Szolnok Megyei Néplap, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-22 / 19. szám
1978. január 22. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Rozgonyi Iván: A szökevény Elnyújtóztam és ugortam onnan ahol fogoly voltam szökni másképp nem lehet szabad lettem és szaladtam boldog vagyok új szavakban levegő és lehelet. Barlang szívem mélyén éltem a szívemtől én is féltem rossz volt mind ki velem élt megöleltem szép testeket bánatomnak szép teste lett senki semmit nem remélt. Most kilépek esti szélbe görbe ajka mintha élne vitorlát fúj hátamon gonosz kedvesem mögöttem lépteimmel hátralöktem csillagé a bánatom. örülnek a tág örömnek nyúlánk szellők Velem jönnek messzi dombhoz érkezünk dombos utcán földön égen fény cseppen a fák tövében benne mosdik a kezünk. Látom fent a magos holdat maga körül esőt forgat ez azonban szétoszol bánatom az éjszakában felhő lett a homlokában nem is felhő már mosoly. Rozgonyi Iván: Könnyű járásért c. kötetéből. 1977. Szépirodalmi Kiadó. Nyilasy Balázs : Mesterségek * Fény-úrfiakra szabtam: voltam szabó a Napban; sugár gyötörte tűzzel ujjam, ha tűbe fűztem. Ezüst pontyot pucoltam: voltam szakács a Holdban; bámultam, mint a télbe, a tálba-hóesésbe. Titráltam, kalcináltam: voltam vegyész a kádban; oly kék Dunát csináltam, mindég horgászni jártam. Nyilasy Balázs: A fiatalember mindennapjai című kötetéből. Bp. 1977. Kozmosz. Mihail Bulgakov 1891—1940 A szovjet irodalom első nemzedékének, ún. „argnykorának" életében mellőzött írója. „Újrafelfedezése az elmúlt évek egyik legnagyobb eseménye, nemcsak a szovjet kultúrában, hanem a világirodalom és a világszínpad méreteiben is.” (Elbert János) Kievi értelmiségi családból származott. Itt járt gimnáziumba Pausztovszkijjal együtt, pályatársa szerint már ekkor „csodálatos képzelőerő, rögtönző képesség jellemezte." Orvosnak indult. A polgár- háborút zaklatott, többször gazdát cserélt szülővárosában élte át. 1921-ben Moszkvába költözött, pár évig újságíró volt. Groteszk, szatirikus írásait ugyanaz a Gu- dok c. lap közölte, amelybe Katajev, Ilf, Petrov és Babel is dolgoztak. Első regénye „A fehér gárda" 1925-ben jelent meg. Színpadi változatát, a „Turbinák végnapjai"-t a moszkvai Művész Színház mutatta be nagy sikerrel; 15 év alatt 987 előadást ért meg. Ugyanakkor elindítója lett a szerzőt ért súlyos támadásoknak, akit a fehérek védekezésével vádoltak. A zaklatások miatt elkeseredett író levelet írt a szovjet kormányhoz, kérte, hogy a Művész Színházban dolgozhasson. Másfél évtizeden ót a színház segédrendezője és dramaturgja volt. Műveit csaknem kizárólagosan a groteszk valóságlátás jellemzi, mely Gogolhoz, a kortárs világirodalomban pedig Kafka, Hasek, Krleza szemléletéhez közelíti. Ezt az irányzatot koronázza meg legnagyobb műve „A mester és Margarita" c. regény, mely a hatvanas években került elő az író hagyatékából, nevét egy csapásra ismertté téve az egész világon. Ma már mindenütt játsszák, olvassák. Darabjaiból kettőt filmen is láthattunk, „Menekülés” és „Halló, itt Iván cár" címen. A fehér gárda hangvétele eltér Bulgakov többi művétől. „Szabályos", realista alkotás groteszk elemek nélkül. Egy családregény keretében a forradalom és polgárháború viharos eseményeit idézi fel. Hősei, a Turbin testvérek meggyőződéses monarchisták. Rokonszenves, becsületes emberek, akik komolyan hisznek eszményeikben, a humánum, a béke Oroszországában. Olyan értékeket képviselnek, amelyeket az író szeretett volna az új rendbe is átmenteni. Turbináknak a regény végére fel kellett ébredni illúzióikból. A történet „negatív felismeréssel végződik: a csőd, a magány, kétségbeesés rajzóval" (E. Fehér Pál). Az író csak sejteti olvasóival, hogy az új forradalmi Oroszországnak és Turbinéknak vég'ül meg kell találniuk egymást. A regény a Kell a jó könyv olvasópályázat választható műve. R. I. A fehér gárda Részlet N ey-Tours visszaállította a kart megrázta öklét az ég felé, és szeme fellángolt: — Gyehekeket! Gyeh ekeket! — kiáltotta. — Töhzsi