ne büntess! elszórtam a hozományát, kétezer aranyat. És úriasz- szony öregségére rosszabb sorsra jutott, mint egy szolgáló... ez az én életem átka. És ha legalább egy zokszót ejtene... De nem! Maga főz, maga söpröget, mindent maga végez, mint egy cseléd. Bocsáss meg, Uram, és ne büntess!... Még mosni is akar. Mondom: „Azt már nem, ezt nem Vehetem a lelkemre; inkább én szokom le a dohányzásról!” Húsz év óta ugyanazokat a rongyokat foltozgatja-bo- gozgatja az a bőségben nevelkedett asszony. Miből vegyek neki? Mert nekem nincs fizetésem: jutalékot kapok. Áprilisra, most húsvétkor huszonkét lejt kaptam .. . Azért mondom, magamban, csak jönne már el a keresztényhez illő vég, és ha az Űristen és a Szeplőtelen Szűz akarná, hát hajiunk meg mindketten egyszerre. Hogy itthagyjam így ... egyedül... Szegényke!... Jött a szolgáló a pénzzel. Átveszi a negyvenkét lejt, hóna alá fogja a táskát. — Mély tiszteletem, és adjon az Isten minden jót. Minket, adószedőket, nemigen fogadnak dulcsácával és kávéval. Elindul lassan, apró, kimért léptekkel. A kapuhoz közel egy tő szép viola nyit. egáll, csodálattal nézi. visszafelé tekint, tétovázik, végül is kalapját a kezében tartva visszajön. — Kérem szépen, ne tessék rossz néven venni. Tessék megengedni, hogy szakítsak két szál violát. Nekünk nincs hová virágot ültetni, egy szobácskánk van csupán, udvar nincs, semmi sincs... És a feleségem nagyon szereti a violát. Összeállította: Rékasy Ildikó