Szolnok Megyei Néplap, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-15 / 13. szám

1978. január 15.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

RAB ZSUZSA VERSEI

Az XC. zsoltára

Elejitől

magamban kellett volna bíznom Most már

az öncsalás se tesz csodát.

Fejem alá szorítom megszenvedett nyugalmam kemény és tiszta vánkosát.

Óra

Órám. Fém és üveg. Megbízható, hideg gépszíve egykedvűen dobog.

De mutatója alattomosan

naponta kétszer átsuhan azon a percen, amelyben meghalok.

Anakronizmus

Rakéták és lokátorok.

Felhőkig érő városok.

De alattuk a bánat régimódi

sötét kendőben vánszorog.

Három alakban

VOLTAMmár csupa titok vesz körül.

Arcom fölött regényes fűzfa bókol. Foszló nyakkendőm lóg ki egy fiókból: és özvegyem arcára gyász kövül.

LESZEKmég csupa titok vesz körül.

És tisztelet pátyolja megszülömet. Leszek — még nem ígértem semmi

De elég ennyi. Mindenki örül.

többet.

VAGYOKcsak közöny vesz körül és mindenkinek a könyökén jönnek ki

szavaim és mozdulataim — én vagyok a fölösleges, ha már megtelt

a villamos,

én vagyok a sorban előtted álló,

én vagyok, akitől

szürkék a hétfő reggelek —

én vagyok, ki folyton az életével traktálna

téged —

fölkelek és lefekszem, ásítok és eszem, titkom

nincs,

kiszámítható vagyok és fölmérhető — robotgépbe táplált adataimból megszületnék újra, ugyanilyennek —

viselj el mégis, mert ennyi adatott —

vagyok.

Dúdoló

Felhővé foszlott az erdő, söprik nyers szelek.

Heggyé tornyosult a felhő.

Hol keresselek?

Korhadt tönkön üldögélek, nyirkos fák alatt.

Nem tudom már, merre térjek, honnan várjalak.

Virrasztóm a fák tövében szunnyadó telet.

Éneklek a vaksötétben, lámpásul neked.

Bán Zsuzsa

MARVANYOS HÁZ

lén szokta így emlegetni a

I műmárvány virágtartók és az emeletre vezető lépcső miatt. Hatszobás volt, a nálunk jelenleg érvényben levő előírások szerinti maximum. Egyébként már- ványos volt a fürdőszoba is. Használták néha, Irén meg a férje, azon nem túl gyakori alkalmak során, amikor találkozóra mentek a házba. Olyankor szatyorban vittek valami harapnivalót, egy kis italt is — ez magától értetődik.

Irén férje a maga módján határozott egyéniség volt, ez abból is kitűnt, hogy a két nő közül, kik egy ízben meg is tépték egymást miatta — egyik mellé sem állt. Pedig az anyja meg a felesége volt a két gladiátor, Így nem csoda, hogy a megszülető harmadik, a kislány sem érdekelte.

Úgy kellett betaszigálni a klinikára. A virágcsokrot, mellyel végül is vona- ■ kodva besomfordált a betegszobába. Irén anyja nyomta a kezébe a folyosón.

Irén először meghatottságot érzett, meglátva őt a rózsaszínű szalagocskákkal dúsan telekötözgetett csokor árnyékában, de hamarosan észretért, mert Ottó a maga egyéniségében közölte vele, hogy őt idecibálták, pedig éppen dolga volt.

A fiatalasszony akkor ránézett, aztán a szokott csendes hangján azt mondta, menjen dolgozni nyugodtan, cseppet se zavartassa magát azért, mert gyereke született. Ottón halvány bizonytalanság jelei mutatkoztak: mintha meg akarta volna csókolni Irént, de meggondolta magát.

— Na jó, vigyázz magadra, akkor én megyek! — mondta és elindult kifelé a csokorral, de magára ébredt és azt mégis otthagyta. Lerakta a paplan tetejére.