bitangok!. . . Odafordult Nyikolájhoz, és ráüvöltött, s hangja simogató lovassági. kürtnek tűnt a fiú számára: — Menekülj, te buta kölyök! Nem hallod? Menekülj! Hátranézett, és meggyőződött róla, hogy a junkerek már mind eltűntek, majd előrevetette tekintetét az elágazásból nyíló s a Breszt-Li- tovszk utcával párhuzamos utca távolába, és fájdalmas dühvei felkiáltott: — Hej, kutyatehemtette! Nyikolka szintén odafordult, s látta, hogy messze, még igen messze, a Kadetsz- kaja utcán, a kietlen hólepte bulvár felől sötét sorok közelednek. majd a földre borulnak. S a»Fonarnaja utca sarkán, közvetlenül Ney- Tours és Nyikolka feje fölött e tábla: Berta Jakovlevna Fogorvos Princ Metall — nagyot csattant, és valahol a kapun túl ablaküveg csörömpölt. Nyikolka vakolattörmeléket pillantott meg a járdán. Táncolt, ugrabugrált ... Nyikolka kérdően nézett Ney-Tours ezredesre, tudni szerette volna, mire vélje e távoli sorokat és a vakolatot. De Ney-Tours furcsán reagált a történtekre. Fél lábbal felugrott, a másikkal pedig lendületes kört írt le, mintha valcerezne, és a helyzethez csöppet sem illő bál; mosoly jelent meg arcán. Majd egyszerre ott feküdt Nyikolka lábainál. Nyikolka agyát fekete köd lepte el, leguggolt, és önmaga számára is váratlanul, száraz, könnytelen zokogás szakadt ki melléből, rángatni kezdte az ezredes vállát, s megpróbálta felemelni. Ekkor vette észre, hogy Ney-Tours bal kabátujjából patakzik a vér. s szeme az égre meredt. — Ezredes úr, ezredes ... — A1. . . tiszt — szólalt meg Ney-Tours, miközben szájából vér csurrant végig az álián, s hangja cseppen- ként hagyta el, szavanként halkulva — hagyja a hősködést . . . meghalok . . . Ma- laja Phovalnaja ... Többet nem volt hajlandó elárulni. Alsó állkapcsa rángatózni kezdett. Pontosan hármat rándult, görcsösen, mintha Ney fulladozott volna, majd abbahagyta és az ezredes olyan nehéz lett. mint egy nagy liszteszsák. „Hát iyen a halál? — gondolta Nyikolka. — Lehetetlen. Hisz az'előbb még élt. Harc közben, ezek szerint. I hincs semmi borzasztó. Tudj isten, engem miért nem találnak el...” Fog... ... orvos — döbbent remegve másodszor is feje fölött, és valahol megint üveg csörömpölt. „Hátha csak elájult?” — gondolta naivul, zavartalanul Nyikolka, és fel akarta húzni az ezredest. De nem volt ereje, hogy felemelje. „Félek?” — kérdezte gondolatban Nyikolka, és érezte, hogy pokolian fél. „Mitől? Mitől?” — firtatta Nyikolka, és nyomban rádöbbent, hogy a fájdalomtól és a magánytól fél, hogy ha most talpon lenne Ney-Tours ezredes, csöppet se félne... De Ney- Tours ezredes teljesen mozdulatlan volt, nem adott többé semmiféle parancsot, nem törődött sem azzal, hogy ka- bátujja mellett már egész terjedelmes tócsa piroslik, sem azzal, hogy a ház kiszö- gelléseiről letöredezett és porlott a vakolat, mintha megbolondult volna. Nyikol- kát attól fogta el a félelem, hogy egyes-egyedül van. S ez az egyedülvalóság kergette el az útkereszteződéstől. Hason csúszott, váltott kézzel vonszolva magát előre, illetve jobb kezének csak a könyökével, mert Ney-Tours koltját szorongatta a markában. A saroktól két lépésre fogta el az igazi félelem. Jaj, mindjárt eltalálják a lábát, s akkor nem kúszhat tovább, rárontanak a petlju- risták. és karddal lekaszabolják. Szörnyű lehet, mikor az ember fekszik, és kaszabolják ... Tüzelni fogok, ha meg van töltve a költ... Már csak másfél lépés... oda ... oda ... no még egy kicsit... és Nyikolka ott volt a Fonarnaja utca házfala mögött. „Bámulatos, tisztára bámulatos, hogy nem találtak el. Kész csoda. Ez már isteni csoda — gondolta Nyikolka. feltápászkodva. — Hát ilyen a csoda. Most saját szememmel láttam. Csoda ... A párizsi Notre-Dame. Victor Hugo. Mit csinálhat most Je- lena? Hát Alekszej? Minden világos ... ha le kell tépni a váll-lapot ez azt jelenti, hogy itt az összeomlás.” Nyakig havasan felugrott, a koltot köpenyzsebébe dugta, és nekiiramodott a kis .utcának. — Jön Petljura!. . Petlju- ra!. . . Minél tovább futott Nyikolka a menekvést jelentő Podol felé, ahová Ney-Tours irányította a junkereket, annál több ember száguldott. rohant, sietett az utcákon, de a riadalom errefelé már kis- sebb volt, és nem mindenki futott egyfelé Nyikolkával, hanem egyesek az ellenkező irányba igyekeztek. Közvetlenül a Podolra vivő lejtőnél,* egy szürke kőépület kapuján diadalmasan lépett ki egy szürke köpenyes ka- detgyerek, fehér vállapján arany V betű díszelgett. A kis kadétnak turcsi orra volt, szeme fürgén járt ide-oda, hátán nagy puska lógott a vállára akasztott szíjon. Az arra haladó járókelők rémülten nézték a fegyveres kadetot, és gyorsan siettek tovább a közeléből. A kadét megállt a járdán, a felsővárosból hallatszó lövöldözés felé fülelt fontoskodó, figyelő arccal, szipákolt, s indult volna valamerre. Nyikolka hirtelen irányt változtatott, keresztülvágott a járdán, a kadét mellére tette kezét, és suttogva így szólt: — Dobja el a puskát, és azonnal rejtőzzön el. A kis kadét összerezzent, megszeppent, de aztán fenyegetően kapott a puska után. Nyikolka azonban régi, kipróbált módszerrel tolta, tolta a mellkasára tenyerelve, beszorította a kapualjba, és ott, a két ajtó között, igyekezett lelkére beszélni: Feledy Gyula rajza — Figyelmeztetem, rejtőzzön el. Én junker vagyok. Bekövetkezett az összeomlás. Petljura bevette a Várost. — Hogyhogy bevette? — kérdezte a kadét, s eltátotta száját, látni lehetett, hogy bal oldalt egy foga hiányzik. — Úgy, ahogy mondom — felelte Nyikolka, s a felsőváros felé intve, hozzátette: — Hallja? Ott már Petljura lovasai vannak az utcákoh. Én is alig tudtam megmenekülni. Fusson haza, rejtse el a puskát, és mindenkit figyelmeztessen. A kadét paffá vált, és Nyikolka úgy hagyta oft a kapualjban. nem ért rá vele tovább diskurálni. ha egyszer ilyen nehéz felfogású. Podolon már nem volt akkora a pánik, de lótásfutás, az volt, rpéghozzá elég nagy. A járókelők megszaporázták lépteiket, gyakran felszegték fejüket és füleltek, s a feljárókhoz, kapukba ki-kifu- tottak a szakácsnők, szürke nagy kendőt kapva magukra hamarjában. A felsővárosból szakadatlanul hallatszott a géppuskapattogás. Ám december tizennegyedikén, ezen az alkonyórán már sehonnan nem lehetett ágyúszót hallani, se közel, se távöl. Nyikolkának hosszú volt az útja. Mire átvágott Podolon, az esti szürkület teljesen beburkolta a fagyos utcákat — a lázas sietséget, riadalmat enyhítette a lámpák pászmáiban szállongó puha, nagy pelyhű hó. Ritkás hálóján túl fények derengtek, a boltocskák, és üzletek vidáman világítottak, de nem mindegyik: némelyikben már kihunyt a fény. És egyre-egyre több hunyta le a szemét. Amikor Nyikolka az utcájukhoz, a meredek Aleksze- jev parthoz ért, és elindult rajta felfelé, a 7-es számú ház kapujánál a következő kép tárult elé: két lurkó, szürke kötött szvetterben és sapkában épp akkor ereszkedett le szánkóval a lejtőn. Az egyik kicsi volt, s gömbölyű, mint a duda, fülig havasan ült a földön, és kacagott. A másik, az idősebb, vékonydongájú, komoly legényke, a kötél csomóját bogozta. A kapuban suhanc ácsorgott bundában, s az orrát vájta. Lövések hallatszottak. Amott fenn dörrentek, a legkülönbözőbb helyeken. —• Vaszka Vaszka, úgy megütöttem az aldimat az oszlopban! — kiabált a pici. „Szánkóznak, mintha mi sem lenne” — gondolta ámulva Nyikolka, s jámbor hangon megkérdezte a su- hanctól: — Mondja már, mi ez a lövöldözés odafenn? A suhanc kivette ujját az orra lyukából, gondolkozott, s dünnyögve felelte: — A piszok tiszteket lövik a mieink. Nyikolka sandán ránézett, és gépiesen megragadta zsebében a költ markolatát. A nagyobb lurkó zordul közbeszólt : — Nyírják a tiszteket. Úgy kell nekik. Nyolcs/uzan voltak az egész Városban, és hogy . megjátszott': magukat! Most bejött Petljura, neki aztán annyi katonája van, mint égen . a csillag. árkon fordult,. s húzta maga után a szánkót. A veranda és az ebédlő közötti krémszínű függöny félrelebbent. Az óra . tikiak .. . — Alekszej megjött? — kérdezte Nyik -lenától. — Nem fele na. és sírva fakadt. összeállította: i riikó
