Szolnok Megyei Néplap, 1977. május (28. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-01 / 101. szám
1977. május 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Kiss Benedek: Árnyék Ácsok dolgoznak a tetőn, cikkan szekerce-villóm, sikongó fényben odafönt szög szalad: karcsú fémtücsök deszkába lyukat fúr és belebújik. Trikóra vedlett a ruganyos segéd, pirítja kettős tavasz: a kinti ragyogás, meg ami színültig tölti bíbor, vizeskanna-forma szívét. Kannatetőből jót iszik éppen. Galambok húznak el kondor-kötelékben építők és épülő ház fölött, zöld ágból kalászból bajúszuk nincsen, árnyékuk arcomba hulló korom - kímélj meg tőlük bennünket, Isten! tam. Szőke, majdnem fehér haja van. Mellettem állt a villamoson. Pörgött a világ. Felhívtam telefonon. Szóba sem állt velem. Nagy ritkán ma is látom. Megerősödtem. Megizmosodtam. Az idő felnőtté gyúrt, de belül még gyerek vagyok. Sokszor 'sírhatnékom van, mégsem engedem el magam. Jó lenne egyszer szabadon lélegezni, és még a gyengeséget sem titkolni. Komolyan mondom, néha én sem értem. Honnan az erő? A brigádban otthon vagyok. Ügy teleszívom magam erővel, mint a sivatagi növény eső idején. Meg ha én hinni kezdek valamiben, akkor arról a világ összes pénzéért sem mondok le. Az egyetem első évét már elvégeztem. Anélkül, hogy itt valaki sejtené is. Láttam anyám házát lebontani, és lehet, hogy én is dolgoztam abban az új lakásban, amelybe beköltöztek. A legcsodálatosabb elégtétel! Nemde? A munkahelyemen szeretek lenni. Az emberek kezdenek hinni nekem. . Politikában, miegymásban. Kérdezgetnek, válaszolok. Rém okosnak tartanak, és azt mondják, fogalmuk sincs, hogy csöppenhettem közéjük. Hozzájuk tartozom! Kimondom, amit ők is kimondanak! Kimondom, amit ők is kimondanának, ha meg tudnák fogalmazni. Belecsimpaszkodom az igazságba, foggal, körömmel, mint terelőkutya a tehén farába. Hogy nem nézek az ön szemébe? Nem bírom a tekinteteket elviselni. Ami odabent van, az az anyém. Ezt valami belső ösztön mondja. Pedig nem vagyok kétszínű, Janus arcú ember. Tulajdonképpen nincs okom panaszra. Elismernek a szakmában. Oklevelek, kézfogások. Higgye el nekem, ez a pénznél is többet jelent. Bár az sem kevés, ha hajtok. múlva befejezem az egyetemet. Nem tudom, hogy elmegyek-e innen. Azután a nősülés, a család... Azt hiszem nem bántam meg semmit! Legfeljebb az elfecsérelt éveket sajnálom. De hát annak is megvolt a maga haszna. Csak idő kérdése, hogy mikor érek haza. Mert hogy hazaérek, az biztos. Holtbiztos. Néhány év atakpart, vízmosás, fák és bokrok, erdőszegély és dűlőutak, fakerítés meg kiskapu, pince boltíve, szőlőhegy hajlata nem gazdagították a gyerekkoromat. Ismerősök, kedves, de kissé távoli ismerősök voltak, nem csatlakoztak hozzám a gyermekkor emlékeinek meghatározó erejével. Az én gyerekkoromat kövek szegélyezik. Kövek kötnek a Városhoz, az elvontabb hazafogalom helyét is megteremtő szűkebb pátriámhoz, kövek közt nőttem fel, mégis úgy remélem, nem lettem szegényebb általuk. Kövek. Sima és csorba, szegletes és gömbölyű, kemény és málladozó kövek; kövek a lépcsőházban, homorúra koptatottak, kövek a gangon, sisakosak, csúszósak (futás közben itt estem hasra egyszer, felrepedt az állam, ma is hordom a nyomát), kövek az utcán és kövek a grundokon; a járda- szegélyek hosszú bazaltkövei, melyek kiszabták a lépést; jobb lábbal a V-ala- kúra illesztésre, ballal a közepére lépett az ember; macskakövek és sárga ke- ramitkövek; kövek, melyeket utcahosszat rugdostam, rongyosra gyötörvén a cipőt; kövek, melyek a kapufát jelezték a rongylabda- meccseken; a házak kövei, kőpárkányok, kőcsipkék, kőszobrok és talapzatok; márványkövek, gránitkövek, homokkövek — ez volt a Város. Köveken szóródott szét a napfény, kövek lehelték vissza nyári estéken a Nap melegét, kövekből áradt szét a levegő, a Város hasonlí- tatlan atmoszférája, szaga; kövekre rakodott a korom; kövek spricceltek szét szilánkokká, mikor beléjük vágott a gránát, kövek bámultak üszkösen a hóra, mikor kiégett közülük az élet; a kövek hűségesek voltak, megmaradtak, tovább éltek és emlékeztettek. A kövek barátaim. Sokan vannak, mert sokfélé laktam, sokfelé dolgoztam, még többfelé csavarogtam, és jártam bizonyos kislányok után vagy elébük, és baktattam haza — már jármű vagy éppen villamospénz híján —, át az éjszakai Városon; mindenütt ismerős kövekre találok, a kövek szólnak hozzám, s én értem a nyelvüket. Egy pontja van a városnak, ahol az ismerős kövek némák, ahol nem hallom a szavukat, ahol a kövek elhagytak (vagy én lettem hűtlen hozzájuk). Valahányszor a Lánchídon visz át a busz, vagy alatta a villamos, ha gyalogosan a közelébe kerülök, valami szorongó érzés fog el, mintha idegen városban járnék, idegen tájon, amelyhez nincs közöm. Pedig de nagyon ismertem itt minden követ valamikor! — csakhogy másképp festettek abban az időben. E bban az időben a Lánchíd romokban hevert. Ennek a kifejezésnek számomra semmi értelme nem volt, a hídfő és környéke nekem nem „hevert”, hanem nagyon is élt, ahhoz képest mostani formája tűnik élettelennek, halottnak. A romokat a „geng” birtokolta (akkoriban még a „galeri” szó nem volt ismeretes), a geng pedig tizenkét—tizennyolc éves kamaszokból állt. A Lánchíd volt a birodalmunk, főhadiszállásunk és búvóhelyünk, világnézeti és filozófiai viták, közös bagózások, gyerekes játékok és felnőttes virtuskodások színhelye. A híd melletti gyepen pankrációz- tunk, kipróbáltuk, amit Radu Lukácstól és Tasnáditól láttunk a Sportcsarnokban, itt szítunk tízen egy spanglit, a csikket a végén gombostűre szúrva, hogy semmi se vesszék kárba, itt beszéltük még első szerelmi élményeinket, és oktattuk egymásnak a nemi élet elméletét. A hídfő köveit a robbanás szétdobálta, mint mikor a gyerek mérgében földhöz vág egy építőkockás dobozt, a kövek bizarr értelmetlenséggel hullottak egymásra, ám ebben az értelmetlenségben a hídfő népe szabatos rendet ismert fel. világos logikát, mert a kövek között utak sőt, alagutak keletkeztek, s ezeknek az utaknak hierarchiájuk volt; tisztességes gengtag a hídfőt meg sem közelíthette másképp, mint a felrobbantott akna négyméteres mélysége fölött csodálatosképp épen maradt húsz centi átmérőjű gázcsövön keresztül, a hídfőről az út a bal oldali partszakasz mélységei felé a lezuhant kőoroszlánon át vezetett, melynek