Szolnok Megyei Néplap, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-08 / 7. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. január 6. Annus József; A hasított fa is bent van már a szín alatt. Az öreg megáll előtte, sandít rá. Odakint a tuskó körül mintha nagyobb csomónak tetszett volna. No, szép rakás ez így is, majd a tetőig ér. De kell is holnapután! Ámbár a pörzsö- lés már a gázpalackról megyen, ahhoz nem kell a rengeteg aprófa, mint valamikor. A tűz persze csak ég egész nap. Meleg víz a mosáshoz, aztán az abálónak. Délután meg sül a zsír. Mert az is lesz tán a Kezesből, ha igaz. — Mégis csapni kell hozzá még néhány darabot! Indul a tőkéhez. Két zsur- mó eperfatövet odébblökött délelőtt, most azokat görgeti elő. Legalább kettőbe kellene reccsentem mindegyiket, hogy valamiképp a katlan alá férjen. Jó az ilyen lassú lánggal pislákoló darab. Tartja a tüzet. Belevág. Szisszen a fejsze, jól belekapott. Most aztán fokára, és ad.d neki! Jót kanyarít, lecsap, majd újra megint. Nézi az eredményt: bizony gyengécske. Ügy látszik, nem ez a leggyöngébb pontja a kemény kis tuskónak. Üjat kell fogni, hanem ahhoz előbb ki kell rángatni a fejszét. Ez sem könnyű művelet, azonban kisebb zajjal jár, így meghallja, hogy nyílik a kiskapu. Oly keservesen sír- dogál, mióta kicsit megereszkedett az idő. Meg kéne már kenni. A gyerek jön a telepről. A Perrieki fia. Na, ugyan mit akar? Csak nem a csizmát? Dehát az nem lehet, hiszen maga Tóth András erőltette rá, ő le akarta adni azt is. De a főnök azt mondta: vigye csak Ferenc bátyám, otthon is van disznó, annak az aklába is be kell lépni. Aztán a nyugdíjból úgyse telne mostanában... A gyerek már a belső kapun matat. Nem találja a nyitját. Pedig egyszerű. Fa- kallantyú van rajta. — Mi van hékám? —■ kérdi az öreg már messziről, a köszönést se várja. — András bátyám küldött. — Na, tán ecetér, mint Simonffy András: Válogatott kérdéseim Gyűjtés író-olvasó találkozókról időrendben • — Én is szoktam versel- getni, és ezért így szakmailag szeretném megkérdezni a körünkben megjelent írót, aki láthatólag igen fiatal, hogy ő milyen ismeretsége révén került bele az irodalomba? Mert, ugye, azt tudjuk, hogy csak úgy utcáról bemenni egy szerkesztőségbe, az nálunk nemigen szokott előfordulni. Mondjuk, egy Új írás-beli megjelenéshez, ami mégiscsak vezető lap, gondolom, legalább miniszterhelyettesi protekció kell, ha nem magasabb. Vagy, ha nem így van, arra is kérnék választ. — Azt kérdezem az itt látható írótól, hogy én, tanár lévén, iskolában tanítván, nekünk a magyar nyelv állapota is igen fontos, és az igazgatónk felé is nehéz lesz megmagyarázni, hogy az itt szemléltetett elbeszélésben sok a magyartalan kifeBogos Lajit Makóra? — Nem, hanem mert baj van. Azt kérdi, nem gyün- ne-e ki Ferenc bátyám egy- pár napra a telepre, mert Fórai Jóskát elvitte a mentő. Vakbele van. Aztán tudja, hogy most van az ellés. Csak addig kellene... András bátyám jött volna, de most ő maradt ott a Man- cival. Azt mondta, ha éjszakára -kiérne.. . — Persze, hogy kiérek. Csak eridj, hátha segíteni kell ott valamit! Az asszony már a szemén látja, hogy valami nincs rendben. Nem tudomány ez, hanem ösztön. A kéthetes menyecske is birtokában van már. Hát akkor' Julis néni, aki negyvenkilenc éve nézeget már a Ferenc bácsira! — Tán azt üzenték, hogy fölemelték a nyugdíjat? Olyan gangosán lépsz... — Hát azt. Erre a hónapra biztosan. .. Az öreg érzi, hogy túl gyors a tempó, ezért hát elhallgat. Nekihajol, megpiszkálja a tüzet, vet is rá két morzsoltcsutkát. De ilyenkor minden balul üt ki. — Ne tüzelj, ne tüzelj, a jó isten áldjon meg, mind megég a tökmag a lerni- ben! — Afene tudta... Most aztán, hogyan tovább? Hogyan, hogyan, hát bátran! Az idő halad, a levegő úgyis büdös már, hát haladjunk: — Ki kéne menni pár napra az elléshez. Tóth Bandi üzent... — Kéne bizony! Jól mondod, csak kéne! Elmúlt az a világ, hogy a Tóth András csak úgy üzengessen! Nyugdíjas vagy! Ha akart valamit, ő maga is eljöhetett volna... — Akart. — Akkor miért nem jött? — Mert ő maradt a, jószággal. Fórait elvitte a mentő. — Mi baja. — Vakbele van. — Na, most legalább megtudják, ki voltál nekik. Bezzeg te egy percet nem hiányoztál soha. Mentél, mint a bolond. Még tavaly télen is, a tüdőgyulladásoddal. Ez meg... jezés, a jassznyelv, kérném, kimondva kereken. Hogy ezt engedik-e a felsőbb hatóságok manapság már használni mégiscsak irodalmi mű kapcsán? — Külső megrendelésre ír, vagy a belső lelki szükség diktálja? — Nálunk is akadnak fiatalok. De kérem, ha velem így merne beszélni a fiam, mint ez a maga Zoltánja, hogy megnősülök meg minden, és azt veszek el, akit akarok, be se tehetné a lábát a házamba. Legközelebb ezt is írja bele a dolgokba. Csak ennyit akartam kérdezni. — Mi, az ifjúsági olvasókör tagjai még általában csak gimnazisták vagyunk, és így nem tudtuk eddig, hogy élő magyar írók is vannak, de most elmondhatjuk, hogy magunkra ismertünk Zoltán gondjaiban. Szeretnénk egy pinceklubot, de nem engedélyezik. Mit lehetne tenni? Pince már van. — Én azt szeretném megkérdezni, hogy élményből ír-e az író, és ez mind megesett-e az íróval, amit most felolvasott, vagy csak úgy kitalálja, hogy Zoltán el akarja venni a Pannit, de nincs lakásuk? — Nősnek tetszik lenni, vagy elváltnak? — Köszöntőm a zárszámadó közgyűlésen megjelent pesti kultúríró-brigádot, és feltenném a kérdést, hogy mutatkozzanak be saját maguk, mert mi még nem ismerjük őket eléggé, utána tartsák meg művészetüket. — Kérem, mi tűzzel-vas- sal megteremtettük a szocialista demokráciát ebben — Hallgass már! A vakbél veszélyes betegség. Operálni kell. Nem nyaralni ment szegény Jóska... — Jól van, tudom én. De miért téged rángatnak? Hívjanak mást. Hiszen öreg vagy már. Mindig az motoz a fejemben, hogy megszédülsz ott a kút fölött... jajistenem! — Ugyan, ne sápítozz már! Három hete nem voltam öreg? Akkor még rendesen kijártam... —■ Éppen ez az! Három hete vagy nyugdíjas. Még ki se pihented magad. De tu- d.om én, látom én, hogy te is szívesen mennél. Mert már elég volt itthon, mert már ácsingózol a rühes malacaid után... Na és mi lesz a disznótorral? A gyerekeknek már elment a levél. Azok jönnek szegények ebben a szörnyű útban... Patkó Sanyi is betervezte a pörzsölést, Istvánék is rákészültek. .. — Adnál föl egy táviratot. — Én, ugye? Gondoltam. Aztán mit írjak bele? Tán azt, hogy apátok megbolondult, a disznótor elmarad... — Sanyinak szólnék én most menet, most este. .. — Már menni akarsz? — Éccakára. —• Hát menj! Vidd a pop- rétot is! Minek az olyan ember, aki úgysincs otthon soha. Hát menj csak! Siess a disznaidhoz, hogy a dög forgassa fel mindnyáját egy szálig! Most csendben kell lennie! Ferenc hallgat is, mint a kuka. A kezét emeli csak meg, de aztán leengedi. Áll a nagy falióra előtt. Nézi a sétálóját. Vár. És nem hiába. Az asszony halkabban szól újra: — Hát mért nem küldenek valakit a takarmányosok- tól? — Ejnye, hát nem érted, anya? Ellenek! Ahogy a gyerek itt járt, éppen a Manci volt bent, de... — Az a nagy siska? — Az. A Kezesnek az anyja... Máskülönben nem árt még egy hét a Kezesnek. Jól eszik, és látom, hogy most nagyon fog rajta a koszt... Hátha az idő is keményedne... a községben. Csendbe legyen, Mike bácsi, most én beszélek! Persze maguk azt irkáinak, amit akarnak. Egy darabig, persze. Arról nem is beszélve, kérem, hogy ezek a fiatalok házasságon kívül, ugye, közösülnek, meg csak lötyögnek. Lettek volna nálunk is ilyen kezdeményezések, de mi elejét vettük. Hát én most megkérdezném a hallgatóságtól, akik még tapsoltak is, hogy mi tetszik nekik annyira az effélí. találkozókon? Mitől olyan jók ezek az írások, he? Legközelebbre ki van beprogramozva nekünk ide, Rózsika? — Mostanában, ugye, igen sokat hallunk arról, hogy a fiatal írók így meg úgy. A múltkor is járt itt egy kritikus, ő azt mondta, hogy ez egy rossz nemzedék, ebből nem lesz semmi, kérem, mert rossz a közérzete. De volt itt egy másik is, aki nagyon dicsérte a fiatalokat, és egészen odavolt, és azt mondta, hogy mégis lesz a dologból, mármint az irodalomból valami, merthogy rossz a közérzetük. Most kérdem én, kinek higgyünk, és miért nem lehet azt fekete-fehéren kiadni központilag, hogy akkor lesz-e ebből valami, vagy mégsem, mert így tájékozatlan az ember, és nem tudja, érdemes-e eljönni. — Hány éves korig fiatal nálunk egy író vagy költő? Mert, ahogy a bevezetőben hallottuk, az itt megjelentek mind elmúltak harmincévesek, és családapák, ahogy halljuk, meg ősz hajszálat is látunk már a halántékukon, már amelyiküknek van még hajszála. — Szeretettel köszöntjük pinceklubunkban a fiatal Fészer Lenkey Zoltán rajza Most megint várni kell, s ez nem könnyű. De a férfiembernek is van ám taktikája. Ferencnek is, hát ahhoz tartja magát. Hallgat. Vár a megváltó mondatra, amely ezúttal így hangzik: — A bekecset kividd ám a derekadra, mert hajnalra lehűl.. . Kezet kellene csókolni az asszonynak, vagy megölelgetni, dehát az errevaló etikettben az nincs benne. Hanem az van benne, hogy most már indulni lehet a kamrába, a tarisznyáért, s hozni befelé. m s az öreg indul. E Hóna alatt hozza a kopott jószágot, a könyökével löki be az ajtót. — .. .azokat a rühes disznókat, hát csak megégett miattuk a tökmag! Ezeket hallja Ferenc, amikor belép, de tán nem is hallja már. Cémavé- kony visításokat hall, s apró, rózsaszín malacokat lát, amint elnyúlva szuszognak az infralámpa lila udvarában. .. írót, és egyben meg is kérdezném tőle, hogyan érzi magát a fiatalok között, és nem tart-e tőlünk egy kicsit, mert mi elhatároztuk, hogy merészen fogunk kérdezni. És fel is tenném az első kérdést, hogy amikor a körünkben megjelent fiatal író fiatal volt, akkor hogyan éltek a fiatalok, és mit szerettek a legjobban csinálni? — Nem baj, ha nem az író, bácsi könyve, tessék csak dedikálni bátran, mert ezzel igazolhatom a magyartanárnőnek, hogy itt voltam. — Azt szeretném megkérdezni, hogy a meghívott író szokott-e írni a fiatalság problémáiról? Mert nálunk is vannak még problémák, a Zoltán például el akarta venni a Pannit, de mert nem volt lakása a" fiúnak, meg diplomája se, a Panni apja kidobta, mert az meg diplomásat akart, mert szép házuk van, szóval gazdagok. — Miért nem használja bátrabban az író a mai fiatalság képszerű, gazdag nyelvét, amikor már a rádióban is mondták, a nyelvészek, hogy nem kell mindig elvetni, mint azelőtt? — Én írtam egy regényt, kérem, fáradságos munkával, de visszaadták a tisztelt szaklektorok. Az itt megjelent úgynevezett íróknak tudtommal megjelennek a könyvei. Ez világos. Ok olyanok, hogy mást ne mondjak. Azt írják, amit kell. Namármost, miért nem jelentetnek meg nálunk végre olyan könyveket is. amik nem jelenhetnek meg? Simonffy András: A világnagy zsíroskenyér c. kötetéből (Magvető. 1977.) ■ Keresztury Dezső: ■■ I r ■ ■ r f Szüless ujja! Nem apad el a dallam: tán évezred-mélyi forrás küldi, táplálja sok más: árad mind gazdagabban. Viharban lobogó fáklya, kis otthonok mécsvilága, névtelen, örök kardal. Dallal üzennek a holtak, mint akik meg sose haltak bárha dúdolva, halkan. Dal lengjen, mint szivárvány, vagy zúgjon, mint a kiáltvány, bajban és diadalban. Mikor új világ vajúdik, megtart, erősít az újig, akár tetté nőtt hajlam. Várjanak, célba ha érünk, kik átveszik örökségünk: ők sebeinkre a balzsam. Ha eleven folytatás vagy, lesz mindig fiatal társad s újjá születsz a dalban. Balta Zsófia : Különvég Megsüketülve napi forgalomban, szállva Az úttest, bérházak szakadékai fölött, Két falás közt holtsápadtra válva, Feldereng egy hang, mint eltűnt szobában Egy lámpa narancsforró homálya; kinyúlt Kifutópálya lesz a test, hol az Emlékek dübörögve leszállnak. Bárdost Németh János: Emberi tisztesség En nem repülnék a Holdba a földön keresném meg a biztos otthont külön küszöbbel, lánggal, hol nem szedik meg magányod gyümölcseit, termésedet se lopják el, a ház, haza tiéd — ehhez kerítsünk kibirhatót, melyben a világ megszüli a harmóniát, az emberhez méltó valót, bombák, butaság, nyomorok ellen ezt tartsa meg a szellem, aztán jöhet a több a csillagokig szikrázó csoda, de addig: mérnökök, költők, kőművesek, építsetek, emberi tisztességet itt és mindenütt a dologtevő Föld hasznos terein —
