Szolnok Megyei Néplap, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-27 / 279. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. november 27. HETVEN ÉVE A KORONG MELLETT A 84 esztendős Kántor Sándor ma is serényen dolgozik karcagi fazekasműhelyében. Az idős mester hetven esztendeje ül a korong mellett: a mesterséget Ácsi Kovács János karcagi fazekastól tanulta, majd Zsolnán, Ungváron és más városokban is gyarapította tudását. Karcagon 1920 óta dolgozik, s az ősi mesterségre körülbelül húsz tanítványt oktatott, akik munkájukkal ma is öregbítik a Kántor-iskola hírét. Kántor Sándornak, a népművészet mesterének életművéből december 16-án gyűjteményes kiállítás nyílik Budapesten, a Néprajzi Múzeumban. Alakul a kunsági nagytál Elkészültek a Miska korsók Szállítás előtti „meózás” Lakásrészlet - cserepek, cserepek, cserepek Munka utáni pihenő A mesterséget továbbviszi a család - Kun Gazda Ferenc és felesége a Néprajzi Múzeumban nyíló kiállítás anyagát válogatja. Fotók: Nagy Zsolt Amikor már nem az ablaknál topogó beteg ideges kopogtatására törik pozdor- jává a szemet páncélozó álom — akkor jönnek az ágyat kínpaddá változtató álmatlan éjszakák. Amikor az ember fél önmagától, az ébrenléttől, a tenmaga tükrébe nézésétől, mint önnön gyilkosától — akkor jönnek a gyomoridegek kíméletlen vibrálásai. Amikor minden érv felér egy karóbahúzás- sal, s minden ellenérv egy kerékbetöréssel, amikor a határozatlanság spanyolcsizmájában vergődik az ember, s inkvizitor-napok percei megkövezik, órái felnégyelik akkor jön az öregítő, a megőszítő elhatározás: dönteni kell. Mert már felgyülemlett a sok-sok apró gond, túlcsordult a pohár, s a doktor úr nem felesége érvein füstölög már. S a felesége, az ifjú tanárnő sem azt sorolja, hogy nem szereti ezt az iskolát, hogy méltánytalanságok érték, és ő ezt nem vállalja tovább, és már neki sem az a problémája, hogy hangversenyre vigye a hangversenyen még sohasem járt falusi gyermekeket, s nem azon mérgelődik, hogy milyen rossz a közlekedés, nem az irodalombarát szakkör programján töri a fejét, a bábkészítésen, a zenén, a versmondáson, nem a járási seregszemle zsűrizése üt szöget a fejébe, nem a gyerekeknek a társadalmi ünnepekre való felkészítése köti le figyelmét. Nem Judit már azt sem emlegeti Ottónak, hogy a hat év alatt, amit Tiszagyendán töltöttek egyetlen egyszer tudtak színházba menni, egyszer hangversenyre, hogy rög- hözkötöttek, mivel férje a falu egyetlen orvosa, nem mehet el a faluból, mert mi lesz akkor a betegekkel, és már amiatt sem panaszkodik Judit, hogy Ottó soha sem tudja nyáron kivenni a szabadságát, csak februárban, akkor meg hova mentek volna, s a doktor úr akkor is gyógyított, hiszen mégsem küldheti el a negyven fokos lázban égő kisgyermeket. Judit már azt sem emlegeti, hogy ezt az életet nem lehet örökké bírni, nem lehet egy életen át mosolyogni, akkor is, ha legmélyebb álmából verik fel, és Ottó szakosodni szeretne, belgyógyász akar lenni, de Tiszagyendán erre nincs lehetősége, és a kisfiúk is hamarosan iskolába megy, jobb lenne talán nagyobb településen, és egyébként is annyiféle dolgot végez itt Ottó. hogy ő, a felesége, el van hanyagolva, s vasárnap megkérdezi a férje, hogy „itthon maradsz, vagy jössz a meccsre?”, ez a választási lehetősége. Ilyesmit már nem emleget Judit, csak azt, hogy gondoljanak végre magukra is, fogadják el a kedvező ajánlatot, menjenek el. Amikor már szinte árulónak érzi magát dr. Szabó Ottó, mert látja betegei riadt, aggodalomban égő szemét, mert érzi kétségbeesett igazukat „Mi lesz velünk, doktor úr”), s korbácsként vágnak reája a könyörgő szavak, és fűzként égeti őt az asszonyok könnye, a férfiak konokul szófián fájdalma, amikor júdáspénznek érzi a búcsúzkodó emberek apró ajándékait — akkor szeretné feldönteni az összepakolt bútorokat, akkor kíván de- fektet a megrendelt teherautónak. És vágyakozik tenni eddigi dolgát. Szeretné cipelni a sportkör elnökének, szakosztályvezetőjének, pénztárosának, pszichológusának, mindenesének eddigi gondjait. Szeretne elmeditálni a felnőtt, az ifjúsági, és serdülő focicsapat esélyein, eredményein, a fel- jebbjutás lehetőségein. Szeretne hinni a női kézilabdacsapat sikereiben, szeretne örülni a tömegsport-rendezvények megszokott jó hangulatának, a tiszagyendai mércével mérvé rengeteg résztvevőnek, szeretne büszkélkedni a férfi és női távolugróival, a gyendai sakkozókkal, az asztaliteniszezőkkel. örülne, ha tanácstagként mint eddig) a községi sportpálya öltözője (amelyik most olyan, mint egy ól) érdekében interpellálhatna. Boldog lenne, ha csak