Szolnok Megyei Néplap, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-26 / 49. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1978. február 26.

Thiery Árpád

ÖT SZEM FEKETE RETEK

■ zöldségárusok sora

A

»1« mögött állt a hurkasütő sátra. Bár a vászon zöld színe vala- melyest megszűrte a napfényt, s a reggeli órákban még frissítőén áramlott ide a zöld levegő a salátás-, zöldséges- és gyümölcsöskosarakból: fullasztóan meleg volt a ponyva alatt.

A gázpalack mellett egy hokedlin, tüllszerű anyaggal letakart ruháskosárban várakozott a nyers áru. A sátorkaróhoz támasztott kempingszéken, felnyitott dobozban egy pár iráni női szandál kellette magát. A színea műanyag retikül lecsúszott a földre, szétnyílt fémszegélyes pofái közül egy fehér zsebkendő habosodott ki.

A sátor alatt egy fiatalasz- szony hajolt a tepsiben sistergő hurkák fölé. Kétágú villájával egyiket-másikat (megfordított*} A nő fehér;, hurkás karjai kiduzzadtak az ujjatlan fehér köpenyből. Mi volt a köpeny alatt? Talán semmi. A nő csuklójával megtörölte a homlokát, felsóhajtott, majd a vágódeszkáról szeletelt kenyeret szórt a kosárba, és föltette a pult tetejére.

Tolongás nem volt a sátor előtt, az arcok azonban feszesek voltak a türelmetlenségtől.

A sátorhoz tartozott még egy rossz lábú öregember, a nagypapa. A sátor sarkánál, ácsorgóit mellényben, kalapban, szemmel tartotta a vevőket. Időnként körbesánti- kálta a sátrat, egy vizes ronggyal letörölte a sátor mögött a kerti asztalt és a három összecsukható tábori széket.

Fáraó leereszkedett az egyik tóbori székre, a terményárus mellé. Kabátja zsebéből öt szem fekete retket tett ki maga elé. Még nem volt öreg, de hetenként csak egyszer, legfeljebb kétszer borotválkozott, s így inkább elhanyagoltnak tűnt. Ellensúlyozta ezt a látszatot figyelmesen kutató, barna gyermekszeme, göndörödő ősz hajfürtjei, dörmögő nevetése, amiből sohase hiányzott a derű és a csodálkozás, s végül széles álla, amelyről azt állította, hogy a biztonságra törekvés jelképe.

— Van olyan hurkasütő, aki beharsogja az egész piacot, nem lehet tőle rendesen árulni — jegyezte meg a terményárus, majd beleharapott a zsírtól fénylő, meleg hurkába.

Fáraó válogatott a retkek között. Vastag ujjaival egymás után sorban mindet szétfeszítette, majd valamennyit félretolta maga elől.

— Hisz ez mind hibás ... — morogta.

Szeretett itt üldögélni a zsíros, fűszeres illatban. Bársony sapkáját a szemére húzta, mintha szunyókált volna, valójában egy másodperc alatt harminc évet suhant visszafelé a múltba, amikor ő is hurkasütéssel foglalkozott. Az öccse Kolomeánál elveszítette a fél lábát, negyvenötben az elöljáróságtól engedélyt kért a lacikonyhá- zásra. Fáraó szerezte be a hurkát, kolbászt, húst, faszenet, ő sütötte meg a parázson, s tálalta fel a pléhtá- nyérra. Az öccse naphosszat a tepsi mellett ült egy alacsony széken, falábát előrenyújtva, s a pénzt szedte. Fáraó időnként egy-egy, a sátor körül bámészkodó csavaF- gó gyermeknek, éhes diáknak a kezébe nyomott egy darab húst vagy hurkát: — Fald be gyorsan, te gazember! ... Fáraó is, az öccse is szerette a dalt, s ha a piac környékén megláttak egy ismerős muzsikust, magukhoz rendelték, órákon át húzat- ták vele, és énekeltek hozzá. Az utolsó napi kuncsaftnak a piac sarkán lévő vendéglő-, ben fizettek egy liter bort, és így a vagányok és más leb- zselők már egy órával előbb lesben álltak, hogy megve- hessék az utolsó adag hurkát. Fáraó és az öccse tudták ezt, de nem haragudtak érte. Nem is szóltak. Az aranyélet két év után megszakadt. Fáraó öccse meghalt, s az engedélyt vissza kellett adni az elöljáróságnak.

— A múlt héten még háromnyolcvan volt tíz deka, most meg négyötven. Egy hét alatt hetven fillérrel ugrott az ára. Ha legalább annyival jobb ízű lenne, de újabban már a majoránna is hiányzik belőle — dohogott a terményárus. Harapott a hurkából, majd teliszájjal az előbbiekhez tette: — Mert a pénz! Az minden!

