Szolnok Megyei Néplap, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-20 / 273. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. november 20. ÉiM pályaudvaron A lszik a város. A pályaudvar várótermében néhány utas bó­biskol, a máskor oly forgalmas aluljáróban csak a takarí­tónők seprűi surrognak. A peron csendjét egyre ritkábban töri meg vonatok zaja. A teherpályaudvaron azonban ilyenkor sem csökken a forgalom. Egymás után érkeznek tehervonatok a guri- tóra, ahol útirány szerint új szerelvényeket állítanak össze. Közel száz vasutas teljesít szolgálatot minden éjszaka; forgalmi szolgá­latvezetők, menesztők, naplózok, kocsirendezők, guritásvezetők, mozdonyvezetők, kapusok, sarusok. Rajtuk múlik, hogy zavartalan legyen a szolnoki pályaudvar éjjeli forgalma. 21.35; Gyorsvonat indul leningrád-Moszkvába, tá­jékoztatja az utasokat Ha­ris Erzsébet A gyermekemet várom „A tenger mélyét, az ég kékjét és az asszonyt sohasem ismerheted ki.” Sohasem éreztem olyan igaznak ezt a régen, mélyen el­raktározódott emlékek közül felbukkanó kínai közmondást, mint akkor este, ott a terhespatológia szűk kórtermének fe­hér vaságya mellett. A fanyar gyógyszerszagban, a kopott kis szekrénykére dobott félbe maradt kötések, verseskötetek, el­beszélések, mogyorós és citromos zacskók, levelek kavargó rendetlenségében, egy asszonyt hallgatva, mozgó magzattal a méhében... n Tíz óra múlt. A pályaudvaron egyre csökken a forgalom 22.50: Megérkezett a Ti­szántúlról az első gyors- tehervonat, jelzik az irányí­tótorony műszerei Balogh Ferenc táblakezelő forgalmi szolgálatvezetőnek Két óra után a néhány vára­kozó utast el-elnyomja az álom. Fényjátékok a peronon Éjfél után a takarítónők hozzákezdenek az aluljárók söpréséhez Hat óra. Nagy Irén for­galmi naplózó az éjszaka utolsó eseményeiről kap tájékoztatást T. Katona László gyanakodva Tétován, fürkésztem.--------------Tudtam, h ogy üres papírlapokkal a zsebében arra vár, hogy megnyissam érzéseim legtit­kosabb rekeszeit, hogy el­mondjam tépelődésemet, ret­tegésemet, sóvárgásomat egy újszülöttért. Hallgat, vár. Nem győzködik, nem próbál beszédre bírni. Egykorúak lehetünk. Neki vajon van gyereke? Persze. S bizonyá­ra, hogy olyan természetes volt neki, mint a friss oxi­gén, hogy kilenc hónap után épkézláb emberkét hoz a világra. Hogy az ő csilló- szőrei (biztos azt sem kel­lett tudnia, hogy ilyen is van neki) sodró mozgása azt a kis embercsírát szépen, si­mán a méhébe viszi. Hogy az 5 kis embriójának, már egy centis korában kialakultak a fej, láb, kéz dudorai. De az enyémnek? Vajon annak is megvan mindene? ... Megért? Elítél az életet he­vesen habzsoló, az önbiza­lomtól duzzadó kamaszlány majdnem jóvátehetetlen könnyelműségéért? Milyen könyörtelen ez a régi emlék. Évek óta gyötör, kínoz. Tu­dom a feloldozást, a megbé­kélést majd csak az a mag­zatszurkos síró csecsemő ad­hatja meg... (Csak éljen!) Most felnőtt fejjel legszíve­sebben világgá kiáltanám, megrázva, fölrázva az első szerelem lángjában égő, a kí­váncsiság kereste kapcsola­tokban csalódó, a lezserséget hirdető teaneger lányokat: vigyázzatok! ... Én is öntöt­ten bíztam az egészséges, úszásban, atlétikában meg­edződött szervezetemben, amikor kimondtam (egyetlen egyszer): Nem, nem kell, még hogy gyermekem legyen. (Or­voshoz mentem ...) Ennek már sok éve ... Az asszonyok százezreinek, millióinak milyen egyszerű, csupán elhatározás kérdése és.. . anyák lesznek. Akkor — de még néhány évvel ké­sőbb sem, amikor újból ter­hes lettem — senkinek sem hittem volna el, hogy egyszer — s nem is soká — már ké­telyeim lesznek, hogy én is közéjük tartozom, és a med­dőségtől kell rettegnem. Nagyon örültem a máso­dik terhességemnek. A leen­dő gyermekem apjával bol­dogan vártuk a pillanatot... Panaszmentes voltam. Úsz­tam, nyüzsögtem, dolgoztam, tanultam. És egy este... Az úszótrikóval, fürdőköpennyel kitömött szatyrot lóbálva ha- zaviharzottam. Egy lépés az ajtón belül, görcsös fájda­lom, valami megpattant mé­lyen belül. És oda a gye­rek ... Egy év múlva ismét elhalt bennem egy csírázó élet. Az alig asszonnyá érett nő éle­tének egy kis szakasza lezá­ródott. Társam önuralmának, fegyelmezettségének egyre szélesedő repedésein lassan észrevettem: hogy irántam tanúsított kedvessége, türel­me, szeretete, megértése, már csupán becsületes (vagy ál­szent?!) erőlködés. Az udva­riasság már csak torz vigyort volt képes gyűrni a szabá­lyos arcra, ha élcelődő hu­morom iróniája célba talált. (Pedig milyen szívből jövő nevetést tudtam régebben belőle fakasztani.) Az idő­sebb, a tapasztaltabb jogán kivívott fölénye, a ki nem mondott áldozatvállalása las­sacskán fojtogatott. Azt hi­szem. hogy már csak akkor viselte el őszintén, ha mókás és szép verseket mondtam. De egy életen át nem szaval­hat az ember. Elszakadtak a vékonyodó szálak, amelyek még egymáshoz kötöttek bennünket. Már nem tudom megfejteni, hogy a szorosnak vélt kötelékünket az robban­totta-e szét, hogy és képte­len voltam kihordani méhem- ben leendő gyermekünket. Mostmár mindegy. Hidegzu­hany. Vége, Világvége! Ugyan. .. Ko­mikus vagy inkább szána­lomra rjnéltó, a fájdalmát féltve őrizgető, sebeit mind­untalan felfeszegető ember. Sohasem hittem volna, hogy lábadozó lelkem visszatérő nyugalmáért valaha az éle­temben a nagymamámnak leszek hálás, aki mellé gon­dos ápoló kellett. S egy szét­szórt, a világban éppen he­lyét kereső unokánál aligha lehetett volna alkalmasabb alany erre. Más város, más környezet, imás emberek. Köztjük egy valaki, aki később fontos lett nekem. Oldódott a gátlásom, lemállott, pontosabban, ő volt, aki óvatosan lekapar- gatta rólam az elkeseredése­met, önsajnálatomat, szoron­gásomat leplező és minden­kit csípő, szúró kérget. Miért pont ő. ki magát is kérges mázba burkolta? Nagyképű­en pózolt még abban a kjs közösségben — az amatőr színjátszócsoportban — is, ahová nemcsak hobbija, ha­nem emberi kapcsolatok lát­hatatlan szálai is vonzották. Miért pont ő? Ki kezdetben silány ékeimnek céltáblája volt, ki úgy járt-kelt, mint egy hangosbemondó, és frö- csögte szét jólértesültségét. Miért pont ő? A seszínű, szöghajú, az aránytalan tes­tét hányavetin farmertop- rongyokba burkoló ... drága kedves ember. Fennen hir­dette: az ész a siker, a gond­talan élet mindenekfelett, s közben tele volt gondokkal, társadalmi munkában vállalt megbízatásokkal J. ■ Tagadta érzelmeit, talán éppen azért, mert nagyon is érzékenyek a húrjai. ö, aki a kezdetben a laza egymáshoz tartozásunk ele­jén tompítani x tudta a gyer- mektelenségtőí való félelme­met. később gyötrő kétsége­im kiváltója lett. Van-e jo­gom kimondani az igent, ha összetartozó életünknek nem lehet folytatása, mert alkal­matlanná váltam (tettem ma­gam), hogy világra hozhas­sam gyerekünket? Még ak­kor is, ha meggyőzően ismé­telgeti: így fogad el. És ké­sőbb? Az együttélés súrló­dásaiban, megszokásában, megkopott érzelmekkel? ... Bíztam benne, hittem ne­ki : „Együtt vállaljuk a gyer- mektelenséget, és együtt drukkolunk azért, hogy ne így legyen” — mondta sutára sikerült ünnepélyességgel. „Jó. De ígérd meg. hogy a házasságunk alatt nem éne­kelsz” _ próbáltam hülyés­k edéssel a meghatottság könnyeit visszatartani. Milyen önfeledt napok, hó­napok voltak! Sugárzott be­lőlem, rólam: boldog vagyok. Fülig ért a szám, a kollega­nőim hecceitek: „Nyalhatnál már néha citromot is . m hm ' I citrom, Nem kellett túl hamar-------------------- savanyu l ett a képem... Rövid ide­ig tartottak terhességem fel­ismerésének első örömteli percei. Nőgyógyászat, vizsgá­latok, görcsök, vérzések, kór­ház... És ami évekkel ez­előtt történt, megismétlődött. Azt hittem, megtébolyodom, amikor húgom — akivel majdnem egyidőben lettünk terhesek —. világrahozta a gyerekét. Én miért nem?! A vetélésektől, a tisztításoktól agyongyötört méhem soha­sem