az lenne a gondja, hogy Tisza- roffon már hosszú ideje helyettesítenie kell, s csak a fáradtság miatt lenne kiborulva. És valóságos luxus lenne azon füstölögnie ma is. hogy amikor Tiszagyen- dára kerültek, két évig a falu vezetői tudomást sem vettek róluk. De az eddigi élet, a jól ismert gondok ez idő szerint a tudat óperen- ciántúli határába szorultak, melyeket hétmérföldet lépő csizmával sem lehet fülön- csípni. Maradnak a ráncmélyítő, verítékes éjszakák, amikor a család érdeke és a falu érdeke, mint két könyörtelen malomkő, felőrli az embert, amikor ez a fiatal orvos szinte aggastyánnak érzi magát, amikor kín- padra vonják őí a falusiak által küldött delegációk szavai, a maradásért könyörgő emberek, a távozásra ösztökélő család, az úton. kúton, boltban érzett aggodaloin, másfélezer ember szorongása, amikor az ember szívéig hasít ez a ragaszkodás, amikor egyáltalán nem mosó- lyognivaló az emberek fogadkozása, hogy ők a bútort szállító teherautó elé fekszenek, amikor az ember rádöbben, hogy mit jelent egy közösségnek, és ez a tudat már többet ér fölöttébb előnyös ajánlatnál, ezt az érzést már nem lehet megfizetni, nincs az a lakás, amiért ez elcserélhető — akkor mondja ki keményen, ellentmondást nem tűrő hangon dr. Szabó Ottó: „Maradunk Tiszagyendán!” Körmendi Lajos _ Grafika: Győrfi Sándor fl zene megtartó erejével Hanuszka András világéletében a gépkocsik szerelmese volt. Három éve azonban a tiszafüredi járási hivatal szerelője és kazánfűtője. „Akkor, 1974-ben egy világ omlott össze bennem. Huszonhárom évig dolgoztam hivatásos gépkocsivezetőként az egykori kunhegyest majd a tiszafüredi járási hivatalnál, 750 ezer kilométert hajtottam egyetlen koccanás, baleset nélkül. És akkor hirtelen cukorbeteg lettem. KRESZ-oktató, sofőr voltam — és máról holnapra mindennek vége lett. Éjszakánként álmatlanul forgolódtam: minek az ilyen élet ? Felesleges tovább küszködnöm. Én a tágas térséghez, a száguldáshoz szoktam, és akkor el kellett búcsúznom az utaktól. A hivatalnál azonnal felajánlották a szerelői és a ■kazánfűtői állást. Télen a megfelelő, állandó hőfokra ügyelek, a meleg napokban meg afféle ezermester vagyok: ajtót, ablakot, zárat, radiátort javítok. Szerencsémre gyermekkorom óta citerázom. Jó pár éve Priboj szky Mátyás a híres citeraművész erre járt, meghallgatott, tetszett neki a muzsikám. A helybeli Há- mán Kató Tsz citerazeneka- rának vezetője lettem. Mit hoz a sors, nem volt elég a betegség, finoman szólva elküldték a téesz-zenekarból is. Néhány hétig mogorva, emberkerülő lettem. Aztán fokozatosan rájöttem: a sors, a csapások ideig-óráig megingathatják az embert, de hitét, reményét nem törhetik össze. Soha nem szerettem a magányt, közösségi embernek vallom magam. Tudtam arról, hogy Füreden sok jó oiterás él, csak kell valaki, aki összefogja őket. Ezeket a magányos zenészer két kerestem fel, zenekart alakítottunk. Ma, ha külföldi vendégek, delegációk látogatnak hozzánk és a találkozó vacsorával zárul, rendszerint az én zenekaromat hívják. Nagyon szerettem a gyerekeket. No Bandi, mondtam magamnak, most már több időd van, ne csak muzsikálj, taníts is! Alakítottam a Kossuth iskola srácaiból egy úttörő-citerazenekart, jelenleg már tíz ügyes, tehetséges tanítványom muzsikál. így valószínű, hogy Tiszafüreden 40—50 év múlva is lesz citerazene. Azokat a citerákat kérdezi? Igen, én készítettem mindegyiket. Tudja van olyan nap, hogy akad néhány üres órám, meg a muzsikálást is elunja az ember. Egyre több a gyerektanítványom, hangszert rneg lehetetlen vásárolni. Amit kínálnak, méregdrága. Az idén januárban kezdtem a fabrikálást. Megfigyeltem egy százhúsz éves hangszert, aztán lemásoltam. Eddig tízet készítettem el. Hány hét kell egyhez? Kettő. A fejét gőzölt bükkfából, a tetejét fenyőből, az oldalát nyírfából állítom össze. A Tüzép a folyamatos „anyagszállítóm”. Citeráim 21—22 húrosak, síppal hangolom őket. Három típust készítek jelenleg, a csikófejesnek van a legnagyobb keletje. Az egyiket Ózdra, a másikat Székesfehérvárra vitték a minap. Ha az időm engedi, papírt, ceruzát kerítek, újabbakat rajzolok. Sőt, már a tanítványaim is csinálnak cite- rát, akad közöttük olyan zenész, aki saját készítésű hangszerén pengeti az akkordokat. Ha jó az idő, horgászni járok hajnalonként, esténként. Ez lett a másik hobbim. De ha ideje éngedi, jöjjön el egy év múlva, s megláthatja, milyen érdekes alakú citerák sorakoznak itt az alagsorban.” • * * Ha valakinek az útja délelőttönként a tiszafüredi járási hivatal mellett vezet, meglehet, lépteit olykor ci- teraszó kíséri. D. Sz. M.