— Ne higgye.

— Máma már mindent meg kell fizetni. Mindennek ára van, és pénzben fizetendő.

— A háború után nekem is volt standom, de én nem a pénzre mentem.

— Mindenki arra megy.

— Én nem. Akkor is, amikor behívtak tartalékos átképzésre, a parancsnok az első héttől kezdve agitált, hogy nincs elég repülőgépszerelőjük, írjam alá a továbbszol- gálatot. Aláírtam, és rögtön elvittek Szolnokra. A feleségem háromszáz kilométerre volt tőlem, havonta egyszer láttuk egymást. A pénz kevesebb volt, mint a bevonulás előtt, mégis azt mondom, hogy megérte. Iskolagépeket repültettem. Volt például egy piros színű huszonkilences Ölyvem, akárhová álltam vele ...

Szikszói Károly illusztrációja

— Magát én nem számítom közéjük! — szakította félbe a terményárus.

— Kihúztam a négy évet. A pénz engem ott sem érdé1 kelt. •

Fáraó nem válaszolt, mert a hurkasütő fiatalasszony hátul föllebbentette a sátorponyvát, átbújt alatta, majd felcsapta a sátor tetejére.

— Nem zavarok? — kérdezte. ‘-— Tessék csak ideülni! — válaszolt készségesen a terményárus, és maga elé húzta a maradék hurkát.

A nő leült közéjük.

— Mostanában ritkán szoktam látni magát — pillantott Fáraóra.

— Mostanában kevesebbet jövök.

— Csak nem beteg volt?

— Nem kezitcsókolom — rázta Fáraó a fejét. — Beálltam egy kovácsmesterhez, neki segítek. Kovácsolt vaskerítéseket csinálunk a falusiaknak. Olyan kerítéseket csinálunk nekik, hogy Verszgj- ban nem láthatnak különbét.

— Mit fizet magának ez a kovács? — kérdezte a fiatal- asszony.

— Nem sokat.

A fiatalasszony megoldotta a fejkendő csomóját. Ügy tűnt: nemcsak az arany fülkarikák szabadulnak ki a szorításból, a nő is megköny- nyebbültnek látszott.

— Én is tudnék munkát adni magának — nézett a Fáraóra nyíltan. Sőt, várakozással.

Fáraó meglepődött. A nő fehér arcát bámulta megzavarodva. A fiatalasszony szeme alatt felolvadt kékes-zöld szemfesték alól halványan átütöttek a szeplők. Fáraó borzongva gondolt vissza a régi szeplőkre. Lejjebb pillantott, .s izgalom fogta el. Sejtette, hogy a nő fehér köpenye alatt semmi sincs. Az égvilágon semmi. Felkapott az asztalról egy pudvás retket, beleharapott és ropogtatni kezdte. A többit zsebre dugta.

— Nekem? Hol? — kérdezte.

' — Itt, a sátornál. Apuka lábai nem ' bírják a strapát — mutatott a nő a rossz lábú öregember felé, aki hátratett kézzel ácsorgott a sátor túlsó oldalán.

Fáraó homályosan arra gondolt, hogy egy percre vissza kellene kapcsolódnia a már beláthatatlan régi időkbe, amikor a szeplőknek még nagy jelentőségük volt az életében.

— Váratlanul ért — rágcsálta a retket.

— Lehet, hogy többet tudok fizetni, mint a kovács.

— Mit fizetne? — kérdezte Fáraó félvállról.

— Meg fogunk egyezni.

— Mégis?

A nő fürkészve nézte a férfit. Azt hitte, hogy kíváncsisággal és egy kis rafinériával nézi, ahogy egy fiatal nő egy idősebb férfira pillant, pedig az első pillanattól kezdve valamiféle bénultság akadályozta a nézésben, s hiába sejlett föl benne, hogy ezzel a szokatlan nézéssel szégyenbe hozhatja magát a férfi előtt, nem vette le a szemét Fáraóról.

— Százötven forint naponta. Meg az étkezés.

' Fáraó azt kérdezte magától: — Mi lenne ha kétszázat kémék?...

— Majd üzenek — mondta végül.

— Mikor? — kérdezte a nő.

— Nagyon sürgős?

— Apuka hétfőn már nem tud jönni. Befekszik a kórházba.

— Én péntek, szombat, vasárnap a kovácsmesterrel vagyok Nagy árpádon.

A nő elkedvetlenedett. Nem tudta: vissza fog-e élni Fáraó a gyöngeségével, mégis megkérdezte :

— (Mikor tudhatom meg, hogy mit határozott?

