Szolnok Megyei Néplap, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-29 / 25. szám

1978. január 29. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 A KÖZELMÚLTBAN HUNYT EL SZEMLÉR FERENC, A ROMÁNIÁI MAGYAR IRODA­LOM KIEMELKEDŐ EGYÉNISÉGE. A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT AZ ERDÉLYI HELIKON, A KORUNK, A NYUGAT, A VÁLASZ ÉS MÁS ERDÉLYI, MAGYARORSZÁGI LAPOK MUNKATÁRSA. - 1942-BEN BAUMGARTEN-, 1953-BAN ÁLLAMI DIJAT KAPOTT. AZ ÖTVENES ÉVEK KÖZEPÉTŐL A HATVANAS ÉVEK ELEJÉIG A ROMÁN ÍRÓSZÖVETSÉG TITKÁRA. SOKOLDALÚ MŰVÉSZ VOLT. HATALMAS ÉLETMŰVÉT MŰFAJI GAZDAGSÁG JELLEMZI: REGÉNYEK, SZÍNMŰVEK, VERSEK, TANULMÁNYKÖTETEK, MŰFORDÍTÁSOK. SZEMLÉR FERENC Minden mindent kimondtam ami mondható volt mindent szavakba foglaltam mi szó volt nyelvemen minden jó volt ami jó volt az új csak új és ami ó csak ó volt mi követhető volt kedvvel követtem mi kivethető volt mind kivetettem mi írható volt mind írásba tettem mi érthető volt mindent megértettem nem értettem meg ami érthetetlen nem sértettem meg ami sérthetetlen nem ártottam annak mi árthatatlan nem. láttam soha ami láthatatlan nem gyűrtem össze ami gyűrhetetlen nem tűrtem soha ami tűrhetetlen alig éltem így voltam élhetetlen emlékezetem mégis véghetetlen Pejo Javorov Száműzöttek Alkony-sugártól fényesedve, veres a tenger messzeség, pihen a hullám játszi kedve, csitítjd már a víz dühét. A hajó siklik egyre messzebb, vitorlaszárnyon szél viszi, távolodó ködökbe vesznek a háza partjai. Aligha üthet már az óra, mely egykor visszaútra hív, álom-világ nem vál valóra, sivataggá lesz mind a víz. De Vardar, Duna és Marica, a Balkán, Sztrandzsa és Pirin, égni fog, mint a hajnal pírja, mint emlékben a kín. Százados rabság rombolóit, nyomorult árulónk elád, Iuz-ver Borzong a bőröd, ősz van. Oly távol nyarunk, hogy mintegy félek már. Hajolj hozzám. Behunyt szemet hallgass. Tűrj, míg fehér kebledre lágy ujjbeggyel megvonom a vér láng-vonalát. És égj, habár borzonganáll — Tűz s vérvörös bennünk a vágy. Mert szép a nyár. De szebb az ősz. Atomkor Éltem. Féltem. fiúi tisztesség ha szólít, az ellenség lesz főbíród. Pedig harcoltunk volna drága hazánkért, bátran védve őt. E sorsra vágytunk mindhiába, szent oltárod előtt. A hajó száll, a dőlt vitorla mindegyre távolabb ragad, repül velünk. Szárnyát kibontva az éj árnyéka rátapad. Már csak derengve rajzolódhat amott a sötétkék egen dicső Athosz töprenkedö, vad kőóriása fenn. S mi utolszor tekintünk hátra a forró könnypatakon át, .drága határok fele tárva szemünk kihunyó sugarát. Béklyós kezünk még int a régi édenkertnek, mely elveszett.. . Szívünk vad Szülőföld, ég veled Fodor András fordítása Száz éve született Ady kortársa, Pejo Javorov, a bolgár költészet klasszikusa I SSL SÁMÁNOK M egy a birkák után a tarlón, nyögve, szu­szogva, kezé­ben bot. mö­götte a kutya. Vastag dere­kú, piros képű ember. Nehe­zen mozog, akár a juhai. Nadrágja fényes a faggyú­tól, sokszor maga elé veszi a jószágot, attól lesz ilyen. Csizmát nem hord, ba­kancsa orra széles, tömpe. Úgy lépked benne, mintha minden lépésénél arra vi­gyázna, hogy előre ne buk­jon. A szederinak közt még ne­hezebben halad, néha lehup­pan a búza érdes, száraz tar­lójára. Rakja, pakolja maga elé nehéz, ormótlan bakancs­ba bújtatott lábait. Ha rúgja magát a juh, utánamegy sántikálva, elfog­ja a kampóval. Megkeresi, hol ette be magát az állat bőre alá az atka. Ott körmé­vel keresztbe, hosszába meg­szaggatja a bőrt, utána k'reo- linnai dörzsöli be. A sánta állatok körmét bicskával nyesi, hogy gyó­gyuljon. Valamilyen ülőfoglalkozást gondolt neki az apja annak idején, de nem, csak