— Szegény — mosolyogtak a szomszédos ágyak lakói — ugye milyen kedvesbuták ilyenkor a férfiak?

Irénék hatan aludtak egy szobában. A helyiséghez még egy konyha és a speiz tartozott — más semmi.

Azon a bálon ott volt az egész család. Irén haját lakkal kontyba ragasztotta az utcabeli fodrász kisiparos és csak egyszerű, csomagból vett jersey ruhácska takarta vézna testét — alig derékon alul. Már jól benne voltak az estében, és Irén csaknem odaragadt a székre, ahonnan eddig még senki nem kérte fel. Ennek dacára elnézően mosolygott és fejét a zene ütemére ingatva nézte a táncolókat.

És akkor.

Ottó arrafelé szeretett volna keresztüllábalni az asztalok között valami homályos sarkot keresve, ahol az anyja nem talál rá túl hamar. Kerülgetett, átcsúszkált a székek között, és felszedegette ami kardigánt, meg székek hátára teregetett ruhaneműt ■ levert —* amikor egyszer csak nagyot botlott az egyik szék lábában. Ha el nem kapják, az asztalra hasal boros- és szódásüvegek meg poharak közé.

— Bocsánat! — nyögte izzadva. Barátságos arcok hajoltak feléje és ott állt a lány is előtte, aki alól csaknem kirúgta a széket az imént. Nyújtotta a kezét hogy tessék, hajlandó táncolni vele.

Nyilvánvaló félreértés, de ez alkalommal nem lett volna tanácsos kimaDonáth Gyula rajra

gyarázkodni, így hát megindult a táncparkett felé lavírozó lány után. Amint kiértek a táncolok közé, a zenekar elhallgatott és egy kappanhangú, kes- kenymellű, ám oroszlánfejű fiatalember népszerűsége boldog hitében vigyorogva nyekeregte bele a mikrofonba, hogy fél óra szünet következik.

Ottó visszakísérte a lányt, és azonnal távozni akart, de leültették egy székre és teletöltöttek neki is egy poharat.

Fél év múlva az ellenkezéstől teljesen kimerülve feleségül vette Irént és odavitte lakni magukhoz. Négyszobás házban lakott a szüleivel, az apja maszek autószerelő volt. az anyja háztartásbeli.

Ottó kezdte jól érezni magát házasemberként. ugyanis a viharok, melyek anyja részéről eddig egyedül az ő fejére csaptak, most egyenesen Irénre irányultak. A két nő naponta összeveszett valamin. Ottó a saját nyugalma érdekében nem avatkozott bele, ehelyett hízni kezdett elképesztő iramban.

Irén csak egyszer kérte a segítségét, amikor az anyósa tettlegességre vetemedett, de Ottó halálosan félt az anyjától, és kitérően azt válaszolta, hogy intézzék csak a dolgaikat egymás között. Akkor Irén — tapasztalatlan lévén — azt hitte, jó megoldás lesz, ha hazaköltözik. Látványosan elhurcolkodott hát a házból, hazament megint hatodiknak abba az egy szobába.

Egy ideig várta, hogy Ottó bűnbánóan érte jön. Néha találkoztak is a városban itt meg ott, de a férfi semmi érdemlegeset nem mondott ilyenkor. Egy szóval se hívta Irént. Akkoriban kezdte a szülei telkéből kihasított házhelyen a márványos házat építeni. Irén nehezen mozgott már, de néha elbandukolt oda, kockáztatva, anyósa meglátja valamelyik ablakból és kirohan egy kicsit virtcsaftolni vele.

Felajánlotta a férjének, hogy beadja a házba megtakarított pénzét, de az nem fogadott el tőle pénzt.

A ház nőtt. A kislány is.

Irén összeszedte magát a szülés meg a szoptatás öt hónapja után, és elment dolgozni megint, a kicsi gondozását az anyja vállalta. Ottó szülei viszont úgy látták, hogy kedvezően alakultak a dolgok, és egyre többször emlegették a válást: a fiú azonban semmi hajlandóságot nem mutatott erre, mert Irénnél csöndesebb, engedelmesebb feleséget úgysem találhatott volna. Ha hívta, iött. vele töltött egy-egy éjszakát, aztán hazament újra az anyjához, meg a gyerekéhez.

Irénnél senki a világon nem tudott jobban várni. Addig a férjhezmenésre várt, most meg a házra. Éjjelenként arról álmodott. A kertről is, melyet virágokkal ültet majd tele. szép függönyökről, miket majd a ház ablakaiban lebegtet a szél, puha szőnyegekről. Ha elválnak, a ház egyedül Ottóé marad, hisz kimutatható, ,hogy külön háztartásban éltek az építés idején és tény, hogy Ottó tőle egy fillért sem fogadott el.

Irén barátnői eleinte enyhe tapintattal kezelték házassága témáját, de aztán egyik is, másik is megkérdezte, mikor költöznek már abba a gyönyörű házba?

— Majd ha már minden szög a helyén lesz — válaszolta ilyenkor, és ezt el is fogadták magyarázatul, mert nyilván nem megy ekkora házat berendezni egyik napról a másikra.

Irénnek eddig mindenből csak morzsák jutottak. Négyen voltak testvérek és azt a keveset is, ami volt, mindig el kellett osztani. Várt. Gyerekkora óta várt valami csodára, érezte, hogy egyszer bekövetkezik, és először azt hitte, a férjhezmenés hozza majd el a változást.

gy szeptemberi délután együtt

E ült a házaspár a belváros egyik aprócska presszójában. Irén kávét kért és süteményt. Ottó valami töményét ivott. Csütörtök volt, a találkozónapjuk. A fiatalasszony sápadtnak látszott, ettől a szeme valahogy megnőtt.

— Kicsi Éva beteg — mondta. Kibontott egy rrtokkacukrot és beleejtette a kávéba.

— Voltál vele orvosnál? — Ottó cigarettára gyújtott.

— Aha ... — Irén megkezdte az egyik süteményt. — Sírt, hogy ne menjek el ma este, meséljek neki.

— Majd mesél anyád .. . vagy nem akarsz velem lenni?

— Dehogynem... — Irén pillantásában volt valami szokatlan, de talán csak azért, mert a szeme nagyobbnak látszott. — Igyál még egyet — nézett Ottó kiürült poharára.

— Befűtöttem — mondta fél órával később a férje már a kocsiban — elég korán meg kell kezdeni a fűtést az idén.

Hogy Irén hallgatott, másra terelődtek a gondolatai.- — Lehet, hogy otthagyom a kátéeszt, és kiváltom az iparengedélyt, mint a fater. Mit szólnál hozzá?

Ezen az őszi délutánon majdnem szerette a feleségét. Máskor eszébe sem jutott megkérdezni, hogy erről vagy arról a lépésről mi a véleménye. Irén csak mosolygott, talán hosszabban, mint máskor tette volna, és most ez is jó volt.

Rendes csaj — gondolta Ottó — nem találnék még egy ilyen feleséget.

Mindketten saját fizetésükből éltek, csak a gyerek után fizetett Ottó havonta négyszáz forintot — így egyeztek, mikor megszületett.

Irénen piros szövetruha volt, jól állt neki. A bőre enyhén kreolbarna, a szeme kék, és hogy nem ragasztott magának kontyot, hanem csak olyan hétköznapiasan. a hátára fésülte a haját, egész helyes volt. Ottó ezt ezen a szeptemberi délutánon többször is megállapította.

z előcsarnokban már fel kelA

lett gyújtani a lámpát, egy nagytükör verte vissza a fényt. Ezen, meg az üres virágtartókon kívül más nem is volt a helyiségben. Az egyetlen berendezett szobába képcsarnoki bútort vett Ottó három éve. Furcsa, merev, magashátú székek háncsból font ülőkével, egy széles, alacsony asztal, meg dupla heverő. A falakon körbe variapolcok dísztárgyakkal, fából faragott álarcokkal és különféle modernnek hitt bőrbojtos csöngettyűkkel. A sarokban hatalmas sárga világító gömb, ezt Pestről hozta Ottó.

Irén hallgatagon vetkőzött, kicsi melle, mint az érő barack. A haja előrehullott, amikor lehúzta a harisnyáját. Ottó lekapcsolta a mennyezetvilágítást, csak a sárga gömb izzott a szoba sarkában.

— Ne öltözz fel — mondta a férfi később — csinálok néhány felvételt rólad! Tudod, hogy jól nézel ki? A hasad is egészen visszament már.

Egyik földszinti, lomtárnak használt helyiségből felcipelte a kellékeket. Az ágyra irányított égők szinte sütötték a vézna, mezítelen testet.

Később behozta a csomagtartóból a táskát. Irén akkor már felöltözve ült az egyik magastámlájú székben. Megterítettek az asztalon. Ottó valahonnan egy üveget is kerített, ittak mind a ketten. A villanykályha akkorra már túlságosan befűtötte a szobát, ki kellett nyitni az ablakot.

— Milyen tiszta a levegő — könyökölt a párkányra Irén. — Jó volna sétálni egyet. Gyerekkoromban szerettem az ilyen őszi estéket. Elbújtam kint a kertben a diófa alatt és hiába hívtak, nem mozdultam. Úgy kellett megkeresni. Anyám felpofozott és becipelt, de én még felmarkoltam egy csomó lehullott diófalevelet.

— Hát egy kicsit sétálhatunk. — Ottó engedékeny hangulatban volt.

A házat bezárták. Az utca sötét volt és néptelen.

— Tudod mit? Egy kicsit kíjebb megyünk az erdő felé. Itt nem érdemes mászkálni, meg aztán kint jobb is a levegő — mondta Ottó és begyújtotta a motort.

Az erdő feketén zúgott az út két oldalán, és lábuk alatt hersegett a megszáradt levél. A hold fényesen világított, és mert még mindig melegük volt, jól esett a csípős, fanyar levegő. De Irén nyugtalannak látszott. Alig járkáltak egy kicsit, be akart szállni megint a kocsiba.

Talán a gyerek miatt ideges — gondolta a férfi, és megpróbálta maga elé képzelni a kislányt, de nem sikerült. Csak arra emlékezett, hogy kevéske, csigákba göndörödő szőke haja van.

— Hát visszamehetünk, ha akarod — mondta és ő is beszállt.

Sikerülni fog — gondolta Irén — nem félek.

Az erdő szélénél élesen kanyarodott az út a város felé. A kanyar külső oldalán bokrokkal benőtt, szakadékszerű mélyedés egy helyen, fehér-fekete, alacsony kőkorlát jelezte.

Nem is kellett volna akkora erővel megrántani a kormányt. Ottó olyan gyanútlanul-lazán tartotta. A hatalmas billenősre felsikoltott, nem is emberi hangon,’ és Irén még látta a kitátott szájat.

Lent egy öreg, magasra nyúlott fenyőfának vágódott a kocsi hatalmas recs- csenéssel.

Amikor magához tért, kint feküdt a megszikkadt, szúrós fűvön. Felette akkor olyan volt a hold, mint egy óriási, fényesre súrolt réztányér. Süket csend borult a völgyre. Első gondolata az volt, hogy megúszta.

— El kellene jutnom az útig — gondolta szédülve és fel akart tápászkodni, de nem tudott. Csak a fejét fordította félre, aztán vissza megint. A márványos előcsarnokra akart gondolni, a tükörrel, ehelyet a régi diófa jutott eszébe. Belemarkolt a száraz fűcsomóba, mint gyerekkorában a diófalevélbe.

összeállította: őri Zoltánná