Szolnok Megyei Néplap, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-29 / 25. szám
a SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. január 29. A VERS SZÜLETÉSE Utcai zenészek két rossz tálat ők zörgetnek két faágat összeütnek füttyögetnek pumpa-sípon hurok hosszán pengetőzmk húzzák fűrészen vonóval hangicsálnak harmonikán sikátorban körbeállnak vén kurafik vidám latrok táncot jár az utca népe kopott csepkék hajlandoznak szökdécsel a kecskepásztor sajtjai szertegurulnak tépett kutyák üzekednek viháncolnak hasas Fritzek katonák verik a taktust bakancsuk nehéz vasával lám a piktor festi nyomban szende szüzek legszebbikét Neandervölgy vén banyáját kémény körül rekedt varjú mágus röppen fürge szárnyon pohos tógás nyargálászik kettős bástya magas ormán fenn az ősi Barbákánon léleklátó öreg rabbi gubbaszt szakállát cibálva kóricálnak körülötte kabbalista kékharisnyák napkeltétől napnyugtáig szól a zene lankadatlan gyűl a pénz a pléhtányéron tetők fölött gyűl az éjjel mért nem jött el Kormos Pista ülne itt az utcaparton gesztenyékkel gurigázva hallgatná a macskazenét fáradt fűrész dunnyogását pumpa-sípok füttyögését hangicsáló vidám latrok szedett-vedett muzsikáját tálat ők zörgetKét rOSSZ nek — olvastam valaha Tinódi Sebestyén versében (Az sokféle részögösről). A vers elsüllyedt bennem, de az említett sorstöredék megmaradt. Hogy miért éppen ez az önmagában szinte jelentés-nélküli részlet, nem tudom. Talán ritmusa ragadott meg, a magánhangzók tánclépése, talán az a gondtalanul kedves mozdulat, amit a sor felidézésekor mindig magam előtt látok. Egy őszi délutánon, a városon átutaztomban, gimnazistákat láttam a villamosablakból: a járdaszigeten álltak és ricsaj óztak, gi tártpengettek, táskájukon doboltak hozzá, fütyörésztek, énekeltek és láthatóan jókedvük volt. Eszembe jutott a Tinó- di-sor, meg is toldottam egy másikkal: „két faágat összeütnek”. Fölírtam a pórrímet egy újságpapír margójára, folytatni is megpróbáltam, de nem sikerült. 1977 szeptemberében Lengyelországba utaztam, a Varsói ősz művészeti fesztivál vendégeként. Még az elindulás előtt találkoztam Kormos Istvánnal, akinek útitársa lettem volna. Szomorúan hallottam tőle, hogy nem tud eljönni Lengyelországba, mert az influenza családját ágynak döntötte, s ő az egyetlen, akit megkímélt az őszi járvány. Ütrakeitem hát Varsóba Kormos István nélkül. Jártam a várost, a hivatalos program végigszenvedése után elmentem az Állatkertbe, ahol megcsodáltam a fekete keselyűket, a krokodi- lusokat, a jávorszarvast és sok-sok állatot, melyet Pesten nem láthatok. Kószáltam a varsói zsibpiacon, aminek a mi Tangónk halvány és élettelen utánzata. Beszélgettem Pendereckivel, a legnagyobb élő lengyel zeneszerzővel, és egyszer... a varsói utcán micisapkás, bricsesz- nadrágos zenészekre találtam: álltak a forgatag közepén, csörömpöltek, sípoltak, kornyikáltak — népdalt, val- cert, tangót, filmzenét, ami épp eszükbe jutott, vagy amit az alkalmi közönség rendelt. Kitűnő volt a hangulat, színes tömeg verődött össze, gyűlt is a pénz szépen, mert a muzsikálást újabb és újabb tányérozás követte. Bennem pedig váratlanul fel- idéződött a lengyel mulatozás közepette az én két régi sorom: „két rossz tálat ők zörgetnek) két faágat összeütnek” — így mondom: két régi sorom, mert ahogy távolodtam a Tinódi-élmény- től, úgy vált egyre inkább sajátommá, ami valójában „kölcsönzés”. Megtoldottam rögtön néhány további verssorral, fejben persze, mert toll és papír nem volt nálam, meg stílszerűtlen is lett volna a pityókás népünnepély kellős közepén jegyzetelni. Krakkóban aztán megismétlődött a varsói jelenet. A Barbakán falánál, ahová a helyi festők szokták legújabb képeiket kiakasztani, zenélt naphosszat a krakkói „macskazenekar”. Köréje gyűltek katonák és turisták, piacozó parasztok és prostituáltak, vándor zugárusok, papok és diákok — farsangi hangulat kerekedett a krakkói őszben. Mintha Pieter Brueghel világa elevenedett volna meg néhány órára; az óváros épületei egészen korhűek voltak ... Pesten kiszálltam Mikor a vonatból, két hét távoliét után, vettem az újságárusnál egy napi lapot. Kinyitottam a közepén és olvastam — bambán, értetlenül: — „Meghalt Kormos István költő”. Így mentem végig a városon, szürke arccal és zavarodottan, kezemben a nyitott újsággal, és az az őrült gondolatom támadt (azóta sem tudok szabadulni tőle), hogy ha Kormos Pista eljön Lengyel- országba, talán... És már láttam is őt: ül a járdaszélen, kacag a színes forgatagon, egyik kezében az elmaradhatatlan Goloises-ciga- retta, a másikban friss-barna gesztenyék... Mire hazaértem Óbudára, készen volt a vers, az Utcai zenészek. Tíz percig sem tartott, amíg leírtam. Szepesi Attila (NÉHA-NÉHA ÖSSZEFUTUNK ÖNMAGUNKKAL, RÁNK KIALT TE VOLTAM) A gyerekekért ötig lehet menni, most négy múlt öt perccel, ha nagyon szálkás is, végzünk vele húsz perc alatt — mondta Bekecs Géza Bekecs Gézánénak a Halgödör lejáratinál, nem messze a vidéki buszmegállótól. Persze a vidéki buszmegállónak a történethez nincs sok köze, de ha egyszer ott volt, nem messze a Halgödörtől arról ki tehet? Senki. Bekecs Géza se. Egyébként lehetne messzebb is a vidéki buszmegálló, s akkor így kezdődne a történet: — A gyerekekért ötig lehet memji, most négy múlt öt perccel, ha nagyon szálkás is, végzünk vele húsz perc alatt — mondta Bekecs Géza Bekecs Gézánénak a Halgödör lejáratánál, nerp messze a... mindegy mitől nem messze, csak egyszerűen a lejáratánál. Mert teszem azt, ha sokan állnak a Halgödör pénztáránál, mint ahogy volt is azon a Szeles délutánon, lám! ezt majd elfeledtem, nagyon szeles délután volt, bár az efféle idő járás beli viszontagság vagy mifene egyáltalán nem meglepő december huszontharmadikán. Szóval a sor vége jócskán kilógott a hal- kimérde ajtaján, és emiatt Bekecs Géza joggal mondhatta volna Bekecs Gézánénak, hogy „ne várjunk drágám, hülyeség, nem érünk rá itt ácsorogni.” De nem mondta. Azt sem, hogy „álljunk inkább sorba a vidéki buszmegállónál, ott kevesebben várakoznak, vagy vegyünk bérletet a tizenhetesre”, amelyet legkésőbb fél ötig el kellett érniük. Nem mondta, mert tudta, hogy huszonharmadikán már nem érdemes bérletet váltani. Még ha harmincegyes is a hónap. Álltak hát a sor végén, a Halgödör lejáratánál. Leértek. Bekecs Géza eceteshalat, Bekecs Gé- záné rántott halat vágyott enni. Vágyaikat olcsón kielégíthették. Az eceteshal két kenyérrel tíz tíz volt, a rántott hal még ennél is olcsóbb. HÁMOR VILMOS Történet mellébeszéléssel itt-ott Tálcástól álltak a könyöklő elé. Itt ugyanis állófogyasztás volt és van, mert bármekkora is errefelé az építkezés, bármennyire is terjeszkedik az új, sőt azóta egy újabb lakónegyed, hiába bontanak mindenfelé, a Halgödört nem kell félteni. Az olcsójánosokat is meg kell etetni. Annak meg semmi értelme, hogy asztalokat-székeket rakjanak be. Húsz percnél többre nem megy le senki. Ettek. Bekecs Gézának eszébe ötlött a kábé nyolc évvel ezelőtti találkozása Bekecs Gézánéval, aki akkor még nem volt Bekecs Gézáné. Már amikor lement, kiszúrta magának azt a csinos kis fruskát, és természetesen mellette a szabad állást. Mellétálcázott. Jött egy részeg is a fruska másik oldalára, s ahogy tette volna hallével teli, mert itt jól megmérik az adagot, ném úgy mint sok helyütt, szóval a részegben megvolt minden jóindulat, csak hát... A tálcája megbillent és a kis fruska kabátjára löttyent egy féladag halié. Nem is kellett több Bekecs Gézának, aki már akkor is Bekecs Géza volt, elkapta a részeg krabancát. „Idefigyeljen! Mit képzel? Nem szégyelli magát? ...” Aztán látta, hogy nem sokra megye vele, mert amaz örül, hogy valaki megtartja, otthagyta és a fruskához lépett... „Segíthetek?” Segíteni ugyan nem tudott, már ami a kabát tisztítását illette, de hősként tetszelgett mindenki előtt. Két hónap múlva a kis fruskából Bekecs Gé- zánét csinált. Könnyen meglehet, hogy Bekecs Gézáné is erre gondolt, miközben ette a rántott halat, melyet Bekecs Géza nem nagyon szálkásra jósolt, és miért is ne gondolhatott volna pont erre? Nyolc év nem olyan nagy idő. Amúgy ezalatt a nyolc év alatt nagyon is szépen előrehaladtak, már ami a társadalomba és az életbe való beilleszkedést jelenti. Szövetkezeti lakást vettek, Bekecs Géza kiszámolta már, hogy amire nyugdíjas lesz, csak tizennégy havi törleszteni való részlet marad. Aztán született két gyerekük is, azazhogy előbb volt a két gyerek, és csak utána a lakás, de ez mindegy, most már mindegy, akkor még nem volt az, de most már az is mindegy. Szóval sok mindenük lett ezalatt a nyolc év alatt, tévé is, bútor is . .. Órájuk nincs, de az minek? Meg lehet kérdezni bárkitől. Meg is kérdezték, mennyi az idő? Az ötödik embernek volt órája, megmondta. Sietniük kellett. Bekecs Gézánénak nem tudni mi járt a fejében, amikor a hárompercnyi hallal szöszmötölt, de épp akkor jelent meg egy részegféle, kopottszürke-kabá- tos, svájcisapkás, de kár végigsorolni, mi minden volt azon az emberen, akit Bekecs Géza is közeledni látott, mert a kabátját divatból is koptathatta, bár öreg volt hozzá, nem is öreg, középkorú, aztán a svájcisapkája lehet kedves családi ereklye vagy valam; más, úgyhogy a borotválatlan arcát felesleges is megemlíteni. — Menjarébbmenjarébb! — mondta Bekecs Géza Bekecs Gézánénak, de már későn szólt. Ott állt a részeg, igen részeg, nemcsak részegféle. Ott állt Bekecs Gézáné jobbjánál, egyik kezében a tálca, rajta a tányér, a másikkal meg hajolt lefelé, hogy a táskáját a földre tegye. Kezében a tálca izgett-mozgott, rajta a tányér csúszkált, ide-oda. A táska földet ért, a részeg pedig a fel- egyeneaedéssel bajlódott, ami részben a korában elfogyasztott ital, részben a kora miatt történt, mert a középkorú- ságtól mégiscsak odébb volt. Miután sikerült feltennie a tálcát a könyöklő lapjára, evésbe kezdett. Bekecs Gézáné meg befejezte. Fellépcsőztek. Bekecs Gézának pedig egyre csak az motoszkált a fejében, hogy a házásélet- ben, mint életformában semmi váratlan nem tud történni. Minden a maga megszokott ... Gondolataira valamelyik vidéki busz helyeslőn csikorgót! Tőle harminc centire. Nem is harmincra, csak huszonötre. A sofőr nevét sem tudja. Nem csoda, a stopposok nem szokták bemutatkozni a beszálláskor. A lány is idegen neki, pedig mellette ül, fejét a vállára hajtja. Behunyt szemmel adja magát az idegen haj tavaszillatának, és a Zsiguli rázkódásának. — Mindig ilyen bőbeszédű vagy? — kérdezi a lány. — Gondolkodom. Tudod, szoktam. Különben ... — Különben? — Nem hittem volna, hogy eljössz. — Miért? Azt mondtad, ha nem vagyok gyáva, vegyek ki szabit, és legyek a Szobornál. — Persze, mondtam, de alig ismerjük egymást. Együtt utazunk reggel a buszon, ennyi' az egész. Eleinte bámultalak, tetszett a hajad, a midiszoknyád... Később köszöngettünk is, kerestük egymást ... Ha nem voltál a buszon, hiányoztál. — Ezért nem hitted, hogy jövök? __ — Meg ezért — mutatja karikagyűrűjét a lány felé. — Engem nem zavar. — Akkor minden oké! — Hogy hívnak? — Zoltán. És téged? — Gyöngyi. — Szép név. A Zsiguli fékez. Zoltán mászik ki előbb a lány utána, illendően megköszönik a fuvart, szaladnak a ház felé. — Hát, ez a kéglink — dicsekszik Gyöngyi. — Igaz, nyáron klasszabb, mint novemberben, de azért megteszi. Zoltán a rádiót babrálja. Tekergeti az állomáskeresőt, jobbra, balra. A Kossuthon Beethoven kilencedikje kezdődik. Ez jó lesz, gondolja, erre még úgyKilencedik szimfónia sem szeretkeztem. Gyöngyi már az ágyon, minden nélkül Zoltán az ágy elé térdel, megcsókolja a lány köldökét. Fékcsikorgás, ajtócsapódás az udvar felől. — Ez a fater — ugrik fel Gyöngyi, és magára kapja a blúzát. — Valamelyik nőjét hozza megint, ha anyu tudná... Gyere az ágy alá, jobbat nem tudok. A rádió! Zoltán elnémítja Beethovent, és begyömöszöli magát az ágy alá. — Még szerencse, hogy parkettás, nem köves — súgja Gyöngyinek. — Ne izgulj, hamar végeznek. Mintha már a kocsiban nekivetkőztek volna — szalad át Zoltánon — olyan hamar ágynak dőlnek. Az ágy alá surranó hangoktól-szavaktól vízcseppek ülnek a homlokára... „Hogy kerül ide? Dolgoznia kellene. Reggel úgy ment, mintha ... ahogy én.” Tehetetlenül lesi a rugók játékát... „Hányadszor van itt? A főnöke lehet az a vénség? Drágááám? Még van pofája azt mondani annak a kéjencnek?” Lihegés szorul a rugók közé. Az asszony a csizmáját húzza, haja csaknem a földet veri. Zoltán elfordítja a fejét. Kinn felberreg a kocsi motorja. Még néhány perc, és kínos csend zuhan a házra. Zoltán előkászálódik, bekapcsolja a rádiót. „.. .zényelt: Herbert von Karajan.” Kikapcsolja. — Na, gyere! — kérleli Gyöngyi. — Nem. — Ugyan ne hülyülj! Hát nem azért jöttünk? Csakne mzavar, hogy megelőztek bennünket. Naaa, gyere mái** — Nem! — Miért? — A Beethovent se hallgathattuk végig ... Abbamaradt... Gyöngyi a ruhájába menekül. Keze remeg az idegességtől, alig tudja bekapcsolni a melltartóját. A vonat másfél óra múltva indul. Beülnek a presszóba. Gyöngyi cseresznyét kér kólával. Zoltán sört, zöld üveggel. — Miért ragaszkodsz a zöld üveghez? — Nem tudom. A vonaton kihajolva lesik a határt. Szürke köpönyeggel a hátán, indulásra kész az est. A mozdony maga alá gyűri a füstjét. — Eső lesz. — Eső? — Eső. Búcsúzáskor szemük szomorúan ölelkezik. Zoltán felesége meleg vacsorát tesz az asztalra. A hűtőből sört vesz elő, azt is az asztalra teszi. — Egyél! — kínálja főztjét fura kedvességgel. — Nem vagyok éhes. — De hát van sör is. Mindig szerettél volna vacsora után sört inni, miért nem kell? — Mert nem zöld az üveg mondja ingerülten. Aztán bekapcsolja a rádiót, és az állomáskeresőt tekergeti jobbra, balra. Jobbra, balra. Németh Endre: Táj (Linómetszet)