ez kel­lett: a birka! Ment utána akkor is, amikor még kis­gyerek volt. Mint a gyík, kú­szott, ha kellett, de ott volt mindig a jószág nyomában. Amikor kijött a kórházból, választott magának az apja botjai kökül egyet, azzal sántikált. Ketten voltak testvérek. Ő a kisebb. Egymást szere­tő, jó testvérek még ma is — tanyaszomszédok. Nem múlik el nap, hogy szót ne váltsanak. Arra, hogy egymást sze­ressék, az apjuk tanította őket. Mindig azt mondta nekik, ha már árván nőttök fel, legalább testvérnek legyetek jók. Megfogadták az apjuk sza­vát. Úgy mentek erdőn, mezőn, patak mentén az apjuk után, mintha madzaggal kötötte volna őket magához. A delet a tölgyfa alatt töl­tötték, szerették azt a helyet, ők is, a birkák is. Embert ritkán láttak. Ha otthon este jött valaki a ta­nyára, ők be az ágy alá! Szorosan egymás mellé búj­va lihegtek. Az apjuk bottal se tudta őket kiverni onnan. Ha meg itt a mezőn át-át- jött valamelyik juhász, míg beszélgetett az apjukkal, addig ők bokorban, patak medrében rejtőzve lesték az idegent. Délben mindig összeáll ~ a juh a nagy tölgy árnyéká­ban. Az apjuk ilyenkor tesz- vesz a jószág körül... bics­kával lefarag egy kos pe­rec-szarvából, mert ha ép­pen belenőne a szemébe, meg is vakulna a jószág. Egyszer már megtörtént, hogy nőtt-nőtt egy bárány­nak a szarva, a juhász csak nézte, hova akar nőni, nem nyúlt hozzá, míg aztán a szarv kinyomta az állat egyik szemét. Ez ne járjon így. Most. hogy félkör alakú kis darabokat vág le a kos szarvából, odaadja a fiúk­nak. Egymás után adogatja a kezükbe az apró szaruda­rabokat. A nagyobbiknak eggyel több jut. Aztán sorra megfogja azt a juhot, ame­lyiknek sánta a lába. A juhász körmöl. Felszedte a nyáj valahol a sántaságot. Ki kell gyógyí­tani. Nem nagy munka az, csak babrás. Jól le kell szed­ni az állatok körmét, le egész az elevenig, hadd vé- rezzen, attól tisztul. A juh fúj kínjában, de a juhász nem sajnálja, így gyógyul meg a köröm. Különben le­rothadna egész a csontig. Ahol jó mélyig szedik a kör­möt, ott lesz igazán erős, ami újra nő. A kisebbik fiú messzebb ül, a nagyobbik kézben tart­ja a jószág lábát. Segít. Egy kötéllel odaköti a ju­hot a tölgyhöz. Meg se tud moccanni. Így esik kézre a juhásznak. A nagyobbik fiú szereti, ha körmölnek. Úgy nézi az apa minden mozdulatát, mintha valaki nagyon ráparancsolt volna. Ha az apja rábízná, már ő is tudna körmölni. Bicskája is van, jó éles. Körmölni tudni kell! Meg­ette a fene, ha sajnálja az ember. Nem szükséges hoz­zá csak jó erős marok, éles kés meg száraz idő. Ha esik, az nagy baj, de így, ha sód­nak, latyaknak nyoma sincs, egy-két hét alatt elhagyja a nyáj a sántaságot. A birkák fájós lábát a hó­na alá fogja a juhász, a fiú is fogja, de még nem vág­hat ... pedig tudná is vág­ni ... meg szeretné is. Nagy a meleg, sokáig együtt a juh. A juhász átmegy a szom­szédhoz. Itt lesz, mire moz­dul a jószág. Addig a két fiú eljátszik. Előbb siklókígyót fognak a patakban. Derekára ráköt­nek egy zsineget, úgy húzzák a tölgy alá. Idejére mindig visszajön. A nagyobbik fiú oda­akasztja kötéllel a kicsit a tölgyhöz. Amaz béget, viháncol. — Tudod, hogy apám se szereti a juhot, ha ugrik...! Akkor ő nem mozdul, megvárja türelmesen, hadd kösse>a testvére oda jól, erő­sen a tölgyhöz, ahogy az apja szokta a juhot. Először a derekát, utána a kezét köti meg ... Aztán leszorítja egyik lábát a fához, a másikat óvatosan a hóna alá fogja. — Most megkörmöllek — mondja komolyan. — Körmölj, de ne fájjon! — feleli a kicsi. Keresi a bicskáját. Elő­ször ráüt a zsebére, ahogy az apja szokta, hogy ott van-é a szerszám? Bólint magának, hogy ott