Fáraó megesküdött volna, hogy a fehér köpeny alatt nincs semmi.

— Holnap reggelre választ adok — mondta.

— Hogyan?

Fáraó felállt, leguggolt a sátor mellé. Kihúzott egy cö- veket.

— Látja itt ezt a helyet? — mutatott a sátorcövekkel a letaposott salakra.

— Látom, igen.

— Ha elfogadom az ajánlatát, holnap reggelre a cipőm sarkával húzok ide egy keresztet.

i fiatalasszony megzaA

varodva nézett Fáraóra, de igyekezett olyan látszatot kelte- ni, hogy mindennel pontosan tisztában van. Másnap reggel első dolga volt, hogy a sátor mögé lépjen, és megnézze: hagyott-e a férfi üzenetet? Jel nem volt. A nő lehajolt, sőt letérdelt. Valaki eltaposta volna? Nyoma se látszott a keresztnek. Segélykérőén körülnézett. Az éjszaka egy csöpp eső sem esett. Vagy igen?

FAZEKAS MIHÁLY

A kelletekorán jött csendes esőhöz

Óh hozott Isten, gyönyörű esőcske!

Óh, be jókor jössz, ihol a reménység Már is elkezdett vala csüggedezni Gyenge hitünkben.

Már az ég boltját sikeretlen ércnek,

Képzelénk, a fű hegye — minthogy onnan Harmatot nem nyert — szomorúan elaszva Mind lekonyúla.

Fellegek helyt már levegőnket a por Őgyelíté fel, hogy az utazóknak Mind szemét-száját bekeverje piszkos Rajzolatokkal.

Jókor értél hát, kis esőcske! látod Mennyi sínlődőt hozol új erőre!

És ki nem dicsér? Csak az, aki búzát Vett nyereségre.

Ö gyaláz, mert a gabonának árát Megtöröd, s amit beszedett, nyakán vész.

Add, Uram! hogy rádohosodjon; a nép Rá ne szoruljon.

Ess tehát, kedves kis eső! locsolgasd A megijedt nép sanyarú vetését;

Hallod! áldottnak nevez a szegénység;

Ess, kis eső, ess!

Az én poézisom

Lantosok-é? hegedűbe valók? vagy tárogatóba, Amiket én eddig firkálék? hogy ne hazudjak: ' Nem tudom én. Aprócseprők, azt látja akárki,

Es ha dorombba verik sem szégyenük magokat

meg;

Amely verssorok egynéhány egyforma betűkön Végződnek: hajdan azokat nevezék magyaroknak; Már azokat ma cigány s koldus szájába valóknak Hirdetik. A Drómó tudná ízlésteket édes Lantosim! Amíg hát e per valamerre ledűlne; Írjunk, kis múzsám, pompás tógát viselendő Verseket is, ha tudunk, de azért senkit ne

nevezzünk

Koldusnak se cigánynak az e’ félékbe ha nem fog Kedvet lelni, mivel zabolát nem szenved az ízlés.

Százötven éve született Fazekas Mihály

Bokros László rajza

Aprópecsenye

ögtön kiszúrtam magamnak

R

a házat; zsúpfedeles volt, az isten tudja, mikor építették — ott állt a nagy platán _____ alatt, mögötte a Balaton selymes tükre. Tűzött a nap. A farmer már meleg volt rajtam; a homlokom gyöngyözött.

— Igen, ez frankó, tipikus házacska, jól fog mutatni, és süt a nap is. Nagyszerű!

Meztelen karommal eltöröltem a homlokom. Nagy, nyújtott léptekkel haladtam lefelé a köves úton.

— A fenébe is — mondtam.

Még mindig nem értem a házhoz, legalább háromszor olyan messze volt, mint ahogy gondoltaim „Akár a mesében” — fordult meg a fejemben, és elmosolyodtam.

Kis szellő simította meg az arcom, és ^becsúszott az ingem alá is. Kopogtam a nyitott ajtón, és beléptem. Nagy homály volt, legalábbis a vakító nap után úgy tűnt. Asztalt láttam, körülötte három vagy négy szék.

Négy szék volt az asztal körül. A sarokban valami tárgy hevert; nem tudom, mi lehetett, de ha gondoH- kozni kezdek, biztosan kitaláltam volna, öreg falióra nem volt a falon, pedig nagyon kerestem.

— Jó napot kívánok! — mondtam, s udvariasan meghajoltam, mert ajtó nyílott, és belépett az öregember. Nagy bajuszú volt, a szemekéit, mintha a Balaton tükröződne a pillantásában. Amikor láttam, hogy a kezét nyújtja, előzékenyen előreléptem, és úgy fogtam meg a kezét.

