Szolnok Megyei Néplap, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-26 / 49. szám

1978. február 26. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP A rmida néhány eszten­deje nagymama. Ab­ban a meggyőződés­ben, hogy ez örömére szolgál, hetenként egyszer elküldik hozzá az unokákat, akik az­tán nála maradnak egész délután. Armida fiatal még; úgy értem, nem több ötven- néi. Pompásan tartja magát, erős dohányt szív, száraz ita­lokat iszik, meg-megnézi a férfiakat, és mindig elége­dett. özvegy lévén, úgy vé­li, hogy majd — de semmi­képp sem elsietve a dolgot férjhez megy újra, gondot azonban ez sem okoz neki, tudja ő hogyan töltse a nap­jait : ágyban heverészve, vagy pasziánszot rakva, amely átlagosan négy közül egyszer jön ki. Armida komoly fogyaté­kossága — amelyet mindig mindenki a szemére vetett — a következő: nincs fantáziá­ja. Éldegél csak, és sosem tudja, mit akar majd csinál­ni egy hónap, egy nap, egy óra múlva. Élete megannyi egymást követő pillanat, amelyek minegyikét úgy éli meg, mintha az első volna, és egyben az utolsó. Elegán­san bevonul a trafikba, és vásárol egy doboz cigarettát, kettőt kiszed belőle, a töb­bit a pulton hagyja: nem tudni, lesz-e még azután is kedve a dohányzáshoz. Kis­lánykorában sem állt job­ban képzelőerővel. Fogalma­zás-feladatai pársorosok vol­tak. „Számoljatok be egy szép kirándulásról”. Ö ezt írta: „Nyolc órakor indul­tunk, kilencre értünk oda, este hét tájban haza. Hála Istennek, minden jól ment.” Nem volt mód elérni, hogy említést tegyen a tájról, az útitársakról, az égboltról, a virágokról, a parasztokról, akik szíves örömmel fogad­ják a kirándulókat, és ke­nyeret meg kolbászt szelnek nekik: nem, minderről sem­mi. „Armida, a fogalmazá­sod ötletszegény.” Armida csüggedten mosolygott. Nem voltak ötletei, s ő nem is érezte hiányukat. Ezért könyveket sem ol­vasott soha, amikor pedig egyet erőszakkal a kezébe nyomtak — talán A jegyese­ket —, az utolsó oldalak át- lapozására szorítkozott, nem látta be ugyanis, miért kel­lene egy egész kötet végigol- vasása árán megtudnia „va­lamit”, ami már rég lezaj­lott és befejeződött. Szín­házban Armida mindig őrizkedett attól, hogy a szín­padra nézzen: mások ügyei őt nem érdeklik. A moziban vagy alszik vagy összekeveri a nagyfilmet a híradóval. — Nem értem — mondta egyszer —, hogy miután megvolt az esküvőjük, mi­nek mennek el New Yorkba a külügyminiszterünkkel, és onnét a kerékpáros kör­versenyre. Egy teljes koncertévadon át minden alkalommal vé- ' gigszámlálta a széksorokat és a sorok székeit, majd fej­ben összeszorozta a két ösz- szeget megkapván ilymó- don az ülőhelyek számát; az eredményt megszorozta a jegy árával, megkapván ily- módon a bruttó bevételt, amelyből levont bizonyos summát adóra és a költsé­gek fedezésére, megkapván végezetül a tiszta bevételt. Beethoven, Brahms, Sztra­vinszkij, valamint legmoder­nebb szerzőink, Petrassi, Túrchi, Dallapiccola oltal­mazó ritmuskísérete mellett mentek végbe agyában e mű­veletek. Ö leginkább Bachot szerette: — Szorzáshoz egye­nesen fenomenális je­gyezte meg egyszer, így aztán kitudódott eksztatikus elmé- lyültségének titka. Unatkozni Armida még­sem szokott, hiszen örökké elfoglalja az, hogy mindenen meglepődik. Érdekes ka­landja akadt egyszer: társa­ságban bemutattak neki egy urat, aki legénylakására in­ENNIO FLAIANO Armida és a valóság vitólta, holmi metszeteket megtekinteni, s ő ment is, a nyilvánvaló következmé­nyekkel. Kerek esztendő múltán még mindig felhány- torgatta az illetőnek, hogy a metszeteket nem mutatta meg. Amikor végre belátta és elhitte, hogy ama metsze­tek sosem is léteztek, annyit mondott csupán: — Én kép­telen lettem volna hasonló trükköt kieszelni. — És az úriember iránti bámulata ugrásszerűen megnőtt. Nos, Armida tehát nagy­mama, és hetenként egyszer elküldik hozzá az unokáit, abban a meggyőződésben, hogy szórakoztatják. Követ­kezésképp Armida kényte­len kikelni az ágyból, asztal­hoz ültetni a két csemetét, érdeklődéssel hallgatni csa- (csogásukatt Szereti őket, hogyne szedetné, de nem tud miről beszélni velük. Nin­csenek ötletei. A kisebbiktől egyszer, nehogy végképp el­akadjon a társalgás (mert Armida ugyancsak jólne­velt), megkérdezte: — Mit gondolsz, lesz háború? — A gyerek rövid habozás után sírva fakadt, merthogy neki sincsenek ötletei, s a kérdés zavarba hozta. — Kis bolondom — vigasz­talta Armida —, nem va­gyok ám én igazából kíván­csi rá. Ha tudod, jó, ha nem, az se baj. Mármost, a képzelőerő ilyen mérvű hiányának kell, hogy előnyös oldala is le­gyen. S íme, Armida legjobb tulajdonságai: a türelem, az állandó derű, amelyre semmi sem vethet árnyat (utóvégre a szenvedés is fantázia kérdése), a vágy, hogy másokon segítsen, a kötelességérzet. És most rá­ébredt, hogy nagyanya lévén, köteles többek közt meséket mondani az unokáinak. Mi­óta a világ világ, a nagyma­mákra hárul ez a feladat, amely, hála az ő fantáziá­juknak, kötelességből az idős korosztály kedves ki­váltságává lett, bevezetés az álmok birodalmába, jelkép­rendszerünk ábécéskönyve. Csakhogy Armidának sosem jut eszébe semmi. Miről me­séljen hát? Végül egy szép napon eszébe jut valami. Ez az el­ső ötlete életében, s való­sággal megmámorosodik tő­le. Fogja az újságot, belela­poz, megáll egy hírnél: Most mesét mondok nektek egy emberfői, aki legyilkol­ta alvó családját. — És rá­kezd : — Volt egyszer egy ernber^ úgy hívták, hogy Ruggero Pamponi, kora negyvennyolc év, született.. — A gyerekek fenségesen szórakoznak: az elbeszélés­ben minden részlet a helyén van, sehol semmi homály; a mészárlás érzékletes leírá­sát megtapsolják. Mintha maguk is ott lettek volna! Utóbb az iránt érdeklődnek, dutyiba zárták-e Ruggero Pamponit. Armida végigfut a tudósításon, és közli: — Nyomoznak utána, ha pedig megtalálják, kétségtelenül dutyiba kerül, mert bizony csúf dolog így viselkedni a családunkkal, amely annyi áldozatot hoz értünk. — Még, még! — unszolják a gyerekek. Armida, elsősi­kerétől szárnyakat kapva, bejelenti: — továbbra ie megoldatlan a feldarabolt nő rejtélye. — A gyerekek fülüket hegyezik, elismétel- tetik a történetet, követelik, hogy a nagymama mutassa meg, milyen is egy útibő­rönd. Armida kimegy velük a lomos kamrába, egy nagy koffert mutat nekik. A gye­rekek elcsöndösödnek, hoz- zá-hozzáémek a bőröndhöz, nem titkolják rossz érzésü­ket. Amikor a nagymama kj akarja nyitni, a kisebbik el­szalad. aztán kényszeredet­ten vihog, mintha csak ját­szott volna. Visszateleped­nek, s a mesedélután folyta­tódik. A falusi bűntények mind éjszaka történnek, a városiak ezzel szemben leg­inkább nappal. Egy férfi megöli a menyasszonyát, mert mégsem akar hozzá­menni, egy másik megöli a feleségét az esküvőjük utáni napon, a harmadik viszont harminc évi házasság után öli meg a feleségét, és hoz­zá még egy járókelőt. Szá­mosán ölik meg egymást pénzért. — Mennyi pénzért? — firtatják az unokák. — Attól függ — feleli Armida. Hogy némi fogalmat adjon róla, mekkora az az összeg, amelyért (érdemes bűntényt elkövetni, kiveszi táskájából az erszényt, tartalmát az asztalra borítja. Számol, az eredményt fennhangon köz­li. A gyerekek bámulják, megfogdossák a pénzt. Amikor a nevelőnő értük jön, tiltakoznak, maradná­nak még. A rákövetkező' hé­ten beállítanak, útközben újságot vásároltattak a ne- velőnővel, attól tartva, hogy Armida nagymama netán el­felejtette megvenni. Kisimít­ják, úgy