Szolnok Megyei Néplap, 1977. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-18 / 220. szám
4SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. szeptember 18. Czine Mihály: Űz otthon álma Nyolcvan éve született Tamási Áron Már életében is a mesék nyelvén lehetett volna szólni róla: volt egyszer, hét határon is túl, erdők között egy kicsi falu, abban meg egy csillagszemű fiúcska, aki felnövekedvén útnak indult, hogy megbirkózzon a sokfejű sárkánnyal. S feleletet keressed az Ábelek nagy kérdésére: mi célra is vagyunk a világon? A sárkánnyal megbirkózni a mesékben se nagyon sikerül — a levágott fejek helyett újak nőnek, duplán — a nagy emberi kérdésre azonban véglegesnek tetsző választ adott Tamási Áron: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Farkaslakán, Erdélyben született, 80 esztendővel ezelőtt. Bejárva a nagyvilágot, oda tért vissza kedves szülőföldjére. Az volt az utolsó kívánsága: szülőfalujában temessék el. Teste már ott pihen, közel a Hargitához, s a szőke Nyikóhoz, arccal keletnek, a Csíki párna felé fordulva. Sírja már jelkép: az otthont keresők és a szépet óhajtók búcsújáró helye. Sírjából is életet üzen és hitet. A bizakodás irodalma az övé. Teremtett, szép, holdasfényű világ. Székelyek világa. Énekelnek a havasok, és a vizek mesét csobognak. A juhok hátán járni tanul a fény. Énlaka felett meg lehajtott fejjel elaludt — a Firtos lova hátán — a gondviselés. A férfiak — akiket ábrázolt — szíj ások, kemények, arcuk a bronzzal tartja a rokonságot. Az asszonyi szemekben fényből nyílik a virág. Semmin sem csodálkoznak; mindenre, mindig kész a lelkűk, és a testük, örömre és csalódásra egyaránt. Bár a homlokuk balladás, szájuk derűsebb dalra igazodik: Majd megszáll a Nyárád ... Szerelem és hűség vigyázza őket. Elég ez a megmaradásukhoz; a szerelmesek a veszedelem hidegében is úgy bújnak egymáshoz, „mint holdvilágon a virág.” Tudják, akármilyen nagy bánat is szakad a szívre, szeretni kell, s helyt kell állni a történelem alatt is. Csupa erő, fiatalság ez a vadrózsa szépségű világ, Ábelekkel, népi hősökkel benépesítve. Még a járásuk is tavaszias, szinte suhogva járnak, erő és selyem van a kopogásukban. Azt példázzák, hogyan kell élni minden időben, még a setétségben is: sugarasan, csillagosán. Vagyonban, hatalomban bármilyen aprók is, emberségben lehetnek hatalmasok. Annyira nem lehet leszorítani az embert, hogy az emberségét feladja. Emberek maradnak minden időben: „Aki embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas” — mondja egyik novellabeli embere. A magyar itt olyasmit jelent, mint Ady verseiben: szépet és emberit. Mikor emberei szinte derékroppanásig küzdenek sorsuk sárkányával, akkor is, mintha azt mondanák legény es mozdulattal: játék ez, megy az élet tovább. Tamási Áron erdélyi íróként teremtette meg tündéri világát. Életműve, teremtett világa irodalmunk egyik legszebb fejezete. Remekei olyan tetőket jelentenek, ahonnan messzire látni, visz- sza a múltba, s egyben a jövőt jelentő emberség térés mezőire is. A legnagyobb dolgok egyikét cselekedte: műbe örökített egy világot, fényeivel, rezdüléseivel, s egy történelmi sorsfordulóhoz érkezett népcsoportot, — mielőtt még mássá lehetne — átadott a művészet halhatatlanságának. Máig, s talán mindörökké úgy látjuk Erdély székely magyarjait, ahogy ő rajzolta: balladásan, ünnepi fénnyel a homlokukon, még a „pokol tölcsérében” is mosolyogva. Felbecsülhetetlenül nagy Tamási Áron cselekedete: egy népet kötött be olvasói, egy nemzet szívébe. Művészete mindenütt örökség, ahol az Ábelek igazát vallják. Ki- téphetetlenül. Örökre. Tamási Áron ..Szerencsés Gyurka" című novelláját az évforduló alkalmából közüljük. főútvonalról keskeny, egyirányú utca vezet be a lakótelepre. Az út egyik oldalán, szorosan a járda mellé húzódva, napok óta egy elromlott személyautó vesztegel. A mozgékony járművek elég jól elférnek mellette, de azért útban van. Tíz óra tájban farmotoros autóbusz érkezik. Az oldalán levő táblákról kiderül, hogy melyik vállalat tulajdona, s hogy munkásszállításra használják. A sofőr előregurul a keskeny úton, majd hátratolat. A legalkalmasabb helyet keresi. Bal felől, az építkezés után maradt egy üres térség, beljebb, az út kanyarulatánál megfelelő bejáró is van. A sofőr végül is valamilyen megfontolás alapján az autóbuszt megállítja a vesztegelő személyautó mellett. Nem tíz méterrel előbb, vagy hátrább, nem a személyautó előtt vagy mögötte, hanem pontosan mellette. A két kocsi között nincs annyi hely, hogy egy gyalogos áthaladjon. A sofőr kiszáll az üres autóbuszból, bezárja, körülnéz, majd elindul a lakótelep mögötti építkezések felé. Jó messze. Autók kanyarodnak be a főútról, de kénytelenek visz- szatolatni, mert az egymás mellett álló autóbusztól és személyautótól nem lehet továbbmenni. Torlódás. Dudálás. Szitkozódás. A lakótelep közúti forgalma egyirányú, másfelől nem lehet bejönni. Háromnegyed tizenkettőig megbénul a forgalom. Akkor jön vissza az autóbusz sofőrje. A bérház tízemeletes. A svájci licenc alapján gyártott új lift hetenként három- szor-négyszer elromlik, gyakran napokig rossz. Lépcsőmászás közben, az ötödik és hatodik emelet között meséli a ház egyik lakója: — Tegnap is, megyek le a liften a földszintre, tejet akartam hozni a boltból. A liftszekrény éppenhogy megáll, az önműködő ajtó még ki se nyílik rendesen, sőt csak félig, amikor az egyik lakótárs a nyolcadik emeletről szabályosan kirántja a külső ajtót. Mondom neki, hogy így nem csoda, ha állandóan rossz a lift, Rend- reutasított, hogy legyek csak egészen nyugodt, ő ért a lifthez, és tudja, hogy mit csinál. Azzal beszállt a liftbe, de hiába nyomkodta a gombot, nem indult el. Kiszállt, gyanakodva nézett rám, nem értette, hogyan lehetséges, hogy én lejöttem vele, ő meg nem tud fölmenni ugyanazzal a lifttel. Megint beszállt, nyomkodta a gombot, de a lift nem indult el... Az egyik lakásban, a negyedik emelet táján esküvői vacsora van. Esetleg tivornya? Edény csörömpölés. Éneklés. Kurjongatás. Ahogy kifér a vendégség torkán. Zeng a környék. Felrémlik az újsághír: egy szigorlatra készülő egyetemista, miután nem bírta tovább idegekkel a tanulószoba közelében dolgozó gőzkalapács rémes zaját, kirohant az építkezéshez, és a fejét ráfektette arra a cölöpre, melyet a kalapács éppen a földbe sulykolt. Az egyetemistának e vakmerő .s nem éppen veszélytelen tette révén sikerült a gőzkalapácsot egy időre elnémítania ... A barátom kihajol az ablakomon s hallgatózik. A fejét csóválja. Egy éles fejhang a „legszebb” dalokat harsogja az estébe: Akácos út, Deres már a határ. Lesz még szőlő, lágy kenyér, Találkozás egy boldog idegennel, Elvisz a gyorsvonat en- gemet is... Női hangok csatlakoznak a boldog ostobaság hangerejével. Este kilenc óra van. A védekezés nyilvánvalónak látszik: egyik-másik televíziós készülék hangját felerősítik. Nyár van. Minden hang kitódul a bérház U-alakú öblébe, majd összeolvadva az ablakokon át visszaáramlik a lakásba. — Erősítsük föl mi is a magnót — ajánlja a barátom. — Agresszióra agresszióval? — nézek rá korholóan. — Mások is így védekeznek. Mifelénk is így megy. — Az egyik elkezdi, a másik folytatja ... — Kénytelen vagy, különben idegrohamot kapsz a másik lelkiismeretlenségétől. A láncolat végeláthatatlan. Naponta s óráról órára kell elviselni az agressziót, vagy megküzdeni vele. A nemzetközi fórumok állandó témája az agresszió megfékezése. Alapkérdés. Naponta' — reggel az újságot olvasva, rádiót hallgatva, este a tévéhíradó előtt — fontolgatás nélkül ítéljük el az agressziót, amely a különböző társadalmakban vagy társadalmakat veszélyeztet. Ugyanakkor a saját magunkban szunnyadó erőszakot és gátlástalanságot gondolkodás nélkül szabadjára engedjük. Néhány héttel ezelőtt egy világfórumon is szóba került a belső agresz- szió alattomossága, felbecsülhetetlen veszélyessége, a mások alapvető emberi érdekeinek és jogainak legá- zolása; Jevgenyij Jevtusenko beszélt erről a Szófiai nemzetközi írótalálkozóról készült tévériportban. legnagyobb emberi tettek közé sorolom a gondolat, a magasabb erkölcs, a humánum felébresztését, csakhogy a hatás kulcsa nem csupán magában az írásban van, hanem az emberben, aki olvassa. Korábban volt egy rögeszmém, hogy az emberek az olvasmányok útján megjavíthatok. Időközben letettem erről a rögeszmémről, hiszen ott van helyette a sokkal hatásosabb szabály, rendelet, törvény. így is ejég rosz- szul állunk. Szerencsés Gyurka v W olt egyszer egy ember s egy felesege neki. Annyira mentek ketten, hogy rendes időben egy gyermekük született. Ügy hívták, Gyurka. Jóféle gyermek volt Gyurka. Példája a bölcseknek már zsenge korában. Kicsivel. beérte s kézenközön felnőtt. Magához való ésszel is rendelkezett. A dolgot nem szerette, igaz: de ezt Isten akarata szerint, az apjától örökölte. Addig s addig, hogy legény lett belőle. Vándorlásra adta magát. De csak akkor látta meg hogy milyen a világ. Az egyik háztól ugyanis elküldték, a másiknál nem adtak neki enni, a harmadiktól dologgal riasztották el. Valami vén székellyel találkozott egyszer. — Hó! — mondta neki kurtán, mert fárasztotta a sok beszéd,. Az öreg megállt s ráhunyorított: — Te ki vagy, hogy nekem úgy „hó- gatsz” ? — Én álomfejtő. — Álomfejtő? No, ügyelj, mert attól büdösödik a hal — mondta a székely. Még egyet-kettőt mondtak egymásnak, de nem találtak össze, s tovább mentek. Ekkor egy úr jött s Gyurka felbiztatta: — Ejtsen el egy piculát, hogy kapjam meg! — Eredj s dolgozzál! — felelte az úr. Erre otthagyta őt is s elment s lefeküdt az erdőben egy fa alá. Aludt hét esztendeig s akkor valami kutyák felriasztották. Morgott nekik Gyurka, hogy még aludni sem lehet ebben a világban s elindult ismét. Elért egy faluba, s ahogy vánszorgott keresztül azon, hát az egyik kapuban, valami róvásos széken, módosán üldögél egy ember. — Nem kell magának egy szolga? — kérdezte Gyurka. — Gyere s állj bé! — mondta az ember. Megegyeztek, aztán jóllaktak s ittak rá. Másnap szántani küldte két ökörrel Gyurkát a gazda. Ö kiment s egész nap döglődött a falu végin s este hazament. — Mennyit szántottál? — kérdezte az ember. — Fel én az egészet — felelte Gyurka. így szántott három napig szájjal. Akkor titkon kiment a gazda s észrevette a nagy csalást. Nem szólott semmit Gyurkának, csak egy kutyát adott másnap melléje. Kimentek négyen ismét a földre. Gyurka leállította az ökröket s ismét le akart feküdni, hogy szántson, de amint ezt tette volna, hát a horgasinába jól beléharapott a kutya. — Bolond vagy-é? — nézett a kutyára Gyurka, de az eb nem tágított. Erre felállott a legény s így szólt: — A kutyamarás nem jó, de a munka olyan sincs. Azzal kirázta a tarisznyát, s a szalonnát odavetette a kutyának. — Isten maradjon veletek! — köszönt az ebédelő kutyának és a két ökörnek, s ismét elbaktatott a világba. Bolygott elé s hátra valami hét esztendeig. Akkor olyan álmot látott, hogy kicsi isten lehet, csak akarni kell. A kezeit hátra tette tehát, mint a kitalálók s szép- leptiben megindult egy óriás mezőn keresztül. Egyszer elért egy nagy folyóhoz, s annak a partján leült. Olyan erősen kezdett gondolkozni, hogy sült el belé a feje. Amikor mégis látta, hogy semmit sem tud kitalálni, eleresztette magát, mint a többi tárgyak a világban. Szemlélődött s várta, hogy a nagy természet mutassa meg, mitévő legyen. TflMKÖ SIRATÓ KáROLY: Csikóménes Fenn a Bükkben Csipkéskúton sziklák között fenyvesek közt — a Vihar-rét hosszú-széles... Télen-nyáron hőben-hóban szétszéledve legel ott a — Lipicai Csikóménes. Felhők fölött nő a mező. Muzsikál ott a legelő: — mikor a sok csikó harap harsog a fű foguk alatt. Esömosta szélszabdalta karámjukat sosem fedik lombbal-gallyal... Jégverés jön... — Téli hideg? Lipicai Csikóménes ágaskodik nem didereg — hegynek-völgynek nagyot [nyargal! így üldögélt napnyugtáig, amikor nagyot csobbant a víz. Lassan arra nézett, s hát kacagó halak játszadoznak. Egy pillantás alatt megkívánta létüket s bízva az Istenben is, hirtelen befordult a vízbe, mint a csutak. Nyomban érezte, hogy a farka megnőtt s meg a lebernyegek is az oldalán. Üszni kezdett tehát s folyton csak vizet ivott volna, mint az igazi halak. — Ha én nem vagyok hal, akkor senki! — mondta örvendezve s még sebesebbre fogta az úszást. Nem telt belé két perc s már seregestől körülvették a kicsi s a nagy fürge halak. Hideg, gyilkos szemekkel nézték s azután marni kezdték. — Hét, testvérek! — mondta Gyurka, de a szavával sem javított semmit a dolgon. Erre fújni kezdte méregesen a vizet s menekült a part felé, ahogy csak tudott. Ott szárazra vetette magát s talpra támaszkodott. — Isten veletek! — köszönt a halaknak is, majd ismét hátratette a karjait, hogy kitaláljon valami egyebet, s megindult, Me ridegéit az áldott napon, amíg a víz leszáradt róla. Akkor újból lefeküdt s látni kezdte az álmokat, egyiket a másik után. Valami hét esztendőt aludt által emígy, de akkor érezni kezdte, mintha rágná a két fülit valami. Mozdulni akart s hát bajosan megy. Kinyitotta a két látóiét s hát a leforgó esztendők alatt úgy felverte körülötte a helyet a fű s úgy bé- fonta őt is, hogy a legénykedés nehezére esik. Kiáltott egyet s nyomban hat nyúl szökött ki a feje mellől. Erre gondolt ő is egyet s mozgatni kezdte az orrát s a kél fülit: s egy pillantás alatt olyan baknyúl lett belőle, mintha aranyfüvön nevelkedett volna. Örömében toppantott a jobbik lábával s erre nyomhat egy másik nyúl került valahonnét melléje. Éppen javában barátkoztak, amikor feltűnt egy fegyveres ember. — Gyere, fussunk! — szólott Gyurkának a másik. — Fusson más — mondta Gyurka, mert nem szerette pazarolni az erejét. Erre a másik elfutott, ahogy csak tudott, ö pedig megmozgatta kacagva a bajuszát, rögtön lábra állott s kivetette a mellét is, mint aki legény a talpán. Megindult ismét s ment, mendegélt. Egyszer elérkezett egy gyönyörű egyenes útra, s amikor kilenc nap és kilenc éjjel folyvást egyet ment azon, leült nyugodni egy kőre. Itt kiült egy telet s egy tavaszt egy helyben s a nyár derekán éppen indulni akart útjára. Előretette az egyik lábát és elnézett az útvonalon előre. De akkor meglátott valami leányt, amint igen kellemesen mozgott messze. Fiatal lehetett, mert gyorsan aprított s a fejét peckesen hordta. Gyurka érezte, hogy egyszerre megfutamodik benne a vér. Rég az ideje, hogy nem látott volt efféle igézetes népet. S legalább ezt az egyet nem akarta elszalasztani. A feje berregni kezdett, mint a motor. A két karját meglebegtette, a lábát behúzta maga alá s hát abban a percben egy fecskemadár lett belőle. Felrepült s keringeni kezdett a leány feje felett, — No, Gyurka, most csirikolj! — biztatta magát, s kezdett énekelni. Egy kicsi idő múlva akkora bátorságot vett, hogy a leány vállára szállott. Ott berzenkedni kezdte a tollát s nagy gyönyörűségében folyton énekelt, miközben a leány nagy szeretettel simogatta. IE gyszer aztán a tenyerébe vette a leány s bét ette a kebelébe. — Helyben vagyok! — örvendezett Gyurka és rebesgetni kezdte a tollát. Aztán végső helyet keresett magának. Amikor azt megtalálta, lustán magára húzta takarónak a szerencsét és álmodozni kezdett. Ma is ott álmodozik bizonyosan. Jobb helyet a földön nem is találhatott. nSNlDI VARGA ÉV«: Tor Kétágú gyertya fénye arcomat megigézte, fülem távolról hallja: — „Isa pur s homu vagy ma...” Halotti siralomnak szavai szárba szüktek, békességes mezőknek füvei kitakartak. Fiatal perceinknek napjai ellebegtek, lángjai ellobogtak, füstje száll csak a holtnak. Kétágú gyertya fénye hajamnak tüz-abroncsa. Hány év? Tán ezer volna? — Kezem szemére téve. Ujjai kört doboltak, hágcsót kötött a holdnak, szekfűt a két karomra. , — Por és hamu vagyok ma. Szivem örvénylő gyásza, örök méze, sirasd e ravatalt gitárzenére, simítsd el most arcát e [garabonciásnak. Mintha élne. Egy rögeszme utóélete
