Szolnok Megyei Néplap, 1977. július (28. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-24 / 173. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. július 24. Kolozsvári Grandpierre Emil 75 éves a Szolnoki Müvésztelep k A teljes élet öröme Bokros László, festőművész iMfiff mondatot képHL HUH Pé alakítja át agyunk. Ha hibás a mondat, zavaros a kép. De ugyanakkor szinte halljuk is a szöveg ritmusát, hogy tartalmát pontosan tagolhassuk, világosan értelmezhessük. A festett, rajzolt — vizuális — képben viszont olvasni kell tudnunk, hogy a színeiből, formáiból tartalmára következtethessünk. Vonalrendszere, szerkezete a maga ritmusával áttetten zenei ütemekké alakul át, s a részek, színek, formák együtt olyan megszólító erejűek, mint a szó, írás, beszéd. Jöhet ez a megszólítás egyetlen színből is felénk, mint az öröm, a csodálkozás, a fájdalom egyetlen szóban kifejezett érzése. A képek színeiben, formáiban, vonalaiban, de még a nagyságában és felületében is olvasni kell tudnunk, hogy valóban közel férkőzhessenek hozzánk. Bokros László művészete igen alkalmas erre az olvasásra. Mint a gyermek, ahogy ujjával követi a betű vonalait, úgy követhetjük Bokros László kalligráfiáját. Mi- -után 1956-ban végzett a főiskolán, erős nyomot hagyott benne a mesterek szemlélete, nem annyira Domanov- szkyé, Hinczé, Pór Bertalané, inkább Szőnyié. Nagytónusú felületek, lágyan elomló formák, a ritkán határozott vonalak. Majdnem inkább tenyérrel kitapintható terek, mint ujjal követhető jelek. Ott kezdte Bokros, ahol a modern művészet kezdődött: lírai impresszióknál, s egy kerti idill- ben, pihenő útkaparóban az alak, a környezet festőisége foglalkoztatta. S ha már neveket említettünk, mondjuk ki nagybátyjáét, a méltatlanul hamar feledett Boross Gézáét is, akinek a szemlélete, színvilága sokkai világosabbra szelídítve ugyan, de mintha minden másnál erősebben csendülne vissza korai munkáiban. Jött aztán Szolnok, 57- ben, küzdelem a megmaradásért, helykeresés abban a roppant kavargásban, mely korunk festészetét jellemzi, s amelyben az egész magyar piktúra próbált visszatalálni elvesztett útjára. Kemény, határozott, biztos kézzel húzott vonalak jellemzik ezeket az éveket, ha egy bivalyt körvonalaz, kegyetlen hegyes szögekben csúcsosodó háztetőik, lendülettel ívelő tiszai híd, s házak és emberek mind bezárva sötét tónusú vonalrendszerekbe. Régebbi képeiben a kontúrok háttérbe szorultak. Színei tónusváltásaiban még most is ott van a magánhangzóik lágy, lírai hangzása, de a domináns hangok kemények, mint a k, p, t, ritkán vegyülve a z, zs zön- géivel, ezek hangzásában tiszai halászainak görnyedt hátára, hálójukra, ladikjukra, szelíd sárgákra, kékekre gondolva. No, ezt csak az olvasás kedvéért. Az élet bonyolultabbá vált körülötte, a kifejezés kényszere fokozódott, s 1963-as, Fényes Adolf-terembeli kiállítása idejére visszatért oda, ahol még valóban minden igen és nem volt, a ragyogó színsíkokhoz, a meg- ragyogtatott sárgákhoz, vörösekhez, oda, ahol az ember még nem ismer árnyalatokat, de kontrasztokat, feketébe fogott körvonalakat igen. Kevesen találták meg saját kifejezésükre a gyermeki szemlélet egysíkúságát, perspektíva ' nélküliségét, kontúros elhatárolások elemi szükségét úgy, mint Bokros László. Nem véletlen, hogy azóta több gyermekkönyvet is illusztrált, Tersánszky J. Jenőét, Pet- rolay Margitét, Galambosi Lászlóét, Horváth Péterét. Közülük háromban a természet az uralkodó téma. A természetben sem a közvetlenül látottak érdeklik, hanem a természet belső ritmusa, zenéje. S ha Martyn Ferencet mondjuk első mesterének, természeti látomásaira áll a rokonság, s ezért nehéz is lenne elválasztani a Kertben, a Vízparton, s a Négy évszak sorozatát a zeneiektől (de Falla, Debussy, Stravinszky, Bartók). Ha most ezekre a zenékre emlékezünk, talán világossá lett Bokros világa: ez a mélységesen lírai, ám a drámai ellentéteket átélő, bonyolultságban rendet kereső, a teljes élet örömét hirdető, s mégis-mégis megborzongó, ellentétektől terhes művészet. Van, ami kioldja számára az ellentéteket? Humanitása, a dolgos ember, a természet, az alkotó szépség kétségtelenül. PQ Itt üli!) a Piktúra, LO maya gyermefcrajzok felszabadító közvetlensége (gondoljunk a gyakran említett Gyermekeknek 'sorozatra, ezekre a legszűkebb skálára szabott kis képekben elmondott gyermekdalokra), s az a rendkívül sokoldalú vállalkozókedv, mely tömör fogalmazású fából faragott szobraiban, érméiben, (Don Quijote, Babits), zománcaiban, fali textiljében (Szolnoki Tiszamenti VegyiművekJ, murális kerámiáiban (szolnoki óvoda), sgrafittojáig (szolnoki DO- MUS) őszinte kifejezésformát talált. A húsz évvel ezelőtt saját útjának nekivágó Bokros László munkáját most, életútjának felénél ; fokozott érdeklődéssel figyeljük. Űjabb munkái eddigi eredményeinek összegezését mutatják. Koczogh Ákos örténetét néhány pályatársam megírta, sokan meg szájról szájra adják. A madárember fölke- és jóvátételt kért. Már-már a kétségbeesés szélén bizonygatta, jogos fölhá- borodással, hogy méltatlanul bántak vele. Hitelét vesztette az egész élete — panaszkodott. — Éppolyan irodalmi figura vagyok én is, mint a legnagyobbak, mint a Karamazov testvérek, Bezuhov herceg, Rastignac, Fabrice del Dongo. Az a körülmény, hogy hozzájuk képest törpének számítok, senkit sem jogosít föl arra, hogy az életemet megcsonkítsa. Márpedig velem ez történt. Biztattam, hogy minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy igazságot szolgáltassak neki. De hát ehhez ismernem kell az esetet, az életét, a történetét. — Igaza van — bólintott a hegyes orrú, vékony, madár csontú emberke. — Nézze kérem, artista vágyók, nem kontár, hanem az artista egyesület tagja. Madárember. Minthogy nem volt szerződésem, elmentem az egyik impresszárióhoz, hogy juttasson munkához. Rosszul választottam, ez az impresz- szárió, akihez mentem, elpu- hult, elnehezedett, elhízott, fantáziátlan ember. Egész nap szivarozik és konyakot iszik. — Szóltam a titkárnőjének. Beszélt a gazdájával, aztán betessékelt az irodába. Az impresszárió karosszékben ült, nyakig füstben és konyakgőzben. — Mit tud? — kérdezte olyan hangon, amibe benne volt, hogy tudhatok akármit, amit tudok, arra neki nin csen szüksége. — Madarakat utánzók — válaszoltam. — Ugyan kérem — legyintett a zsírpárnás kezével —, ilyesmire nekünk nincsen szükségünk. — Csakugyan? — kérdeztem. A düh majd szétrepesz- tett. Azzal kirepültem az ablakom. Megjegyzem, az ablak a tizennyolcadik emeleten volt. Kitört belőlem a kacagás. — Mit kacag, maga szerencsétlen? — kérdezte a madárember. — Hát azon, hogy pompásan kitolt vele. He-he. — Maga pontosan úgy viselkedik, mint a pályatársai. Pontosan olyan hülyén — ha szabad magam így kifejezni. Ök is viccnek fogták föl a történetet. Mintha vicc volna az, hogy egy artista, aki éppúgy eszik-iszik, mint a többi ember, nem kap állást. Kirepül az ablakon, odahaza üres a frizsider, nincs egy falat kenyér, egy pohár tej. A feleségem a kezét tördelve várja, hogy jó hírrel és némi előleggel jöjjek haza. Magának ez vicc? Maga is képes röhögni a poén kedvéért? Maga sem törődik azzal, hogy mi történt azután, hogy az az állat impresszárió szerződés nélkül kirúgott? Nem érdekli, hogy jutottam álláshoz, keresethez, megélhetéshez? — Bocsásson meg, tökéletesen igaza van. Egyetlen mentségem, hogy az utóbbi időben olyan sekélyes nálunk az irodalmi élet, főleg a kritika, hogy én is a hatása alá kerültem. Az önkritikus hang megtette hatását, a madárember legyűrte fölháborodását és tovább beszélt. Meze/ Katalin Botár Attila Tenger Nagyapa kékrecés és az hogy volt és az hogy nincs kristályüveg a felszíne és az hogy megsüllyedt sírja és partján havas homokot csiszol nyerges vonal derékba tört kutyáit ránk uszítja kis barokk kagylóhéjakat és tiszta mint a jég megette a kertjét az ősz ablaka jéggel beírva mint vastag falú pohár üvege és az hogy volt és az hogy nincs kék szürke zöld és az hogy megsüllyedt sírja sötétsárga homokra nem számít vékony ereket ír horpadt mellkasát agy gyökér virágba borítja T keresett A MADÁREMBER — Hazarepültem. Alig landoltam a zongorán, a feleségem máris kitalálta, hogy nem kaptam szerződést, tovább tart a koplalás, a nélkülözés, továbbra is kénytelenek leszünk kisebb kölcsönöket kérni a szomszédoktól és tovább tart — ami talán a fizikai nélkülözésnél is meg- alázóbb — a jogtalan mellőzés kiváltotta erkölcsi fájdalom. Megvallom, engem a kudarc összetört, nem úgy a feleségemet, aki mellékesen teherben van. A harag és mel- tatlankodás szárnyakat adott neki. — A küzdelmet nem adjuk föl! — kiáltotta. — Azonnal menj a konkurrens céghez! — Csakhogy fáradt vagyok ... — siránkoztam. — Tessék, itt egy marék kendermag. Edd meg, aztán indulás. Útközben a konkurrens impresszárióhoz ráeszméltem, hogy az előbb súlyos hibát követtem el: az ajtón mentem be, s az ablakon repültem ki. Ostobaság. Fordítva kell csinálni. A címet tudtam. A portás megnyugtatott, hogy akit keresek, az irodájában tartózkodik. — Egy pillanatra kijönne az utcára? — kérdeztem. — Kérem, nagyon szívesen. — Lenne szíves megmondani, melyik az impresszárió úr ablaka? A portás odaállott mellém, s a magasba mutatott: — Nézze, a harminckette- dik emeleten, jobbra az egyik ablakban kalitka lóg. — Látom a kanárit is benne.' Távoli rokonom. — Nohát attól az ablaktól balra a negyedik a maga impresszáriójának az ablaka. Mint látja, tárva-nyitva áll. ietve megköszöntem a fölvilágosítást, aztán lendületet vettem, s a következő pillanatban berepültem az impresszárió ablakán. Nem köszöntem, egy szót sem szóltam, csak körülrepültem háromszor, aztán mint aki jól végezte dolgát, az ablak felé indultam. Erre fölugrott a bőrfotelből, széttárt karral az ablak elé állott. — Az Istenért! Mit akar? El ne repüljön, mielőtt a szerződést alá nem írta. — Lehet róla szó — válaszoltam olyan közönyösen, mint akinek végleg nem fontos. Volt egy szobor az egyik vitrin tetején, annak a fejére szálltam. Mint Poe Edgár hollója. Mondott egy összeget. — Isten vele — intettem s repültem volna kifelé, de megint utamat állotta. Végre háromszoros gázsiban állapodtunk meg. — Már másnap fölléptem és estéről estére lubickoltam a tapsorkánban. Nem dicsekvésből mondom, de megérdemeltem a sikert. Hadd mondjam el egyik legötletesebb számomat. Az igazgató légtornászként mutatott be. Végrehajtottam néhány mutatványt a trapézzal. Aztán úgy tettem, mintha elvéteném a fogást, s hanyat-hom- lok zuhantam. Mikor már- már elértem a biztonsági hálót, homorítottam, s elegáns félkört írva le a levegőben, visszarepültem a trapézhoz. A közönség tombolt. A gyerekeknek egy másik figura tetszett, szétvetett lábbal repültem, a jobb kezemmel a bal nagylábujjamat fogtam, bal kezemmel a jobb nagy lábujjamat, — Még! Még! — sikongtak a gyerekek. — Mindezt'csak ízelítőképpen mondtam, mert látom, hogy minden közönyös, se crkuszba nem jár, se televíziót nem néz. Mesébe illő összegeket kerestem, a tévéjogokkal különösen sokat. Tanultam előbbi tapasztalataimból, s a pénzt bankban helyeztem el, hogy ha rossz idők következnek, ne jöjjek zavarba, ne legyek kiszolgáltatva az impresszáriónak. Egyre másra kaptam az ajánlatokat a világ leghíresebb cirkuszaitól. Egyiket sem fogadtam el, tudja, idehaza érzem magam legjobban. Meg aztán, az ajánlatokat mindig megmutattam a cirkusz igazgatójának, s ő — mi mást tehetett! — megemelte a gázsimat. — Egy napon, tudja, ki keresett föl? Nem fogja kitalálni. — Már hogyne találnám ki. Az az impresszárió kereste föl, aki annak idején nem akarta szerződtetni. Az, akinek a tizennyolcadik emeleten van az irodája — Gratulálok, hogy kitalálta — mondta a madárember, — úgylátszik, maga is gondolkozik néha. Az impresz- szárióval foghegyről beszéltem, közöltem vele, hogy elkésett, s ha madárszámot akar, forduljon baromfikereskedőhöz, az felel meg a nívójának. Ügv kotródott el, mint egy leforrázott kutya. S attól kezdve nem- ment neki semmi. Akármivel próbálkozott. mindig fiaskót vallott. Tartalékpénze elúszott, a nyaralóját eladta, aztán megvált sorra minden értéktárgyától. — Végső kétségbeesésében megint eljött hozzám. Én ugyanis egy idő óta nem szerepeltem a műsoron. Gondolta, most talán megszerezhet. Más választása nem volt, vagy valami népszerű számmal kedveskedik a közönségnek, vagy fölakasztja magát. — Kopogtatott — Tessék — szóltam. Megdöbbenten nézett rám. — Maga mit csinál? — kérdezte. Én ugyanis talpig feketében, lótuszülésben ültem az ágyon, mozdulatlanul. — Hiába jött — szóltam rá —, visszavonultam. Nem szerepelek többé. Térdre borult, úgy könyör- gött: — Maga az utolsó sanszom. Ne legyen bosszúálló. Egyedül maga menthet meg a csődtől. — Megnyugtattam, hogy szó sincs bosszúállásról. Tökéletesen másról van . szó: ülök a tojásaimon. Időközben ugyanis meghalt a feleségem, a tojásokat nekem kell kiköltenem. Remélem, legalább egy fiú lesz közülük. z impresszárió megtört szívvel kotródott el. Az irodájában a kétségbeesés merész ötletet sugalmazott neki. — Ha más megtanulta, miért ne tanulhatnám meg én is? — gondolta, aztán széttárt karokkal kiugrott a tizennyolcadik emeletről. A többire fölösleges szót vesztegetni. — Még annyit — s ezt már a krónikás mondja —, hogy mindez kapitalista országban történt. Nálunk ugyanis már régen bevezették a légkondicionálást, és nem lehet az ablakokon anarchista módra ki-be ugrálni. I