adják oda neki cin­kos arckifejezéssel, s még le sem ültek az asztal köré, már sürgetik: — Halljuk, mesélj belőle! — Armida szétnyitja az újságot. — Ö — örvendezik —, ma jó na­punk van: a városszéli ne­gyedekben rengeteg minden történt. A rmida annyira bele­jött a játékba, hogy most végigolvassa egvtől egyik valamennyi hírt, még a háromsorosa­kat is, és bontakozó hiúsá­gában már-már azt hiszi, 6 találja ki a meséket, s'erre hallatlanul büszke. Ha írni. tudna (de miért is ne pró­bálná meg, hisz annyi ideje van!), be sok szép elbeszé­lést írna, csupa remek elbe­szélést, amely ott áll készen az újságokban, és csak el­dobják őket, kárba vesz­nek! Azt gondolja (mert mostanában már gondolko­zik is) hogy a gyerekeknek sohasem szabad hazudni. — Csak a valóságot — mondo­gatja. — Elegendő a valósig MAKRISZ ZIZI RAJZA HERNÁDI GYULA Arma Virumque Cano 1. Vadászetika Az általános erkölcs ré­szét képező, állandóan fej­lődő vadászerkölcsi és eti­kai követelményeknek rend­kívül nagy a szerepük, s a vadászati tevékenység vala­mennyi területén nap mint nap érvényesülniük kell. A vadászerkölcs . a szocialista erkölcs szerves része. A szo­cialista erkölcsi alapelvek a vadászerkölcsöt is áthatják, így a vadászerkölcs alapvető követelményei közé tartozik a hasznos vadállomány ál­landó védelme, óvása a vad­orzóktól, a ragadozóktól; a vadászias vadelejtésre való törekvés; a sebzett vaddal való emberséges bánásmód,; a sebzés kerülése; az önzés­től, kapzsiságtól mentes ma­gatartás; a kulturált érzés­világot tükröző egyéni és közösségi magatartás, vala­mint öltözködés; a társaság belső életéért, tevékenysé­géért érzett magas fokú fe­lelősségérzet; a vezető szer­vek tevékenységének segí­tése és támogatása; a kör­nyezet-, a természet- és a vadgazdálkodási és vadászati ismeretek állandó gyarapí­tása önképzés vagy szerve­zett képzés útján; a hibák elleni következetes fellépés, példamutató magánélet. A vadászerkölcs tehát nem független az általános er­kölcstől, s a vadászetika ma általában a vadászat írott és íratlan szabályainak ma­radéktalan tiszteletben tartá­sát, betartását és betartatá­sát jelenti, egyben jelenti a szocialista erkölcs általános követelményei szerinti élésf, gondolkodást és magatartás- módot is. A vadász erkölcsi és etikai fejlődése, formálódása sok­féle objektív és szubjektív tényező következménye. Ezek között külön meg kell em­líteni, hogy a vadász hat a természetre, a vadállomány­ra, a szűkebb közösségre., vi­szont az utóbbiak is vissza­hatnak a vadászra. A vadá­szat és kísérő körülményei ugyanis befolyásolják a va­dász személyiségének alaku­lását, formálják azt, a ter­mészet és a vadállomány megbecsülésére, tiszteletére, a kbllektivitásra, magas fokú felelősségérzetre nevel, s olyan etikai érzéket fej­leszt ki benne, amely nél­kül a vadászat csak alantas ösztönök, az oktalan ölési, pusztítási, zsákmányolási vágy kiélését jelentené. 2. A lőtt apróvad kezelése A lőtt apróvad kezelése értékének megóvása szem­pontjából , éppen olyan fon­tos, mint a nagyvadé. A szakszerű kezelésről a vad elejtésétől kezd,ve gondos­kodnia kell. Mivel a vadászat közben ez többnyire a hajtókra há­rul, ezért a vadászat előtt ki kell oktatni őket felada- • tűkről. Lehetőleg ekkor ad­junk nekik 20—30 cm hosz- szúra felvágott zsinegeket. Minden hajtónál legyen bot. Az elejtett nyulat a rom­lásveszély miatt rögtön ki kell vizeltetni. Ez abból áll, hogy a nyulat mellső lábá­nál bal kézzel majdnem tel­jesen felállítva megfogjuk, jobb kezünkkel átfogjuk a hasát, és kezünket lefelé tol­va a hüvelykujjunkkal a hasát erősen nyomjuk. Ha ez megtörtént, a nyúl hátsó lá­bát a hajtó a zsineggel ösz- szekötve a botra felfűzi, amelyet vállán visz. A sebzett, de még élő nyúl a füle tövénél tarkóra mért ütéssel váltható meg szen­vedéseitől. A fácánt, foglyot, kacsát a szárnytollának a nyúltagy- ba szúrásával vagy a fejre mért ütéssel ölhetjük meg. A haj toknak ne engedjük a sebzett vadot ütni-verni vagy rugdalni, továbbá a vadat a földön húzni, mert ez utóbbi jelentős értékcsök­kenést okozhat. A fácánkakasokat legcél­szerűbb párosával a nyakuk­nál zsineggel összekötni vagy aggatékra akasztani. Hatóbb kakas gyűlt már össze, leg­könnyebb aggatékkal együtt vállon vinni. Fogollyal ugyanígy kell el­járni. Nagyobb vadászaton fel­tétlen . legyen vadaskocsi, amely a hajtás után halad, és a megterhelt hajtőktől menet közben is átveszi a vadat. Esős időben lehetőleg ponyvás vads(-:állító kocsit szerezzünk. A felrakott va­dat szellősen, függesztve szállítjuk a terítékhez, hogy minél előbb kihűljön. 3. Végtisztelet A vadászat versengésnek is tekinthető az igen kifino­mult érzékszervekkel ren­delkező vad, valamint az emberi leleményesség és ügyesség között. Főleg nagy­vad, esetében. Ha az utóbbi győz az előbbi felett, a vesz­tesnek meg kell adnunk a végtiszteletet, utalva ezzel arra, hogy a győzelem nem volt könnyű. A végtisztelet megadása különbözik az egyéni és társas vadászaton. Szarvas, dám, őz, muflon elejtése esetén a kísérő va­dász a már mozdulatlan vad száját kissé szétfeszítve bé- leteszi az úgynevezett utol­só harapást. Ez lehetőleg olyan növényféleség legyen, amelyet a vad elejtése előtt éppen evett (pl. 1—2 szál lucerna, lomb vagy tűlevelű ágacska). Majd egy ugyan­ilyen ágacskát a vad sebé­ből fakadt vérbe márt, meg­kerüli a vadat (tehát nem átlépi!), majd az ágacskát, a töretét levetett kalapjának tetejéhez fogva, bal kézzel a vad, felett az elejtő va­dásznak átnyújtja, aki átvé­tel után azt kalapjára tűzi, és fogadja — kézfogás köz­ben — a kísérő vadásztól a „vadászüdvözlettel” vagy „gratulálok” köszöntést. Ez után a kis szertartás után megszemlélik a vadat, megbeszélik az elejtés körül­ményeit, majd a kísérő va­dász (vagy az elejtő) hozzá­kezd a zsigereléshez. Ha a vad olyan helyen kerül te­rítékre.' ahol nincsen a kö­zelben fa (például búzatáb­lán vagy kukoricásban), ott az illető növényből (például kalászból vagy címerből) is készíthetünk utolsó harapást és töretét. Egyéni ízlés szerint a kí­sérő vadász előre is készít­het töretét, d,e ezt titokban tegye, és ne mutassa meg előre. Társas vadászok ese­tén a vadnak a végtiszteletet közös terítéket kíszítve ad­juk meg. A terítéket lehetőleg. a vadászház előtti füves részen készítsük el. A kizsigerelt disznókat hasra fektetve — számuktól és a rendelkezés­re álló helytől függően több sorban, mert a terítéket át­lépni nem illendő —, nagy­ság szerint, tehát a legna­gyobb agyarú kannal kezdve rakjuk egymás mellé. Utána külön sorba a terítékre ke­rült kártevők jönnek, fajták szerint. A terítékkel szemben áll­nak fel a vadászok, mel­lette pedig a hivatásos va­dászok és a hajtők. A másik két oldalra készítsünk 1—1 máglyát, amelynek meg­gyújtását úgy időzítsük, hogy a jelentéskor lobogjon a leg­erősebben. Hasonlóan készül el az apróvad-vadászat eredmé­nyéből a teríték, amelynél cél a napi zsákmány szám­bavétele is. Ha a teríték elkészült, és a vadászok sorban állnak, a vadászat rendezője levett kalappal a bal kezében je­lentést tesz az eredményről a legmagasabb rangú ven­dégnek vagy a vadásztársa­ság elnökének, aki a jelen­tést és a vadászat lebonyolí­tását vadásztársai nevében megköszöni. Ha van kürtös, akkor je­lentéstétel végén fújja el a vadnak a végső tisztelet- adást. Összeállította: Őri Zoltánná

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents