Szolnok Megyei Néplap, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-22 / 19. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. január 22. Gábor Andor : Kalandok egy forinttal Baktatok az éjszakában, szomorúan, az orrom után. Egy autó nagyot töffen az úton, erre felkapom a fejemet, és négy lépésre magam élőit egy embert veszek észre. Valamikor jó sora volt, aztán nem volt jó sora, az? tán elzüllött, rongyos lett, apró csalásokat követett el, talán lopott .is. Nem tudom, nem emlékszem rá, nem szívesen jegyzem meg ezeket az adatokat. Évenként egyszer-kétszer találkozom vele, olyankor megszólít, valami hosszú történetet ad elő, ami sohasem igaz, de ami, nagyon helyesen, azzal végződik, hogy valamely kis pénzösszegre volna szüksége. Én mindig készen tartom a forintot, és szeretném megmondani, hogy a történetet ne mondja el, nem azért, mert úgysem igaz, hanem mert a forintot úgyis átadom, tehát — voltaképpen — ingyen hazudott, és ingyen alázta meg magát, amire nincs szükség, hiszen a lényeg az, hogy neki kell a forint: az igazán igaz. De ha szólnék neki, akkor megsérteném vele, mert úgy tűnnék fel; mintha nem érdeklődném a sorsa iránt, s a lecsúszott emberek csak másodsorban akarnak segítséget, elsősorban azt akarják, hogy érdeklődjünk a sorsuk iránt. Milyen bolondság! De valószínűleg az emberi természetben gyökerező. Most is nyúlok már a zsebembe, hogy kivegyem a forintot, s abban a pillanatban kiveri a tűz az arcomat, és elkezdem rosszul érezni magamat. Nincs nálam forint, nincs nálam egyetlen krajcár sem, a pénzemet otthon felejtettem az asztalomon. Az én emberem, noha előttem megy, észrevesz már, és látom, hogy lassítja a lépését, hogy én utolérjem, és ő megszólíthasson. Halk lépéssel maradok el tőle, és átmegyek az utca másik oldalára, mert világos, hogy most nem szabad találkoznom vele. ö elmondaná azt a históriát, és én azt felelném ró, hogy kérem, megbocsásson, nincs nálam pénz. Elhiheti-e? Nem. Mert húsz eset közül tizenkilencben ezt felelik neki a többi emberek, éspedig olyankor, amikor van náluk pénz. Ezt a feleletet hát ő már ismeri, és tudja, hogy csak kibúvó. Igen, igen, átmegyek a másik oldalra, de ahogy aggódva visszanézek: látom, hogy ő is átjött, vagyis okvetlen meg akarja szerezni a forintját. Biztosan nagyon kell neki. De ha nincs nálam! Befordulok a Körút egy egészen sötét mellékutcájába, és mikor ott az első sarkot elérem, még egyszer befordulok, és elkezdek szaladni, ahogy csak tudok. Zihálva futok, nehézkesen, elszoktam mór a futástól, de muszáj futnom. Miért? Nehogy ő meglássa, hogy futok. Vagyis, mire ő árrá a sarokra ér, én már eltűnjek az utcából. Ha látja, hogy futok, akkor nagyon-nagyon megbántom vele, hiszen az, hogy a másik oldalra átmentem, hogy befordultam a kisutcába: lehet véletlen is. De hogy futok, felnőtt ember, éjszaka, az utcán futok, ez már nem véletlen : biztos, hogy őelőle futok... A fordulók következtében újra kint vagyok a Körúton, a szívem kalapál, a halántékom lüktet, a szemem zölden kanikázik. Hátha mégis látta, hogy futok; akkor nagyon el- szégyellte magát. És nem kíméltem meg a rossz érzéstől, amitől pedig meg akartam kímélni, hisz ha találkozom vele, és megmondom, hogy nincs nálam pénz, s ő nem hiszi el, akkor ugyanazt érzi, amit most érez, amikor látja, hogy szököm előle. És ezt az egészet nem lehet neki elmagyarázni, mert túl szavakon és érzéseken: neki kell a forint és én nem adom a forintot. Tehát neki van igaza. Nekem kötelességem a forintot magamnál hordani, nem magam miatt, nekem nincs szükségem rá, mert van forintom de őmiatta, neki kell, mert neki nincs. Jogom van a magam forintját otthon felejteni, de nincs jogom az övét. Milyen komplikált dolog ez, és milyen nagyon szomorú! 1. Mikor nincs Kenyerem felét már megettem, de még nem láttam tolvajt szemtől- 0 szembe, és nem láttam még hogyan lopnak. Tegnap azonban a MíkOf véletlen pótolta e hiányosságát u_ tapasztalatomnak. Az utcán ta- *«1 láltam egy üres, fekete bőrerszényt, és betettem a felső kabátom külső zsebébe. Aztán, bent a villamosban, miközben az összehajtogatott újságot kotorásztam elő a zsebemből, kezembe került az erszény Megnéztem, visszatettem. Két sarokkal odébb a mellettem ülő fiatalember (nagyon csinos, jó formájú fiú volt) belenyúlt először a saját zsebébe, onnan rekognoszkálta az én zsebemet, s mert úgy látszott, hogy nem figyelek oda — de odafigyeltem, nem érdekelt az olvasmány —, belenyúlt az én zsebembe, és kihalászta a fekete erszényt. Nagyon ügyesen. Ha valóban olvastam volna, aligha veszem észre. Az erszényt elhelyezte a saját zsebében, de a nadrágja zsebében. Ez az egész procedúra úgy egy sarkot vett igénybe. Még egy sarkot nyugodtan ült mellettem, aztán leszállt. Én is utána. Ment be a mellékutcába, meg akarta nézni, mi van az erszényben. Már nyúlt is a nadrágzsebébe. Közben én hátulról megszólítottam: — Nagy csacsi maga. — Kérem?... — mondta ő, a tolvaj. — Nincs semmi abban az erszényben. — Melyikben? kérdezte ő már némi szemtelenséggel, mert látnivaló volt, hogy rám ismert. — Abban, amelyiket maga ellopott tőlem. — Kérem, én nem loptam — felelt elég bizonytalanul. Ahogy vesszük. Amennyiben a zsebembe nyúlt érte, és onnan kivette az erszényt, annyiban ellopta; de amennyiben az erszény nem volt az enyém, és semmi sincs benne, annyiban nem lopta el. A tolvaj rándított egyet a testén, mint aki futni akar. — Ugyan, ne fusson — mondtam neki. — Látja, hogy nem akarok semmi rosszat. — Nagyságos úr... én igazán ... — Hagyja már. Mondja, jól megy maguknak? Nézett rám, hogy hátha mégse lehet erre a kérdésre felelni. Hátha civilbiztos vagyok, de aztán felelt: — A fenét megy jól, nagyságos úr. Hót hiszen tetszik látni. Ilyen jól öltözött úriember ... és mégis üres az erszény... — Na igen, mert nem az enyém — védekeztem én. — Nekem tetszik adni? — Magának. Mert különben hiába dolgozott. — Köszönöm — mondta, és aztán, egy kis idő múlva, miközben az Almássy térre értünk, megszólalt: — Nagyságos úr, miért nem tetszik mondani, hogy ne lopjak? — Miért mondanám? — feleltem én. — Ha egyszer az a foglalkozása. Szegény embertől úgysem lop, mi? — Ó, mit tetszik gondolni! — Hát akkor csak tessék fiam, lopjon tovább. — Ezt tetszik mondani? — Ezt. Kevés haszna van a világnak abból, ha‘én most magát, egyetlent lebeszélem. — Igaz — mondta a tolvajom. — Isten vele — búcsúztam tőle, és nyújtottam a kezemet. Ez nagyon tetszett neki. Kezet fogtunk, és úgy váltunk el. Mikor visszanéztem, láttam, hogy nézi az erszényt, hátha mégis van benne összehajtott papírpénz, azon a forinton kívül is. De azt már én is megnéztem, nagyon jól, mikor az erszényt találtam. 25 éve, 1953. január 21-én halt meg Gábor Andor, írását ebből az alkalomból közöljük. Donáth Gyula: Zagyvapart cs István valójában nem szerette a Sós-féle műhelyt... Az autókat nyaranta belepte a por, télen a hó. A javításra várakozva, mindig csapdában érezte magát. A Francia útnak csak az egyik oldalán sorakoztak házak, üzemi te- lepnelyek, a másikon magas vasúti töltés húzódott, melyen örökké vonatok imbo- lyogtak. Kormos vicinólosok, nemzetközi motorvonatok váltották egymást tíz-tizenöt percenként. A vonatok ablakából nők csodálkoztak a mélybe, pillantásuk végigmotozott az autók között. Ács István idegesen topor- gott a kocsija mellett és ci-. gerettázott. Utálta magát, hogy ismét a Soós-féle bütykölő műhelybe szorult, s a műhelyt saját magánál is jobban, mivel a főnök mindent elvállalt, s a lerohadt autók így hetekig dermedez- tek a hóban. — Igyekezhetne egy kicsit, Mikó úr, a harmincasát már előkészítettem — mondta fakó, kedvtelen hangon. Az öregember, akire a- Soós-féle műhelyben a futó javításokat bízták, a kocsi alatt feküdt, egy olaj foltos farostlemezen. A cserébe felszerelt indítómotor alsó csavarját igyekezett meghúzni, s közben keservesen nyögött. — Hová indult, Ács úr? — Jánosházára . .. Kivettem egy nap szabadságot... Az anyám, tudja, a nénjével ott őrzi a régi házat. Viszek nekik valamit karácsonyra. Ha nem robban le ez a tragacs, már ott vagyok ... — Meglátja, bentragad majd a hóban ... — A nyolcason már nincsenek torlaszok. Az este azt mondta a rádió, hogy ... — A rádió ... — Mikó le- sajnálóan nyögött a kocsi alatt. A töltésen ismét vonat robogott. Az első kocsi oldalán piros betűk színesedtek: „Curtici KEI”. Ács István hátat fordított a vasúti töltésnek. 1943-ban Tyim fölött, egy vasúti töltés oldalában sebesült meg. Leggugolt és beszólt az öregembernek a kocsi alá: — Mennyit fizet magának a Soós? — Tizenkét forintot... — Nem fizet rosszul. Óránként tizenkettőért nálunk az üzemben már kalapot emelnek. Sikerül?...- — Még kettőt húzok rajt... Aztán rákötöm ... De ez sem lesz ám jó... Meg kellene fordítani a fogaskoszorút ... Az olajfoltos úton egy sántító gyerek érkezett. Benyitott a szűk műhelybe, aztán a mély hóban a kocsihoz botorkált. — Mikó bácsi hol van? — kérdezte. Az öregember előbújt a kocsi alól és felállt. Nyögött, görnyedve masszírozta a derekát. — Mit akarsz? — fordult aztán a gyerekhez. :— A házmesterné azt izen-\ te, hogy tessék hazajönni... — Horváthné?... Mit akar? — Látogatója érkezett a Mikó bácsinak. Azt mondta, a Horváth néni, hogy azonnal tessék hazajönni,.. — Nem megyek ... Mondd meg fiam a Horváthnénak, hogy nekem ne üzengessen.. . A sántító gyerek elindult a Francia út távoli vége felé, az öregember pedig a motor fölé görnyedt szerszámaival. Ács figyelte, hogyan állít az automatika tengelyén, s babrál a stifttel öt percig, tíz percig, húsz percig ... Fent a töltésen ismét vonat robogott. Ács István megfordult és nézte az ablakokat. — Meggémberedett a kezem — mondta az öregember. — Hideg van — bólintott rá Ács István, de közben arra gondolt, hogy az öregember nagyon lassan dolgozik. Éppen sürgetni akarta, amikor a Francia út mocskos haván ismét felbukkant valaki. Az öregember kipillantott a motorház mögül és méltatlankodott: — Ez meg a Horváthné . . . Nem tudom, mit akarnak ezek... Talán csőrepedés van. .. A kövér asszonyság utat tört magának a hóban, és fújtatva megállt: — Jó napot, Mikó úr ... Az előbb már elküldtem magáért egy gyereket... — Kár volt, Horváthné ... A munkáját nem hagyhatja ott az ember, akár a vizesek jöttek, akár a gázosok, akár... — Mikó úr, nagyon kérem, hagyja most ezeket a vasakat!,.!.. Jöjjön szépen haza . .. — Horváthné ... Maga .. . Maga... Én nem is tudom, mit gondol? Ez egy műhely. A tulajdonos ott van bent... Én -itt... Az öregember a motor fölé hajolt, igazított a vezetékeken, aztán a karosszéria, dinamó, levegőszűrő széles fedezékéből Ács István felé mormogott: r ^ Bertha Bulcsú: 1 Mikó úr felesége ___ j — Ha megkérnek, segítek mindenkinek. Akár vízcsap, akár olajkályha... De csak vasárnap vagy esténként... A házmesterné tanácstalanul tipródott a hóban, majd közelebb húzódott a motorhoz és újra megszólalt. Halkan, zavartan ejtette ki a szavakat: — Mikó úr... Megjött a felesége... Az öregember leejtett egy villáskulcsot. A krómvanádi- um tompán csörrent, aztán belesüppedt a hóba. — Nincs nekem feleségem — hallatszott a motorházból, aztán csend lett. Fent, a vasúti töltésen himbálózva elrobogott egy vonat. A kövér házmesterné a megfeketedett kocsikra bámult, aztán újra megszólalt: — A Margit... Visszajött ... Ott ül nálunk a konyhában ... Azt mondja, itt tölti az ünnepeket, aztán majd meglátja,.. Finom cigarettát szív ... Gázöngyújtót hozott az uramnak ... Magának meg ... Azt mondja, hogy ... — Nekem nincs feleségem — szólalt meg újra az öregember, és felegyenesedett. — A Margit azt mondja, hogy... — A Margit elvált tőlem. Nekem nem feleségen). Ha szerét maguknál üldögélni, Horváthné, akkor csak üldögéljen ott ameddig akar — mondta az öregember, aztán négykézlábra állt, és bemászott a kocsi alá a villáskulcsért. — Én most akkor hazamegyek, Mikó úr ... — Menjen csak, Horváthné ... — Én most hazamegyek, Mikó úr, de a Margitnak nem szólok ezekről... A Margit... — Menjen csak... A Margit meg csak üldögéljen ott... A házmesterné lassan távolodott a kocsitól. A műhely ajtajában megállt, és szóba elegyedett az egyik segéddel. A segéd a töltésre pillantott, aztán az autókra, az öregekre, és vállat vont. A házmesterné megfogta a segéd overálját, s miközben magyarázkodott, egy pántot igazgatott a gyűrődések között. A segéd bólogatott, majd bement a műhelybe. A házmesterné a hóbuckák tetején megnőtt, aztán fogyott, és beleveszett az utca ködös, szennyes bizonytalanságába. légre elment ez a HorV váthné — mondta az öregember, és a kulcscsal ismét a motor fölé hajolt. — Látom, magának is van baja elég — csóválta a fejét Ács István, de az öregember nem válaszolt. Zörgölődése, nyögése a karosszéria minden résén, szakadásán előszi- várgott. Ács István ismét szemben állt a vasúti töltéssel, és miközben a havas földhányást bámulta, arra gondolt, hogy Jánosháza legfeljebb száznyolcvan kilométer. Ha sikerülne kihozni a hetvenes átlagot, akkor három óra alatt biztosan megérkezne ... Ha... Ha. .. Megfordult, ingerülten az öregemberre meredt: — Mikor készülünk el, Mikó úr? — Késznek látom ... Szólok a főnöknek, aztán mehet ... Az öregember a hűtő tetejére rakta a szerszámait, és elindult a műhely felé. Kifelé dülöngélő, roncsolt bakancsnyomokat hagyott a hóban. Ács István szemügyre vette a nyomokat, aztán az idős embert, ahogy megállt a műhely ajtajában és bekukkantott* ja fénybe. A műhelynek nem volt ablaka, így odabent mindig égett a villany. Mikó úr lassan elengedte a kilincset, s a kerítések mellett elindult valamerre. Nem szólt a főnöknek, be sem ment a műhelybe. Ács István nézte az öregember meggömyedt hátát, ahogy lassan keskenyedett, s végül eltűnt a Francia út hószürke szomorúságában. Várt néhány percig. Nem hitte, hogy az öregember visszatér, csak illendőségből várt. Csend volt, és tizenegy óra. Lassan hullni kezdett a hó. Aprócska pelyhekben szállingózott, bizonytalankodva, kis reményeket hagyva, sejtetve. Ács István az égre nézett, aztán beült a kocsijába. Hiába indítózott, a motor meg sem nyekkent. Négyszer-ötször próbálkozott, s amikor felnézett, már ott állt az egyik segéd a kocsija mellett. — Az öreg elment? — El — mondta Ács István. — Gondoltam, hogy elmegy ... A Horváthné szerint megjött a felesége — mondta a segéd, aztán az autó fölé könyökölt és nézte az indítómotort. Néhány pillanat múlva újra megszólalt: — Szegény öreg, fordítva kötötte be a vezetékeket. Lassú iS... A főnök lehet, hogy elküldi elsején ... A segéd gyorsan lecsavarta az anyákat, felcserélte a vezetékeket, majd ismét rögzítette a csavarokat. — Indítózzon — mondta. udja, az öregnek fiatalabb volt a felesége ... Azt hiszem, most sem lehet több negyvenötnél ,.. Nagyon szerette az öreg... Itt laktak a Francia út végén. Az asz- szony egész nap az ablakban könyökölt egy díszpámán, és a vonatokat nézte. Az ablakokban ugye, sok volt a puccos ember, mert aki utazik, felránt magára valami rendesebb rongyot.. . Nem tudom, hány évig nézte az asz- szony ezeket a rohadt vonatokat ... De aztán lelépett... Akkoriban azt beszélték, hogy egy osztrák mozdony- vezetővel vagy kalauzzal szökött meg ... Bécsben lakott. Ennek a Horváthnénak szokott írni... Most aztán hazajött ... Nem tudom, mihez kezd az öreg ... Ha én vagyok a helyében ... — Azt soha nem lehet tudni — mondta Ács István. — Hát nem. Ez igaz. Ha ugye hazajön valaki... Mert nem úgy van, hogy Piliscsa- báról tér vissza ... Honvágya is lehetett. .. Majd szólok a főnöknek, hogy tartsa még az öreget. Nyáron gyorsabban dolgozik ám, de ilyenkor ugye, meggémbere- dik a keze ... Elindul? — El kell indulnom. Itt vannak az anyám ajándékai... Egyedül van, és a nénje... Ács István bement a műhelybe. Mire viszaérkezett a kocsihoz, a segéd már ösz- szeszedte a szerszámokat. — Az öregnek szántam, osszák el — mondta, és a harmincast a segéd zsebébe gyűrte. — Odaadom majd az öregnek — mondta a segéd. Ács István hátratolatott, aztán elindult a Francia út mocskos haván a Thököly út felé. Puhán, kavarogva esett a hó, s a szürkés ködöt az úttestre nyomta.