lesz képes...?! Féltem, hogy a férjem is erre gondol (hiába ígért, vállalt bármit) amikor kesernyés mosollyal a szája szögletében gyönyör­ködött a pólyába bújtatott, magatehetetlen kis emberké­ben — a más gyerekében. Forogtam az utcán a gyer­mekkocsik után. A rendelő­ben mások gyermekeit simo­gattam, csókolgattam össze. Feltűnés nélkül megtehettem, mert asszisztensként dolgoz­tam. A vetélésem óta, ahol megszűnő, hol erősödő szúró fájások p.em múltak, oka csak hónapokkal később derült ki: balpetevezető gyulladás. A jobbról akkor már tudtam, annak vége! És most a má­sik oldal is veszélyben. El­záródhat. MEDDŐ LESZEK.! Vagy máris?! Mint egy megszállott őrült kilincseltem, könyörögtem, kétségbeesésemben már az orvosok segítőkészségét ’s kétségbe vontam. Aligha hi­szem, hogy beszámítható vol­tam. (Nem minden ok nélkül küldtek ideggyógyászati vizs­gálatra). Mindent mondtam: tekintsenek kísérleti alany­nak, csak egyszer gyereket szülhessek. Tudom, néha mi­nősíthetetlenül viselkedtem a rendelőben. Kiborultam. A meddőségi vizsgálatot már nem bírtam, elájultam. Nyu­galom, pihenés! Könnyű volt ezt az orvosoknak mondani, nekem nehéz magamra eről­tetni. Egy halvány reményem volt még: egy majdani műtét, amikor kinyitják az elzáro- dott petevezetéket. Ma mar semmi sem lehetetlen. nyugodt, Viszonylag néhány hó­' ■■■■■- nap után . . Nem, ez lehetetlen, a meg­gyötört szervezetem űz tréfát velem? És ha mégsem? Ro­hantam az orvoshoz. Lefek­tetett, felültetett, tükrözött, aztán bizonytalanul kijelen­tette: maga terhes. — Maga pedig téved, — dühösen mondtam, szomorúan, már nem tudom, örültem, aztán féltem egy újabb kudarctól rettegve. A férjem? Nevetett, sírt simogatott, korholt: azonnal lefeküdni! Egy moc­canás sincs. Nem pattogunk, a kilenc hónapot kibírjuk. És rohant a nőgyógyászatra. Más­nap reggel többszörösen kon­trollált vizsgálatok után itt rekedtem Szabadságra men­tünk volna a hegyekbe, és én boldog voltam, hogy a kórházba jöhettem. Az orvosok véleménye nem volt biztató: „Ne élje még túl bele magát abba, hogy gyereket hoz a világra. Három és félhónap után ta­lán ...” Több mint fél éve, hogy a csalódástól féltő sza­vak eddig a vaságyig kísér­tek. Míg nem éreztem az ej: ső moccanást a domborodo hasamban, éjszakánként az elviselhetetlen lidérces al­mok vizessé izzasztottak: ha­lott csecsemő, elvetélt mag­zat ... De mái; többmint há­rom hónapja, hogy minden­nap érzem a mocorgasat. Tu­dom, hol a feje, a parányi lába Mostmár 35 centis le­het. ’ Ég már biztosan meg­van mindene. (Hogy bízom benne) Már csak nő és hí­zik. Lehet, hogy néha szopja az ujját. Igen, láttam egy ot- hónapos magzatról készült fotót (bejárta a világsajtót), amelyen a kis emberpalanta az ujjával cumizott. Hogy kiabált, nevetett az apja, amikor megmondtam. Próbán volt a klubban, on­nan hívott fel. Hallottam, hogy visszhangzott a hang­jától a terem: „Gyerekek. Megmozdult a gyerekem!’ Hogyan telnek a napjaim. Csak a bennem fejlődő kis életre gondolok, közben kö­tök. Én, aki előtte egy gom­bot sem tudtam felvarrnl! Olvasok. És itt vannak ezek a tankönyvek: Gimnázium 3. osztály. Illő lenne már végre leérettségiznem. Lesz idom. otthon maradok majd vele. (Jaj, csak el ne kiabáljam.) Fiú lesz vagy lány? Mi most még a leendő apa és anya, Ilkazsigának hívjuk. Igen, egybe kell írni. majd csak ha már világra jön, akkor válik el egymástól a két név. „ Ezt is elmondjam, és még mit? Vagy mindent, vagy semmit... És Éva beszélt. Gömbölyű testén feszült a fehér háló­ing. Szűk, szétnyíló pongyo­lája melegét ősi, ösztönös, asszonymozdulattal a kerek domborulatot simogató kezek pótolták. Néhány hét még, és akkor bízhat: a 33 hetes mag­zat, egészséges újszülött lehet. Még egy kis kitartás! Az évek óta sóvárgott anyaságért, az anyatejtől duzzadó mell után kapkodó parányi emberpa­lántáért. Kovács Katalin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents