Szolnok Megyei Néplap, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-04 / 285. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. december 4. KÜLPOLITIKAI KORKÉP Hol tartanak Béig fádban? FOGALMAZNI KELLENE Julij Voroncov, a szovjet küldöttség vezetője; Arthur Goldberg amerikai nagykövet (jobboldali képünkön) Szép karácsonyi ajándékot kapna Európa, ha a belgrádi találkozó decemberben befejezné munkáját és odatenné a kontinens fenyőfája alá javaslatait a nemzetközi együttmű­ködés fejlesztésére. Ez a lehetőség teljesen nem esett ugyan el, valószínűbb azonban, hogy a küldöttek az ünnepekre ha­zautaznak és a jövő év elején tesznek majd pontot az „i”-re. A harminchárom európai és a két észak-amerikai or­szág küldöttei a helsinki zá­róokmányt vizsgálják a Szá­va Palotában, immár hete­dik hete: mi valósult meg abból , amit két esztendővel ezelőtt a legfőbb vezetők Helsinkiben elhatároztak és mi a teendő. Alig van a nem­zetközi, az államok közötti kapcsolatoknak olyan része, amelyről itt szó ne esne. A határok sérthetetlensége, az egymás belügyeibe való be nem avatkozás, az emberi jo­gok elveinek érvényesülése épp úgy szerepel a témák kö­zött, mint az ipari kooperá­ció, a kereskedelem föllendí­tése, a tudományos tevékeny­ség összehangolása; a neve­zetes ,;harmadik kosárban” pedig az emberi kapcsolatok, a kulturális és az oktatási tapasztalatok cseréje találha­tó. Ha számbavesszük a fel­sorolt témák minden lehet­séges részletét és megszoroz­zuk harmincöttel — vala­mennyi küldöttségnek lehet mondanivalója, panasza, ja­vaslata mindehhez — nem is csoda, ha hetek óta tár­gyalnak és gyorsan nem is érnek a végére' Október elején kezdték el a munkát, az első héten min­den küldöttségvezető ismer­tette álláspontját az európai együttműködésről — ez volt a találkozó udvarias, tapin­tatos szakasza (s ha nem té­vedek ilyen lesz majd az utolsó hét is), ekkor azt fej­tették ki, hogy tisztelik a helsinki záróokmányt és en­nek szellemében akarnak ha­ladni. Október közepe óta azonban a hang élesedett, mert — mint azt egy német közmondás jól jellemzi — a részletekben rejlik az ördög. Sorra vették a záróokmány pontjait, s itt már eltértek a vélemények attól, hogy ki mennyire tett eleget az elő­írásoknak. A múlt heteknek két fő jellemzője volt: nagyon gon­dosan vizsgálták a záróok­mányt, sok értékes gondolat került napfényre — ugyanak­kor éles szóváltásoknak, a nézetek szikrázó összecsapá­sának is színhelye volt a Száva Palota. Megállapítot­ták, hogy mindenütt történt egy s más a helsinki záróok­mány megvalósításáért, hol több, hol kevesebb. A ma­gyar küldöttek — diploma­ták. szakértők, — a különbö­ző bizottságokban beszámol­tak a mi eredményeinkről és kívánságainkról. Elmondták egyebek között, hogy a szá­mítástechnika, a környezet­védelem, a mezőgazdaság és az orvostudomány területén fejlődött leginkább együtt­működésünk egy sor tőkés­országgal; kulturális megál­lapodást kötöttünk néhány olyan kormánnyal, amellyel eddig nem volt ilyen szerző-, désünk; számos gazdasági intézkedést tettünk, amely­nek hatására könnyebbé vált a kooperáció 'más államok­kal, külföldi cégekkel. Belgrád nem tükrözné a való nemzetközi helyzetet, ha nem robbantak volna ki viták. A szocialista, valamint a nem szocialista (tehát az atlanti és a semleges) kül­döttek között a fő nézetelté­rés az emberi jogok elve, va­lamint a „harmadik kosár” másszóval, a „humanitárius és egyéb kérdések” körül mutatkozik. A nyugatiak ál­láspontja szerint a helsinki záróokmány (az egész doku­mentum!) végrehajtásának fő mércéje ez a fejezet, pon­tosabban ennek a fejezetnek csak néhány része, elsősor­ban a szocialista országok vizumkiadási, kivándorlási szabályzata. Nagyon sok időt szentelnek e témának a nyu­gati szónokok, megpróbálják felelősségre vonni egyes szo­cialista kormányokat, bele­mennek még az úgynevezett disszidensék kérdésének tag­lalásába is, voltaképpen ki­állnak azok mellett, akik akár már emigrációban tá­madják szocialista hazájuk rendszerét. Számtalan alka­lommal csaptak már eddig :s össze e témakörben Julij Vo­roncov szovjet és Arthur Goldberg amerikai küldött­ségvezető érvei, a szocialista országok is kifejtették a szov­jet küldöttséggel megegyező véleményüket. Talán nem eléggé köztu­dott — a belgrádi fórumon most szó esett erről is —, hogy az Egyesült Államok máig sem írta alá az emberi jogokról szóló két fontos nemzetközi okmányt, a faji megkülönböztetés felszámo­lásáról. valamint a munkához és a betegbiztosításhoz való jogról szóló konvenciót. Ez tény, de a szocialista orszá­gok nem kívánják ítélőszék­ké változtatni Belgrádot. A szovjet küldött egy sajtónyi­latkozatában kijelentette: va­lamennyi résztvevő államnak sokat kell még tennie, hogy a helsinki záróokmány ha­tékonnyá váljék és Európa valamennyi lakója élvezze gyümölcseit. Petrán János, a magyar delegáció vezetője, igen higgadtan fogalmazott egy heves szópárbaj közepet­te: valamennyi államnak együtt kell működnie az emberi jogok érvényesíté­sében, de ez csak úgy le­het hatékony, ha tiszteletben tartják egymás alkotmányos rendjét; megengedhetetlen, hogy egyes kormányok, jo­got formáljanak arra. hogy felülbírálják más országok törvényes szerveinek eljárá­sát. Még a nyáron, az előkészí­tő eszmecserén megállapod­tak aban. hogy a bizottságok december közepéig összefog­lalják munkájuk eredményét és előterjesztik javaslataikat a zárónyilatkozat szövegére. Ideje lenne elkezdeni e nyi­latkozat megfogalmazását. Beszélni kellett a múltról, igaz, enélkül nem lehetett volna levonni a tanulságokat, de fontosabb a jövő teendői­nek meghatározása, és ezt tartalmazza majd a nyilatko­zat, amelyet a találkozó vé­gén közösen, egyetértéssel kell elfogadniuk. Már eddig is több mint hetven előterjesztés fekszik a titkárság asztalán. A listán szerepel a szovjet javaslat, hogy ne tartsanak Európában 50—60 ezer fősnél nagyobb hadgyakorlatokat; a magya­rok a kevéssé elterjedt nyel­vek oktatásának előmozdítá­sát szorgalmazzák; Ausztria az egységes európai víziút­rendszer kialakítását kíván­ja; Svájc, a vitás kérdések békés rendezésére nemzetkö­zi fórumot, döntőbíróságot hozna létre. E példák azt mu­tatják, hogy nemcsak viták dúlnak Belgrádban, e szülé­si fájdalmak közepette hasz­nos tervek is körvonalazód­nak. Igaz, olyan javaslatok is napirendre kerülnek majd, amelyek nem fogadhatók el vagy ebben a formában nem nyerhetik el az egységes jó­váhagyást, s mi több napon­ta nyújtanak be új és új pa­pírokat. Amíg valamennyi sorra kerül és mindegyikkel kapcsolatban megegyezés jö­het létre. — eltelik jó pár év. Ezért föltétezik, hogy a belg­rádi „diákok” téli szünetet kapnak majd és tanácskozá­suk belenyúlik a februárba. Türelmetlenségre nincs ok. A helsinki záróokmány évti­zedekre való tennivalókat ad. Néhány héten nem múl­hat, hogy jól megalapozzák a következő esztendőkre áz európai együttműködést. Szí­vesen látnánk ugyan már karácsony előtt azt a bizo­nyos belgrádi nyilatkozatot, de egy tartalmas közös doku­mentum farsangi ajándéknak sem megvetendő. Tatár Imre vagyis A Század: elegáns fl LE SIECLE Párizsi vitakör, amely minden hónap utolsó keddjére afféle fehér asztal melletti poli­tikai csevegésre invitálja a tagjait, s per­sze mindig meghív néhány érdekesnek szá­mító vendéget is. A minap Párizsban ki­sebbfajta bambaként robbant a hír, hogy A Század törzsasztalánál legutóbb a fran­cia nagytőke legismertebb képviselőivel történetesen két baloldali politikus vacso­rázott: André Boulloche szocialista képvi­selő és Róbert Fabre, a baloldali radikális mozgalom elnöke. Az ügy nemcsak azért vetett meglehetős politikai hullámokat, mert ezt a félig-meddig zártkörű találko­zót több mint egy hónapon át sikerült titokban tartani, s amikor kipattant, már tudni lehetett: jövő márciusra hivatalosan is kiírták az esedékes nemzetgyűlési vá­lasztásokat. A szocialisták és a baloldali radikális!'’ még 1972-ben megegyeztek a Francia Kom­munista Párttal egy közös választási prog­ramban. Az idén ez a hármas baloldali unió elhatározta, hogy a sok tekintetben politikai és gazdasági helyzetnek megfe­lelően időszerűsíti az öt esztendeje már elfogadott programot. Csakhogy több hó­napos előkészítő munka után, tizenöt 'ta­lálkozót követően előbb a baloldali radi­kálisok, majd Francois Mitterrand szocia­listái is felálltak a tárgyalóasztaltól. An­nál szerencsétlenebb volt az időzítés, hogy egy hétre rá — leültek A Század törzsasz­talához, ahol voltaképpen a baloldali unió politikai és gazdasági ellenfeleivel kezdtek — igaz, kötetlen — párbeszédet. S ez ko- i-ántsem szólam, mert a vitakör „munka­vacsoráján” ott volt többek között Serge Dassault is, a híres Dassault Művek ve­zére — és ez a tőkés mammutvállalat sze­repel a baloldal közös programjának álla­mosítási listáján. Hiszen az FKP két part­nere éppen a baloldal választási győzelme esetén tervezett államosítások kérdésében lépett vissza a korábban közös elképzelé­sektől, és állt fel a kommunistákkal foly­tatott időszerűsítési tárgyalások asztalától. Ez az epizód egyszerre utal a francia baloldal belső vitájának lényegi elemeire, és arra, hogy ez a vita — korántsem lég­üres térben zajlik. A közvéleménykutatá­sok ugyanis még ma is azt jósolják, hogy az elvben változatlanul érvényes közös programmal induló három baloldali párt­nak együttesen jobbak a választási esélyei, mint a kormányzó koalíciónak. Ilyen kö­rülmények között az utóbbi érthetően az unió „fellazításában” érdekelt. Ebből ter­mészetesen a francia baloldal számára két tanulság is kínálkozik. Az egyik az, hogy igyekezzenek megőrizni a baloldal szö­vetségét (és látnivaló: a kommunisták tö­rekszenek erre), a másik pedig az, hogy ne engedjék „kilúgozni” a közös programot, ami voltaképpen e szövetség igazi értel­mét, egy haladq, változást ígérő kormány- politika lehetőségét kérdőjelezné meg — a választók szemében is. Voltaképpen itt érkeztünk el a francia baloldal belső vitájának lényegéhez. A közös program időszerűsítése közben azért az államosítások tervezett mértéke lett az a zátony, amin megfeneklettek a tárgyalá­sok, mert a kommunisták úgy ítélték meg: ebben nem tehetnek további engedményt partnereiknek anélkül, hogy az már a prog­ram céljainak rovására ne menjen. Hi­szen a nagyipar bizonyos fellegvárainak kézben tartása nélkül egyszerűen nem lenne gazdasági háttere az elhatározott szociális intézkedéseknek. Az utóbbi napokban — a szocialista párt novemberi országos konferenciáján — a vita a hangnemet tekintve is elmérgese­dett. Mitterrandék képtelen vádakkal illet­ték a kommunistákat, akik ebben annak jelét látták, hogy a szocialisták így kíván­ják elleplezni a lényeget, azt, hogy a közös program nélkül készülnek indulni a vá­lasztásokon, mert — Georges Marchais-nak, az FKP főtitkárának szavaival — „egy he­lyesen időszerűsített közös program elkö­telezné őket a francia nép színe előtt, hogy holnap — kommunista miniszterek­kel — valóra váltják a társadalmi haladás, a demokrácia és a nemzeti függetlenség igazi politikáját”. November második hetében a három párt képviselői újra találkoztak, hogy foly­tassák a szeptemberben félbemaradt idő- szerűsítő tárgyalásokat. Ez sem járt azon­ban eredménnyel, mert a szocialisták és a baloldali radikálisok tapodtat sem voltak hajlandók engedni álláspontjukból. A kommunisták viszont nem vállalhatták, hogy elvi engedményt tegyenek. Ha ezt tennék, csupán a szocialista párt válasz­tási „ugródeszkájának’1 szerepére kárhoz­tatnák magukat — az FKP Központi Bi­zottságának határozatában olvasható szem­léletes megfogalmazással élve. két esztendeje a párizsi könyv­IMIKOR piacon megjelent könyvalak­ban is a kommunista veze­tőknek a közös programmal kapcsolatban addig elhangzott néhány legfontosabb ál­lásfoglalása, ennek a nagy érdeklődéssel fogadott kötetnek ezt a címet adták: „Az egység — harc”. Az FKP-nak most is áz az álláspontja, hogy a tömegek akciója az az eszköz, amellyel el lehet távolítani a baloldali szövetség útjában tornyosuló aka­dályokat. S. P. Szembesítés a valósággal A Dél-Afrika ellen elrendelt kötelező fegyvereladási tilalom új nemzetközi körülményeket teremtett abban a harcban, amely a fajvédő rezsim ellen folyik. Az erőviszonyok és a han­gulat változását jelzi, hogy a harmadik világ országai az ENSZ tavalyi ülésszakán még reménytelennek tartották egy ilyen embargó elfogadta­tását. Idén már nemcsak fegyvereladásra, hanem ál­talános gazdasági szankciók­ra vonatkozó tervet is ter­jesztettek a Biztonsági Ta­nács elé. A tanácsban vétó­joggal rendelkező három tő­kés nagyhatalom, az Egye­sült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország ellenállá­sán az általános gazdasági szankció terve meghiúsult — a fegyvenszállítási embargót azonban kénytelenek voltak „átengedni”. Az elmúlt években Dél-Af­rika részben külföldi licen- cek alapján igen jelentős hadiipart fejlesztett ki. Je­lenleg fegyvereinek 75 szá­zalékát és teljes lőszerszük­ségletét belföldön állítja elő. Gyárt vadászgépeket, harc­kocsikat és ágyúkat és lég­védelmi rakétákat — nem is beszélve természetesen a mo­dern kézifegyverek sokaságé, ról. Éppen ez volt az oka an­nak, hogy a szocialista or­szágok és a harmadik világ országainak többsége gazda­sági szankciókat tartott szük­ségesnek. Ebben a vonatko­zásban azonban a vezető tő­kés hatalmak, sőt egyes af­rikai országok részéről is olyan óriási kereskedelmi ér­dekek és gazdasági erők mű­ködtek. amelyek megakadá­lyozták a gazdasági szankci­ók meghozatalát. Egyes vélemények szerint az egyetlen igazán hatásos gazdasági fegyver az olaj­szállítások teljes tilalma len­ne. Ez azonban rendkívül ne­hezen megvalósítható. Dél- Afrika legnagyobb olajszál­lítója Irán, amely már közöl­te, hogy politikai okokból nem függeszti fel exportját. A második és harmadik he­lyen a szállítók sorában Sza_ ud-Arábia és az olajsejk-sé- gek állnak. Ezek éppen most tárgyalnak arról, hogy a dél- afrikai rezsim nem devizá­val, hanem arannyal fizet a szállított olajért. (Dél-Afri­ka a tőkés világ legnagyobb aranytermelője.) Az előzmények alapján ezért valószínű, hogy a dél­afrikai helyzet alakulásában nem külső erők (tehát nem a fegyverszállítási tilalom vagy az esetleges későbbi gazdasági embargó) játssza majd a döntő szerepet. Az igazi küzdelem országon be­lül dől el. A nagy kérdés az, hogy a fekete többség egyre erősebb nyomásával szemben a két részre tagolódott fehér ki­sebbség milyen politikát vá­laszt. A több mint 4 millió fehér többségét a 2,5 millió búr (afrikaner) teszi ki. Ez a holland eredetű és több mint 300 éve Dél-Afrikában élő te­lepesréteg a politikai hata­lom és az erőszakszervezetek birtokosa. Egyben ez a faj­védő politika „kemény mag­va”. A körülbelül másfél millió angol származású ki­sebbség vezetői afféle bátor­talan liberális ellenzék sze­repét játsszák. Tényleges al­ternatív politikát azonban a „kemény maggal” szemben mindeddig nem sikerült ki- dolgozniok. Végső elemzés­képpen tehát azt kell mon­danunk, hogy a fegyverszál­lítási tilalom a helyzet lé­nyegén még akkor sem vál­toztat, ha egyébként kezdete lenne egy komolyabb, gazda­sági szankciókhoz vezető po­litikának. A frontok olyan merevek, hogy a nyílt, erő­szakos összecsapás aligha el­kerülhető. i—e

Next

/
Thumbnails
Contents