törzse és feje jó két méterre került egymástól, ezt a két métert minden valamirevaló gengtag köny- nyedén átugrotta, mellette csak holmi pisis gyerekek (öccsök, húgok) totyoghattak el, vagy a romok közé vetődő, mélységesen lenézett idegenek. A köveknek nevük, rendeltetésük, funkciójuk volt; voltak kikötőkövek és napozókövek, spanglikövek és ruhatárkövek az illemhely céljára, a szerelmespárok kövei (ezeket egész gyalogosan neveztük el: félreérthetetlen jelzőkkel ellátva,) voltak lesészaki oldaláról a déli oldalra. Kitapasztaltuk a legelőnyösebb útvonalat, ismertünk minden forgót, li- mányt, minden helyi áramlatot. Nemcsak úszni tanultunk meg, vízi biztonságot is szereztünk — életre szólót. Trambulint építettünk a romoktól kissé távolabbra, odavonszoltunk egy leszakadt láncszemet, azt belógattuk a víz fölé, a végére hatalmas követ rögzítettünk, mely egyensúlyban tartotta nemcsak a vasat, de a rajta rugózó ugrót is. Gyakran fürödtek a területünkön idegenek, nem zavartuk egymást, elég nagy volt a Duna, de a trambulint csak az használhatta, aki tőlünk kért engedélyt, mert az a mienk volt, a mi alkotásunk. Egyszer kimentettünk valakit. Olyan húszéves forma legény volt, nem ismerte a helyi viszonyokat. Szerencsétlen állapotban rángattuk ki a vízből, vacogott, egy szót se bírt kinyögni, elanyátlanodva szá- rítkozott egy kövön, mi megilletődve ácsorogtunk a kő mellett, hősöknek éreztük magunkat, akik íme, KÖVEK helykövek (a szerelmespárok kövei közelében,) voltak kövek a magasban, ahonnan lelógattuk a lábunkat a mélybe, itt folytak a világnézeti viták, itt építettünk légvárakat a valóság fölé, és bontottuk le az utópiákat a valóságra, és voltak kövek a vízparton, eldugott, intim helyeken, ahol szerelmi bánatunkat panaszoltuk el egymásnak. Furcsa alakulat volt a geng. Nem voltak vezérei, és nem volt vezérkara, tanácskozásra sem ültünk össze (például tanácskő sem volt), a törvények, szokásjogok organikusan alakultak ki, és mindenki elfogadta érvényességüket. Abszolút demokrácia volt. A közös akcióban az vett részt, aki akart, és akciót bárki kezdeményezhetett. Ma már csodálkozom rajta, ahogy visszagondolok, se azelőtt, se azóta nem találkoztam még ilyen laza, helyesebben: ilyen magától értetődően összeforrott szervezettel. Egyszer megjelent köztünk egy tizenhétéves ce- zaromániás fiatalember, aki „szervezni akart”, de simán kiutáltuk. Máskor egy barátságos úr próbálkozott hasonlóval, de mikor kiderült, hogy homoszexuális, félholtra vertük. Több esetre nem emlékszem.- Á geng negyvenöt nyarán verődött össze, mikor a lassan normalizálódó viszonyok elvették a magunkszőrű srácoktól az életteret, és kiszorítottak bennünket a romok közé, ahol még ideális állapotok uralkodtak. A geng sokféle tevékenységet folytatott, összetartozásunknak a közös tevékenység volt az alapja, robbanóanyagokat szedtünk össze és robbantottunk fel szakszerűen (máig is csodálom, hogy egyikünknek sem történt baja), szerelmespárokra lestünk, cigarettáztunk és pankrációs mérkőzéseket rendeztünk, de a legfőbb tevékenységünk az úszás volt, a Duna nélkül nem vált volna a geng azzá, ami lett. A vizet, mint lehetőséget, negyvenhatban fedeztük fel (negyvenötben túl sok volt benne a hulla). Emlékszem, május húszadikán ereszkedtünk le először testületileg az északi zászlótartó pillér mellett a vízre, és csurogtunk le szorosan a part közelében a hídfőig, s még ugyanazon a nyáron akkorát fejlődtünk, hogy júliusban már a Parlament északi végétől indulva, a Kos- suth-híd középső íve alatt úsztunk le (megjegyzéseket ordítva fel a nőknek, akiknek a szoknyája alá beláttunk a vízből) a Lánchíd- romokig. Később még veszélyesebb vállalkozásba kezdtünk. A hídfő és az első hídpillér között, a vízbe lógó láncok közti keskeny szakaszon úsztunk át a romok legyőzték a HALÁLT, és megmentettek valakit az ÉLETNEK. Aztán védencünk vastag sugárban ki- öklendezte a vizet, s a tegnapi babot, felöltözött, és szól nélkül elódalgott onnan. Azt se mondta, köszönöm. Szerencsére. Röhögni kezdtünk, és tomboló jókedvünk kerekedett. appal kihalt volt a környék, de al- konyatfelé benépesültek a romok, s mi kamaszok, izgatottan vártuk az alkonyi vendégeket. Nem zavartuk el őket, isten őrizz, ez is íratlan törvényeink közé tartozott, hallatlan tapintattal viselkedtünk, s úgy osontunk kőtől kőig, akár az árnyak. Egy kavics sem csikordult a talpunk alatt. A hídfő tetején, ahonnét a birodalmat jól beláthattuk, vártuk meg a szürkületet, feltérképeztük magunknak a párokat, s mikor leszállt az este, nesztelenül portyára indultunk. Óriási gyakorlatunk volt, hogy lehet bizonyos búvóhelyeket a legközönyösebben megközelíteni. A párok mindig ugyanazokat a köveket választották — melyek helyzetüknél fogva alkalmasak voltak —, de nem tudhatták, hogy az egymásra zuhant kőtömbök alatt baralangjáratok, üregek, alagutak keletkeztek, s ezeken át néhány centiméterre meg lehet közelíteni. Egyszer szegtük meg a tapintat törvényét. A hídfő északi oldalán volt egy igen megfelelő, lapos és széles bazalttömb, mely olyanformán zuhant a körülötte levő kövekre, hogy alatta tágas öreg keletkezett, s az említett kő ennek mintegy fedőlapjául szolgált. Az üreg összeköttetésben állott egy keskeny, alagútszerű szakasz révén az északi lépcsővel. ez pedig — alacsony vízállás esetén — a hídfő alján végigfutó párkányon át a déli lépcső felől volt megközelíthető. Este ezen a kövön vert tanyát egy pár, s mi a hídfő tetejéről a szokott úton. a déli lépcső s a párkány felől bemásztunk a kő alá. az üregbe. Lehettünk vagy öten. Látni semmit sem láttunk, de a fülünknek oly kedves izgató hangokát tisztán hallottuk. Egyikünk azonban, bizonyos Rike (Ferike) nevezetű, nem bírt magával, feltornászta magát az üreg felső nyílásáig, s ott bűnös mohóságában kinyúlt. A nő eszeveszett sikoltást hallatott. Rike gyorsan visszahúzódott, s mi mit tehettünk mást, csukló, visító röhögésben törtünk ki, majd óriási dübörgés, csikorgás kíséretében átúsztunk a kövek alatt a lépcsőig, onnan a párkányon át vissza a déli oldalra. Mire felértünk (ártatlan pofával) a hídfő tetejére, már földszedelőzköd- tek, nem foghatták föl tra- gikusean az inzultust, mert összeölelkezve andalogtak tovább az alkonyaiban a Ko^suth-híd felé. Az aluljárót, ahol most a villamos halad át, nem szerettük. Tavasszal