Szolnok Megyei Néplap, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-04 / 285. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. december 4. JÓZSEF ATTILA íme, hát megleltem hazámat Íme, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet. E föld befogad, mint a persely. Mert nem kell (mily sajnálatos!) a háborúból visszamaradt húszfilléres, a vashatos. Sem a vasgyűrű, melybe vésve a szép szó áll, hogy új világ, . jog, föld. — Törvényünk háborús még s szebbek az aranykarikák. Egyedül voltam én sokáig. Majd eljöttek hozzám sokan. Magad vagy, mondták; bár velük voltam volna én boldogan. így éltem s voltam én hiába, megállapíthatom magam. Bolondot játszottak velem s már halálom is hasztalan. Mióta éltem, forgószélben próbáltam állni helyemen. Nagy nevetség, hogy nem vétettem többet, mint vétettek nekem. Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél, annak, aki tűzhelyet, családot már végképp másoknak remél. NAGY LÁSZLÓ József Attila Mért játszott a szíved, te szerencsétlen rombolva magadat szüntelen télben, építve dalra dalt, S kifúlva kigyúlva, ésszel mérhető pontokon is túlra tudatod mért nyilait? Hiszen te tudtad: dögbugyor a vége e pokoli útnak, ott a hit is kihalt, Hiszen te tudtad: álmaid orra buktak, magad örökre kicsuktad, járhatod a téboly havát, s árván, idétlen, emberségre, hű szerelemre étien villámló tálból eszed a halált. Tudtad, tudom én is: a nagy: tevagy, s te, a Mindenség summáslegénye részt se kaptál, pedig az egészre futotta érdemed. Érdemes volt-e ázni, fázni, csak a jövő kövén csírázni, vérszagú szörnyekkel vitázni, ha ráment életed! Csak szólhatnál, hogy: érdemes! Mert csontom, vérem belerémül, végzetedhez ha én állítok végül józan zárómérleget. Törd fel a törvényt, ne latold! A porból vedd fel kajla kalapod, vértanú vállad, a kifordult nyakcsigolyákat rendbeszedve két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel nézz a szemembe hogy rendülne bele a mohó, emléknélküli tenyészet az egek mirigy-rendszere, s e megváltatlan földi lét. József Attila! te add nekem a reményt, mert nélküle romlott a napvilág, a vér eves, Bár a fogad vicsorog, bár a nyakad csikorog bólints hogy érderhes, Cáfold meg halálos logikád, te glóriás, te kíntól bélyeges! Képzeletembe bízzál édes munkát, mert immár úgy szorgoskodik, hogy a sarkamtól torkomig forraszt rám forró hamubundát, rádióaktív iszonyt — félek, hogy minden rejtelmet kibont, s végül már semmi se fáj. Hogy el ne jussak soha ama síkra: elém te állj. Segíts, hogy az emberárulók szutykát erővel győzze a szív, szép szóval a száj! 40 éve, 1937. december 3-án halt meg József Attila £Í&MB0S VISZONYLATOK „Ámde az ember nembeliségének viszonya mindennapi életének valóságához objektive oly bonyolult, hogy ez a hatág csak sokféle közvetítésen keresztül képes valódi közvetlenségéhez áttörni.” Lukács 1 Nem tudom, megfigyelték-e, az em­ber leginkább olyan leveleket kap, ami­lyeneket nem kíván. A fölemelők he­lyett nyolcvan százalékban fölzaklató- kat. Mostanában is érkezett számomra egy levél abból a faluból, ahol jó fél éve az iskolaigazgatóval hosszabb ideig beszélgettem. Régi, kedves iskolatár­samnak, az igazgatónak ekkor nagy bánata volt: második gyermekük szü­letése közben szívműködési zavarok következtében meghalt az asszony. Hu­szonnyolc éves volt mindössze, tanító­nő. Kosdi Imre nagyon szerette a fele­ségét, bánata igazi együttérzésre kény- szerített. De a halál ellen mit tehet az ember? Lényegében ilyenkor a rész­vétet tolmácsoló szó is gyalázatos, töb­bet ér a néma emberi együttlét, s ideig-óráig tán még az ital. Én Imrével