Szolnok Megyei Néplap, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-27 / 279. szám
IO SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. november 27. A tanácsoké a szó A városiasodás jegyei Kisújszálláson Élen járnak a területfejlesztési versenyben Beszélgetés Ponyokai Bálinttal Egy tárgyalás kellős közepébe pottyantunk. A tanácselnök irodájában az asztalon emeletes lakótömbök makettje. — Jó, akkor megegyeztünk — búcsúzott az AGROBER képviselője. Kisújszállás tanácselnökének az arcára volt írva, elégedett. — Hát hogyne. Nézzék! — mutatott a makettre. — Itt ez a hosszúkás falapocska a városközpontban, a Szabadság-téri lakótelepen az emeletes házak alatt épülő üzletsort jelzi, amelynek tervét társadalmi munkában vállalta el, tervezőgárdájuk nevében, az AGROBER képviselője. írásra kész tollal a kézben rögvest a legapróbb részletekig ízekre szedetnénk vele, hogyan kezdődött ez a jó kapcsolat, és hogyan tette önzetlenné Kisújszállás iránt a Szolnokon élő tervezőket. Telitalálat. Aligha van Ponyokai Bálintnak kedvesebb témája. — Jónéhány vállalattal kialakult jó együttműködésünk titkát kutathatnánk még. Éppen a napokban adjuk át azt a bölcsődét, amelyet évekkel ezelőtt összetákolt felvonulási épület helyett (kérésünkre) a 4-es út rekonstrukcióját végző Aszfaltútépítő Vállalat építtetett. Ugyanezt mondhatom el az Országos Villamostávvezeték Építő Vállalatról is. Felvonulási épületük egy óvoda terve alapján készült eL A tanács csak a közművesített telket és az építőkapacitást biztosította. Néhány év múlva ha, munkájukat a környéken befejezték, az építés költségének negyven százalékáért adják el a városnak. S eddig még nem a „hazai” cégekről beszéltem, hanem azokról, amelyek csak átmenetileg települtek a városunkba. A mi vállalataink, szövetkezeteink segítőkészségéről órákig regélhetnék. Az elmúlt évben átadott óvoda építésének nem volt két egymást követő szakasza, amelyet ugyanannak a vállalatnak a dolgozói végeztek voL- na. A Tisza II. Tsz tagjai alapozták, a Vas- és Faépítő Szövetkezet dolgozói a falát rakták, a Nagykunsági Állami Gazdaság munkásai a tetőt csinálták, a Nagykun Tsz-esek pucolták, a földmunkát a KISZ-esek végezték. Szombaton, vasárnap, ünnepnap, munkaidő után, amikor ráértek. Miről is beszélhetne szívesebben annak a városnak a tanácselnöke, amely a társadalmi munkaversenyben legutóbb a dobogó legfelső fokára került? — Mióta tanácselnök vagyok (igaz, nincs még fél évtizede) nem volt kellemesebb gondunk, mint az, hogyan osszuk be (szét) ésszerűen az első helyezett jutalmát, az egymillió forintot. Voltak, akik úgy vélték, hogy túlságosan elapróztuk, amikor a járda- út-, víz-, villanyhálózat bővítésére, napköziotthon korszerűsítésére, élelmiszerszállító gépkocsi vásárlására fordítottuk, és 300 ezer forinttal a majdani általános iskola sport- rendezvényekre alkalmas tornatermének költségeihez hozzájárultunk. A tanácstestület döntött úgy, hogy minden korosztály, amely hozzájárult a „győzelemhez”, érezze: a jutalomból is részesült. Igaz, így nem volt olyan látványos. De az önkéntesen és önzetlenül dolgozó kisújszállásiak keze nyomát viselő és dicsérő munka sem volt az. 'Az a 10 millió forint sok-sók apró részlet- munka végeredménye. Egy 14 ezer lakosú városban, — amely sokáig cipelte magával a falusias jelzőt (a tanulmánykötetekben is így titulálták), amely lassacskán gyarapította a városias jegyeit — a nagy terveket előkészítő tárgyalásokon sem röpködnek milliár- dok. Ennek az ötéves periódusnak két nagy vállalkozása van: a közel 20 millió forintért épülő új általános iskola. (40 éve nem épült iskola a városban.) Az oktatás ügyének is nagy szolgálatot tesz, s a szép, modem, egyszerű vonalú épület a város ékessége lesz. Annak, a tanácsi és vállalati pénzekből összejött 25—28 milliárd forintnak, amelyből szennyvíztisztító és víztároló épül, már nem lesz ilyen szemet gyönyörködtető látszata. De az effajta beruházások nélkül megállna a város fejlődése. Az emeletes lakótömbök lakásaiba víz kell. És nemcsak oda, hanem a peremkerületeken épülő családi házakba is. Kiszámítottuk, hogy egy családnak fürdőszoba nélkül napi tíz liter a vízfogyasztása, fürdőszobával hét-nyolcszorosa. És nekünk ez utóbbival kell Számolni. Apró, tetten érhető jelei ezek is a fejlőlő életszínvonalnak, a városiasodásnak. Irodájának ablakából a nap minden órájában figyelemmel kísérheti a városi tanács elnöke, hogyan formálódik a régi alacsony Sorházak helyén az új lakótelep, hogyan nőnek a magasba a korszerű otthonok falai. — Nemcsak lakni, élni is (igényesen élni) szeretnének városukban a kisújiak. Azon már túl vagyunk, hogy munkát tudunk biztosítani sőt, már a lehetőségek között válogathatnak az asszonyok is. Tény, hogy semmiből lettek az üzemeink. Itt még három évtizede a bognárok, kerékgyártók, lábbelikészítők műhelyei, majd később egy ládagyár és a gépállomás jelentették az „ipari bázist”. Nincsenek mammutvállala- taink, kicsi is ez a város ahhoz. De a fehémeműgyár üzeme, a Gyógyászati Segédeszközök Gyára, a MEZŐGÉP, a téglagyár, a Vasipari Vállalat, s a különböző ipari szövetkezetek ma már évente több mint 550 millió forint termelési értéket produkálnak. A jó hírű mező- gazdasági szövetkezetekről nem is beszélve. — Lakóinak növekvő igényeivel a város lépést tud-e tartani? Hiszen a fakanál mellől a futószalaghoz, a gépek mellé kerülő asszonyok megváltozott körülményei a családok, sokaságának életét módosították. Gyerekeikről a nap nyolc órájában már a városnak kell gondoskodni. Éppúgy, mint a korszerű háztartás feltételeiről, a félkész ételekről, a Patyolatról, a köz- étkeztetésről és még megannyi szolgáltatásról. A sokoldalúan érdeklődőbbé váló kisújiak kulturális, szórakozási lehetőségeinek, a továbbtanulásuk, képzésük feltételeinek megteremtése is a város gondja. — Ma még jó, ha mindezt alapfokon tudjuk biztosítani. Elsősorban az objektív feltételek korlátái miatt. Ha vannak részterületek, a köz- művelődésre, a kultúrált szórakozásra és a gyermekintézményekre gondolok, ahol többet tudunk nyújtani, ezt a megszállott, hivatásukért és a városért rajongó patriótáknak — és azt már mondtam — az önzetlen társadalmi munkások hadának köszönhetjük. Kétezer sorbanálló A pincér udvarias, szolgálatkész és főleg gyors. Ezt az örömteli megállapítást a Rózsabokor étteremben van alkalmunk megtenni, miközben háromfogásos előfizetéses menüt tálalja asztalunkra, s annak az ötszáz vendégnek az asztalára, aki egy ebédidő alatt megfordul a helyiségben. A menü olcsó és ízletes, a vendég elégedett. Már az a vendég, akinek jut, akinek egyáltalán joga van ebédjegyet váltani üzemi étkezésre. A városi tanács testületé egyik ülésén tárgyalta az üzemi és diák- étkeztetés helyzetét, s ítélete korántsem volt oly örömteli, mint a terített asztal mellett ülő újságíróké. „A gyermek- intézmények és az üzemi dolgozók étkeztetésének helyzetét értékelve megállapította. .. hogy az ellátottsági szint nem kielégítő...” A kissé hivatalos megfogalmazású mondat mögött súlyos szám rejlik: közel kétezren nem részesülhetnek az üzemi étkeztetésből, mert egyszerűen nincs a városban konyha, ahol nekik is főzhetnének, s nincs étterem, ahol asztalhoz ülhetnének. A közétkeztetéssel foglalkozó tanácsülésen arról is határozatot hoztak, hogy „az e területen teendő intézkedésekre az illetékesek figyelmét a városi tanács felhívja”. Felhívja, hogy mielőbb főzzenek több ebédet — hogy ne legyen kétezer sorbanálló. De addig van mit tenni a jelenlegi közétkeztetési létszám mellett is. Nem törvényszerű például, hogy az üzemi étkezdévé délidőben átsorolt Kismackó étteremben ebédelő munkásnők, a Férfifehémeműgyár dolgozói kapatos kocsisoktól, félrészeg kocsmacimboráktól sürgetve, zavartatva legyenek kénytelenek nap mint nap bekapkodni ebédjüket. A gyári dolgozók panaszának jogosságát csak erősíti az a tény, hogy a felemás rendeltetésű „kisvendéglő” iskoláktól körülvéve áll a város szívében — szolgáltatva a nem túl követendő példát. _Álljon hát itt egy sokszáz- szorosan elhangzott ötlet, kérés, amelyet a Férfifehéme- műgyárban hallottunk: a Kismackó kisvendéglő fedőnevű kocsmát alakítsák át napközben is változatos ételeket, tejet, kávét, süteményeket árusító bisztróvá. A városfejlesztésben a legfontosabb szerepet a most épülő Kossuth úti lakótelep kapta Az asszonyok gyárában Nők a vasalók, szabóasztalok, a varrógépek mellett (egyik-másik nem is akármilyen, egy laikus szemében ördöngős műveletek sokaságára képes masina). Nők az íróasztalok mögötti Nők, fürge kezű fiatal nők mindenütt a Férfifehémeműgyár kisújszállási üzemében. így hát meg sem lepődtünk, amikor a gazdasági vezető, az üzemi pártbizottság titkára és a KISZ-titkár villámtanácskozását megzavarva is nők nyújtották üdvözlésre, bemutatkozásra kezüket: Rácz Kálmánná, Zimány Fe- rencné és Kovács Erzsébet. Az előző napi kismamatalálkozóról beszélgettek. — Hiába, asszonyok gyára ez az üzem, fiatal asszonyoké: 26 év az átlagéletkor. Csoda hát, ha hétszáz dolgozóból kétszáz otthon a kisgyermekét neveli? Nem. — Nélkülük, ez a színtiszta igazság (meg is mondtuk nekik) a tervet — évente majdnem kétmillió ing — nehezen, vagy van amikor nem is tudjuk teljesíteni. Ha jön helyettük új munkaerő, (nagyritkán és kevés, végtére is számolni kell azzal, hogy az elmúlt fél évtizedben a városba települt gyáregységek már konkurrenseink) velük elölről kell kezdeni. Dehát ez így van. Szeptemberben kilencen mentek szülni, októberben hatan, és kevesen vannak, akik nem veszik igénybe a gyest. — Gyermekelhelyezési gondjaik is vannak? — Nem tudunk róla, hogy asszonyaink közül bárkinek is visszautasították volna kérelmét, — volt a párttitkárnő, Zimány Ferencné határozott válasza. — Igaz, az üzem kollektívája (s nem hiszem, hogy ez dicsekvés) sokat is tett ezért. — De az üzemben nemcsak helyiek dolgoznak. — Igaz. Harminc-negyven Százalékuk a környékbeli községekből, Ecsegfalváról, Bánhalmáról, Kenderesről ingázik minden nap. Volt idő, (nem is olyan régen) amikor a nehézkes és körülményes közlekedésre panaszkodtak (de nem a gyermek- elhelyezésre). Túl vagyunk rajta. Kilincseltünk, leveleztünk, jónéhány fórumon felvetettük jogos kifogásunkat és most már eljutottunk odáig, hogy a műszakkezdésünket figyelembe véve indítják a buszjáratokat. Ezt akartuk, megkaptuk. — Azért azt sem lehet elhallgatni, hogy a mi asszonyaink sem zárkóznak el, ha teljesíthető kérésekkel fordulnak a brigádjainkhoz a Jtolso Simítások A kicsinyek azóta már birW IVVJiOVr tokukba vették a volt feI_ vonulási épületből átalakított bölcsődét. A belső átépítési munkák terveit a Szolnok megyei KÖJÁL mérnöke Hidasi Zoltán készítette társadalmi munkában. A minden igényt kielégítő új, hatvan személyes bölcsőde takarításában a személyzet mellett a 625-ös ipari szakmunkásképző intézet tanulói is részt vettek, Beton a sártenger helyén Igaza volt a tanácstagnak: megnézhetem bármelyik hasonló nagyságú alföldi város mellékutcáit (főleg peremvidéken), nem tükörsima aszfaltúton karikáznak haza lakói. Jó ha nyáron nem akadnak el kátyúiban a gépkocsik. Két évvel ezelőtt a körzetem utcái sem voltak különbek. A kisbolhoz kézikocsin tudták csak behordani reggelente a tejet és a kenyeret. Az emberek, még ha össze is gyűjtögették a kocsira való pénzt, jól meggondolták, megvegyék-e. Minek, ha egy évben két hónapig tudnak a ház udvaráig hajtani vele, Hajdanán mocsaras nádas volt ez a vidék, a Sásas-tó és környéke, képzelheti, hogy egy kiadós eső után milyen sártengerré váltak azok a feltöltött utak. Szabó László, a MEZŐGÉP művezetője, az emlegetett Sásas-tó, a Mester és Lakatos utca lakóinak tanácstagja, már indulatok nélkül, sőt inkább büszkén emlegette a múltat. — Ügy igaz, ez már a múlté. Jöjjön, kocsikázzunk végig az utcákon. Amit lát: elejétől a végéig kikövezett utak (a zugokat sem hagytuk ki), elsősorban nem a tanács, s nem is a tanácstag érdeme, hanem a körzetben élő száznyolcvan családé. Rokonszenves volt a fiatal tanácstag szerénysége, de leleményességéről a tanácsháza irodáiban egyet s mást már hallottam, mielőtt felkerestem S azt is, hogy a tanácsnak nem volt, s nem is lett volna egyhamar egymillió forintja kőburkolatra a három útra (és a többi ki tudja hány százra?!). Legfeljebb egy-két méteres sárrázóra. Szabó László nem követelőzött a választóinak panaszaira hivatkozva, hanem a szomszédos körzetek tanácstagjaival együtt töprengett a megoldáson. Mi lenne, ha? Tonnaszám hevernek a törmelék kőkupacok a vasúti sínek mellett. A vasút rekonstrukciójának vége, a kidobált kőhalmok a kutyának sem kellenek. A vasút is jól jár: nemcsak a szállítás költségét spórolja meg, pénzt is kap, ha a követ eladja. így kezdődött, s szervezéssel, pénzgyűjtéssel, több száz óra társadalmi munkával folytatódott. A lakók, — ki mennyit tudott — összeadták a pénzt a költségekre, (50 ezer forint gyűlt össze), az áfész is beszállt 15 ezerrel. A Volán részben jutányosán, részben ellenszolgáltatás nélkül vállalta a kőfuvarozást, a KPM városi kirendeltségének szakemberei a szakmai irányítást, a Tisza II. Tsz dolgozói a földhordást, — és a lakók apraja nagyja, fiatalja, öregje kapával, ásóval nyüzsgött, dolgozott, csinálta amit éppen kellett. így lett kövesút ameddig a szem ellát, egy városszéli tanácstagi körzetben. varos vezetői, — szólt közbe a KISZ-titkár, Kovács Erzsébet. — Mi mit tudunk csinálni? Szabni, varrni. Hát varrunk, ha kérik. Függönyt, párnát, gyermekruhát, sport- felszerelést, ágyneműt, az óvodának, az iskolának, a napközinek, a szociális otthonnak. És mi is, éppúgy, mint a város többi munkahelyének dolgozói, ebben az ötéves tervidőszakban minden esztendőben két kommunista műszakot ajánlottunk fel és kétnapi fizetésünket adtuk a városfejlesztésre, öt év alatt egymillió forint. Ugye sok kicsi, milyen sokra megy? Arra kértük a városi tanács elnökét ,— aki minden esztendőben eljön az üzembe, hogy a város gondjairól, terveiről beszélgessen velünk (így nagyjából tudjuk is, hogy a város lakóinak segítsége mire és miként kell) — amit mi adunk kisújiak, ne aprózzák el, legyen az egy nagyobb beruházás fedezetének egy töredéke. És jó lenne, ha az utókor számára is megörökítenék, hogyan és mivel járult hozzá a város társadalma. Az oldalt írták: Kovács Katalin és Igriczi Zsigmond