— Filmesek vagyunk, kérem, itt forgatunk a szomszédos kultúrott- honban, és szeretnénk a segítségét kérni.

Mosolyogtam egyet, és folytattam.

— Arról lenne szó, hogy ki tetszik jönni az ajtón, ki a házból. — „Szép a kilátás, ilyen szép házát még nem is láttam, mikor épült?” — Úgy tetszik csinálni, mintha a kul- íúrotthonba tetszene menni a kedves feleségével. — „Van kedves feleséged, öreg?” - Az, tudja, már nem is fontos, hogy valójában el tetszenek-e menni a kultúrotthonba, vagy sem, az úgysem látszik a képen, a lényeg az, hogy ki tetszenek jönni az ajtón a kedves feleségével, és tetszenek tenni egypár lépést, egy perc az egész!

— Igen — mondta az öreg.

— Kezicsókolom — köszöntem az öregasszonynak, aki most nézett ki a férje után.

— Pestről jöttek? — kérdezte az öreg.

— Nem — mondtam, és vártam, hogy kérdezzen.

Az öreg bólogatott, és a ruhámat nézte.

— Veszprémből?

— Nem — mondtam. — Budáról jöttünk

— Aha — mondta az öreg. Bólogatott, aztán a feleségéhez fordult. - Megcsinálhatjuk, nem, anyuka?

— Meg — mondta az öregasszony —, nagyon szívesen segítünk. — Nekidőlt az asztalnak.

— A ház is benne lesz? — kérdezte.

— Minden kétséget kizáróan a ház is benne lesz — feleltem kaján vigyorral. — Egy óra múlva jövünk, és köszönöm szépen a szíves fáradozásukat — mondtam, s kiléptem a zuhogó napba.

— Viszontlátásra — hallottam félfüllel. A kapu előtt megálltam. Megbámultam a Balatont és a zöld, friss hegyeket. ■

— Na, találtál? — kérdezte a rendező.

— Igen, apa, isteni a kilátás a Balcsira, zsúpfedő, öreg portréfej,

oldalán élete párjával. így fognak kiballagni a házból, közben hátul csillog a Balaton, és szellő kél, bár ez nem fog látszani.

— Jó — mondta a rendező.

Mit eszel ? — Azt, amit te.

A rendező összeráncolta a homlokát.

— Itt badacsonyi aprópecsenyét érdemes enni...

— Akkor azt eszünk.

Kopogtam a nyitott ajtón, és beléptem. Köhintettem, mert nem láttam senkit. A sarokban heverő valamiről most sem tudtam meg többet, mint először. Már éppen indultam, hogy közelebbről vegyem szemügyre, amikor nyílt az ajtó, és megjelent az öreg. Nem is volt olyan alacsony, a vállát lehúzta két hosz- szú karja.

— Jó napot kívánok, nagyszerű idő van, éles fény, kitűnő lesz a felvétel. Nagyszerű ebédet ettünk, jól főznek ^errefelé, néhány perc lesz az egész, pár lépést tetszenek tenni, már áll a gép, be is lőttük a kaput, semmi az egész, csak a gépbe ne tessék majd nézni. Tetszik érteni?

— Igen — bólintott az öreg, és mintha mondani akart volna valamit, de én folytattam.

— Jó lesz a ruha, a kedves felesége pedig kapjon magára valami

kendőt. Nagyon jó lesz, majd tetszenek látni a filmen.

— Bocsánat, fiatalúr — emelte föl a kezét az öreg.

— Tessék parancsolni — mondtam szívélyesen, és mosolyogtam.

Az öreg közelebb jött, nekitámaszkodott az asztalnak, és nagyon hál-' kan mondta.

— Ne haragudjék, fiatalúr, de azt szeretném mondani, hogy nem tudunk segíteni. Sajnos, ebéd. után rosszul lett a feleségem, hányt is. Letettem az ágyra, aztán betakartam egy pokróccal... Nagyon szívesen segítettünk volna, de hát így .•• — Széttárta a kezét, szelíden nézett rám, a válla most súlyosabbnak, karja hosszabbnak látszott, és a nagy csendben az ajtón keresztül most már meghallottam az óra tompa ketyegését is.

! z öreg visszaengedte kezét a

A combjához, és észrevett rajtam valamit, mert elkapta a | pillantását. Fejét lehajtotta, L

____I és maga elé nézett. A ketyeg

és betöltötte az egész házat. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és amikor kinyitottam, az öreg még mindig ott állt, és. nézett maga elé. Motyogtam valamit, és kihátráltam az ajtón.