Szolnok Megyei Néplap, 1977. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-25 / 226. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1977. szeptember 25.

NYOLCVAN ÉVE SZÜLETETT

Pap Károly

1897 szeptember 24-én Sopronban született Pap Károly, a két világháború közötti, sok tehetséget felvonultató, tragikus sorsú írónemzedék egyik kiemelkedő alkotója. Konzervatív zsidó papi családból származott. 1919-ben belépett a Vörös Hadseregbe, ezért a Tanácsköztársaság bukása után börtönbe vetették. 1923- ban Bécsbe emigrált, két év múlva

tért vissza Budapestre, (ró tehetségének kibontakozását Osváth Ernő és Mikes Lajos segítette. Kevés nyugodt év adatott számára az alkotáshoz, az erősödő fasizmus kiütötte kezéből -a tollat: munkaszolgálatra, később

koncentrációs táborba hurcolták. Bergen-Belsenben halt meg 1945- ben. A jó bíró című novelláját az évforduló alkalmából közöljük.

bíró fent ül az emelvényen. Lent előtte _ két asszony: az egyik a vádlottak padján, a másik oldalt a széken, mellette az ügyvédje. Elnyűtt proletárasszony mind a kettő. Töméntelen szigorú és kicsinyes gond ákombákomjaival az arcukon, alig lehet őket az első pillantásra megkülönböztetni.

Csikné, a vádlott talán valamivel alacsonyabb, s kicsit több húst hagyott rajta a nehéz élet. Előrehajlik a padban, fázósan, gyanakvóan mondja be az adatait. A férje gépgyári munkás, hetibérben dolgozik, akkor bocsátják el, amikor akarják. Pedig négy gyermeke van, őmaga semmit sem keres.

Aztán a vádló következik: Boboriné. Ez valamivel csontosabb, nem hajlik előre, keményen, egyenesen ül. Elszánt ridegséggel adja a bíró tudtára élete körülményeit.

Ha annak van négy gyerekes hát az van neki is, éppen ugyanannyi! Ha ez számít valamit. Az ő férje is munkás, csakhogy egy gumigyárban, s ő is hozzáteszi: az enyimet is akkor bocsátják el, amikor akarják. Nincs itt semmi előnye a másiknak, meg nem is lesz.

Az ügyvédet Boboriné, a vádló fogadta. Ezt az embert sem rózsás kedvében teremtette az Isten. Töpörödött, Savanyú képű, szennyes kis tyúkpörökben őszült meg vastag, tapadós haja. Lapos pislogásokkal vigyáz az ügyfelére s néha szárazon aprókat beleköhint a nagy terembe, amelyet kintről a közelgő ősz még ridegebbé és kopottabbá homályosít.

A bíróról nehezen látszik, hogy minek készült: hol kenetesen nagyokat bólint, mintha papnak indult volna, aztán pedig könnyedén, játékosan forgatja a fejét, kezét, lábát, ilyenkor színésznek is beillene. Kopaszsága békítőén világít ravasz, de azért kedves és fürge szemei fölött. Nem olvassa fel a vádat, hanem csak úgy kezdi, a maga módján:

— Hát összekaptak egy kicsit, ugye? Nos, sebaj! Boboriné azt mondja, hogy maga Csikné, féltékenyke- diett rá az ura miatt. Aztán csúnya szavakat mondott utána, mikor elment az ajtaja előtt. No, mit szól ehhez kedvesem, Csikné?

— Én csak rendreutasítot- tam, kérem — mondja a vádlott —, mert mindig olyan sandán nézett rám, az uramra meg olyan mézédesen! Hát csak azért.

Boboriné, a vádló, erre még jobban kihúzza magát. Mély lélegzettel készül a beszédre. A bíró hagyja.

— Még hogy nem átall itt is ilyet mondani! Szégyen, gyalázat, méltóságos bíró úr! Nem szereti az ura, aztán mindig rajtam keresi! Nálam nincs! Oda vigye az ördög, ahol van, a csúf száját!

Most a másik vesz mélyebb lélegzetet. A bíró azt is hagyja.

— Persze, hogy nincs magánál az uram! De szeretné, ha vóna! Azért jött ide engem feketíteni!

— Tetszik látni, már megint rágalmaz! Pedig Isten engem...

S

már peregne a szó még keményebben, éles mozdulatok villannának jobbról, balról, a szemek már szikrázni kezdenek: ekkor a bíró hirtelen

felemeli két karját, a két ■asszony elhallgat.

— Jaj... — mondjai a bíró, és a szívéhez top. Kopasz feje egyszerre csak leha- nyatlik, mint aki szívrohamot kapott. A teremőr tétován előrejön, de már felesleges, mert az egyik asz- szony jobbról, a másik balról fut a bíróhoz. Fogják, támogatják. Az meg hagyja magát tőlük, egyikre is, másikra is gyengéden ránehezedik, s halálraváltan motyogja:

— Köszönöm szépen, kedveseim, köszönöm... Csak á szívem... Egy kis csönd, aztán mindjárt minden rend1 bejön...

Most hát csönd lesz.

A bíró egy kis vizet iszik a pohárból, ami előtte van. A két asszony még mindig ott áll mellette, a halál árnyékától megilletődve lesik, lehajtott fejjel. Az ügyvéd szorongva pislog. A teremőr a homályba húzódott.

A bíró, mint aki lassan erőt vesz magán:

— Milyen jó asszonyok maguk — mondja —, hogy is tudtak úgy civódni... Mikor az élet úgyis olyan rövid. .. S mindegyiküknek négy gyereke van... Milyen jó maguknak, hogy úgy élhetnek, egészségesen... No, béküljenek össze szépen... Hadd menjek egy kicsit lefeküdni a beteg szívemmel. ..

A két asszony méricskéli egymást, aztán a bírót.

Csikné, a vádlott kezdi előbb: ő szívesen belemegy abba, amit a bíró úr mond. ö nem jött volna ide. öt úgy hívták.

Mire Boboriné mondja:

— Hát én se bánom... a bíró úr kedvéért... a szíve miatt...

De aztán hirtelen eszébe jut az ügyvédje. Tétován néz körül. Az ügyvéd már felkelt a helyéről. Most egyszerre hárman néznek feléje.

A bíró enyhén, betegesen beszélni kezd:

— Azt hiszem, hogy az ügyvéd úr... tekintettel a felek békességére és szegénységére, el fog tekinteni a díjazástól.

A beteges hang mögül szemrehányó, megtört szemek merednek az ügyvédre. Az mogorván néz vissza, s kelletlenül mondja:

— Kérem, én úgyis beérem a legcsekélyebb díjazással.

De Boboriné feljajdul:

— Jaj, kérem, én azt a csekélységet se bírom! Még én fizessek, az ő csúnya szavaiért? Nem azért fogadtam ügyvédet, kérem! — s gerincét merevíti.

A vádlott is újra Kezdi:

— Én csak rendereutasítot- tam őt, kérem! Még én fizessek az ő csúnya tekintetéért.

S már kezdődne élőiről, de a bíró megint rosszul

lesz. Most csak a homlokát simogatja, úgy hajlik előre a székben, aztán nyögni kezd:

— Talán elég lesz... az ügyvéd úrnak... a fele is... Azt majd felosztják maguk között... jó asszonyok... Az ügyvéd úr... majd elfogadja. .. részletekben is... —

Feláll, arca levegő után kapkod. — Igazán sajnálom — motyogja —, hogy ilyen rossz állapotban vagyok.

S bizonytalan járással elindul, a teremőr támogatja; mentében megveregeti betegesen, könnyedén a két asz- szony vállát, aztán a savanyú ügyvédét simogatja meg, s lassan bevánszorog a bírói szobába.

Az ügyvéd savanyúan néz utána, majd a két asszonnyál kiballag a folyosóra, odakint lassan, nehezen megegyeznek a részletekben.

bíró pedig odabent, ahogy átlépte a küszöböt, mosolyog a játékon. Nincs könnyű dolga egy bírónak! Egyszerre kell lennie papnak és komédiásnak! A múlt hónapban a fejét fogta, azelőtt olyan influenzás volt, 'hogy beszélni se tudott, csak úgy mutogatott! De mit tesz a jövő hónapban? Majd bénának adja ki magát! Mert csak egy jó bíró van: a halál. Csak az békíti ki az embereket. De az ügyvédség ravasz népség! Azt hiszi, ez is gyanút fogott, ez a savanyú emberke.

S valóban: az ügyvéd,gyanúval gondol a bíróra. Eztán vigyázni fog, s ügyfeleit elő fogja készíteni a bíró halálára.

** zázhúszezer forint hevert az asztalon.

— ötszáz, ezer, ezerötszáz. .. — mormogta maga elé ifjabb Kovács István.

Az anyja figyelte.

— Megvan? — kérdezte.

— Meg.

A nagymama éjszakára szalmazsákba tette a pénzt.

Ifjabb Kovács István nem tudott elaludni. Arra gondolt; milyen különös, hogy az elhullt évek munkáját, fáradtságát most ott őrzik, testet öltve nagyanyjának szalmazsákjában. Ott lapul apjának sokévi kocsissága,' anyjának ezeregy. gyalogmunkában töltött napja, s a téesz-en kívül ott van az otthoni munka. Ott lapulnak a leadott bikák, hízott disznók, este, reggel szállított tonna tejek, vérforraló melegben végzett szénagyűjtések, bőrt nyúzó kukoricaszedések, szemet kápráztató babszedések, szüretek. illatozó borok, tojások, gágogó, hápogó, csipogó ba- romfik. Minden ott vanegy- gyé olvadva, egynjáshoz igazodva, megbékélve, közömbösen és élettelenül.

Ifjabb Kovács István, miután végiggondolta mindezt, hallgatózni kezdett. Lelkét tette volna rá, hogy nagyanyja nem alszik, figyel, hallgat, nyitott szemmel bámul az éjszakába és gondolkodik. De min, ötlött fel benne. Választ nem tudott rá adni. Ügy vélte, az öregasszony képzeletében talán ő motoszkál, ahogy csillogóvillogó autóval végighajt a falun, megnézik az emberek, intenek neki, s miután elment, háta mögött összesúgnak, szemükben kigyullad az irigység fénye.

Hajnalban indult a vonat.

— Vigyázz rá, mint a szemed világára — mondta búcsúzóul az anya, de a pénz

szót gondosan elhallgatta, ne hallhassa más.

Az úton végig attól félt, hátha kisiklik a vonat, s ő meghal vagy eszméletét veszti, és akkor kinek a kezébe jut a pénz.

A Déliben szállt ki, taxiba ült.

— A Petróleum-kikötőbe — mondta a pilótának.

Kint jártak az ipartelepen, gyárakat, üzemeket hagytak maguk mögött.

— Használják szerencsével a kocsit — köszönt el a taxis, s külön zsebbe tette a borravalót.

SINKI ISTVáH:

llnyám balladái táncol

Egyszer volt szép az anyám, tánca, mikor kendőjét gyepre hányta, a Korhány vizénél, Pusztapándon, s bokázó lába pásztortűznél, öles apám örömére szállt, mint illat a virágon.

De gyönyörű lábán víg figurát eredő táncába ő se vitt, csak mutatta ringó mozdulattal halálba járó őseit.

Mert ugyanaz sírt fel a flótán, hogy meghaltak azok ima nélkül, nagy szakállal, akasztófán.

S hajnaltájon, lengő szélben, hogy fény nyíllott két nyárszemében, elébe raktak tíz szál gyertyát, hat másikat meg karikába. —

Közöttük anyám ott sugárzott, s kis csizmája lángot vert át.

Az ősi ritmust pásztorok fütyülték .. . Kettő-kettő felállott szélrül, jelezve, hogy a csúfolt ős szép feje most halálba révül.

S a holtak szemét, ahogy lezárták, ezt a sirató, örök búcsút a nyárfák alatt már öten járták.

Akkor meg, mikor sírt nyitnak, közéjük lendült hatodiknak apám is, kinek lépteit úgy mérte az öt táncoló, mint ki utolsó fordulattal az egész műbe értelmet vitt...

Mikor a gyertyák porig égtek,

még anyám eljárta a végét:

egy szál virág körül koszorút táncolt...

A juhászok meg már csak nézték,

hogy az égen hold ballag át

s csodálja nagy, fehér szemmel

anyám lábán a balladát.

80 éve, 1897 szeptember 24-én született Sinka István

A pénztárosnő gépiesen számolt.

A nő, aki mikrofonon hívta, több papírlapot csúsztatott elé.

Ifjabb Kovács gépiesen írt. Az egyik papíron megakadt a szeme.

— Ezt nem írom alá. Még nem láttam az autót, honnan tudjam, hogy műszakilag hibátlan állapotban veszem-e át?

— Amennyiben nem írja alá — felelte a nő — minden papírját visszaadom.

—■ Tessék megérteni, nem vihetek haza rossz autót ennyi pénzért...

— Amennyiben nem írja alá, minden papírját visz- szaadom.

— Ötévi munka? Megnézem előbb, mit adnak érte.

— Amennyiben nem írja alá, minden papírját visszaadom — emelte fel hangját a nő.

— Legyen — adta meg magát ifjabb Kovács.

Minden gyorsan ment. Hangosbemondón a kocsitároló térre hívták. Felvillant benne az otthoni parancs: csak fehéret, más színűt ne! Odavágta magát a szélső fehérhez, s tapodtat sem lépett.

Szemüveges férfi szólította meg:

— Rendben?

— Igen.

— Tessék aláírni, a kocsit lemossák, átveheti.

A fiú lépésben hajtott a legközelebbi benzinkútig. Tapogatta, ismergette a gépet. Magába szívta jellegzetesen új szagát.

Falujuk határában megállt, zsebkendőjével törölget- te az ablakokat, a nikkele- zett részeket, s erőlködve igyekezett lefújni az autó tetejére rakodott port.

Bosszantotta, hogy nem figyelnek rá, nyomta a kürtöt, integetett — hiába. Mintha nem is új autóban látnák.

Nagyapjával találkozott.

— Ez az a tragacs? —kérdezte az öreg a szénásszekér tetejéről.

— Ez papa. Szép?

— Szép.

— Jöjjön, viszem egyet.

— És a lovak? Azokat is beültetjük talán? Menj csak.

Üres a ház. Beállt az udvarba, hátra a kacsák ólja mellé. Téglákat rakott a kerekek alá.

Nagyanyja jött először. A kertek felől totyogott, hátán szakadozott sátorlapon zöldet cipelt a jószágnak.

— Meggyüttél?

Az öregasszony odament az autó mellé, nézte, gyönyörködött benne, de nem nyúlt hozzá.

— Üljön be — mondta a

fiú.

— Ilyen mocskosán?

— így hát. A rávalót is koszos ruhában kerestük.

Az öregasszony pillanatig bizonytalankodott, majd a kilincshez nyúlt, de nem bírt vele.

— így ni — magyarázta a fiú,

Az öregasszony lerúgta papucsát, ügyetlenül beült, fejét az autó felső peremébe verte.

— Nem templom ez — mutatott a levetett papucsra a fiú.

— Ne beszélj. Meg kell takarítani az autót.

— Csak üljön nyugodtan, arra van.

Percig, ha az autóban feszengett az öregasszony. Utána hirtelen kiszállt.

— Adok a kacsáknak — mondta mentegetőzve.

Hallotta a kocsizörgést az utca felől, felismerte apja lovakat biztató kiáltásait.

A lovak felkaptattak az udvar emelkedőjén.

Az anya leugrott, téglát tolt a kocsikerék mögé.

Az apa nem száll le, komótosan villázta lefelé a frisses szedett babot, s közben pillantott csak az autó felé.

— Mikor értél? — kérdezte a szekér mellé lépő fiától.

— Az előbb.

— Nem volt baj?

— Nem.

A fiú türelmetlen lett.

— Jöjjön apám. nézze meg.

— Nem szalad el.

Tovább dobálta a babot,

megszokott, belerögzött mozdulatokkal. Lent az anya igazgatta, kúpozta a növekvő kazlat.

Amikor az apa végzett, nem szállt le mindjárt. Felhajtott a lovakkal az udvar végébe megfordult, s csak felfelé jövet állt meg.

— Jól megyen? — lépett az autó mellé.

— Jól. Nem megy, repül.

—■ Mennyit fizettél a kútnál benzinért?

— Kétszázötvenhetet.

Anyja a padlásfeljáró felől jött. Rossz szőnyeget hozott.

— A lábak alá — mondta, s nyitotta az autót. — Elkopik hamar a padlószőnyeg...

— Hagyja azt a csúfságot — szólt) rá a fiú.

— Lehet, hogy csúfság, de a lábak alá jó.

A fiú vitatkozni akart.

— Hallgass — mordult rá az apa —, igaza van anyádnak. Meg kell takarítani .az autót, nem dobták utánunk az árát.

Vacsoránál remegett a fiú keze

— Elmennék este — törte meg a csendet.

— Hova? — nézett rá az apa.

— Járni egyet. Elviszem magukat is.

— Ne menj most, fiam. Este van.

Az öregasszony közbekérdezett :

— Hol a nagy nylon?

— A padláson. Hátul, a gabonánál.

A nagyanya kiment.

— Betakartam — mondta később.

^ fiú az autóhoz indult. Otromba nylon éktelenkedett rajta, széleit téglák fogták le. Tetején hosszú madzag volt átvetve, két végén egész téglával.

— A szél ellen —, magyarázta az öregasszony.

A fiú nem szólt, sógoréknak —, mondta le- Szántóra, megmutatjuk Jani

— Holnap elmegyünk fekvés előtt az apa.

Csend borult rájuk.

Reggel ünneplőbe öltöztek, készülődtek.

Az autónál álltak, a fiú elsápadt.

— Nézzék —. kiáltott, s a kerekekre mutatott.

— A hétszentségit —, tört ki az apából, s tehetetlen dühében belerúgott a körbe- hasított autókerékbe.

Varga S. József

SZUROMI PAL RAJZA