Szolnok Megyei Néplap, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-08 / 7. szám

1976. január 8.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

Galgóczi Erzsébet:

A cukrászda tragédiája

!!■"

.........„Neptunusz” forgalma S. J.

i

' ” gyilkossága és öngyilkossága óta

' JIB | ’ugrásszerűn föllendült. Első[ MM ; sorban természetesen Szerelik .j mespárok keresték föl, s húsz■jji,.__..íKÍ forintot, néha még több borrav

alót ígértek a pincérnek, ha szabaddá teszi számukra azt a bizonyos asztalkát. De legfeljebb fél órára — súgta a pincér. Odasietett a bal kettes asztalhoz, diszkrét párbeszéd, s az ott üldögélő szerelmespár engedelmesen szedelőzködni kezdett.

A boldog utódok félóra múlva természetesen ugyanerre a sorsra ítéltettek. Az asztal fölött figyelmeztető táblácska lógott, mint a vasúti étkezőkocsikban: „Fogyasztási idő 30 perc!” — de csak a pincér számára láthatóan. Órabérben árulta az asztalt, mint a saját tulajdonát, mint valami elfogyhatatlan mennyiségű perecet. Éveken át nem tett zsebre annyi borravalót, mint szegény megboldogult S. J. jóvoltából.

A „Neptunusz” egyébként szűk, elhanyagolt cukrászda volt, olyan száraz és hangulattalan,, hogy még lezüllenj se tudott. A végleges becsukástól az mentette meg, hogy két egyetem között éktelenkedett, s a diákok vizsgák előtt idejártak tanulni, akár egy lakatlan szigetre. De évek óta nem fordítottak egy fillért sem a tatarozására, csinosítására. Bármelyik percben várható volt, hogy szétmállik az egész helyiség, mint valami öreg múmia.

Amikor az esetnek, néhány szemfüles riporter útján híre szaladt, a kis cukrászdát elözönlötték az egyszerű emberek, akik any- nyira szeretik a különlegességet, a bátorságot és a vért, mindent, amit csak álmunkban mernek elkövetni. S ekkor összeültek az illetékesek s elhatározták, hogy „élére állnak” a megindult folyamatnak, s a forgalmat tervszerűen fogják továbbfejleszteni. Kihasználják a konjunktúrát. A cukrászdát átalakítják, hozzákapcsolják a szomszédos húsboltot — a háziasszonyok fél kilométerrel odébb is beszerezhetik a combot és a pa- rizert — és kék csempével fogják beburkolni a falakat. Természetesen zongorát is kap a vendéglátóipari egység, sovány, hosszúhajú, szomorú zongoristával, és fölkérnek egy zeneszerzőt — lehetőleg Kossuth-díjas —, hogy komponáljon egy hangulatos, fülbemászó táncdalt, a szegény, boldogtalan szerelmesekről, akik ebben a cukrászdában fejezték be fiatal életüket.

Hogy tulajdonképpen mi történt, nem tudta senki. Akkor délután három órakor, bejött egy magas, hihetetlenül sovány, jólöltözött fiatalember a „Neptunuszba”, amely szokás szerint teljesen üres volt, leült a bal kettes asztalhoz — szemben a kijárattal — és konyakot rendelt. A pincér álmosan és rosszkedvűen szolgálta ki. Április volt, felhős, tompa idő. az embernek mindenszente- ki sírok jutottak az eszébe. A fiú visszaküldte a pincért, és kért egy szódavizet is. Eléggé ingerült volt a hangja: „Maguknál nem szokás kísérőt adni az italhoz? ”A pincér egy árnyalattal rosszkedvűbben és lúd- talpasabban kivitte a szódavizet is, aztán visszakönyökölt a pultra. keresztrejtvényt fejteni. Sehogy sem akart kijönni a tej fokmérőjének a neve. A sánta pénztárosnő számolt, minden szabad idejét arra fordította, hogy összeadja a bevételt és megszámolja a pénzt, mert betegesen félt attól, hogy elszámolja magát. — Meglátjátok, egyszer százforint hiányom lesz! — suttogta vésztjóslóan. A kövér, nagyon csúnya kávéfőzőlány, akit csak óriási protekcióval vettek föl a vendéglátóiparba, s örültek, hogy van egy „Neptunusz”, ahol eldughatják, csillogó bárpultról és toronymagas bárszékekről ábrándozott ahonnan khaki-nadrágos élsportolók és filmszínészek ostromolják epekedve. A valószí- nűtlenül sovány vendég, akiről közben mindenki megfeledkezett, még egy konyakot kért. Míg a pincér az asztalához csoszogott, ő felhívott egy telefonszámot, nem szólt bele semmit, csak hallgatta néhány pillanatig, aztán visszament a helyére. Mint a nyomozás később kiderítette, a pontos időt hívta fel. Jó tíz perc múlva egy csinoska. jelentéktelen nő lépett a cukrászdába, s a fiú asztalához ült le. A fiú az ő számára is rendelt konyakot. Aztán beszélgettek. Hogy miről, nem hallatszott a pultig, de a mozdulatokból nem észlelt a személyzet semmi gyanúsat, nem volt köztük vita. indulatkitörés, fenyegetés. Olyanok voltak, mint a többi szerelmespár, akiknek nincs hova menniük, s elrothad a hátuk a presszókban. Egyszerre pokoli dörrenés hallatszott, pillanatokig föl sem fogták, honnan jön a hang, és mitől eredhet —, aztán eldördült a második lövés is. Azt még látták, hogy a fiú pisztolyt fogó keze a homlokáról lassan az asztalra hanyatlik, aztán a pisztoly lecsúszott az asztalról, még füstöl- gött a csöve.

Telefon, rendőrség, mentők, a nő halott volt már, de a fiúnak még vert a szíve, amikor elszáguldott a mentőkocsi. A rendőrtiszt fölvette a jegyzőkönyvet, s már ő is menni készült, amikor a pincér, akit már percek óta ugyanaz az aggodalom szorongatott, félszegen elébe állt:

— Bocsánat... kapitány úr ... három konyakot fogyasztott a megboldogult... Más körülmények között nem hiszem, hogy fizetés nélkül távozott volna. Úriembernek látszott.

A rendőr megnyugtatta, hogy a kárt természetesen megtérítik.

Aztán távozásra szólított föl mindenkit, és a cukrászdát bezárták.

De csak másnap reggelig. Másnap nyitáskor már olyan tömeg tolongott a járdán, mintha -a cukrászda búcsújáróhely lenne, ők pedig hivő zarándokok. A pincért ostromolták a részletek felől, már akik egyáltalán asztalhoz jutottak; az állóvendégek kénytelenek voltak beérni a sánta pénztárosnő és a kövér kávéfőzőlány felvilágosításával. A pénztárosnő a nap folyamán háromszor is mellészámolt — szerencsére, mindháromszor a maga javára —, a kávéfőzőlány ragyogott és a pincér mesélt.

A nyúlfarknyi történet természetesen bővült, alakult, úgy változtatta formáit, körvonalait, ahogy az igények nőttek, iránta. A pincér idővel beleszőtte a napilapokban olvasott adatokat, tudni vélte, hogy a rejtélyes S. J. a Somogyi János nevet takarja, amit azért nem hoznak nyilvánosságra, mert a pisztolyra nagyon is törvényes úton tett szert; hogy soha nem volt viszonyuk, sőt, négy éve nem is látták egymást, négy év után itt találkoztak először a Neptunusz- ban. Két hét múlva Somogyi urat — a gyilkost — törzsvendéggé léptette elő, egy hónap múlva már csak úgy emlegette: Szegény, 'Jancsi barátom, úgy szerette ezt a Hannát, ahogy manapság már nem is divat szeretni. Egyszer behozta hozzám, hogy megmutassa: Neked jó szemed van, öregem, pincér vagy, te ránézel egy vendégre és megmondod, mi van a veséjében, mit szólsz hozzá, mi a véleményed? Én csak a fejemet csóváltam: Nem lesz ennek jó vége. Jancsikám . .. Nem tudnám megmondani, miért, de éreztem, hogy rossz vége lesz ennek... S közben 20—30—50 forintért árulta a bal kettes asztalkát. •

És akkor a pincért behívták a központba. Az igazgató leültette, feketével, konyakkal kínálta, barátságosan elbeszélgetett vele, mint ember az emberrel és közölte, hogy ők már régen fölfigyeltek a tehetségére, csak ezideig nem sikerült alkalmas munkakört találni a számára. Most azonban — tekintettel az óriási forgalomra, amit a kis helyiség már nem bír fölszívni — a Neptunuszt átépítik, kibővítik, egy osztállyal följebb sorolják, föltől tik a személyzetet, és a személyzet élére őt jelölték ki főpincérnek. S a vezér meleg kézszorítással búcsúzott tőle. az ajtóig kísérte, aztán odaszólt a titkárnőjének: Jucika, legyen szíves jegyezze: az átépített Neptunuszba főpincérnek ... hogyis hívják ezt az alakot? Nézzen utána, és majd • ne felejtsen el emlékeztetni, hívtak, és mindenki azonnyomban elfelejA pincér, akit egyébként Nagy Jánosnak tette a nevét is, az arcát is, szédelegve tá- molygott hazafelé, ötven éves volt. kicsi és sovány, agglegény és árva. és évek óta nem ihatott egy pohárka szeszt sem a gyomorfekélye miatt. Eddig úgy tudta magáról — mert harmincéves pályája bizonyította —, hogy semminek se lenne jó, de a legrosszabb pincérnek. Csapnivaló memóriája olyan fokú szórakozottsággal párosult, hogy ha rossz volt a lift és gyalog ment föl á lépcsőn harmadik efneleti lakására, következetesen a padlásfeljárónál kötött ki, és még visszafelé is ritkán találta el előszörre a harmadik emeletet. Olyan ügyetlen szervező volt, hogy ha egy asztalnál háromfélét kértek tőle, oda tudta vinni négy-öt részletben. Feledékeny volt, lassú, kétbalkezes, arckifejezése akaratán kívül olyan savalyú, hogy a vendégeket fölingerelte, s nem volt kedvük borravalót adni. Már régesrég bele is nyugodott, hogy ő a Neptunuszra van ítélve, innen megy nyugdíjba, s mert a nyugdíja a tejre és a gyógyszerekre sem lesz elég, naponta más vendéglátóipari egységben fog ebédmaradékot kunyerálni, amit a szerencsésebb kollégák nem tagadnak meg tőle. Most az örömtől részegen támolygott hazafelé, s gondolatban hálásan szorongatta az ismeretlen gyilkos kezét.

— Csak így tovább, fiú! Agyon kell lőni! — motyogta, biztatta, mint a. meccsen a jobbszélsőt, és szinte sajnálta, hogy arra a három konyakra annak idején nem hívta meg a megboldogultat. Igazán megérdemelte volna.

!!?’ ••■■■ Neptunusz átépítése két évig

" '! tartott, s ezalatt mindenki elJ ML 1 feledkezett a boldogtalan sze- j MM i relmespárról, akik a bal kettes asztalnál fejezték be tragikus __életüket. Minden új nap megszülte a maga új tragédiáját, s az emberek a bűnöket és a vért csak frissen szeretik, mint a gyümölcsöt, legfeljebb egy-két naposán, romlatlanul. Az elsőosztályos kislányt reggel fél nyolckor iskolába menet megölték, meggyalázták a várhegy oldálában. Egy külvárosi OTP-t világos nappal fegyveresek kiraboltak, a két női alkalmazottat a W. C.-ben találták meg, tarkólövés végzett velük. A Lenin körúton fegyveresek rabolták ki a postát, és lopott autón elmenekültek. Az emberek a TV előtt ültek, a napilapok hírrovatait bújták, és ha nem történt semmi, akkor elmentek színházba, moziba, megnézték a Rómeó és Júliát, az Othellót. A sakál napját, a Gyilkosság az Orient Expresszen-t, a Bankrablást, a Scotland Yard vendégét. A pincért is elfelejtették. Amikor az új Neptunusz megnyílt, kék csempével — nyugatnémet import —, zongorával, szőke zongoristával és saját slágerrel, s Jucika bevitte az igazgatónak az annak idején följegyzett szöveget: főpincér — Nagy János — a főnök ingerülten dobta a cetlit a papírkosárba.

K

i ez a Nagy János? Mit zavarnak ilyen hülyeségekkel? Az igazgatóság két hónappal ezelőtt kijelölte az új főpincért. Bö- röcki elvtárs unokaöccsét.

Később az igazgatót is leváltották. Minek kellett a kutyaszorító utcába tizenhatmilliós költséggel ilyen fényes kávéházat építeni, ha abba a kutya se jár? Csakugyan, minek kellett? Senki, de senki nem emlékezett rá.

A

világgal való első érintkezéseimre olykor megpróbálok visszaemlékezni, azzal a reménnyel próbálok emlékezni rá, hogy ez a boldog csodálkozások, a kusza elragadtatás és az első szerelem naiv idejébe röpíthet vissza s felidézheti azt, amit később már érett emberként sohasem éreztem ilyen tisztán és élesen.

Hány éves koromból vannak az első emlékeim? És hol lehetett ez? Az Urál- ban, az orenburgi sztyeppén? Amikór apámtól és anyámtól ezt kérdezgettem, ők nem tudták pontosan emlékezetembe idéznj réges- régi gyermekkorom részleteit.

Akár így volt, akár úgy, sok évvei később értettem meg, hogy a legnagyobb boldogság pillanata, amelyet a tudat elkapott és mintegy megállított — ez a tovatűnt pillanat csodatévő

Jurij Bondarev:

érintkezése volt a jelennel, az örökre elveszítetté az örökkévalóság igazi szépségével, a gyermekié a felnőttel. mint ahogyan a pompás álom egyesül a valósággal. Viszont első érzésem talán elődeim, őseim vérének homályos felbuzdulása, a vér szava volt, amely több évszázaddal visszavitt, az áttelepülés korába, amikor éjjelente vad, rabló szél száguldozott a sztyeppék fölött, csapkodta, tépdeste a füvet a kékesszürke holdfényben, s a poros utakon haladó sok szekér csikorgása a tücskök ősi ciripelésével keveredett, amelyeknek kísérőzenéje roppant térségeket töltött be, s nappal a tájat addig perzselte a gonosz nap* míg iz- zóan száraz lett a lószaggal átjárt levegő?

Az első amire emlékszem — egy párás üde kora reggel, a harmattól roskadozó, harsogóan zöld fű, s egy magas folyópart, ahol valószínűleg éjszakai átkelés

után pihentünk meg.

Ott ülök a fűben, valami jószagú, meleg, puha holmiba, valószínűleg báránybőr- bundába bugyolálva, ott

ülök fivéreim és nővéreim szorosan körém verődött

csapatában (nem is volt testvérem), mellettük pedig, szintén valami sötét ruhába bugyolálva (csak falusi fejkendőjére emlékszem világosan) egy szelíd, csöndes, kellemes, egyszerű nagyanyó ül. Kissé fölénk hajol, mintha régóta melengetne és védelmezne testével a hajnali hidegtől, ezt teljesen világosan látom és érzem — és mi valamennyien megbűvölten bámuljuk a túlsó parton a fű közül felkelő hatalmas, égővörös napkorongot, amely valószí- nűtlenül lángol, sugárper- metet hint a szemünkbe, s visszatükröződik a víz rózsás mozdulatlanságában, és mi valameny- nyien boldog szótlanságban, a várakozás titkos szertartásos örömeiben olvadunk egybe a nap reggeli melegével,. amelyet mór érzünk a névtelen sztyeppi folyó harmattól nedves partján.

És csodák csodája — mint a moziban, vagy álmomban, magas dombot, füvet,folyót látok, fölötte a napot, és magunkat azon

a dombon, valamennyiünket, balról jobbra hajolva, sötét csapatunkat a hajnali hűvösségben báránybőrbun- dába burkolózva, és azt a nagyanyót vagy dédanyót fölénk magasodva — mintegy kívülállóként látom, de egyetlen arcra sem emlékszem. Csupán a kendő alatt a fehér, kerek — nem is arcot, hanem jóságos foltot érzékelem, és védett gyermeknek gondolom magam meg furcsa, meghatott sze- retetet érzek a nagyanyó és a folyóparton feltáruló reggel szépsége iránt, s a reggel elválaszthatatlan a később sosem látott nagyanyó vagy dédanyó jóságos arcától...

Amikor pedig a félébren- lét-félálom e parányi szilánkjára lágy ölelésű. kimondhatatlanul nyugodt boldogságot érzek, mintha a világ nyájas jósága tárult volna föl előttem, abban a pillanatban, amikor a fű közül felkelt a nap * — amellyel már találkoztunk, amelyet mór láttunk valahol, sokáig utaztunk valahová. De hová?

Kétszeresen furcsa: emlékszem az útszakaszok megvilágítására, szagára, emlékszem, mennyi idő alatt tettük meg, és arra, ahogyan vártam a lassú közeledést egy sosem látott és ismeretlen szépséghez, az ígéret földjéhez.

És emlékszem zugaiból előbukkan egy szürke, esős nap, egy nagy, fehér ház a széles folyón átvivő rév közelében, s a folyón túl, a dombon, valamilyen elmosódó körvonalú város tűnik fel, templomokkal és kertekkel. ahol a tárgyakat nem lehet határozottan, pontosan kivenni — mégis nagy város.

Magamat nem látom, hogy a házban vagyok-e vagy mellette. Csupán képzelem a ház előtti nedves földhányást, a faragott ablaktokokat és a paták által kitaposott utat, amely a háztól a folyóhoz vezet, és érzem az eső susogását és várom, hogy mindjárt hívjanak, körülöttem pedig a nyirkos levegőben lovak, szerszámok, trágya és kenyér meleg szaga — ezek a csodálatos szagok, amelyek olyan örökkévalók, akár az élet, meg a mozgás, mindmáig gyötrően nyugtalanítanak.

De miért él ez bennem, városi emberben? Megint csak elődeim vérének felbuzdulása? Már felnőtt koromban megkérdeztem

anyámtól, mikor volt az a nap, az az eső, az a rév, az a város a folyón túl; ő pedig azt felelte, hogy akkor én még nem is voltam a világon. Helyesebben szólva — nekem úgy tűnik —, ő nem emlékezett arra a napra, ahogyan az apóm sem emlékezett egy olyan éjszakára. amely örökre megmaradt az emlékezetemben.

A szekéren feküdtem a sötétben, a jószagú szénán, melynek olyan fűszeres, mézédes illata volt. hogy kóválygott a fejem, s vele együtt kóválygott a csillagos sötét égbolt is. s az ég félelmetesen óriási meg egyben közeli volt. amilyen csak az éjszakai sztyeppén lehet, szemem előtt szúrósan viliództak. mozogtak, izzottak és titokzatosan átrendeződtek a csillagzatok, magasban tündöklő fehér füstként áradt a két ágra vált Tejút; valami ijesztő, boldog és érthetetlen történt a sötét égi magasságban . . .

De idelent a szekerünk lassan dülöngélt a sztyeppi úton, s én elragadtatástól szoruló szívvel szinte ég és föld között lebegtem. Kimondhatatlan elragadtatást keltett bennem az is. hogy a világmindenségnek oda- fönt kitáyulkozó egész fekete, csillagos térségét és a fekete nyári sztyeppét fémes tücsökciripelés töltötte be: féktelen, szenvedélyes, pillanatra sem szűnő ének, és nekem úgy tűnt. mintha a szikrázó Tejút fenséges csillogása ezüstösen fúródna a fülembe . . .

Énalattam csupán földi módon dülöngélt, csikorgóit és ütemesen haladt a szekér, a por lassan rátelepedett a kerekekre, az odalent cammogó láthatatlan lovak halk, nedves prüsz- kölése hallatszott, széna és kellemes lószag érződött. Ezek a megszokott hangok és szagok visszatérítettek a földre, ugyanakkor azonban nem tudtam elszakadni a megmagyarázhatatlan csillagtitkaival magába szívó égtől, s miért, miért nem, szűnni nem akaró öröm töltött el az érthetetlen, gyönyörűséges világ miatt.

„Én mindenkit szeretek — gondoltam. — És engem is szeret mindenki. És így lesz egész életemben”.

A

mellettem fekvő apám megmozdult hallót; am álmos krákogását. éreztem dohányának, ruhájának ismerős és fanyar szagát — alakja homályosan feke- téllett —, felült a szénán, körülnézett, a halványan fehérlő útra pillantott, óvatosan felvette a puskáját, és könnyed vas-koppanással elhúzta a závárt, kivette a tárat és újra bekattintotta. s kabátja ujjával megtörölte a „ töltényeket. Azután fojtott hangon azt mondta anyámnak, hogy előttünk egy kozákfalu van, és ott rendbontás is előfordul: három nappal ezelőtt megöltek valakit. Én mozdulatlanná dermedtem, lehunytam a szememet. Csak évekkel később fejeztem ki szavakkal a megbomlott egyensúlynak azt a pillanatát, s akikor megkérdeztem apámtól, hogy ölt-e valaha is embert? És hogyan történt? És szörnyű dolog-e megölni valakit? És miért kell ölni?

Huszonegy éves koromban, amikor a háborúból hazajöttem, mór nem tettem fel apámnak ezt a kérdést.

De többé sohasem váltam annyira eggyé az éggel, nem éreztem olyan elragadtatást minden létező iránt, mint akkor gyermekkoromban.

Gellért György fordítása

Összeállította: Rékasy Ildikó

Németh Endre rajza