Szolnok Megyei Néplap, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-29 / 25. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. január 29. ¥ „Hiszen jó volt magamban, / Magamért és magammal élni, / De ezt a boldogsáBEÉRETT á HÓD A mikor a téli fagyban a nád lehullajtja levelét, a nagyiváni emberek aratásra készülődnek. Az alvég utolsó házain túl a kubik gödrökben háromméteres karcsú erdőt hajtogat a szél, a nádrengeteget azonban ben- tebb a puszta szívében vágják a gépek. A Hortobágyi Nemzeti Park területén levő közel négyszáz hektár nádasból több mint négymillió forintot arat le az idén a tiszaörs-nagyivóni Petőfi Tsz. Ilyen rendet vág a kézi kasza... és ilyet a dán gyártmányú nádvágó gép A nádat gondosan osztályozzák, és kévébe kötik A válogatott szálakból gépi és kézi szövésű fagyvédő nádpallókat készítenek, nagyrészt nyugati exportra T. Katona László képriportja Az idén először munkába állított új gép nyolcvan centiméteres vízben is tud dolgozni Kezelője, Dózsa Imre got Olyan jó volna fölcserélni. Valami furcsa kékkel, / Egy ősi s csak holnap jött mával, / Valami kidacolt nagy, / Kínra-hajló romantikával. / Öh, vágyni hogy szeretnék, / De nem vággyal, aki csak percnyi, / De vággyal, amellyel / örökig ki lehet telelni . . . (Ady: Vágyni hogy szeretnék) ÁBRÁNDOK NÉLKÜL Nagyokat zökken a vicinális az álmosító téli délutánon. Az alsó föld, az egyhangú táj nyomasztó, lehangoló gondolatokat ébreszt. Szürke az ég, a föld, és szürkék a didergő utasok. Különösen színtelen az a két negyven körüli nő, aki monoton hangon, kiapadhatatlanul beszél. Pedagógusok. A járási székhelyre igyekeznek továbbképzésre. Valamikor évfolyamtársak voltak. Előbb szakmai, nevelési témákról folyik a szó, majd —- nem túl hízelgőén — tantestületük tagjairól. Ki ilyen, ki olyan, ki kivel, kivel nem mit csinál, mit nem csinál... Nem túl illendő, de félfüllel rájuk figyelek. Jó idő múltán szurkolni kezdek: mondjanak már valakiről csak egy parányi jót is! A szőkére festettnek vagy a piros blúzosnak csak akad a környezetében olyan valaki, aki rokonszenves, aki jó kolléga, akivel el lehet tölteni — beszélgetéssel, kézi- munkázással, tévénézéssel — egy-egy hosszú téli estét is. De ilyet nem említenek. Inkább — kifáradva mások „értékelésében” — újra emlékeikbe mélyednek. — Emlékszel a kollégiumi estékre? Négyen is kucorogtunk egy ágyban! Mekkora világmegváltó terveink voltak?! Éjfélkor Móni néni alig tudott rendet teremteni. — Te mindig tanyai iskoláról ábrándoztál, kertről, virágokról, egy magas, barna, nyugodt férjről, három gyerekről... — Te pedig naponta írtál a gyógyszerésznek, mindennap három évig... és mire hazamentéi, jegyben járt az ügyvéd lányával. — Régen volt, igaz se volt. Tényleg, te sem mentél férjhez álmaid lovagjához ... — Máshoz sem. De kihez is mehettem volna? Évek óta nap mint nap egy útvonalon járok: lakás — iskola — bolt. Háromszáz méter. Beleőrülök ebbe a háromszáz méterbe. Ha nem nézek oda, akkor is tudom, hogy az öreg örzse néni árgus szemekkel figyel, hogy a téesz kocsisa itatja a lovat, hogy újból késett a reggeli kenyér, és a boltos mérgesen kivágja az ajtót. — Nappal könnyebb. Ott az iskola, a gyerekek, délután