Szolnok Megyei Néplap, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-20 / 273. szám
1977. november 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 La Barre, Dózsa György , _ lovagról, aki La Barre szobrot kapott Párizs- bari, Dózsa Györgyre gondol az ember, ha magyar. Ez a La Barre lovag csak azért kapott szobrot, hogy Rómát a fene egye. Egye is, mert szörnyűség volt Voltaire korában milyen fenevadságra volt még képes a klerika- lizmus. Róma ma is statáriá- lis rövidséggel bánna el minden ellenséggel, ha tehetné. Szemünket kiszúrná, nyelvünket kitépné só, a halottégetés tiltója, eretnekek számára ma is meggyújtaná a máglyát. La Barre lovag nem vette le a kalapját egy processzió előtt. Szűz Máriát és az apró szenteket néha nem éppen áhitatosan emlegette. Húsz éves se volt még, vidám, hetyke katona s darabokra tépték a papok. Franciaország Rómával vívja leszámoló harcát, s természetes, hogy La Barre lovag szobrot kapott. Nagy emberek és szobrok így szoktak teremni, régi és okos dolog ez. De akkor milyen szobrot kellene kapnia Dózsa Györgynek? Magyarország ma olyan harcba kezdett, amilyet még sose látott a világ Krisztus után, a huszadik században, tíz századdal Árpád után. Mi, a milliók, a rongyosok, azt akarjuk, hogy jogunk legyen a levegőhöz. Egyetlen egy ország vagyunk, ahol a rongyos milliók soha, soha föl se lélegezhettek a dús ezrek miatt. És még máig is csak a szégyen, a szomorúság, a megalázás a mienk. Minden népek nyomorult millióinak van valami dicsőséges emlékük. Magyarországon ezer év óta mákony. vagy korbács volt a miénk. Még a hőseinket is kisajátítják. Rákóczi koporsóját ők, akik Rákóczit becsapták és elárulták, úgy körülállották, hogy mi nem férkőzhettünk hozzá. Kossuthot gyűlölték s most Kossuth nevében ráültek a népre, az országra. ők már a múltból is elraboltak, meghamisítottak mindent. Elvették tőlünk Rákóczit és Kossuthot. Nyomják a Petőfi-kultuszt s miattuk nem vezekelhetett még ez az ország Martino- vicsék miatt. Ők önkényesen válogatják ki a múlt napjait is s ellenünk vonultatják föl őket. Soha eszükbe nem jutott például Bethlen Gábornak hódolni, ennek az igazán nagynak. Ká- roli Gáspár a maga biblia- fordításával olyan nagyot mívelt, hogy megmérni se lehet. De Magyarország kénytelen Pázmánynak hódolni. Apáczai Cserére, Mikesre nincs szükségünk, tehát azok aludjanak békével. Akik a mi nagyjaink lehetnének méltán, a mívelte- ké, a munkásoké, a rongyosoké, azok nem kellenek nekik. És most akarnak országos Szent Imre-ünnepet csinálni. Csinálnak ezek még Caraffa-ünnepet is, ha a rongyosok olyan gyávák maradnak, mint amilyen rongyosak. Álhazafiságukkal agyonterrorizálnak ezek minket. Hát nem vonultatnék föl mi is ellenük Dózsa Györgyöt? Ez magyar volt, fajmagyar, sőt nemes ember. A Dózsa-tragédia Magyarország millióinak a legigazibb tragédiája. Megsütnek és egymással falatnak ma is föl bennünket Magyarország tulajdonosai. Miként La Barre lovagnak a szabadgondolkozó Franciaország, Magyar- ország népe, mely a feudalizmus ellen küzd, állítson szobrot Dózsa Györgynek. se felejtünk, Hogy mi h°sy komoly a ' mi harcunk. Bár akadna valaki, akinek elég erős hangja volna, hogy egy Dózsa szoborért szóljon az országhoz. Ha már olyan alantas még mindig az emberi kultúra, hogy szobrokkal kell beszélnünk, beszéljünk szobrokkal. Dózsa György beszélne a nyomorgó, Amerikába szökő magyar nép, a tanítók, vasutasok, intellektuelek, tisztviselők, iparosok, kereskedők helyett. Az egész munkás- Magyarország helyett, melyet nagyurak és nagypapok jobban nyomnak, mint valaha, óba, a kőtörő, éhesen ődöngött a városban, hol havas tetőkön zászlók lengedeztek. Sebes, kék, bütykös ujjait káromkodva ropogtatta s ment, amerre az emberek siettek. Egyszerre a kastély aranyos kapuja előtt állott sok emberrel együtt Jóba. A cifra kapun tódult be a nép, s Jóba azt hitte, hogy álmodik. Ő is bemehetne a virágok és szelíd őzek