Szolnok Megyei Néplap, 1977. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-20 / 196. szám
1977. augusztus 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 i4Vük Épp húsz esztendeje 1957, augusztus 20-án Kisújszálláson a Nagykun napok rendezvénysorozat lezárásaként, az alkotmány Ünnepén politikai nagygyűlést, munkás-paraszt találkozót tartottak, amelyen Kádár János és Dobi István mondtak beszédet. A munkás-paraszt találkozó jelentőségét az MSZMP Vff. kongresszusa így értékelte: „Annak, hogy ajt ellenforradalom evői felett a szocialista társadalom erői győzelmet arattak, nagyszerű demonÜrációi voltak az 1957 márciusában megszervezett budapesti gyűlések, a felejthetetlen 1957. május elsejei budapesti nagygyűlés, az 1957. augusztus 20-i nagy kisújszállási munkás-paraszt találkozó.” Riportunkban a húsz évvel ezelőtti eseményeket idézzük; a korabeli írások, fénykép- felvételek alapján megkerestük a ma már történelemnek számító, nagy jelentőségű találkozó cselekvő résztvevőit. RÉGI EMLÉKEK MM FÉNYBEN Megmozdultak a szikek 1957. tavaszán Zagyi János volt a kisújszállási párt- bizottság titkára. — Az április 4-i felszabadulási ünnepség után született a javaslat, hogy elevenítsük fel a régi nagykun játékokat, pásztomapokat. A „kisújiak” lelkesen szorgalmazták, legyünk részesei mi is az országos pezsgésnek, virágozzanak a hagyományok, kapjanak szocialista tartalmat. Gondolkodtunk egy kicsit a dolgon, és hozzáfogtunk a pásztornapok szervezéséhez. Ügy júniustájt elkészült a program, 15—20 ezer ember látogatására számítottunk. De aratás körül egyszercsak hívattak a pártközpontba: igaz, hogy a Nagykunság annyira megmozdult a pásztomapok hallatán? De még menyire, — mondtam. Nos akkor, kérdezték, mit szólnának hozzá a kisújszállásiak, ha Kádár János és Dobi István is meglátogatná a Nagykun napokat. Hogy mit szóltak hozzá a kisújiak?’A későbbiekből érzékelhető nagyszerűen:1 minden helybeli lakosra tíz vendég jutott, csaknem 130 ezer ember hallgatta meg a nagygyűlésen Kádár és Dobi elvtársat. A gondolat „szülőatyjai”, a szervezők közül Zagyi János ma a karcagi városi párt- bizottság első titkára, Jónás János a város akkori tanácselnöke már nyugdíjas, betegségéből lábbadozik, Sándor Kálmán, az állami gazdaság igazgatója sajnos már nem él, dr. Kovács Kálmán egyetemi tanár, dr. Borók Imre változatlanul a „Bál” iskolájában, Móricz kedves gimnáziumában tanít, a Hazafias Népfront városi alel- nöke, Nánási László ország- gyűlési képviselő, Bakó Kálmán nyugdíjas. B szeretet gyűrűi A nagygyűlés sehogysem akart elkezdődni. A tömeg újra és újra gyűrűket vont Kádár elvtárs köré, mindenki kezet akart vele fogni — a párt első titkára és az Elnöki Tanács elnöke csak egy óra múltán jutottak fel a szónoki emelvényre. Képünkön Kádár János mögött egy munkásőr áll. Húsz évvel későbbi jelenet: a krónikás kopogtat egy tótkomlősi sarokház előszoba ajtaján és benyit. Szép- szál ember kászálódik fel a heverőről. — Felismeri ezt a „fiatalembert”? — nyújtja át a vendég a fényképet. — Tóth János munkásőr, nyugdíjas főfúrómester, azaz jómagam. Kiülünk a ház elé. A lugas az olasz trattoriak hangulatát idézi. Tóth János nehezen beszél: — Nagyon beteg voltam, nagyon beteg. Most már csak jobb, sokkal jobb: tudok beszélni. Hadd lássam csak még egyszer azt a képet. Ez az, ilyenforma van nekem is belőle, csak más felvétel. De ugye arra kíváncsi, hogy kerültem Kádár elvtárs mellé? Ügy, hogy tizenhat évig munkásőr voltam. Viccelődött is velem valaki, hogy de megnőttem, eltakarom Kádár elvtárs elől a napot. Hát azt éppen nem akarom, mondtam, mert azt szeretném inkább, hogy mindig szépen süssön a nap ebben az országban minden,, becsületes emberre. Hát nem is panaszkodhatunk, ugye? Hogy velem mi minden történt, hogy megy sorom? Nyugdíjban vagyok, úgy fél szívvel. Mert a másik fele ott maradt az „olajosok” között, Bihar- nagybajom- ban, Algyőn, Szolnokon, mindenütt, ahol gázért, olajért verítékeztem. Ott maradtam bizony gondolatban a fúrótornyok mellett, meg hazahoztam a lelkemben a régi cimborákat ide, a lugas alá. Lesem a kaput, mikor jönnek a fúrósaim, a régi munkatársaim. Metszegetem a szőlőt, jó italt adnak ezek a vesszők, s amikor fejtem a bort, mindig a régi cimborákra gondolok: gyertek csak leikecskéim, Jani bátyátok mit ad nektek? ,,, Varga B. flndrásné gazdagsága A szónoki emelvényen álló fehérbabos fejkendős asz- szony most talpig feketében — Amikor meghallottam, hogy ott lesznek a Nagykun napokon a párt és az állam vezetői, meg vagy százezer ember, azt mondtam a párttitkáromnak, csak úgy a beszéd kedvéért, hogy de el tudnám és mondani annak a sok embernek, mi jó a parasztságnak, meg mi a rossz. Kovács István rám kérde— S azóta? — Küszködtünk a tsz-ben, míg csak meg nem nőtt a keletien kenyér. Hét gyermeket neveltünk fel, a nyolcadik, Pisti, meghalt tízéves korában. — Merre élnek a gyerekek? — Mondom sorban. Kata könyvelő, Berekfürdőn; Rózsi lányom Kumadarason dolgozik az áfésznél, az ura hegesztőmester a téeszben; zett: aztán mit mondana? Mit? Azt, hogy olyan szegényen jöttünk ide Karcagra Erdélyországbói, hogy már az is jólesett, ha láttuk a kenyeret. Hogy huszonöt éve élünk már együtt az urammal, de még csak most lesz talán saját fészkünk. Azt, hogy 1956-ban visszajött az uraság kutyája, és ki akart bennünket dobáltatni a kis fedél alól. Meghogy hiába volt a nyolc hold juttatott föld, több volt azon a veríték, mint az élet. Azért léptünk be 1949-ben a téeszbe, mert nagyon akartuk, hogy jobbra forduljon velünk a világ. A párttitkár végighallgatta, bólogatott, — én már el is felejtettem ez a beszélgetést, amikor egyszercsak megkeresett: — Na, Vargá- né elvtársnő, mondja el, amit akar annak a sok-sok embernek, de röviden ám, csupa kerek mondatokban, így kerültem én a mikrofonok elé 1957. augusztus 20- án Kisújszálláson. Olga szintén könyvelő, Berekfürdőn laknak, az ura műszaki rajzoló; Kálmán rendőrtiszt a Dunántúlon él; Klárikám Szegeden varrónő, az ura hegesztő szakmunkás; Géza itt lakik velem, de már ő is házasember, mentőápoló; a legkisebbik gyerek pedig, Etelka lányom most lesz utolsóéves a Marx Károly Közgazdaság- tudományi Egyetemen. Tizenegy szép kis unokám van. — Hogy telnek nyugdíjas napjai? — Két éve vettük meg ezt a karcagi házat, itt a Morgó csárda mellett. Rendbe hoztuk, gyönyörű kis kertet csinált az uram, meg szép kerítést. Aztán ő elment szegény, éppen két hónapja. Az utolsó kívánsága az volt, hogy hagyjuk nála a párttagsági könyvét. Nála van... Én meg? Gondozom a kertet, jószágokkal bíbelődöm, most meg éppen várom haza az egyetemista nagylányomat. Napkeltétől napnyugtáig — 1909-es gyerek vagyok én, most már azért nyugdíjba mennék. Annyit hajtottam a téeSz lovát — amikor még a fenekünk is ki volt — hogy csak elnyűtt az idő. De valami baj van a nyugdíjam körül! A napokban hívattak Szolnokra, ahol a nyugdíjakat intézik, és mondták, hogy az a tíz év, amit beírtam, valahogy az hibádzik két-e vagy három hónappal. Nem mondok rájuk egy rossz szót se, mert szépén beszéltek azok, de még se értettem, mit is mondanak. Csak álltam, mint akibe beleütött a ménkű, mert lehet az, hogy kilenc év tízhónapi hajnalban kelés, gebe-güzülés lámparulni, — noha minden lányom, vej kőm, unokám itt van a téeszben. Rózsavíz már az ő életük az enyémhez képest! De hadd lássam csak még egyszer azt a fotog- fiát. Én vagyok az biz, itt középen, kisuji Balog János a ligetben, a gyűlés után. Ez meg mellettem a komám, lángig az nem tíz év... Azt leírják az én életemből, a nyugdíjamból? Nem akarok én senkinek a kenyerére szoKészégi Imié. Meg az apósa, az Ignác bácsi. Ö meg ványai ember, de igencsak öreg lehet.., Kenyér —élet Az élet a kunsági emberek szóhasználatában a kenyeret is jelenti. Az 1957-es év nagy kérdése volt: elég lesz- e a kenyérnek való? Milyen lesz az új kenyér? Szöllősi József kunhegyesi pékmesterhez így kopogtatott be a tsz elnöke: — Tud-e még szép kenyeret sütni, Szöllősi elvtárs? De olyan igazit ám! — Már hogyne tudnék, csak ahhoz jó búza kell, nem olyan hitvány... A kunhegyesi malomban Percze István malomvezető, Csete Lajos főmolnár, Bagi Lajos és Szépes István molnárok sokáig csurgatták ujjaik között a tsz-ek meg az állami gazdaság búzáját: melyikből őröljenek, melyikből lesz jó liszt, abból meg szép kenyér. Szöllősi József két nyolckilós gyönyörű kunkenyeret sütött. Az egyiket Kádár Jánosnak, a másikat Dobi Istvánnak. De mondja tovább az 1957- es új kenyér történetét Fekete Borbála, aki a szép magyar szokásjog alapján átnyújtotta Kádár elvtársnak a kunföld jó búzájából sütött kenyeret. tHHBgn — Tiszabőn is hirdették a ,, Nagykun nafa 9 pokat, de en- gem meg a barátnőmet J* ’-11 nem is a lát- I ványosság, a „a la vásár, a kiüt állítás vonzott, hanem — úgy mondom, ahogy akkor gondoltam — Kádár János személye. Szóval, ott leselkedtem a tribün körül, mikor jön már Kádár elvtárs... De mielőtt megérkezett volna, odajött hozzám három ember. — Ugye maga a Bánhalmi Állami Gazdaságban dolgozik, nagylány, kérdeztek. Ott, akkor maga a mi lányunk, mert földik vagyunk: kun- hegyesiek. Meg akarjuk mutatni Kádár elvtársnak, hogy milyen szép kenyeret ad a mi búzánk, — úgy illik, hogy fehérnép adja oda a vendégnek. — Remegett a térdem, a kezem, az egész testem, amikor megfogtam a szép nagy kenyeret. Éreztem, olyan jelkép ez, amely a magyar népszokások közül a legszentebb, mert a paraszt- ember mindig nagyon meggondolta, hogy kinek adja az első sütet kenyerét. Egy szolnoki, Kossuth téri épület harmadik emeletén hallgatjuk Fekete Borbála, azaz Bakondi Józsefné visz- szaemlékezését. — Azután? Valami mindig sarkallt: tanulnom kell. Leérettségiztem, mérlegképes könyvelő vagyok, a kőolajfeltáró üzem pénzügyi osztályán dolgozom. Férjem ugyanennél a vállalatnál gépészeti előadó. A kisfiam tizenöt éves, — jelenleg a Balatonnál van úttörőtáborban — szeptembertől a vízügyi szakközépiskolában tanul tovább, víz- és szennyvíztechnológia szakon. A kislányom két és fél éves, minden időnket leköti, úgyhogy az idén nem is megyünk sehová vakációzni, a tiszaligeti strandra járunk majd, együtt a család ... S akik megsütötték az 1957-es új kenyeret? Szöllősi József a kunhegyesi kenyérgyár vezetője; 80—100 mázsa kenyeret, 37 féle-fajta péksüteményt sütnek naponta. Percze István, aki Fekete Borbálával együtt adta át a kunkenyeret a párt első titkárának, a Kunság parasztsága nevében, a tiszafüredi Hámán Kató Tsz elnökhelyettese. flpa és fia Idős Kovács István volt gépállomási traktoros számára emlékeztes a húsz évvel ezelőtti nap. — Szaladgáltam a szülőotthon meg a nagygyűlés között. Nagyon kíváncsi voltam, mit mondanak az ország vezetői, hogyan, mint lesz tovább a sorsunk, — közben a fiamat vártuk, az első gyermekünket. A gyűlés alatt született meg... A kisújszállási lakásból, az erkélyen át a fák tetejét látni. Gyorsan nőttek, szép nagy fák. Ifjú Kovács István Józseffel közel egyidősek. — Én csak apám és barátai elmondásából ismerem azokat az időket, meg amit az iskolában hallottam még diákkoromban. — Már kinőtt az iskolapadból. — Csak félig-meddig... Most végeztem a második évet a Debreceni Orvostudományi Egyetemen. Még egy pár évre azért diák maradok. — Távolabbi tervei? Hazajön Kisújszállásra, ha végez? — Nem, nem valószínű. Társadalmi ösztöndíjas vagyok, idegsebész szeretnék lenni... — S az „öreg” Kovácsnak — azért merem így mondani, mert ma is nagyon fiatal ember — hogyan alakult az élete? — A Nagykun Tsz-ben dolgozom, jól megvagyok. Bejöttünk az öreg házból ebbe a lakásba, csak komfortosabb itt az élet. Van egy kis hobbi-földünk, azon pihengetünk, meg vadászni járok, szeretem nagyon a természetet, a szabad eget... — István, gratulálunk születése napján... — Köszönöm. Tiszai Lajos Fotó: MTI — T. Katona László