a szakkörök, a napközi. De az este... és a vasárnap- pok szörnyűek. Néhányszor hívtak a családos kartársak esti traccsolásra, de ők előbb megunták, mint én. Éreztem, és többet nem mentem. Rámfogták, hogy besavanyodott vénlány vagyok, úgy is kezelnek. — Hol hibáztuk él? R. község sáros utait járva a két úti társra gondolok: ők is hasonló környezetben élik egyhangú életüket. Tanítanak, dolgozatokat javítanak, bevásárolnak, hazamennek, összeütik a kis lábosba az egyszemélyes vacsorát, vagy a papírból megeszik a tíz deka felvágottat. S utána? Kulcsra zárják a kaput. Szigetlakokká varázsolták őket a múló évek, a monoton, a vágy és ábránd nélküli napok. Valóban így van? A falvak, a kisközségek értelmiségének — tanítók, tanárok, óvónők, agrárszakemberek, orvosok, gyógyszerészek, főiskolát és egyetemet végzett emberek — többsége ennyire társtalan? Nem tudnak, vagy nem akarnak tartalmas emberi kapcsolatot teremteni, házastársat találni? Nem egészen és nem mindenütt lehet így, példa rá, hogy egyre több helyen aktívan bekapcsolódnak a Hazafias Népfront, a Vöröskereszt, a tanács és egyéb szervek, mozgalmak munkájába, előadók, szervezők, klubvezetők, a szó teljes értelmében vett szellemi irányítók. Ezáltal közéleti emberek, társas lények. Ám — és ez is tény — a házassági apróhirdetések zömét mégis vidéki értelmiségiek, főként pedagógusok adják föl. Magányos, társtalan, vidéken élő értelmiségi nőket keresek. A munkahelyi vezető így fogad: — Jó helyen jár. Vannak vénlányaink ... — cinkos mosollyal az ajtó felé int. Neki „joga van” a -né viselésére. C. közel jár a negyedik X-hez. Nyugodt haílkszávú nő, nagy kék szemei kiegyensúlyozott életről tanúskodnak. Társ nélkül él, de nem társtalanul. Szívesen beszél érzéseiről, egy kikötése van, ne írjam meg a nevét és a foglalkozását. — Bár egyedül élek; de szerintem gazdagabban, mint egy átlagos házasságban. Én indítékot, edzettséget és ragaszkodást otthonról, egy nyírségi kisfaluból hoztam. Nyolcán voltunk testvérek, hihetetlen szegénységben éltünk. Anyám és apám a példaképeim, tudom, a testvéreimnek is. Annyi szeretetet, simogatást kaptunk és adtunk, hogy egy életre meghatározta mindannyiunk sorsát. Nagyon szeretjük egymást. — Nem bánt a magány. Kellemes barátaim vannak — főként családok — akikkel mindenről beszélgethetek. Sok-sok társadalmi elfoglaltságom van, a Hazafias Népfront helyi nőbizottságának a titkára vagyok, szakköröket vezetek, szervezem a téli esték hallgatóságát, most egy újabb, kézimunkaszakkört alakítunk. Elmegyek minden jelentősebb rendezvényre, és többnyire jól is érzem magam. Ügy hiszem, szeretnek az emberek. — Vágyaim? Voltak és vannak. Sok örömet ad a foglalkozásom. De elmegyek. Nem tudnám megmagyarázni, miért. Talán ... közelebb kerülök a testvéreimhez, az az igazság, ők akarják, hogy menjek. — Ha engem megkérne egy munkás? Nem, nem mennék hozzá, a falu sem helyeselné. Tudja, itt még vannak törvények, amihez nekünk kell igazodni. Sokat számít a tekintély ... — Igen, voltak kérőim. Az egyiknek azért mondtam, nemet, mert itt kellett volna hagynom Magyarországot, a szüléimét. A másiknak azért adtam kosarat, mert a foglalkozásomba került volna a házasság: maszek volt azt akarta, társuljak a műhelyébe. Ennek ellenére elégedett vagyok az életemmel. Én az értékei — és nem a családi állapota, vagy a baráti köre — szerint mérem az embereket. A falon bekeretezett Csontváry reprodukció, a Magányos cédrus. A gondolatokat, érzéseket keltő, megragadó alkotást nézem, amikor L. betoppan. Bevallom, egy hervadó, zavart nőt vártam (a kép hatására talán), ám L. csinos, nagyon szép arcú, eleven és határozott. Koránál jóval fiatalabbnak látszik. Minden kertelés nélkül mondja, hogy igen, társtalan minden értelemben. — Én magam vagyok az oka. Amikor megkaptam a diplomát, azt hittem, előttem áll a világ. Voltak ismerőseim — fiúk is —, akikkel inkább csak „haverkodtunk” — szóval nem vettem komolyan senkit. Jártunk a közeli városba szórakozni, színházba, moziba mindig csoportosan mentünk. Akkor még nyüzsgő volt a KÍSZ- élet is. Aztán elmaradtak a fiúk, a kolléganőim is férjhez mentek, vagy — megunva a falusi életet — to- vábbállltak az első adandó alkalommal. Én meg maradtam. — Épp a napokban gondoltam rá, miért ne mehetnék egyedül is moziba, színházba? Nem vár itthon senki, a kis szolgálati komfort nélküli szobácskám jelenti ezután a magánéletet? Nem szabad ennyire eltunyulni, a világtól elzárkózni. — Ha megkérne egy szakmunkás, hozzámennék, persze ha az emberi tulajdonságai is kedvemre valók. — Rossz véleménnyel vagyok a házassági apróhirdetésről. A húgom — tudtom nélkül — „meghirdetett!”, majd meglepetésként adott egy levelet. Rokonszenvesnek tűnt az írója, válaszoltam. Ismeretlenül, de mégis legbelsőbb magánéletemből kiadtam egy részt. Válaszra sem méltatott. — Hazamegyek a szülőfalumba, ez az elhatározásom. Szüleimmel akarok élni, akik néha szidnak, de szeretnek, vigyáznak rám, még ha harmincéves is vagyok. A párttikár véleménye szerint R.-ben megtört a jég: egyre-másra mennek férjhez pedagógusnők munkásokhoz. Nem törődnek a falu véleményével, a megszólással, mert ilyen is van: „Ez is tanulhatott azért, hogy megelégedjen egy szerelővel...” Házasságkötés után aztán a férjek tanulnak, van olyan is, aki eljutott a doktorátusig. Kapásból négy munkástanár házasságot említett, valamennyi harmonikus, jól sikerült. Pedig nem is volt olyan könnyű ezeknek a fiataloknak a közös élet kezdete. Az egyik esetben a tanítónő szülei nem akartak belenyugodni: „Ezért taníttattunk?! Hány mérnök, orvos szaladgál pár nélkül, ők valók hozzád ...” De a szakmunkás fiú családja sem fogadta jó szívvel a hírt: „Kell nekünk egy kisasszony, majd meglátod, nem lesz tőle nyugtod, más az ő igénye, mint a miénk .. Nem törvényszerű, hogy egy mérnöknő, egy pedagógusnő csak orvossal vagy mérnökkel élhet boldog kiegyensúlyozott házasságban. A mai, vidéken letelepedett fiatalok többsége már tudja és megértette, hogy a családi harmónia fokmérője nem a diploma. A mezőgazdaságban — az élet minden területén — egyre több magas képzettségű szakmunkás dolgozik. Műveltségük, szaktudásuk értékes, s ha emberi tulajdonságaik is megfelelőek, méltó társaik a diplomás lányoknak. Persze, ehhez meg kell vívni a fiataloknak a maguk harcát: a családdal, a környezettel, a közvéleménynyel ... és nem utolsósorban — önmagukkal. T. Szűcs Etelka