közé? Micsoda boszorkányság ez ezen a furcsa téli reggelen? Elnézte, ó, hányszor ő már messziről, alázattal ezt a csodakertet. És ejnye, bizony ott bent cigányok muzsikálnak. Űj és új emberek jöttek, rongyosak is. Jóba állott a kapun kívül nagy, beteg, tehetetlen bámészkodással. Egy sereg rongyos száguldott el mellette. Egyik megnézte Jó- bát, s száguldóban reá kiáltott. — Nini, a csegei Jóba, hé Jóba. Gyere, ha magyar vagy te is. Jóba majdnem vidáman megmozdult. Bemegy ő is, mert a Kossuth-nótát hallja. Bencsd legény volt, aki hívta, s az is csak kőtörő. Valami nagy dolog lehet ott bent. Ohé, a grófi kastély beereszti a rongyosokat is íme. Jóba is szaladt, amerre a bencsi legény robogott a pajtásaival. Éppen a tornyos palota elé. Zengett, harsogott a nagy kert: a népek énekeltek. A. palota ablakaiból barátságos, szép arcok mosolyogtak. Ez egy kis mennyország, vélte Jóba, a kőtörő. s hátát süt- tette a nappal. A hó szikrázott és olvadt. Pirosodtak a fülek, s a cigányok nem fáradtak. Néha éljenek harsogtak, s kendőket lobogtattak kalapos, városi asszonyok. Jóba, a kőtörő, szédült, mintha erős pálinkát ivott volna. Éljenzett ő is, kacagott, dúdolt, csak néha nyögött. Egyébként ők is leghátul szorongtak, a rongyosok. Jóba mosolygósán ismert meg közülük sokat. Bencsi árokásók: lápfalui kosárkötők, vadági zsellérek, kósza napszámosok, kenyértelen kőtörők. Ezek mind önkéntelenül egy seregbe verődtek, így tavasz előtt, februárban följajdulnak az alvó faluk. Már nem bírják az emberek tovább a telet, s mint az álomjárók, szállingóznak be a városba. Nem tudják, miért mennek oda, de mennek. Ott szép házak vannak, pénz, drága holmik, munka, kenyér! Hátha És jönnek, a sápadtak, a keserűek, a rongyosak, a kiéhezettek jönnek, így jöttek a bencsiek, a láp- faluiak, a vadágiak és a többiek. így jött be a városiba Jóba is, ki most nótázák, mint egy részeg. Majdnem sírja a nótát a cigány után: Kossuth Lajos azt üzente. Dalol az egész tépett, aszott, rongyos had. Éljen a haza, a haza — kiáltja a bencsi kőtörő. Elöl az urak is ezt kiáltják. Az ablakokból visszarikoltják. Éljen az haza, a haza. Jóbának könnybe lábad a szeme. Majdnem elindul, hogy megöleljen sorba mindenkit. Éljen, éljen a haza! S most mind itt vagyunk, egyformán, a gróf kertjében. Éppen ilyet álmodott nemrégen, mikor majdnem elpusztult. Jóbának még most is gyulladt Egy kicsit a tüdője. Ezelőtt öt nappal tápászkodott föl a forró szalmazsákról, ahol hetekig kínlódott. Még mindig mintha nagy késeket mártanának itt-ott a testébe. A rongyai is vékonyak, silányak. És hamar megzavarodik még Jóba. Mellé áll a nagy sokadalomban, lármában egy vadági zsellér: — Rossz bőrben vagy, szomszéd. Alig értik egymás szavát a cigánytól, a nótától, a nagy rivalgástól. Egy kicsit részege mind a kettő ennek a különös sokadalomnak. — Dög voltam, szomszéd. Már el akartak földelni. Jobb is lett volna. Nálunk nincs munka. Nyavalyás is volnék a dologra. Csak éppen hogy bejöttem szétnézni a városban. Vadágon is így van? Az asszonyom is hulla. Az is két hét óta nyavalyáskodik. — Hát a gyerek? — öt. Én legalább nem tudok enni. Nem is kívánom az életet. De azok tudnak. Mit csináljon az ember? Hát mondjad, szomszéd. Hirtelen elönti őket egy széles zsdbongás. Mindenki éljenez, kiabál. Az ablakban áll a fiatal gróf. Súgja tisztelettel a vadági zsellér: — ö lesz a követ az apja helyett. Keveset, de ó, szépeket mond a gróf. Szabad és boldog legyen az ember. Mikor bevégzi. a városi asszonyok megint kendőket lobogtatnak. Jóbának megint köny- nyes a szeme. Azután kiterelik őket a parkból a szolgák. Dél el is múlt. A cigány nótáját még sokáig hallják: Kossuth Lajos azt üzente. Dúdolt, lelkesedett Jóba az utcán. Ketten ballagtak a vadági zsellérrel. Egyszerre azonban dideregni kezdett Jóba: — így nem mehetek haza, így nem lehet. Egy kenyeret ha vehetnék. Veszek kenyeret, húst, veszek. Valami nagy változást érzett a világban