s a zöld,- ár idején rendesen elöntötte a víz, mely nehezen apadt, s mikor kiszáradt az alja, napok alatt tele lett emberi ürülékkel. Különben is túl tágas volt és rideg. Néha egy-egy csöves meghúzódott benne éjszakára — ezt királyi közönnyel tűrtük. Történt aztán, hogy olyan lakók költöztek az aluljáróba, akikre muszáj volt odafigyelnünk: a Macska és a Baba. Macska huszonhárom éves volt és hivatásos pros- titulált Baba tizenhat, állítólag szűz, és akkor szökött meg a szülői házból, és a Macska pedagógiai felügyelete alatt készült elsajátítani a szakmát. A lányokat, mint lovagias férfiakhoz illik, azonnal pártfogásunkba vettük, dolgozni nem nagyon tudtak, mert reggeltől estig a nyakukon lógtunk, de loptunk nekik pokrócot, párnát, és annyi ennivalót, amennyi beléjük fért. A lányok barátaink és védenceink voltak, és egyikünknek sem jutott eszébe, hogy szerelmi viszonyt kezdjen velük, viszont baráti kötelességgel ölelgettük őket, baráti puszikat adtunk és kaptunk, és a késő éjszakába nyúló beszélgetések, közös cigarettázások közben tíz- tizenkét kamaszkéz is kalandozott a szoknyájuk, ingük alatt — szigorúan baráti alapon. Váratlanul, bejelentés nélkül tűntek el, a szüléinktől „kölcsönzött” pokrócokkal, párnákkal, edényekkel együtt.. . Baba később, vagy egy hónap múlva, ismét megjelent ki- kenve-kifenve, vadító elegánsan, hanyag tartással sétált a Duna-parton, alig állt szóba velünk, azt mondta, a Macska egy büdös ká, és szifilisze van. Aztán őt se láttuk többé. Negyvenhétben veszélyessé vált a fürdés. A Duna sodra ugyan nem lett erősebb, a forgók sem alattomosabbak, de a révkapitányság lassan átvette uralmát a víz felett, s megjelentek az R-motorosok. Több ízben kihalásztak minket, egyszer elvittek az újpesti révkapitányságra, onnan kellett visszagyalogolnunk fürdőruhában és mezítláb a Duna-part néptelenebb részein. Baljós jelekkel kezdődött a nyár. A vizet már elvették, de a Lánchíd a mienk volt. Nem sokáig. Nyár közepén teherautók érkeztek, s különféle építőanyagokat hoztak, mogorván figyeltük a hódítókat, nem szóltunk hozzájuk, örültünk, hogy megtűrnek. De már nem volt a hídfőben örömünk, ingerültek lettünk veszekedtünk, többen el-elmaradoztak. A Roosevelt téren ültünk a szobor talapzatán, dohányoztunk, és bámultuk a kerítés mögött a munkásokat. Nem haragudtunk rájuk. Tudtuk, hogy így kell lennie, hogy az országot fel kell építeni — még a Lánchidat is. Tudtuk, hogy szép lesz, hogy örülnünk kellene. Nem voltunk gyerekek. gengből, abból a három nyárból csak a kövek maradtak, a napozókövek és a kikötőkövek, a párok kövei és a leshelykövek — beépítve a hídba, eredeti rendeltetésük szerint. És valahol a városban (vagy az országban, vagy máshol — honnan tudhatnám?) élnek még a fiúk, és emlékezetükben egyre . szürkül, egyre halványabban él a geng. Lassan elenyészik, mint annyi m ksne.áis annyi más, senki sem őrzi. Pedig kár érte, szép volt. Meg kéne őrizni, meg kellene írni egyszer a geng történetét. Tudom, hogy tartozom vele. A fiúknak is, magamnak is. Talán ez az adósság nyomaszt, ha a Lánchíd felé járok. Ezért idegen a táj, ezért nem szólnak hozzám a kövek, _ 1967,
