Szolnok Megyei Néplap, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-01 / 1. szám
1978. január 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 S zabad ez a hely? — Az öregember válla fölött gőzölgő levessel meg valamilyen húsétellel megrakott alumínium tálca imbolygott, amit egy svejci- sapkás férfi egyensúlyozott félkézzel, míg a másik kezében sörösüveget tartott a palack szájára, borított pohárral. — Kérem —, ismételte udvariasan —. szabad? Elvenné innen a kalapját? — Nem — mondta kurtán az öregember. — Sehol sincs hely — mondta most már kissé ingerülten a svejcisapkás. — Vacsorázni szeretnék. Nem foglalhat el két széket. Arról nem is beszélve, hogy ön nem is eszik, csak ül itt... ez nem kávéház! — Na, nézze! — fordult az öregember a vele szemközt bekecsben és fej kendőben vacsorázó idős nőhöz. — Kioktat! Kioktatnak!- — De bocsánatot kérek, a bisztró zsúfolt... A bekecses nő rágcsálva a svejcisapkásra nézett: — Az a hely foglalt. — S váratlanul elkezdett kuncogni. — Igazam van, hogy foglalt? — Foglalt — mondta bosszúsan az öregember. Rákönyökölt a műmárvány asztalra, de azért félszemmel leste, mi következik. A svejcisapkás az asztaloknál ülők sokasága fölött egyszeriben meglátott egy megüresedett helyet; dühödten átfúrta magát a tömegen. Az ételbár valóban zsúfolásig megtelt, vacsoraidő volt. — Elment — nevetett a bekecses nő. Jókora kenyérdarabot hentergetett meg a borsófőzelékben, a tányérja fölé hajolva kapta a szájába. — Ugye, hogy várja? — Kit? — pislogott az öregember. — Akinek a helyet foglalta. — Csak a kalapomat tettem le valahová. — Jól van, csak várja. — Hát, ha maga nem hajlandó ... — Mire? — Mire, mire? — Egy pillantást vetett a körülöttük ülő alakokra. Senki sem figyelt rájuk; a falatozók különben is állandóan cserélődtek az egész ételbár mozgásban volt. Csak ők. gubbasztottak már jóid,eje az utcára ■ néző üvegfalnál. — Mondtam már magának. Kimennénk abba a víkend- házlba. A fiam mindig mondja, papa, miért nem töltesz időnként néhány napot a telken? Úgysem tudsz mit kezdeni magaddal, azt mondja. Befűtesz, van 'kinn minden, ott 'áll üresen, azt mondja. Na. Lenne egy-két szép napunk. — Egy-két napra nem lehet. — Hát akkor egy napra. — Egy napra se. Sehogy. — Na, látja, magával nem lehet... — Hátradőlt a széken, nézte a nő előtt műanyag tálban a főzeléket. — Jó a borsó? — Csupa rántás. — Konzerv. — Az hát. Ilyenkor, novemberben. — Én csak a friss cukorborsót szeretem. Tavasszal. Amikor zsenge. És ahogy a feleségem főzte, szegény ... Húst nem kért hozzá? — Mipdig rágós. — Jóízűen, lassan evett; a kenyérdarabokat alaposan megmér togatta a borsóban. Tömött szatyrát az ölében tartotta, emiatt nehezen tudott az asztal fölé hajolni. A főzelék olykor rácsöppent az álfára, az öregember odamutatott, ő bólintott és letörölte. — Volt a temetőben? — kérdezte az öregember. — Tölifsön egy kis vizet — mondta válasz helyett a nő. Egyenes tartással várta, hogy a férfi a kezébe adja a poharat. Ivott. Telt arca volt, s csák a szeme meg a szája körül mutatkoztak ráncok. Már az ötödik kenyérszelettel mártogatta a főzeléket. A metszőfogaival majszolt, de azért beszélt közben. — Huszonöt forint a krézantém szálja. — Hoztam volna magának a telekről, ha idejében szól. — Ennyi áldozatot megérdemel szegény uram. öt szálat vettem neki. Egy szép ■HHHBHHHBB SZAKONYI CT KÁROLY L csokrot... Na, jön már a hölgy! Az öregember a bejárat felé fordult. Látta a zöldka- bátos. kis, karcsú öregasz- szonyt, amint aggodalmas arccal el-eltűnve, majd újra felbukkanva a lökdösődő tömegben feléjük igyekezett. Két nappal ezelőtt helyet szorítottak neki maguk mellett, s úgy tetszett, most is az ő társaságukat kereste. — Jóestét! — intett a kanalával a bekecses nő. — Jöjjön csak, már foglalta magának helyet! A hölgy arcáról eltűnt az aggodalom, kesztyűs kezét felemelve üdvözölte őket. aztán türelmesen beállt a tálaló előtti sorba. — Igazán felajánlhatná, hogy sort áll helyette — mondta incselkedve a bekecses. — Nézze, hogy hátraszorítják. Az öregemlber ezt elengedte a füle mellett. Kivette zsebéből az esti lapot, széthajtogatta; a hátsó oldalon kezdte az olvasást. — A kényelmet azt szereti... azt, látom. — Nézze, amin én átmentem már az életben! Nem kívánom magának. — Min ment át, amin én nem? — Min? Hát például két háborún, de kinn, a fronton! A fogságról nem is beszélek ... meg arról, hogy milyen nehezen neveltem fel a családomat... — Gondolja, hogy én n;m neveltem fel a családomat? És a háborúból sem maradtam ki, elhiheti. — Sas, háromezerért — mondta a férfi az újság mögül. — Nem veszi meg? — Nem. — Kőszáli. Háromezerért. Itt írják ... Maga miért nem vacsorázik otthon? — Nem főzök. — Nem a gyerekeivel lakik? — Átadtam nekik a lakást. A fivéreméknél lakom, de külön koszton vagyunk. Maga meg. egyáltalán nem vacsorázik. — Ittam egy teát. Igazán nincs kedve egy kis kiránduláshoz? — Egy csöpp sincs! — Az üres műanyag tányérba dobta összegyűrt szalvétáját, eltolta maga elől a tálcát. — Na, a hölgy vajon mit vacsorázik? A zöldkabátos öregasszony tipegve hozta a tálcáját. Leült; a másik kettő beleszagolt a tányérjába. — Egy jó adag tejberizs — mosolygott rájuk kedvesen. — Kakaót is szórtak rá. — Gyerekkoromban sem szerettem — egyenesedett ki a bekecses nő. — Ö, pedig nagyon finom! A széléről kezdte kanalazni, csücsörítve ráfújt, mielőtt a szájába vette a csipetnyi pépet. — Na, nem hiszem, hogy forró lenne. Itt? Ugyan! — merült az újság mögé az öregember. De, de. forró és nagyon finom! — bizonygatta ' a hölgy kislányos hangon. Szívalakú arca sima volt, csaknem ránctalan; világoskék szeme és enyhén hidrogénezett véteonyszálú, de bodorított haja fiatalos külsőt kölcsönzött neki. Bűbájos mosollyal tekintett szét a lármás, rostonsültek és főzelékek szagától terhes levegőjű helyiségben. — Ügy örülök, hogy felfedeztem ezt az ételbárt. .. ugyebár, így hívják? Eddig minden este hideget ettem, de az olyan drága mulatság. Önök mindig itt esznek? — Én már hónapok óta — dobolt újjaival a szatyrán a bekecses nő. — Sőt, ebédelni is itt szoktam. — Az ebédem nem gond, mert olyan szerencsém van, hogy üzemi étkeztetésben részesülhetek. — Még dolgozik? — Hogyne, kérem, mint nyugdíjas, öltözőőr vagyok egy vállalatnál. — Szintén nyugdíjas és szintén özvegy? — nézett fel istenem! Abban a voltam, hogy önök ELBAR az olvasásból az öregember. — Nem. kérem, elváltam. Sajnos.' Nem az én hibámból. — Hát persze — bólintott a bekecses. F el sem tételeztem volna — mondta a férfi. Végigmérte a hölgyet. Mi özvegyek vagyunk.- ó, hitben házasok! — Hogy mi ketten?! — A bekecses nő rekedtes hangon felnevetett. — Még csak az kellene! — Valahogy nem figyeltem meg jól... bocsánat. — Pirulva hajolt a tejberizs fölé, — Még irigyeltem is önöket. — Megnősülne — bökött az újságra az öregember. — Tessék? — Műbútorasztalos. Családi ház a XX. kerületben, kis kert, lugas, évjáradék. —• Évjáradék? Nem írja, hány éves? — kérdezte a hölgy. — Hetven — nézett rá a férfi. — Ó, hetven! — Az ma már nem kor! —- A férfi végigsimított sovány, borostás álián, a hajába túrt. — Nézze, milyen barna a hajam. Gerovit kúrán vagyok, évente kétszer. Mondaná, hogy hetvenhárom vagyok? — Ó, ó, nem is azért — mentegetőzött a hölgy. — De ha az a műbútorasztalos hetven éves, akkor biztosan fiatal nőt akar, ötven körülit. Ismerem ezeket... — Hirtelen elhallgatott, illedelmesen kanalazta a rizst. — És különben is, a XX. kerület nagyon kinn van ... — De van pénze az illetőnek! — mondta a bekecses, aztán váratlanul felállt. — Hozok egy adag somlói galuskát. Remélem, vigyáznak a helyemre? — Ez csak természetes, kedvesem — szólt utána készségesen a zöldkabátos. Amint kettesben maradtak, a férfi letette az újságot. — Jobb is, hogy elment. Szeretnék beszélni magá ... kegyeddel. — Velem? Ügy érti, hogy négyszemközt? Na, hadd halljam, valami titok? — Tudja, a fiamnak van egy kis ... — Ahogy így közelebb hajolt hozzá, elakadt a szava a hölgy ritkás szempillákkal övezett, de furcsa fénnyel csillogó, táguló-szű- külő pupillájú, világoskék szeme láttán. Amaz teljes arccal fordult feléje, szája szegletében kacér mosoly bújkált, s miközben a férfi szavait várta, ajka kissé szétnyílt. Hófehér, hibátlan fogsora volt. —• Mondja csak, kedves barátom, mondja — -s biztatón az öregember karjára tette a kezét; cseppet meg is szorította. — Na, bátran! — Csak ... nyögte a tüzes pillantásoktól megzavarodva —, csupán azt akartam, hogy... — óvatosan elvonta a karját, s végre a hangján is úrrá lett, mert kitalálta, hogy ahelyett, amit az imént akart, mit mondjon. — Nem tud egy nyugdíjasnak való állást? Szívesen elmennék öltözőőrnek. A kereskedelemben dolgoztam, egy áruház cipőosztályán ... A zöldkabátos hölgy ösz- szecsukta a szkját, arcáról eltűnt a mosoly. Egy pillanatig még nézte a férfit, aztán visszahajolt a tejberizs fölé. Evett egy kanállal, majd mintha szólni akart volna, de csak a fejével intett nemet, s újra evett, el- merülten. Mire a bekecses nő megérkezett a somlói galuskával, az öregember már megint az újságot olvasta. — Friss rajta a tejszín? — kérdezte a hölgy társalgási hangon. — Friss! — mondta a bekecses. — Micsoda ízek! Magának is ajánlom! — Nem, nem! — emelte fel vékony kis kezét tiltakozva amaz. — Hizlal. — Hizlal?! — Ó, igen. A lányomék például zabpelyhet esznek, de azt mondják, még az is hizlal, ök teljesen angolos konyhát visznek. Bostonban élnek. De a hétvégeken kicsapnak a hámból. Ugyanis a víkendet mindig a farmon töltik. A magyarok vettek egy farmot. Hatalmas nagy terület, száz hold. Tábortüzeket raknak és gulyást főznek, meg ilyesmit. És persze táncolnak, az idősebbek is!... A farmot elnevezték magyar tanyának. Azt írják, ott szeretnek a legjobban ... — Mit? Mit szeretnek ott a legjobban? — Hát... lenni. Az egy kis Magyarország. Bostontól kétszáz mérföldnyire. — Magát miért nem viszi ki a lánya? — Úgy beszélgettek, mintha az öregember ott sem lett volna. — Van pénzük, vagy nem? Kivihetnék magát. Mit hagyják itt öltözőőrnek? — Ó, én nem mennék ki... nem. Én nem ... — Úgy esznek — mondta a férfi, s összehajtogatta az újságot —, hogy megéheztem. Veszek egy pogácsát. — Kalapját a székre tette, s átvágta magát a tömegen a süteményes pulthoz. — Régóta ismeri? — kérdezte a zöldkabátos a bekecsestül. — Kit? Ezt az embert? Csak innen. Itt találkozom vele néha az ételbárban. Miért? — Azt hittem, informálódhatnék önnél. Ugyanis kért tőlem valamit. — Hogy töltsenek együtt néhány napot a fia víkend- házában ? — Ó! Ó, nem, dehogy! Ö, istenem, dehogy! Állást szeretne. Elmenne öltözőőrnek. De az, ugyebár, bizalmi állás ... — Hát én nem ismerem! A nevét sem tudom. — Vendégségbe megyek — mondta, s a pogácsa morzsáit csipegette a tenyeréből. — Ó, vendégségbe, igazán? — élénkült fel a zöldkabátos hölgy. .— Ne higgyen neki. Még csak meg sincs borotválkozva. A z mindfegy. Én vagyok a társaság lelke. — Inni szeretett volna, de a pohara- rakat mind használták már. — Kérem! — szólt az edényeket összeszedegető, fehérköpenyes lánynak. — Hozna egy tiszta poharat? — A lány anélkül, hogy ránézett volna, a szomszéd asztalról adott egyet. — — Nézzenek oda! Még csak szóra sem méltat! — Mit mérgelődik? — szólt rá a bekecses. — Megkapta a poharat. Mi mást várt? — Igaz —, mondta az öregember. — Igaza van. Maradunk még? — Ha nem tilos csak ígv üldögélni itt — nézett rájuk reménykedve a hölgy —, én nem bánnám. — Hát akkor maradjunk — mondta a bekecses. ILUH ISTVÁN Mint mindig Január fázom Február Még mindig Március ázom Mint mindig Április Bolondját járom Mint mindig Május Á nyarat várom Mint mindig Június lángol Július éget Mint mindig Augusztus Gazdag Mint mindig Szeptember sarjús Október varjús Mint mindig November ködös Mint mindig December tél van ' Mint mindig Mint mindig Mint mindig LADÁNYI MIHÁLY Mennyit meséltek Elmondták, a szerelem vasárnap, amely hétfővel folytatódik. Elmondták, a szerelem virág, trágyás földből hajt csodálatosra. Elmondták, a szerelem édes kávé, mögötte sok-sok ki- és berakodás. Elmondták, a szerelem hímzett csizma, átér a szög a talpán. Mennyit meséltek nékem az okosok, mielőtt pokrócod alá bejutottam. Most mint a halál, leoldozod rólam az életet és betakarsz csipkés hálóing szemfedővel. SZEMLÉR FERENC Téli este Mint bábszínházi lepedőn forog árnyékunk a havon, a szél kergeti, vagy egy más annál is nagyobb hatalom. Puffadt, ideges fellegek lóbálóznak mint elszakadt léggömbök s összekeverik árnyékainkkal árnyukat. Táncol a sötét... összefut... bőrzö foltokban megmered ... Köztük néha előbukik egy-egy négyszemű szörnyeteg. Közel ér: csak egy gépkocsi, de még ijesztőbb, mert való. De jó, hogy már el is födi boszorkányos ködtakaró. Most már csak árnyak lengenek, és nincs már semmi, csak sötét. A hó fekete, mint az éj, s az éj még mélyebb, feketébb. Vonít a szél, mint űzött eb, a törött törzsek csonkja fáj . . . A Cenk csúcsán egy isten ül, és arca csupa borzadály. összeállította: őri Zoltánná X