Jóba. Ez a különös délelőtt. A grófi kert, a gróf, a muzsika, a sok éljen. Együtt mindenki, urak és rongyosok. Kell, hogy hús kerüljön és kenyér. Láz és lelkesedés égette a Jóba arcát. Megszólal a vadági zsellér: — Van nálam egy kis pénz, szomszéd, két malacot adtam el, menjünk be egy pohárra. És ittak, míg elesteledtek. Énekeltek és sírtak: Kossuth Lajost azt üzente. A zsellér ordította gyakorta: — Más világ lesz, szomszéd, meglásd. Szabad lesz minden ember, az istenét. — Szeretném megcsókolni azt a fiatalembert. Áldott embert. Áldott ember, haj, be áldott ember. És énekeltek, mintha az érkező boldogságot fogadnák: Kossuth Lajos azt üzente. Éjjel indultak haza, csak a hó világított. Jóba látta, hogy a zsellérnek még öt forintja van. — Adj egy forintot, szomszéd. — Nem lehet. lőreengedte a dü- löngöző zsellért, s a botjával fejbe ütötte. Azután, mikor a zsellér leesett, megvadult. Lángoltak a csontjai is Jóbának, s verte a zsellér fejét. Azután kivette a csizmájából az öt forintot, s loholt. Énekelt az árva, sötét téli mezőn Jóba: Kossuth Lajos azt üzente. Tele voltba szíve a mai nap eseményeivel, s úgy sietett haza az öt forinttal, mint egy megváltott, mesebeli király. A költő életének dokumentumai Ei év elején - Ady születésének 100. évfordulójára — végre megnyílt a régóta hiányolt Ady Emlékmúzeum a belvárosban, a Veres Pálné utcában, abban a lakásban, ahol utoljára lakott a költő 1917 őszétől egészen a haláláig: 1919. január 27-ig. Az Emlékmúzeum tulajdonképpen két részből áll: az interieurszobákból és magából a kiállító helyiségből. A hajdani három, utcára néző lakószobát ugyanis teljesen a régi formájában, a régi bútorokkal rendezték be úgy, ahogyan az Adyék idejében volt. A lakás egykori konyhájából és személyzeti szobájából pedig egy teljesen modern kiállítóhelyiséget alakítottak ki és itt mutatják be Ady életének és munkásságának utolsó dokumentumait, háborúellenes költészetének legfontosabb képi motívumait. Diavetítéssel és hangműsorral Ady teljes életútját is felidézik ugyan, de a helyszűke miatt itt mégis csak az „Ember az embertelenségben" költőjének állítottak és állíthattak méltó emléket emléket. Konecsni György illusztrációja a Fölszállott a páva cimű vershez Ember az embertelenségben Szívemet a puskatus zúzta, Szememet ezer rémség nyúzta, Néma dzsin ült büszke torkomon S agyamat? Téboly ütötte. És most mégis, indulj föl, erőm, Indulj föl megintlen a Földről! Hajnal van-e, vagy pokol éjfél? Mindegy, indulj csak vakmerőén, Mint régen-régen cselekedtek. Ékes magyarnak soha szebbet Száz menny és pokol sem adhatott: Ember az embertelenségben, Magyar az űzött magyarságban, Űjból-élö és makacs halott. Borzalmak tiport országútján, Tetőn, ahogy mindég akartam, Révedtem által a szörnyűket: Milyen baj esett a magyarban S az Isten néha milyen gyenge. És élni kell ma oly halottnak, Olyan igazán szenvedőnek, Ki beteg szívvel tengve-lengve Nagy kincseket, akiket lopnak, Bekvártélyoz béna szívébe S vél őrizni egy szebb tegnapot. óh, minden gyászok, be értelek, Óh, minden Jövő, be féltelek, (Bár föltámadt holthoz nem illik) S hogy szánom menekülő fajtám. Aztán rossz szívemből szakajtván Eszembe jut és eszembe jut: Szívemet a puskatus zúzta, Szememet ezer rémség nyúzta, Néma dzsin ült büszke torkomon S agyamat a Téboly ütötte. S megint élek, kiáltok másért: Ember az embertelenségben. (1916. szeptember) m m Üdvözlet a győzőnek Ne tapossatok rajta nagyon, Ne tiporjatok rajta nagyon, Vér-vesztes, szegény, szép szívünkön, Ki, íme, száguldani akar. Bal-jóslatú, bús nép a magyar, Forradalomban élt s ránk-hozták Gyógyítónak a Háborút, a Rémet Sírjukban is megátkozott gazok. Tompán zúgnak a kaszárnyáink, Óh, mennyi vérrel emlékezők, Óh, szörnyű, gyászoló kripták, Ravatal előttetek, ravatal. Mi voltunk a földnek bolondja, Elhasznált, szegény magyarok, És most jöjjetek, győztesek: Üdvözlet a^győzőnek. összeállította: őri Zoltánná