van. Előveszi. Értő szemmel megnézi, vizsgálja. Szere­ti ezt a bicskát. Kinyitja a foga hegyével. A penge mindkét oldalát megtörli elöl az ingében. Éles a kés, olyan élesre tud­ja már köszörülni, mint az apja. Egyik kezében a szer­szám, másikban a kicsi fiú lába. Nézi a kést, nézi a lábat is. Nézi hosszan, türelmesen, összehúzott szemmel. Forgat­ja, vizsgálja, jobbról, balról tekinti, honnan kezdje. — Akkor körmöllek — mondja. — Meg kéne körmölni — mondja a kisebbik. — Lehetne, de ennek nincs körme. A nagyapjuk télen mesél­te, hogy van annak, csak be­húzva tartja. Száz lába van, mennyi köröm lehet azon! Ha füstre akasztják, kidug­ja mindet. Hiába akasztották a füst­re, nem dugta ki! Utána megnyúzzák. Ami­kor lehúzzák a bőrét, még akkor is mozog. Aztán levi­szik a patakra a tetemét, majd külön a bőrét, ráte­szik a vízre, és nézik, hogy viszi lefelé az ár. Az apjuk még akkor sem jön. Új játékba kezdenek. Olyan játékot, mint az előbb, nem is nagyon sze­retnek játszani. Az számuk­ra a legkedvesebb, ha egyi­kőjük a juhász, a másik a juh. Majd mindig a nagyobbik fiú, a juhász, a kicsi a bir­ka. — Legyek juhász, te meg juh? — Legyünk — egyezik be­le a kicsi. Visszamennek a tölgy alá. A nagyobbik felveszi a botot, a kisebb engedelme­sen négykézláb áll. Nyaká­ba csengőt tesz, ugrabug­rál. A másik utánalép, el­kapja a lábát a kampóval. Játszanak, mindkettőjüknek tetszik a játék. Egyik a juhász, másik a juh. így játszanak sokáig. Tartja magát • a déli nap melege... A jószág még nem mozdul, rá se kell néz­ni, de mire elindulna, itt lesz az apjuk. D éltől már olyan ha­mar van este. Még végigmen­nek a nagy tábla tar­lón kétszer vagy három­szor. akkorára megvasta­godik a birkák dereka. Ha a nap elér a nagy tölgyfa koronájáig. onnan már egy kézmozdulattal lehúz­za kampójával a juhász- szomszédjuk. akihez az apjuk delente mindig át- átíátogat. Azért megy hozzá, hogy megbeszéljék ezt a dolgot. A kicsi hallgat, szipog, nem mozdul. — Akkor én megkörmöl­lek! — mondja megint. jra vizsgálja a lábat, fél ■' I szemét be­I I hunyja, úgy néz végig a kés éles pen­géjén. Arca elszánt, bátor. Tiszta fekete szemében kérlelhetetlen el­szántság és segítő jóság. — Hadd legyen jó erős körmöd! — Fáj! — nyüszít a kicsi. — Nem baj, hadd fájjon, akkor lesz jó erős! A kicsi ordít, rúgna, hem­peregne, moccani se tud. — Nem kell azt sajnálni! — ezt csak úgy magának mondja, hátra se néz a má­sikra. Nem vág össze-vissza, mindig megnézi, hova tegye a bicskája pengéjét. . \ Arra gondol, így ordítozna a birka is, amikor az apja körmöLi, de a birka nem or­dít, mert nem tud. Először a kicsi egyik lábát körmöli, utána a másikat. — Olyan ez, — jut eszébe —, mintha juh lenne. Előbb ficánkol, csapkod, utána megnyugszik. Ahogy befejezi, megtörli a bicskáját. De a kicsi fiú nem tesz úgy, mint a juhok szoktak, mert azok, akárhogy meg­szedi az apja a körmüket, ha elengedi, elszaladnak. Tipeg- nek-topognak elébb, aztán ha három lábon is, de utá­na mennek a nyájnak. A kicsi meg se moccan. Nem fájhatott neki any- nyira mégsem, ha közben el­aludt. Szokott délután. Qrnár nem! Az apjuk mindig mond­ja, ketten egyszerre sose alud­janak: A kicsinek mondhat­ja. .. de ő a nagyobbik, ő mégis jobban fogadja a szót. Ahogy megjön a juhász, a kicsi még mindig ott van a fa alatt. Lábánál piros tó­csában a fű. — Körmöltem — mondja a nagyobbik, és szorongással néz az apjára, szeme fekete bogárját ide-oda hordozza. Tekintete hűséges, vigyázó, le nem veszi az apja arcá­ról. Várja, vajon mit mond, ha meglátja, jól van-é? összeállította: őri Zoltánná

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents