Szolnok Megyei Néplap, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-08 / 237. szám

u SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. október 8. A pedagógus napi mun-, kája nem ér (nem érhet) vé­get akkor, amikor az iskolá­ban az utolsó óráról kicsen­getnek. A másnapi órákra való felkészülés mellett szakkört, úttörőfoglalkozá­sokat vezetnek, s részt vál­lalnak lakóhelyük társadal­mi életében is. A falusi pedagógusok is­kolán kívüli munkájára 'el­sősorban a közművelődésben van nagy szükség. Mert kik lennének a közművelődés mozgatói az olyan települé­seken, ahol a tanárokon, ta­nítókon kívül alig akad, — az ismeretátadás módszerei­ben is jártas — értelmiségi? Tölgyes Lászlóné, a nagy- iváni iskola biológia-földrajz szakos tanára 1951. óta tanít a faluban. Hosszú éve­kig vezetett biológia szak­kört. Néhány évvel ezelőtt — a Hortobágyi Nemzeti Park munkatársainak biz­tatására — olyan szakkörbe szervezte tanítványait, amely a környék flórájának — faunájának megismerésén kívül, különböző természet- védelmi feladatok megoldá­sát is célul tűzte. Éktől kezdve az iskolai szakkör több lett egyszerű tantárgyi szakkörnél. Első­sorban azzal, hogy a foglal­kozásokra járó gyerekek munkája révén a falu fel­nőtt lakói is érdeklődni kezd­tek lakóhelyük természeti értékei iránt. A tanárnő így beszél a szakkörről: — Apró, de hasznos mun­kát végeztek a gyerekek, összeszámolták a varjúfész­keket, a kékvércséket, a gó­lyákat, télre itt rekedt, beteg gólyát gyógyítottak (nem vé­letlenül szeretik hát a gólyák a nagyiváni főutcát). S volt mit mesélni otthon a Gyú- rófcútpusztán, a Hagymásrét­re tett kirándulások után. Madármegfigyeléshez sza­bályos pásztorkunyhót akar­tak a gyerekek a Kásahátra építeni. Felnőttek segítségé­vel sikerült. A kunyhó áll, használják, vigyáznak rá. Is­merik a növények, a mada­rak nevét, a kirándulásokról hazavitt füvekről pedig ér­dekes dolgokat mesélnek... A szakkörre járó gyerekek nem tekintenek közömbösen arra, ami szülőföldjükön pá­ratlan érték. Tölgyesiék lakásának elő­szobája kisebb biológiai szer­tár: madártollak, preparált harcsafej, levedlett vízisik­lóbőr a falon. — A fiam most harmad­éves Szegeden, a József Atti­la Tudományegyetem bioló­gia-kémia szakán. Annakide­jén hazahordtunk határjárá­sainkról — a szó szoros ér­telmében — minden tücsköt, bogarat. Tulajdonképpen nagy szerepet játszottak a fiammal tett kirándulások is a szakkör létrejöttében. A szakkört ebben az évben a természet védelméért vég­zett kimagasló munkájáért Széchenyi-emlékplakettel tüntették ki... Egy éve került Bőgős Gyu- láné és férje Iregszemcséről a háromezer lakosú Tisza- burára. Hogy több év után elhagyták a dunántúli falut, annak családi oka volt: Eger­ben élő szüleikhez szerettek volna közelebb kerülni. Bő­gős Gyuláné népművelő­könyvtáros képzettségű — az általános iskola közműve­lődési igazgatóhelyettese. Férje magyart és éneket ta­nít, emellett tiszteletdíjas­ként vezeti a művelődési há­zat. Férj-feleség azt tartja, nem elég csak az iskolában tevékenykedni — korábban Iregszemcsén is derekasan kivették részüket a falu köz- művelődési életéből: Bartók emlékeket kutattak, a hon­ismereti-helytörténeti szak­kört, kórust, klubokat szer­veztek. (Bőgős Gyuláné köz­művelődésben végzett mun­kájáért Szocialista kultúráért kitüntetést is kapott.) És Ti- szaburán? — Az első évünk tájékozó­dással telt el, — kezdi a be­szélgetést Bőgős Gyuláné. — Az ismerkedés mellett a mű­velődési házban több dolog­gal próbálkoztunk. Akik valaha is dolgoztak falusi közművelődésben, jól tudják, mennyi munka előz meg minden kis eredményt. Tények: egyre több tisza- burai pedagógus vesz részt most a TIT munkájában, mint egy évvel ezelőtt. Fia­tal pedagógusok bevonásával ifjúsági klubot szerveztek, si­került fellendíteni a nyugdí­jasok klubjának műkö­dését — és nem sike­rült létrehozni a nőklu­bot ... Viszont a felbomló nőklub tagjait „átmentették” egy jól sikerült szabás-varrás tanfolyamra. Mindketten szeretik a ze­nét. Mi sem természetesebb tehát, hogy a férj gyermek- kórust vezet, felesége pedig most szervezi a cigány népi­együttest. Kazettás magnó kerül az asztalra, — rögzí­tették az együttes első ösz- szejövetelét. — Tizennégyen voltak, mind jó hangú, vidám, lelkes emberek — fűzi a szót a fe­leség. — S ami a legfonto­sabb: az egyik cigánylakta körzet tanácstagja Fehér Sándor feleségével és lányá­val együtt segített az első összejövetel létrehozásában. — Keveset vagyunk mos­tanában itthon — mondja Bőgős Gyula. — A tanítás és a művelődési ház minden időnket leköti. Ki ne felejt­sük: a gyermek színjátszó csoporttal — több cigányta­nuló szereplésével — a Csip­kerózsika című mesejátékot próbáljuk. Szabó János A tv 4-es stúdiójában Tun Mindenki meglepődne, ha a jövő héten — október 11— 14-én „betévedne” a Magyar Televízió 4-es stúdiójába. A régi mezőtúri piacteret látná ott, — s mai mezőtúri emberekkel találkozna, akik nagyanyáik, nagyapáik ruhá­zatában árulják a hajdani széles túri határ portékáit. Megkezdődtek a Túri vá­sár műtermi felvételei, me­zőtúri szereplőkkel. A mű­sor a Röpülj páva ’77 soro­zatban kerül majd bemuta­tásra — 1977 novembere és 1978. áprilisa között. A műsorra az országból öt­venhárom csapat jelentette be részvételét. Közülük ti­zenhat csoport kerül képer­nyőre. A tévétől kapott tá­jékoztatás szerint ez a vetél­kedő nem azonos a hét évvel ezelőtt megrendezett Röpülj páva és az öt évvel ezelőtt képernyőre került Arany pá­va versennyel. Akkor első­sorban éneklő csoportok, hangszeres együttesek és szó­listák mutatkoztak be. Az új vetélkedő a népművészet tel­jességét kívánja tükrözni. A csapatoknak be kell mutat­niuk tájegységük, területük népművészeti arculatát, a paraszti, a munkás és a kéz­műves hagyományokat, va­lamint azokat az újabb tö­rekvéseket, amelyek a nép­művészetet a ma emberéhez, korunk igényeihez alkalmaz­zák. A versenyben a dalok, tán­cok mellett megismerkedhe­tünk az ország népszokásai­val, hagyományaival, a kü­lönböző ma már kihalt mes­terségekkel, balladákkal, me­sékkel, — a szellemi és tár­gyi népművészet szinte va­lamennyi ágával. A mezőtúriak — reméljük jó szerencsével — a Túri vá­sárt mutatják majd be az országnak, Kocsimúzeum a lakásban Érdekes hobbynak hódol Nemes Jenő, az Állami Báb­színház nyugdíjasa. Az idős faipari szakember, aki a Bábszínházban számos ma­rionettbábut készített már, otthonában miniatűr kocsi­múzeumot állított össze. Az idős mester fiatal korában Marosvásárhelyen kocsiké­szítést tanult, és nyugdíjas­ként mintegy 15 féle régen használt, azóta már a forga­lomból kikerült állatvontatá- sú szekér, kocsi és batár élet­hű modelljét készítette el 1:50-es kicsinyítésben. Kis lakásának majdnem minden polcát, helyét elfog­lalják a régi erdélyi szánkók, az Esterházy-homokfutók, a postakocsik, az erdélyi ök­rösszekér, a felvidéki mészá­roskocsi, a fiáker és a kon­flis. Nemes Jenőt most új fel­adat foglalkoztatja a Napó- len-évforduló alkalmából ki­adott díszes kötetben meg­látta a francia császár ko­ronázási díszhintóját és en­nek teljesen élethű pélHa- nyát akarja elkészíteni. Sípos Gyula: Pusztaiak II Címnek jellegzetesen u HIHIIGB magyar „za­mata” van Petőfi óta. Mint­ha a Puszták népét folytatná a szerző, noha sokkal mérsé­keltebb lírai erővel és ha­tásfokkal. Ez a könyv nem lesz korszakmeghatározó, mint klasszikus elődei a Kis­kunhalom vagy az Alföld parasztsága. Illyés, Nagy La­jos, Veres Péter, Erdei Fe­renc a történelmi puszta el­len írják megrázó erejű val­lomásaikat, tudósításaikat, eszközük különböző ugyan, hatásuk azonos: a megdöb­benés, felrázás. Sípos Gyula hangja szelídebb, még akkor is, ha kegyetlen tényeket tár fel. Mert amíg Illyésék sors­kérdésként fogalmazzák meg a latifundiumok páriáinak életét, megmarad-e vagy el- vész-e Magyarország, addig Sípos Gyula — Gyűrűfű és a tanyavita után — már a fej­lődés egy lezárt szakasza­ként, lehetőségeként elemez­heti szülőföldje: a somogyi majorságok, tanyaközpontok életét. Bizonyára lesznek, akik vitatják Sipos Gyula könyvét. Nem a tényeit, ha­nem a következtetéseit. Ez a vita azonban aligha lehet már éles, indulatos vagy ép­pen ellenséges. Leegyszerű­sítve: ha Illyésék arra fi­gyelmeztettek, hogy a pusz­ta, a puszták népének az élete, sorsa tarthatatlan, ak­kor Sipos Gyula azt bizo­nyítja, hogy a megváltozott körülmények között nem csupán lehetséges, de sok he­lyen egyenesen kívánatos. Gyűrűfű óta — okkal vagy indokolatlanul-é, erre majd az idő válaszol — megkon­gatták a lélekharangot a kis települések fölött, talán ki­csit pánikhangulatban is. Mindebbe kétségtelenül be­lejátszott az elmúlt évtize­dek gazdasági-társadalmi fejlődésének nem egyszer voluntarista értelmezése is. Mert, ha a pusztáról úgy vélekedünk, hogy történelmi örökség, kövület, akkor ért­hető és jogos az indulat, amely szabadulni akar tőle, minden áron és eszközzel fel akarja számolni. A másik szempont és érvelés viszont gazdasági és racionális, tehát szükségszerű képződménynek tartja a tanyákat, az uradal­mi központokban kialakult településeket, mint amelyek nem szűnnek meg spontán módon, de nem szüntethetők meg erőszakos beavatkozás­sal sem. Sipos Gyula azonban nem közgazdász, mégcsak nem is szociográfus. Költő, aki so­hasem tudott — nem is akart — elszakadni az őt felnevelő tájtól, a Dombóvár környéki, hetényi pusztáktól. A törté­nelmet úgy „csempészi” be vizsgálódási szempontjai kö­zé (s ebben is hasonlít Illyésre), hogy a saját csa­ládja múltját kutatja. Line­árisan halad a múltból:— az uradalmak, az uradalmi cse­lédek világából a ma felé. Lényegesen újat — ténysze­rűen — nem sokat tud,unk meg erről a múltról. Hallat­lanul izgalmas viszont az, amit a földosztás utáni kor­szakról mond. 1945 előtt az út, villany, iskola hiányzott, a sár a szó-szoros értelmé­ben fogva tartott. Ma már fokozatosan tért hódít a ci­vilizáció a pusztán: fürdő­szobák épülnek a hetényi házakba, de a kulturális igény még ma is alacsony. ■ LiinyW lényegében apró _**_ "uliT» mozaikok: inter­júk, leírások, reflexiók sora. Ez a laza kompozíció azon­ban nem a szerkesztői el­gondolás hiányát jelenti. Á lírikus, visszafogottan, fe­gyelmezetten ugyan, de lép- ten-nyomon elébünk lép: nem tagadva, titkolva elfo­gultságát, szerető aggódását sem véreiért: a pusztaiakért. Fájdalom, hogy ő már nem kísérheti figyelemmel a vál­tozásokat, nem emelheti fel a szavát, nem örülhet a gya­rapodásnak, fejlődésnek sem. (Kossuth Könyvkiadó, 1977.) H. S. FILM JEGYZET Fedőneve: Lukács A szovjet—magyar' ko­produkcióban készült film zá­rójelenete után két dolog­ban nem kételkedhet a né­ző: az alkotók jó szándéká­ban, akik a magyar forradal­márt nemzetközi hősként áb­rázolják, és a történelmi hi­telességben. Mindkettő első­rendű fontosságú tartalmi kérdés, de a formai megva­lósítás mellérendelt szerepe vitathatatlan. A Fedőneve: Lukács című filmben pedig éppen a forma megválasztása a legjobban megkérdőjelezhető. A film eszmei értékét nem vitatjuk. Legfőbb ideje volt már, hogy Zalka Máté élet­útja a legszélesebb tömegek­hez szólóan mindenki előtt ismert legyen. Sőt, súlyos mulasztásnak tartjuk, hogy a Doberdó Írójának, a Nagy Október katonájának, a spa­nyol polgárháború hősének életműve kevésbé ismert, mint a nemzet más, hasonló nagyjaié. Pedig a művészi kútfők, amelyből meríthe­tünk nem akármilyenek. Említsük először az író fő­művét, a Doberdót? Tehet­jük, hiszen az első világhá­borúban öntudatra ébredő munkás- és paraszt katonák sorsát bemutató könyv kulcs­regény. Hivatkozhatunk Zalka Máté világhírű kartár­saira, barátaira, elvtársaira, Hemingway-re, Ilja Ehren- burgra, Kolcovra, Roman Karmenre, Münnich Ferenc- re, s sorolhatnánk, — akik műveikben, memoárjaikban megörökítették számunkra Zalka Máté alakját. Manosz Zahariasz rendező­től (társrendezője Köő Sán­dor) nem azt kérjük számon, hogy miért nem építkezett jobban a nem akármilyen ha­gyatékra, hiszen ezt a forga­tókönyvírók — J. Dunszkij és Valerij Frid — az életmű­filmek talán túlontúl is me­rev szabályai szerint megtet­ték, — sokkal inkább a film­szerkesztés hogyanját kifogá­soljuk. Amikor ugyanis azt kérdezzük, hogy portréfilm- e, amit láttunk, csak így vá­laszolhatunk: hiányos, he­lyenként sematizált. Doku­mentumfilm? Annak még kevesebb. Olyan történelmi tabló csupán, amelynek csak minden második, harmadik eseménysorozatát tették a néző elé. Nos, a műfaji tévelygések kifejezésbeni erőtlenségek soráig vezetnek. Zalka Máté legkülönbözőbb élethelyzetei — még a magánéletét is ide soroljuk — magukban hor­dozzák a legteljesebb drámai kiteljesedés lehetőségét. Ehe­lyett olykor a film sodrását is megtörő magyarázkodást iktatták be az alkotók, más­hol elégikus képsorokat. Mindezekért elsősorban a forgatókönyvet véljük — minden becsülendő jó szán­dék ellenére — alapvetően hibásnak. Az a forgatókönyv, amely alapján e film készült már eleve sémákban gon­dolkodik, szerkezetével de­terminál. A rendezők a szí­nészek csak hellyel-közzel teremtettek hús-vér alako­kat. Pedig minden igaz, megtörtént és nagyszerű, amit eljátszatnak, eljátsza­nak, csak éppen az az em­berközelség hiányzik a fő­hősből, — Kozák András a címszereplő — amellyel har­costársai leírták Zalka Má­tét, a történelem szükségsze­rűsége szülte intellektuális katonát, a világforradalmárt, aki. élete egyik utolsó nyilat­kozatában is mégis, nagyon szerényen magyar írónak vallotta magát. Mégis, a film általunk vélt hibái ellenére is úgy gon­doljuk, nemzeti büszkeségün­ket, internacionalista tuda­tunkat erősíti. Tájékozottsá­gunkat is hallatlanul növeli, — mondjuk ki kereken: ed­dig ez a legjobb film, amely Zalka Mátéról, azaz Lukács tábornokról készült. Tiszai Lajos Kabaré A rádióhallgatók népes tá­bora minden bizonnyal hiá­nyolta a nyáron a Rádió Ka­barészínházát. A hónap első hétfőjén jelentkező bemutató valahogy otthonülővé, vára­kozóvá tett bennünket egy évadon át. Ezért is örültünk, hogy hétfőn este ismét fel­csendült a megszokott szig­nál, s ismét „kaput nyitott” a kabarészínház. Tízezret kérek tőled én — énekelte a szóvivő, Kabos László, aki nyomban azt is elmagyarázta, miért az Or­szágos Takarékpénztár a színhelye az októberi kaba­rénak. Elsősorban azért, mert októberben van a világtaka­rékosság napja, másodsor­ban pedig azért, mert hazánk a takarékos emberek országa (ez utóbbit lévén kabaréról szó, nem kell teljesen komo­lyan értelmezni). Kabos sta­tisztikák alapján bizonyítot­ta, minden állampolgárnak tízezer forint értékű betéte van az OTP-nél. Átlag —tet­te hozzá, s mindjárt kérte is a részét belőle, azt a bizo­nyos tízezret. Sok jó tréfát, szatírát hal­lottunk az évadnyitó műsor­ban. Talán a legérdekesebb­nek a legújabb tűnt: Marton Frigyes bejelentette, hogy új sorozatot indítanak. Egy hír —, s ami arról a humoris­táknak eszébe jutott. Ebben, — a Bárdi György előadásá­ban élvezetes — műsorszám­ban aztán volt minden. Poli­tikai kabaré és társadalmi szatíra, kóros korrajz és ter­mészetesen rengeteg poén. Moldova Györgynek is tet­szik a kabaré, — ismét saját előadásában hallhattuk egy szatíráját, amely a takaré­kos emberek kálváriáit idéz­te föl. Amíg eljut egy laká­sig az ember, a család — mondta az író és sorolta a hónapok, az évek eseménye­it. A hétfő esti kabarét va­sárnap délelőtt, a Petőfi rá­dióban ismétlik. Ezt csak azért írom ide, mert lehet, sokan újra meghallgatják, mások pedig pótolják a hét­fői kihagyást. Gondolom akár így, akár úgy, nem lesz haszontalan hetven perc. Röviden Körülbelül harmadik éve hallhatunk egy sorozatot va­sárnap délelőttönként, ha­vonta egyszer. A Daloló, muzsikáló tájakról van szó, amelynek minden egyes adá­sa nemcsak egy-egy táj zenei hagyományaival, s annak ápolásával, hanem lakóinak történetével, sorsuk alakulá­sával is megismertet ben­nünket. Vasárnap a hevesi daloló, muzsikáló tájról, em­berekről szerkesztett izgal­mas műsort Máder László. A szép mátravidéki népdalok, a híres betyárhistóriák mellett a summáséletről kaptunk újabb adalékokat. Átélők és valamikori résztvevők mond­ták el, milyen volt a marha­vagonban, vagy gyalogosan fél országot beutazó, istálló­ban háló, répaföldeken egye­lő, aratásban verejtékező emberek élete. Üzemi munkásokkal, mun­kásnőkkel beszélgettünk a minap. A rádióról is szó esett. A vélemények csak egyben voltak azonosak: vagy tíz ember esküdött rá: a 168 óra műsorát soha ki nem hagyná, összefoglalja a hét kül- és belpolitikai eseményeit, s mindig kap a hallgató valami olyan pluszt is, amiért érdemes odafi­gyelni erre a műsorra. S ha már véleményeket adunk közre, hozzá kell tenni: a középkorú hallgatóság zöme élénken érdeklődik a Táska­rádió és az Ötödik sebesség műsorai iránt. Ügy látszik, a rétegműsor nemcsak egy szűk rétegnek tud érdekeset mon­dani. (SJ) 0 nagyiváni szakkörvezetö n Dögös házaspár Tiszaburán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents