Szolnok Megyei Néplap, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-02 / 232. szám

1977. október 2.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

fl költő 80. születésnapja alkalmából

LOUIS BR1G0N:

X... francia

Egy név köznapi mint a seb mely vérben ázik Egy név átejti a szita emlékezet Egy név kimondod és nem több mint egy pohár víz Egy név mint azoké akik névtelenek

Egy név ahogy a szív dobog az óra kondul Kacsázó kő magát felejtő pillanat Egy név nincs aki rá felnéz vagy visszafordul Egy név bakák kezén a lila felirat

Egy név melyet a szél tánca boltok felett tép És akta mutat és ezerszám temető Egy név amelyet úgy fest vérrel a keresztnév Mint gyerekek kínzott lábát a facipő

Mert tegnap mint mi mind gyerek volt gyerek ő is S hajnalra látnia kellett hóhérait S a nők is dadogták e drága nevet ők is Nem sejtve hogy egy hős nevét emlegetik

E név ez az ugarszürke név ma halál és Szentség ott ahol a szív miértünk dobog Az aszfaltra virág hullt s a plakát alá és Gyászruhás hölgycsapat térden imádkozott

Egy szép név színtelen ilyennel halad által A tömegen s hal jó halált a francia Egy név mint a közöny olyan nagy csönddel árnyalt Egy név mint egy falu tüzei éjszaka

Fordította: Szabó Lőrinc

A haza veszélyben

5

I mályvarózsa

Míg így szóltam az ajtó nyílt s bejöttek Az emberek hogy meghallgassanak Mások az idők látja már a vak A vak is látja hogy csak ránk köszönhet Most már a nap

Hiába számítottak árulásra Hazugságra a hisztérikusok Félszére mindenre ami mocsok Hiába szórták csőstül a hazára A pénzmagot

Ó mályvarózsa szívem szelíd érve Hazám ki jól tudod harsogni NEM Parancsold az ágyúnak csend legyen Te kit elsőnek vetnének elébe Te szemünkfénye

Neked te sorsunk fordítója hála öklünkön a galamb mind felkelünk S egész világ tanúskodik velünk Hogy az erősebb ki békét kiáltva Ront a halálra

Ű illatozd be oszoltán az árnynak Francia kert az egész földtekét Béke virága gyermek-színű szép Sokszoros rózsa szimbóluma számnak Százszirmú nép

Fordította: Somlyó György

Nyikolaj

Vasziljevics

Gogol

(1809-1852)

Az orosz kritikai realizmus úttörője. Irodalomtörténeti jelentőségét frappánsan fejezi ki Dosztojevszkij híres mondása: „Mi valamennyien Gogol Köpenyéből bújtunk ki.”

Szorocsinciben született, egy ukrán falucskában. Apja irodalom- és színházkedvelő kisnemes, aki maga is írogatott. A fiatal Gogol Pé- tervárott egy "ideig hivatalokban dolgozott — növekvő kiábrándultsággal. Puskinnal való találkozása fordulópont életében. Tanácsára lát neki az írásnak, Puskintól kapja később A köpönyeg és a Holt lelkek témáját is. 1831-ben megjelenő első novellás kötete egyszerre hírnevet szerez neki. A harmincas években nagyszerű írásai jelennek meg: Mirgorod c. kötetében, ekkor kezdi el a Holt lelkek írását is. Az egész államrendre sújtó gyilkos szatírája felháborodott támadásokat vált ki a reakció táborából.

Az elkeseredett író 1836- ban külföldre utazik, s csak időnként tér vissza hazájába. Anyagi gondok és egyre inkább elhatalmasodó lelki betegség gyötrik lassan felőrölve egészségét. Halála előtt — súlyos lelki válságának jeleként — elégeti utolsó remekművének, a Holt lelkek második részének kéziratát. Halálakor írótársai megrendülését Turgenyev szavai tolmácsolják: „Nincs orosz szív, melyet ne öntene el a vér ebben a pillanatban. Számunkra több volt ő az írónál: önmagunkat leplezett le magunk előtt... Orosznak kell lenni ahhoz, hogy megértsük, kit vesztettünk el. ..”

Egy őrült naplója

Ma szerda van, és ezért a főnököm dolgozószobájában nkthhpr v°ltam- Szándékosan kissé ko- uniUUci rábban érkeztem, nekiültem, 4. és újrahegyeztem minden lúdtollat. Az igazgatónk egész biztosan nagyon okos ember. Egész dolgozószobája telis-tele van könyvszekrényékkel. Olvastam is egyik-másik könyv címét: mind csupa merő tudomány, de méghozzá olyan tudomány, hogy a magamfajta hozzá sem férhet, mert valamennyi vagy franciául vagy németül van írva. De nézz csak az arcába: tyű, micsoda méltóság van a Szemében! Sohase hallottam. hogy egyetlen felesleges szót is mondott volna! Csak amikor eléje teszi az ember az iratokat, akkor kérdezi meg: — No, milyen idő van odakint? — Eléggé nyirkos, méltó- ságos uram! — Bizony nem is lehet egy napon említeni a magamfajtával? Államférfi! De azt tapasztalom, hogy engem különösen Szeret. Hej, ha a lánya is... Eh, badarság!... Egy szót se többet erről; csend! Olvasgattam a Méh-et. Micsoda ostoba népek azok a franciák! No, mit akarnak azok? Fognám őket, mind valahányan csak vannak, és istenuccse vesszővel kiporolnám a nadrágjukat. Ugyanott elolvastam egy bál roppant kedves leírását; egy kurszki földbirtokos remekműve volt. A kurszki földesurak ragyogóan írnak. Ezután észrevettem, hogy már elütötte a fél egyet, és a főnökünk még mindig nem jött ki a hálószobájából. De fél kettő felé olyan eset történt, amelyet semmiféle toll le nem írhat. Kinyílt az ajtó; azt hittem, hogy az igazgató, és felugrottam a székemről az iratokkal együtt; de ez ö volt, Ö maga! Uram teremtőm! Hogy volt öltözve! Hattyúfehér ruha volt rajta: tyű, de még milyen pazar! ÉS hogy nézett: mint a nap, bizisten, akár a nap! Köszönt, és azt kérdezte: — Nem volt itt a papa? — Ujujujj micsoda hang! Kanárj dalol így, igazán csak a kanári! „Méltóságos kisasszonyom — akartam mondani — ne pusztítson el, vagy ha már el akar pusztítani, akkor azzal a méltóságos kacsójával vegye el az életemet!” De az ördög vigye el, valahogy nem forgott a nyelvem, és csak annyit tudtam kinyögni: — Egyáltalán nem, kérem! —Először rám, aztán a könyvekre tekintett, és elejtette a zsebkendőjét. Rohantam, ahogy csak az inamtól telt, megcsúsztam azon az átkozott parketten, és majdnem betörtem az orrom, de valamibe mégis megkapaszkodtam, és megkaparintottam a zsebkendőt. Szent Habakuk! Micsoda kendő volt az! A legfinomabb batisztkendőcske, a szaga meg — ámbra, valóságos ámbra! Csak úgy áradt belőle az előkelőség illata. A kislány megköszönte, kis híján elnevette magát, úgyhogy csaknem megrezzent az az édes ajka, aztán kiröppent. Még egy óra hosszat ültem ott, amikor egyszer csak benyit az inas, és azt mondja: — Csak menjen haza, Akszentyij Ivanovics, az úr már elment hazulról. — Nem szenvedhetem a cselédtársaságot: folyton az előszoNovember

6.

bábán lebzselnek, de restek akárcsak biccenteni is. Ez még semmi: egyszer egy ilyen gazfickó mire nem vetemedett: valami vacak tubákkal kínált meg — anélkül, hogy felkelt volna a helyéről! Hát nem tudod, te ostoba szolga, hogy én hivatalnok vagyok, hogy én nemes Származású ember vagyok?! De mégis vettem a kalapom, felöltöttem a kabátomat — egyedül, mert ezek a nagyságos urak sohasem adják fel —, és elmentem. Otthon jobbára az ágyon heverésztem. Aztán lemásoltam néhány nagyon sikerült versikét: „Ha egy óráig nem látlak, mintha egy év telne el; Meggyűlölöm az életet; szabad-e élnem, kérdeztem.” Minden bizonnyal Puskin műve. Estenden köpönyegembe burkolózva a méltóságos kisasszony kapuja felé vettem az utamat, és sokáig várakoztam, nem jön-e ki, hogy kocsiba üljön, csak hogy még egyszer megláthassam őt — de nem jött ki.

Az osztályfőnököm alaposan felmérgesített. Amikor bementem az ügyosztályba, odahívott magához, és mindjárt így beszélt: — Mondd csak, kérlek, miket művelsz te? — Hogyhogy miket? Nem művelek én semmit — feleltem. — No, csak erőltesd meg jobban az agyad! Hisz már túl vagy a negyvenen, ideje, hogy benőjön a fejed lágya. Mit képzelsz magad felől? Azt gondolod, hogy nem tudok minden csínyedről? Hiszen te az igazgató lányának csapod a szelet! Nézz csak végig magadon, gondold meg, mi vagy te? Nulla vagy nem egyéb! Hisz neked nincs egy árva garasod sem. Nézd meg csak az arcod a tükörben! Hogy is juthat eszedbe ilyesmi?! — Az ördög vigye el, a pofája olyan, mint valami orvosságos üveg, a feje tetején üstökbe van csavarva egy hajfürt a kobakját magasra tartja, valami rózsaolajjal keni, és azt hiszi, hogy ezt csak neki szabad, másnak nem. Értem már értem, hogy miért olyan dühös rám. Irigyel. Biztosan észrevette, hogy a lány rokonszen- vének jelei főként irántam nyilvánulnak meg. De én köpök őrá! Sokat is nyom a latban egy udvari tanácsos! Aranyláncot akaszt az órájára, harmincrubeles csizmákat csináltat magának — vigye el az ördög! Hát talán holmi felkapaszkodott alak, talán valami szabó vagy altiszt köly- ke vagyok én? Én nemesember vagyok! Micsoda dolog ez? Hiszen én is sokra vi- hetem még. Még csak negyvenkét éves vagyok, márpedig éppen ez az a kor, amelyikben tulajdonképpen csak kezdi az ember a szolgálatot. Várj csak, barátom! Leszek én még ezredes, sőt, ha Isten segít, talán még valamivel több is. Különb hírnévre teszek szert, mint te. Még mit nem vettél a fejedbe: hogy rajtad kívül egyáltalán nincs rendes ember a világon?! Szerezzek csak egy divatos szabású frakkot. kössek csak fel olyan nyakkendőt, mint te — akkor a bokámig se érsz fel. Csak nem telik rá, az a baj.

(„A Kell a Jó könyv” olvasópályázat választható műve.)

ritkán szokott egyedül lenni a szobákban. Tele vannak a családdal. Ez a baba is tulajdonképpen Orsié már, anyu szobájába fogja vinni. Aztán csak kinyitotta az üvegajtót és a fölpúpozott, régies ágyra dobta. Visszafutott a szobájába, fölkapta a hokedlit, és vitte ki a konyhába. A fehér konyhaszekrény aljában voltak a súlyok, leguggolt, félkilósát keresett. Csöngettek, ó! Péter sietett. Szaladt kinyitni az ajtót.

— Azt mondtad, siessek.

— Igen. — Kati várta, hogy a fiú a nyakába ugorjon. Üde volt a fiú, a színes ing mellett ragyogott a bőre, szőke füle.

— Nem hoztam semmi írást, hanem képeket. Michelangelo freskóit.

— Hát az elég nagy tett. — Elfogódott volt, a szőnyeget igazgatta lábával. — Gyere be.

— Naná. Majd itt maradok. — A nagy könyvet hóna alatt tartotta.

Bementek a szobába.

— Itt már jártál.

— Ott?

— Anyáék szobája, tudod.

Tudom, mindent tudok. Ez

volt a fejében, maga se tudta, miért.

— Gyere. Ez az én kis vackom.

Péterben doboltak a szavak. Én kis vackom. Kati sose mondott ilyeneket. Kis szoba.

— Na, milyen?

— Milyen, milyen? Jó.

— Nem tetszik?

— Dehogynem. Besüt a nap.

— Leeresszük a rolót? — Kati az ablakhoz ment.

— Nem. Csak mondom. A könyvet hova tegyem?

— Megnézzük, nem?

— Persze.

— Addig tedd ide, erre a székre. — Egy karfás szék állt a falnál.

— Ez a te pongyolád?

— Nem, anyáé. Csak tűröd tem, idehoztam.

— Miért van itt?

— Mondom, fürödtem, akkor ebbe bújtam. Ülj le addig a díványra, hozok valamit enni.

— Ne hozz. Te is ülj le. — Péter leült, és térdére fektette a könyvet.

Kati állt, a- falnak támaszkodott. Merően egymás mellett álltak a lábai, és belevesztek a mintás szoknyába. A lábfejét nap érte.

— Holnap megyünk Zoli- ékhoz?

— Nem tudom. Nincs nagy kedven. A nyár, a nyár.

— Menjünk azért — mondta Kati. — Találkoztam Alival, mondtam? Vagy két napja.

— Nem mondtad. — Péter körülnézett a szobában. A régi politúros szekrényen még csillogott a nap, de most már a bútor aranybarna színe látszott, nem any- nyira a fény vastag méze.

— Olyan jópofa az az Ali. Mindig veled húz.

— Hát húzhat, nem? — most nézte meg a lányt Péter először, mióta bejött. Most se elég nyugalmasan, de a szemét meg a haját. Haja nyakáig ért. a vége egy kicsit fölkunkorodott. A lány vállalat vont. kicsit ügvefo- gyottan mosolygott.

— Na, megnézzük a képeket? — Péter kinyitotta a térdén. — Gyere, ülj ide.

Kinyitották a könyvet. A félrefordított fejű sibilla sötétbarna arca olyan volt, mint egy néger nő.

— Láttad már?

— Nem. — Kati engedelmesen ült a fiú mellett.

— Szép, nem?

— De. Csak olyan drabális.

— Butus. Persze hogy drabális. így akarta a festő.

— Uhüm. Hozzak valamit neked?

— Hova akarsz menni állandóan?

— Csak ennivalót hozok neked. Vagy csinálok egy limonádét.

— Maradj már nyugton! Nem akarod nézni a képeket?

— Nem értem most őket.

— Mit nem értesz rajtuk? — Péter feléje fordult, hogy jól ráhézhessen.

— Semmit.

— Mit mondott még Ali? Úgyis tudom, hogy azt akarod mesélni.

— Nem, nem fontos. — Kati térdére tette a kezét, kissé összehúzódzkodott.

— Csak nem fázol?

Megszólalt a telefon. A

csöndes szobába betört a hangja. Másodszor, harmadszor.

— Fölvegyem?

— Talán apádékat keresik.

— Keressék. Nem veszem föl.

Csöngött a telefon. A tizenegyediknél hallgatott el.

— Ki volt az?

— Honnan tudjam?

— Ki szokott ilyenkor telefonálni?

— Milyenkor?

— Most.

— Nem tudom.

Péter becsukta a könyvet.

— Fázol?

— A. Inkább megsülök. Fölveszem a pongyolát. — Lassan állt föl, mintha tagjai nem akarnának engedelmeskedni. — Neked nincs meleged ?

.— Nincs. Hova mész?

— Csak felveszem a pongyolát. Olyan melegem lett.

Fölkapta anyja fekete pongyoláját, és kiment a fürdőszobába.

Pár perc telt el.

Visszajött, a pongyola épp jó volt neki, csak vállbán kicsit bő.

Az ablakon alig hallatszott föl az utca zaja. Kati megállt félúton az ajtó és Péter közt.

— Szóval mit mondott még Ali?

— Semmi különöset. Csak, hogy nagyobb a szám, mint az átlagnak.

— Érdekes megállapítás. Ezt azt hiszem, mindenki látja.

— Mégis azt mondta.

— És?

— Nincs semmi és. Kedves volt. Tudod, ő amolyan bolondozó, de jó fiú.

— No, közelebb jössz, vagy ítéletidőig fogsz ott állni gyönyörű fekete pongyoládban?

— Mi baj van vele?

— Semmi. Mintha rád öntötték volna. Csak nagyobb mellek kellenének bele, hogy kitartsa.

— Közönséges vagy.

— Te nem.

H bibién elhallgattak.'. A csöndbe az utcáról jóformán nem hallatszott semmi. A kis szoba olyan sűrűnek, zsúfoltnak tűnt.

— Mit mondott még Ali?

— Hagyj már azzal a vacak Alival. — Kati elfordult.

— Jaj. te mafla. — Péter fölállt, átölelte hátulról Kati vállát. — Csak kérdeztem. Mit érdekel engem . . . Te kis macska. Hát rajtad nincs semmi. Te kis drágaság.

Kati előrelépett. PéteV utánanyúlt, a vállát fogta. Szembefordította ■ a lányt.

— Hagyjál. — Elhúzódott, és a falnak dőlt.

— Te kis macska.

— A. — Befordult a falnak.

Péter odalépett, meg akarta fordítani. Kati nem hagyta magát. A falhoz simult. Lábfeje hátulról látszott, szép formás volt, finom bőrű.

— Fordulj meg — dulakodtak kicsit. Kati nevetni kezdett.

— Ne nevess — mondta neki Péter. Kati nevetett. — Nincs rajtad semmi.

— Ö, te. — Kati kiszakította magát a fiú kezéből, és kifutott apja szobájába.

Péter utána. Kati nevetett.

— Ne nevess, te.

Mint a fogóban, úgy álltak a két fotel mögött. Péter utánairamodott. — Jaj — a lány szaladt, cipője elmaradt. Mezítláb futott. Be az anyja szobájába. Az ágy mögé állt. Az ágyon feküdt a baba. merev tartással, kau- csuk kezekkel, elálló kis piros ujjaival, mintha Domi- nus vobiscumot mondana. Péter az ágy másik oldalán. Ki a fürdőbe, onnan az előszobába. Péter futott utána. A lány könnyen futott, és nevetett. Péter megint elérte az előszobából nyíló ajtóban, de kiszakította a kezét. Fölhasadt az ujja.

— Állj meg — mondta neki Péter. — Megkarcoltalak.

Kati nevetett. Az egyik ujját szívta. Megint befutott apja szobájába, és a földre hengergőzött. Péter utána. Kati lábaival kalimpált, rugdosta, a fiú nem tudta elfogni. Végül egyik lábfejét fogta meg, de Kati kirántotta, és fölugrott, kifutott a fürdőbe, tovább.

— Állj meg!

Péter a középső szobában érte el, ahol az íróasztal állt. A nap végigcsúszott a sima, zöld mappán, a tolltartón, ami kovácsoltvasból volt. A fal mellett ólomüveges szekrény állott, azon sokszínűre tört a fény.

— Vigyázz, meztelen vagyok — mondta Kati, és nevetett.

Péter megütötte. Nagyot ütött. Pofon ütötte, az arcát, a nyakát, a feje búbját. Meglökte. A lány nevetett, aztán nem. Csak nézte a fiút. Az megtaszította. A haja az arcába hullott, ujjúból szivárgott a vér. Arcul ütötte, a bal vállán találta el. A vállát is megütötte. A hátát, ahol érte. A lányból bugy- gyanásszerű kis hangok jöttek ki, félig sírás, félig nevetés.

A fiú nem mondott semmit. Ügy ütött, mintha komoly ellenfele lenne, bokszolta. Hatalmasat ütött a fejére. tenyérrel. Kati az egyik fotelra esett.

h

allotta, ahogy becsapódik az előszobaajtó. Csönd lett. Apja szobája a régi rendben állt. Ujját nézte, kis horzsolás volt rajta, vér. A feje zúgott. Cipői a szoba közepén, a pongyola szétnyílt, ült, egyik lábát előrenyújtotta. Nem sírt. Fölhúzta a lábát, összekuporodott a fotelban.

— Milyen szép vagy — ezt mondta Péter, amikor először beszélgettek télen a mozi kerítésénél.

A novella az öngyilkosság re- reptre című kötetében Jelent

meg.

összeállította: Rékasy Ildikó