Szolnok Megyei Néplap, 1977. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-20 / 196. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAr* 1977. augusztus 20. HÉTKÖZNAPI” SZÖVETSÉGBEN Huszonöt évvel ezelőtt, az új kenyér ünnepén Takács János martfűi kisgazda kitüntetést kapott, meg oklevelet. A környéken ő aratta a legnagyobb termést, 25 mázsa búza termett egy hold földjén. Micsoda nagy szó volt az akkori És hol járunk azóta! Traktoros volt Martfűi munkások ülnek az asztal körül. A legidősebb, Busi András kovács a Tisza Cipőgyár kisgépgyártó műhelyében. A legfiatalabb Nehéz Irén tűzőnő a 140-es futószalagról. Nagy érdeklődéssel hallgatta, amit Busi András az 1952-es rekordról, a martfűi kisparasztról mondott. Érthető a kíváncsisága, hiszen csak huszonkétéves még. Tábori Béla a forma- talpműhely munkása is emlékszik arra az időre, lehetnek emlékei. Kevesebb Mi- hovits József tmk-csoportve- zetőnek, hiszen alig harmincöt esztendős. De hát nem a múlt a témánk, a jelen. Mit látnak a martfűi nagyvállalat munkásai az őket körülvevő termelőszövetkezetekben, hogyan vélekednek a mezőgazdaság eredményeiről. Busi Andrásból csukúgy ömlik a szó. Még viccel is vele Tábori Béla. — Add már a szót, — mondja tréfásan. Busi érti a tréfát, de nem enged. — Nézzed — azt mondja — ép tulajdonképpen onnét jöttem. Én tratoros voltam valamikor a cibaki gépállomáson. Aztán meg szervezője a kollektivizálásnak, már mint ipari munkás. Később meg ingyen, gyalog munkása. Sose felejtem, volt egy nehéz aratás a hatvanas évek elején. Kiskaszát fogtunk a Táncsics Tsz-ben, ipari munkások. Aki nem vágta a rendet, szedte a markot. Bodó- czy Sanyi bácsi volt a főmérnök, ott erőlködött ő is, szedte utánunk a markot. Mert segíteni kellett, hajaj, de sokat! A nyáron most felmásztam egy kombájnra. Csak bámultam! Hol van ez a régitől! Légkondicionáló, rádió működik benne! Nekem még Hoffer jutott, gyomrot kicsináló körmös a hőskorban. Na és a termés! Olvasom az újságot, hogy sokfelé 45—50 mázsa búza termett egy hektáron. Te, Béla számoljuk már, mi az holdban? Tábori kisegíti, számolja. Múltja őt is a mezőgazdasághoz fűzi, lakóhelye ma is Rákóczifalva, ahol ugyancsak alkalma van tapasztalni. — Tudja, én azt hiszem, akkor csinálták okosan, amikor ezeket a nagygazdaságokat létrehozták. A 10—12 ezer hektárosokra gondolok. Így összevonták az erőket. A pénzeket is, így már gondolhattak a termelés korszerűsítésére, gépek, műtrágyák vásárlására és építkezésekre, beruházásokra is. — A sógorom a héki Táncsics Tsz-ben dolgozik — szólal meg Mihovits József. — Amikor meglátogatom, nem győzök csodálkozni. Megmondom én, nekem a gépek, a korszerű, az emberi munkát felszabadító masinák nem olyan csodálatosak, mint maguk az emberek. Kérem, nekem olyan tapasztalataim vannak, hogy ott is úgy megy már sok minden, mint mondjuk az iparban. Szervezet a szövetkezet is. És a .,Tán- csics”-ban, meg a földvári „Lenin”-ben is vagy 25—28 mérnök dolgozik. Többnyire fiatal emberek. Kereset és háztáji Nehéz Irén alig akarja bevallani, hogy bizony ő nem járt mostanában szövetkezetben. Valamikor diák korában dolgozott nyaranta a mező- gazdaságban, de a műhelyben sokat beszélnek a fiatalok arról, mi van a falvakban, hogyan dolgoznak a szövetkezetekben. — Talán kicsit elkényezte- tei, bennünket a rövidített munkahét, meg az is, hogy mi már csak nyolc órának ismerjük a napi munkaidőt. Azt mondják a műhelyben, hogy a földeken még mindig napi tíz óra a dologidő. És az is igaz lehet, hogy az állattenyésztők meg folyamatos munkarendben dolgoznak. Hát az nem biztos, hogy csábító egy fiatalnak. — Itt van, ni — mondja Busi András. Az én rokonságom a törökszentmiklósi, a tiszaföldvári és a héki szövetkezetben dolgozik. Emlékszem kemény vitákra, nagy osztozásokra. Pénzen, jövedelmen. Nem mindig értették meg ők, hogy nekünk havonta biztos pénzünk van. — ök meg év végén kapnak, ha kapnaK — szól bele Tábori Béla. — Mit szépítsük? így volt a kezdeti időkben. Kis tsz, kis pénz. Aztán a háztáji az utóbbi időben igazán háztáji. Most meg én értetlenkedtem, — folytatja Busi András, — A sógorom állattenyésztő. De nehogy arra gondoljon valaki, hogy olyan, mint valamikor az uradalmi kanász volt, már bocsánat a szóért. Állattenyésztő, akinek munkaruhája van, öltözője, fürdője. Aki géppel adagolja a takarmányt, s akinek okos szerkezet segít az almozás- ban. És nagyszerű eredmények ott is! Hát neki a pénzén is meglátszik, ötezer forintot visz haza minden hónapban. Mert ugye, már ott is havi fizetés van! Nyitott szemmel — Az állattenyésztés eredményeit mi itt Martfűn is lemérhetjük — mondja Mihovits József. —A héki Táncsics velünk igazán jót tett! Amióta megnyitotta a saját húsboltját a telepen, nem sírnak a háziasszonyok! — De én az idén boltban még egy szépen megnőtt paprikát nem láttam — elégedetlenkedik Nehéz Irén. — Ugyan jó lenne, ha ezek a nagy kertészkedő gazdaságok valamelyike — hiszen itt a cibaki, a rákóczifalvi kertészet— nyitna egy zöldségboltot is. — Biztos jó lenne, mert a kereskedelem ludas Martfű zöldség- gyümölcsellátásában. Nem igaz, hogy nincs szép áru, csak itt nincs elég. Azután a kiskereskedők, termelők adják a piacon hat árán! Mihovits József látta Kun- szentmártonban a szövetkezet zöldségboltját. Legszívesebben elhozta volna Martfűre. ömlik a szó. Rokonságról, szomszédságról, barátságról. Busi András tagja egy horgásztársaságnak, ahol ötven tsz-tag, meg ötven ipari munkás szenvedélye a pecázás. Tábori Béla a munkás-paraszt találkozók emlékét, a falujárást emlegeti. Busi András azt mondja: — Nem kell már itt szervezni, egy évben egyszer megtartani a találkozót. Ha jól szétnézünk, nyitott szemmel és füllel járunk-kelünk, minden nap találkozunk. . Ebben mindenki egyetért. Sóskúti Júlia n virágos városért Törökszentmiklóson 1975. óta a „Tiszta, virágos városért" akcióban - melyet a népfront bizottság és a tanács eredményezett - évente 1800 facsemetét ültettek ki a lakók társadalmi munkában a város parkjaiba, köztereire. A Kossuth Lajos, az Ifjúság, és a Vörös Hadsereg úton már lombosodnak az ezüsthársak, a platá- ok, a nyir, a juharfa és a gömbakác-csemeték. Jelentősen segíti a városgazdálkodási vállalat a lakosságot,- évente, húszezer virágpalántát nevel, és juttat el a környezet szépítéséért tenni akarókhoz. A lakótelepek rendezését a lakóközösségek . vállalták magukra, de jelentős értékű a város vállalatainak, üzemeinek, intézményeinek, szövetkezeteinek a környezet védelméért végzett munkája, a szocialista brigádok lelkes ^kaláka" összefogása. A tavaszi és az őszi lomb- talanitási napok és hetek során sok segítséget nyújtanak a járműveket, szállító eszközöket „kölcsönző” vállalatok és mező- gazdasági üzemek a helyiek szerint. Húsz év óta nem volt ilyen rendezett és tiszta Törökszentmiklós, mint amilyen az elmúlt három évben és napjainkban. Vezérszavakban egy életről Legfőbb parancs: az emberség H a az árokszállási csapat játszik, százhúszat ver a pulzusom. Egyszer, amikor kikapott, másfél órát vártam a vonatra, s még akkor sem csökkent a vérnyomásom. Érdekes. ha a válogatottat nézem ... — Mivel magyarázható ez a nagy vonzalom Árokszálláshoz? — Ott születtem, s ott született a nagyapám is. Az ottani futballcsapat intézője is volt Szabó János. Sok víz lefolyt azóta a Tárnán, életének már a nyolcvanharmadik évébe lépett, mégis elkapja az indulat: — Futballistám volt a jegyző mégis elvitetett. Baloldali megnyilvánulásokért megjárta a kistarcsai internálótábort, ült a Markóban, kényszermunkára vitték a háború utolsó időszakában. — Nem csináltam én különös dolgokat. Amikor jelentkeztem vöröskatonának, akkor is csak lókórházba osztottak be. Több száz lovat gyógyítottunk Moszkva külvárosában. Amikor néhány éve jutalomból kivittek Moszkvába, kerestem a lókórházat, de nem találtam. Eltűntek az akkori faházak, új lakótömbök vannak mindenfelé. — Lenint látta-e? — Én sosem mondtam, hogy kezet fogtam vele. Hogyan is fogtam volna, hiszen csak egyszer láttam, akkor is messziről, amikor a hazainduló magyarokat búcsúztatták a Vörös téren. — Mire emlékszik a búcsúztatásból? — Kun Béla tartott beszédet. Azt mondta; ne lágyuljon a szívünk, ha meglátjuk hozzátartozóinkat, hiszen újra fegyvert adnak majd kezünkbe az urak. Akkor jusson eszünkbe, hogy szenvedéseinknek ők az okai, fordítsuk ellenük a fegyvert. Ez belémrögződött akkor. Szabó János a Tanácsköztársaság idején is harcolt. — Mondták a népek, hogy a román csapatok már Pesten vannak, s a mi törzsünk még mindig megvolt... A nagy sorsfordulókon mindig a baloldalon állt. — Negyvennégy decemberében alakítottuk meg Árokszálláson a kommunista párt szervezetét. Egy ideig járási titkár is voltam. Az ellenforradalmárok ellen is fegyvert fogott. — Hadnagyként szereltem le a karhatalomtól. Sokan úgy gondolták: élheti világát. — Ezernyolcvan forint nyugdíjat kaptam. Abból hatszáz albérletbe ment. Van egy szovjet kitüntetése, a Harci Érdemekért Érdemérem, megkapta a Munka Érdemrend ezüst fokozatát, a Tanácsköztársasági Emlékérmet, a Felszabadulási Emlékérmet, s húszévi szolgálat után a Munkásőr Emlékérmet. — Most már csak tartalékállományban vagyok. Le van zárva az életem. — Szerencsére erről korai beszélni. A hosszú évtizedek tapasztalatai alapján azonban summázni lehet: meg- valósultak-e azok az álmok, amelyek fiatal korában éltették? — Aki nyitott szemmel jár, láthatja a fejlődést mindenfelé. Senkinek sem kell koplalva vésni a betont, mint akkor, amikor villanyszerelőinas voltam. Megér ez a világ minden korábbi áldozatot. — A nagy egészet tekintve kétségtelenül így van. De maga már húsz éve Szolnokon egy ablaktalan sufniban lakik, ahová soha nem süt ba a nap ... — Most adnak egy lakást. Azt mondták, miért nem kértem, régen kaphattam volna ... — ön szerint a fiatal párttagoknak mire kell vigyáz- niok? — Arra, hogy megőrizzék emberségüket, akármilyen magas polcra jutnak. Ez az irántunk táplált bizalom alapja, csak így őrizhetik meg azt. — Mi szokta bosszantani? — Sokszor rrtérges vagyok magamra, hogy nyolcvanhárom évesen is begorombulok, ha felelőtlenséget látok. Így például, ha a földlabdával, nagy költséggel átültetett fák tönkre mennek gondozás hiányában, akkor könnyen azt mondom: miért nem fáj ez egyetlen illetékesnek se?! — Idegeit mennyire viselte meg a nyolc évtized? — Világéletemben jó kedélyű ember voltam, pedig sosem italoztam. Ellentéte voltam szegény apámnak — nyugodjék békében — akinek részegeskedése miatt házunkat is elárverezték. Engem a fiatalkori nyomorúság, az inasévek szenvedése megedzett, soha nem csüggedtem. — A legnehezebb időkben sem? — Az internál ótábor ban is sakkbajnokságot szerveztem... — Mi a legközelebbi programja? — Utazok a Jászságba. Otthon játszik az Árokszállás. Simon Béla Csillag a uäll-lapon Harminc éve avatnak tiszteket és tiszthelyetteseket a Magyar Néphadseregben. Alkotmányunk ünnepén is sok fiatal váll-lapjára kerül fel a csillag. Azután következnek a dolgos évek, melyekről így emlékezik egy régen avatott őrnagy és egy zászlós: — önkéntes katonaként harcoltam negyvenötben a németek ellen. A szovjetek adtak egy papírt erről. Az is rajta van, hogy jogosult vagyok földigénylésre. F. Nagy István zászlós 48 óta hivatásos katona. Törzsőrmesterként került ki az iskolából. Akkor még nem volt szétválasztva a tiszti és tiszthelyettesi képzés. Később módja lett volna tiszti vizsgát tenni. — Nem hiányzott. Fiatal voltam, a Bp. Honvédhez kerültem. A jövőre keveset gondoltam. Most meg már érettségi nélkül nem lehet senki tiszt. Később tűzszerész lett. — A Járműjavító Diesel csarnokának alapozásakor ötszáz kilós bombát találtak. Én ástam ki. Hajdúszoboszló környékén meg egy hídkamrából másfél mázsa robbanóanyagot szedtem ki. A Tiszántúl jó része hozzám tartozott, több tonna robbanóanyaggal volt dolgom. Részt vett aknazár felszedésében, építést gátló régi éoületek robbantásában. — A feleségem felsóhajtott, amikor abbahagytam az ilyen munkát. Addig nem aludt, ha valahol robbantani kellett. míg vissza nem értem. — Most már kevesen szólítanak rendfokozatomon. Inkább azt mondják: Pista bácsi. Elmentem volna már nyugdíjba, de parancsnokaim azt mondták: öreg, maradj még ha tudsz ... * * * Turkovics Kálmán őrnagy 1950-ben vonult be sorkatonai szolgálatra. Megkedvelte a seregbeli életet, jelentkezett tiszti iskolára. Pályafutása egyenletes, 1968-ban elvégezte a főtiszti iskolát is. Saját sorsán mérheti le a katonaélet változását. — Három évtizeddel ezelőtt nem volt könnyű dolga a katonának. A lövész gsta a lövészárkot, a műszaki híd- veréshez kézzel verte a cölöpöt. Most technikai berendezésekkel mindent meg lehet oldani. Mások lettek az élet- körülmények is. Minden körletben van fürdő, a sorállománynak kétmenüs étkezés, kétrendbeli téli- nyári öltözet. A sportfelszerelést — a melegítővel együtt — sajátjukként vihetik haza a lesze- lők. A fiatal tisztek családalapítási segélyt kapnak. Most már érettségi után kerülnek tiszti pályára a fiatalok, és több éves, alapos képzésben részesülnek. Kezdetben egy év után volt az avatás. A sorállományban egyre több az érettségizett, vagy szakmunkásképzőt végzett fiatal, s egyre gyakoribb a ző. Korszerűek a technikai főiskolai oklevéllel rendelke- berendezések is. Mindez indokolja, hogy a tiszti állomány jól képzet legyen. — Amellett emberileg közel kell kerülni a katonákhoz. Én mindig megbeszélem velük a feladatokat, meghallgatom javaslataikat, s úpv döntök. Szerintem csak kellő összhang alapján érhető el, hogy beosztottjaink önállóan, felelősségteljesen. kezeljék a nagy értékű technikai berendezéseket. Az összhang feltételei közé tartozik az is, hogy a parancsnok mindig gondoskodjon beosztottjairól, s ugyanakkor legyen következetes a feladat- meghatározásban és a számonkérésben. S. B. DOLGOZIK A LISZTES MOLNÁR