ilyen szellemben ültem tort, véletle­nül sem gondolva arra. hogy fél év múlva a harmincnyolc éves Szatmári Katalintól e csendes torra is emlékez­tető levelet kapok. Idézem a levelet a lényeget nem csorbítandó, koncent­ráltam élvezhetőbb átírásban. íme: 2 „Uram! Én láttam önt, amikor Kosdi Imré­vel a falusi presszónkban hosszabb ideig üldögélt, s olykor beszélgettek is. Egyszer Imre rám mutatott, ön is odanézett; jogosan gondolom ebből, hogy szó esett rólam. Utolsó reményem e pár sorra az ön válasza. E mozdulat, e tekintet miatt illendő kissé vissza­idézni a múltat. Nem leszek terjengős, ne ijedjen meg, különben is a múlt porszem, alig lényeges: emberileg azon­ban csak ebben tudok kapaszkodni. Egyszerű, mégis furcsa múlt ez. Mi, Szatmáriak, a faluban niagygazdák vol­tunk. Én e vagyonnak már csak az ár­nyékát éreztem mindig, hisz e pilla­natban vagyok harmincnyolc éves, csu­pán két évvel fiatalabb Kosdi Imrénél. Imre édesapja nálunk volt cseléd; iga­zából erre sem emlékszem, úgy érzem, ennek is már csak az árnyéka van raj­tam. Jaj,. istenem, micsoda sors az enyém, gondoljon bele! Harmincnyolc éves vagyok, azt írtam? Igaz, hisz ezer- kilencszázharmincötben születtem. De néha úgy érzem, ötvenéves vagyok, vénlány; máskor pedig mintha tizen­nyolc lennék, mint akkor. Mint akkor! Én érettségiztem épp, Imre pedig a tanítóképző utolsó évét járta. Mindenki tudja, hogyan volt akkor, amikor még nem voltak pedagógiai főiskolák, csak tanítóképzők, meg persze egyetemek. Együtt jártunk be a faluból a városba, a vonatozás mindennap fél-fél órát vett igénybe. Már pocos korunktól jóban voltunk mi Imrével, szomszédok is lé­vén játszottunk egymással, ahogy a falusi gyerekek játszanak; aztán egy­szer megszégyenítettek bennünket, még az elemi iskolások. Azt mondták Im­rének: fiú vagy te? Mindig csak azzal a lánnyal jársz; a selyemhajú Szatmári Kata kell neked, s nem mi, fiúk? Hát akkor Imre elmaradt mellőlem. A szülei aztán földet kaptak* s attól kezdve az Imre apja nem volt cseléd nálunk. A mi földjeinket elvették, vagy apám felajánlotta a megalakult szövet­kezetnek, mit tudom én. Mindenesetre, Imre apja a termelőszövetkezetben ve­zető ember lett, apám pedig elment éjjeliőrnek a vízügyhöz. De azért más­sal is foglalkozott, éppúgy, mint eddig kupeckedéssel. Ahogy jártuk a várost a vonaton ide-oda; persze, hogy megint össze­jöttünk. Imrének már ekkor pelyhed- zeni kezdett az álla. És én egyszer, csak úgy játékból, megsimogattam.-— Selyemszakállú — ezt mondtam neki. S tudom, hogy ő akkor meggyulladt. Mert én is. Vasárnap délután eljött hozzánk, mint diák a diákhoz. Apám és anyám neve­tett rajta, s a nyárikonyhában ültet­ték Te. Főképp tán, mert foltos térdű nadrág volt Imrén. Szép nadrág lehetett az valamikor, de mindenki tudta, hogy édesanyja az ócskapiacon vette, s a ki­kopott térdét teljesen másfajta anyag­ból foltozta meg. Ráadásul mezítláb jött Imre. ahogy akkor a parasztfiúk jártak még mifelénk. Hát a szüleim nem a háta mögött, a szemében nevet­ték ki Imrét. Nekem pedig mondták; — Gané-világban gané-jani illik a lányhoz. Volt két öcsém. Olyan hahotát csap­tak, hogy isten bocsássa meg, magam is csak szégyenkezni tudtam már ma­gamon Kosdi Imre miatt. S kerültem őt azontúl, lányokkal cimboráltam in­kább a vonaton ide-oda. Ezerkilencszázötvenkettőben engem, mint osztályidegent az érettségiről ki­zártak. Akkor átszaladtam Imréhez, ö azt kérdezte: — Miért szaladtál hozzánk? — Mert most mi lesz velem? — Ha igazán szeretsz, nem lesz semmi baj. Ha nem, minden további a te dolgod. Titokban, szüleimtől és a két öcsém­től bújva, a kertek alatt találkoztam Imrével. Minthogy féltem a világtól, miért is lettek volna ezek a találkozá­sok a szó szoros értelmében ártatla­nok? Felnőttek voltunk, s ó, hogy mi­csoda esték voltak azok, el nem mond­ható. Boldogabb esték tán nem voltak még a világon. Imrét diplomája után a falunkba ne­vezték ki. Másnap meghalt az apja. Agyondolgozott, csontszikárrá aszódott ember volt idősebb Kosdi Imre. Ügy tudom, halála előtt még boldogság öm­lött el az arcán, amikor Imre meg­mutatta neki tanítói oklevelét. Így hunyta le a szemét. Nyilvánvaló, ezekben a napokban nem találkoztunk, ősszel azonban, az első tanítói fizetéséből vett új ruhá­ban, egy vasárnap délután eljött hoz­zánk Kosdi Imre, virágcsokor volt a kezében, és megkérte szüléimét, hogy adjanak hozzá feleségül. — Tisztességes dolog, fiam, hogy egy cseléd gyerekibül tanító lett, na- dehát! Hogy jön a csizma az asztalra? Még manapság is. Menj csak el szépen a mi szép lányunktól. — Még csak le sem érettségizett — mondta végre Imre. — Odase. Változik a világ. — S én már megtörtem — mondta Imre. — Ahogy a férfi a nőt. Nincs ezen mit tagadni. Igaz, Kati? — né­zett rám. Pillantani sem mertem. Lüktető idegekkel álltunk ott. Apám azt a szíj ostort emelte le a nyárikonyha faláról, amellyel a vásári lovakat szokta ütni, hogy a vásárlók előtt fickósabbnak mutatkozzanak; s végigvágott vele Imre arcán: — Takarod jj Imre nem nyúlt az arcához, csak a pillantását vetette felém: — Jössz? Én meg csak álltam. S akkor ő elment. Apám addig vert a szíjostorral, míg végre anyámnak vizes ruhába kellett takarnia engem. Imre azóta nem szólt hozzám. Nyilván tudta, mi történt velem köz­ben, mint ahogyan én is tudtam, mi­lyen utakat járt be. A két öcsémnek már engedélyezték az érettségit, csupán a továbbtanulá­suk nem volt még biztosítva. Akkoriban a szövetkezet főagronómusa lakott ná­lunk, a tanács utalta ki részére a nagy ház egyik szobáját. Messziről jött em­ber volt, kéthetenként utazott vissza a tulajdonképpeni lakóhelyére. Szép ala­kú, bajuszos ember volt, még a régi világban lett agrármérnök. Nem sokat tudtunk róla, de anyám és apám du­ruzsolt a fülébe: a két öcsémet vajon hogyan lehetne felvétetni valamilyen felsőbb mezőgazdasági iskolára? — Megnézzük — mondta az ember. Anyám pedig azt mondta nekem: — Szép férfi. Nehogy elhúzódj tőle. Majd később: — Ha ő nem szól, szólj te. Légy ked­ves hozzá. Még később, egy este, bort vitetett be velem az agronómus szobájába, s így oktatott: — Hiszen már nem vesztesz semmit, kislányom. Mért nem mondhatnám el harminc- nyolc éves fejjel, hogy természetesen ott maradtam nála. ősszel a két öcsé­met felvették a kertészeti főiskolára, én pedig gyors- és gépírói tanfolyamba kezdtem. Közben, nyilvánvaló, ahogyan felénk mondják, használt engem az ag­ronómus. Néha anyám megkérdezte: — Nem nyilatkozik? Nyilatkozott jó esztendő múltán. Áthelyeztette magát. Mielőtt elment volna, küretálásom díját kifizette az orvosnak. — Ahhoz képest, hogy nős — mondta anyám —, igazi úriember. Dési Huber István: Olvasó munkás Valóban. Hát nem volt úriember? Mindennek persze sok ideje már. Én most az egyik öcsém kertészeti válla­latánál vagyok gépírónő. Közben Kosdi Imre lépéseit számon tartottam min­dig. Tudtam, hogy kiválasztott magá­nak egy lányt az általános iskolában, gimnáziumba küldte, majd a már léte­ző pedagógiai főiskolára. Nem, nem, jól tudom, mindaddig nem udvarolt ennek a lánynak soha. Csak a szeme volt rajta. Levelező szakon azóta Imre is elvégezte az egyetemet. Szakosított tanár lett, s jó négy éve már igazgató. Azt a kislányt, azt a Márton Andreát elvette Imre feleségül. Lakást építet­tek. Még az édesanyja is a régi rossz parasztházból a háromszoba-verandás villába költözött. Megszületett az első gyerekük, és én szüntelenül csak a boldogságukról hallottam. Holott Márton Andrea nem volt szép lány. Tanúsíthatom Az én hajdani szépségemet meg sem közelí­tette. Akkora kék szeme volt, mint egy borjúnak. Én utánam mit szerethe­tett meg rajta Imre? Mit? Ugyan mit? Tisztelt uram! Bocsátassék meg, én elmentem a templomba, ahol már tíz éve nem voltam, és kértem a Szűz­anyát, vegye el tőlük a boldogságot. Ám még boldogabbnak láttam őket, amikor Márton Andrea, ez a hozzám képest taknyos kölyök, a második gyer­mekével volt viselős. Mintha nem is jártak, lebegtek volna a falu utcáin. Én meg csak szaladtam be a régi nagy házba, amelynek falai omladoznak már, és nincs ott már semmi, csak penész, pókháló, piszok, poloska. Uram! — és a szüleim. öregek. Csak én nézek rájuk. És akkor hallottam, hogy Márton Andrea a második gyermekének szü­lése közben, szívműködési elégtelenség következtében a kórházban elhunyt. Uram! Én három napig nem mentem dol­gozni. Feketébe öltöztem és elmentem a templomba újra, hogy ha az én imám következménye ez a halál, bocsátas­sék meg minden bűnöm. Halált én so­ha, senkire nem kívántam, csak az irigység iszonyú bűnét ismerem el, mert visszakívántam szüntelen Kosdi Imre szerelmét Az egyetlent ami az., én szegény életemben érvényes. Igen sokat várakoztam már. Kivártam e mai napig a gyász le­teltét. És vártam mind e napig, hogy Kosdi Imre reám néz. És egyszer talán szól majd. Vagy köszön. Akkor már minden rendben van, ugye? Ha köszönnek az embernek és ránéz­nek, akkor már minden rendben van, ugye? De minthogy ő annyi várakozás után nem szólt el kell mondanom: írtam neki egy levelet, hogy bent a városban, az új szálló presszójában szeretnék ta­lálkozni vele. Megadtam az időpontot. De már egy órával előbb elindultam a munkahelyemről. És leültem, és mind­járt kértem egy konyakot meg egy Colát, hogy csituljon a gyomrom reme­gése. Amit rendeltem, kifizettem azon­nal; majd az üres poharakat egy másik asztalra tettem, nehogy azt gondolja Imre, ha megérkezik, hogy ittam. S váratm. El kell jönnie, gondoltam; ha másért nem, ott van a két neveletlen gyermeke, azoknak anya kelL Hisz Im­re édesanyja már öreg, micsoda terhet jelenthet neki az a két gyerek, pláne a kicsi, aki az anyja halálát egész­ségesen élte túl? Oda talpig ember kell! Még megittam egy kávét s fél deci konyakot. r Oly lassan mászott az óra mutatója, mintha egyáltalán nem akarna tovább­menni az idő. S akkor egy küldönc, egy boj, pon­tosan öt órakor megállt ott a presszó­ban az asztalom mellett, s egy levelet nyújtott át. Ez állt a levélben: „Talál­koznunk felesleges. Kosdi Imre’.*’ Uram! ön vajon nem minősíti ezt az üze­netet embertelennek? Vajon valamikori viszonyunkhoz képest józan ésszel mér­ve. előállhatott-e ilyen változás? Egyre nagyobb a meggyőződésem, Im­re csak a gyász utóhatásának sokkja alatt küldte el ezt az üzenetet. Hiszen nem véletlenül érzékeltem a falusi presszóban, amikor ön Imrével beszél­getett, hogy ő rám mutatott, majd ön is felém vetette tekintetét, s összebújva tovább beszélgettek. Ha rólam esett sző, amiben reménykedek, akkor már min­den rendben van. ugye? És ha csak egyetlen jó szót szólt rólam Imre. ak­kor már el tudok indulni az utamon újra. ugye? Válasz-soraitól e megnyug­tatást reméli Szatmári Katalin.” 3 A válasz. ..Tisztelt Szatmári Katalin! önről a Kosdi Imre barátommal foly­tatott beszélgetéseink alatt egyetlen szó sem hangzott el. Sajnálom,”

Next

/
Thumbnails
Contents