Szolnok Megyei Néplap, 1977. május (28. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-01 / 101. szám

IO SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. május 1. A természet megújulá­sa ősidőktől fogva nehe­zen várt, örömteli esemé­nye az emberiségnek. A legtöbb ünnepi játék, ha­gyomány éppen a tavasz érkezésével, a természet megújulásának köszönté­sével kapcsolatos. Az ün­nepek közül is kimagas­lik meghittségével - ma már elterjedtségével is - május elseje. Európaszerte, s így hazánk­ban is május első napján a házakat már a XIV—XV. században zöld lombokkal díszítették fel. Temesvári Pelbárt egyik prédikációjában arra utal, hogy ezzel a szo­kással két apostol — Fülöp és Jakab vértanúságára em­lékeznek, de már ő hozzáte­szi: „Inkább azonban abban kell keresni a magyarázatot, hogy ma van május elseje, és ezen a napon a világ fiai ősidőktől fogva árnyas er­dők és ligetek kellemességé­vel, madarak énekével gyö­nyörködtetik magukat...” A májusi zöld ágat, a májusfát a székelyek jakabfának, ja- kabágnak, hajnalkának is hívták. Majális A májusfát — a XV. szá­zadtól kezdve a törzsén galy- lyaitól megtisztított, hegyén lombos fát, vagy szép növésű ágat — a legények éjszaka, titokban vágták az erdőn, s helyi szokás szerint hajnalra állították fel a szeretett lány háza előtt. Másutt a lányos­házak udvarán tarkállott, szí­nes szalagokkal, zsebkendők­kel, virágokkal, no meg teli üveg borral, sokféle hímes tojással feldíszítve. Erdélyben a fát kifaragták, s a legény nevét is belevésték; itt a diákok meg a tanítók dolga volt a májusfa állítása. Kedves népi hagyomány a májusfa-kitáncolás: sokfelé ilyenkor összegyülekezik a fa­lu egész fiatalsága, a feldí­szített májusfa körül vidáman ropja a táncot, majd zeneszó mellett kerül sor a „kitánco­lásra” : először díszeitől, lo­bogó szalagjaitól fosztják meg a fát, majd a törzsét is ki­emelik a földből, hogy utána reggelig tartó báli mulatsá­gon szórakozzanak a fiatalok. Május elsejének régi ked­ves programja a kirándulás az erdőbe, zöld rétre, az ot­tani játék, ahogy nagyon ré­gen mondjuk: a majális. Ab­ban, hogy ez az ősi szokás így megrögződhetett, s mind a mai napig népszerű idő­töltési forma, kétségtelenül szerepe lehet az időjárásnak: sok évszázados megfigyelés, hogy május első napján csak­nem minden alkalommal ta- vaszias, szép napsütés kö­szönti az ünneplőket, s a legritkábban fordul elő, hogy — esetleg a délutáni órákban — a szemerkélő eső vagy éppen a tavaszias zápor meg­zavarja a szórakozást. ______fl munka ünnepe K evesen gondolnák, hogy nemcsak’ a majálisnak van sok évszázados hagyománya, hanem május elseje újszerű, politikai jellegű megünneplé­sének is. Az európai munkás­ság egyik legkorábbi meg­mozdulása 1531. május else­jén volt az olasz Lucca vá­roskában, s az akkori mun­kástüntetés emléke százado­kon át tovább élt. 1890 óta pedig május else­je a munkásosztály nemzet­közi szolidaritásának nagy­szerű ünnepe. A II. Interna- cionálé alakuló kongresszu­sán, 1889-ben mondták ki egy francia küldött javaslatára, hogy a munkások minden or­szágban és minden városban egyidejűleg, egy meghatáro­zott napon követeljék jogai­kat, a nyolcórás munkanap bevezetését. A nap kiválasz­tását azután az döntötte el, hogy a nagy amerikai mun­kásszervezet, az AFL már előbb. 1888-ban, a Saint Louisban megtartott kong­resszusán elhatározta: az 1886-os chicagói véres esemé­nyek emlékére 1890. május elsején nagyszabású agitációs kampányt indít követelései megvalósításáért. A II. Inter- nacionálé felhívása nyomán már az első esztendőben, te­hát 1890-ben a munkások százezrei vettek részt a má­jus elsejei felvonuláson, gyű­léseken. A második világháború be­fejezése, 1945 óta május else­je a legtöbb országban mun­kaszüneti nap. Magyarorszá­gon 1890-ben ünnepelték a főváros és több nagy váro­sunk ' munkásai első ízben május elsejét; Pesten a vá­rosligeti nagygyűlésen 60 ez­ren vettek részt. Már a követ­kező évben a Viharsarok ag­rárproletariátusa is bekap­csolódott a munkásünnep megtartásába: Orosházán és Békéscsabán véres összetűzés­re is sor került a tüntetők és a katonaság közt, s a kora­beli lapok megírták, hogy 1893-ban Hódmezővásárhe­lyen messze környék legki­válóbb szónoka, Szántó Ko­vács János mondott beszédet a nagygyűlésen. A fővárosban csak 1899- ben engedélyezték első ízben a felvonulást. Az ünnep fő jelszavai a nyolcórás munka­nap, a munkásvédelmi tör­vények voltak, majd a szá­zadfordulón s az azt követő években az általános válasz­tójog követelése. Sokak szá­mára emlékezetes maradt 1919. május elseje: a Magyar Tanácsköztársaság virág- és zászlódíszbe öltöztette a fő­várost, melynek utcáin száz­ezernyi dolgozó vonult fel, él­tetve az első magyar prole­tárállamot, a munka ünnepét. A két világháború között a kommunisták lelkes szervező tevékenysége sok esetben vál­toztatta harcos tüntetéssé má­jus első napját. 1945-től azután hazánkban is hivata­los munkaszüneti nappá tet­ték, s szerte az országban, városokban és községekben egyaránt felvonulásokon, nép­ünnepélyeken vett részt a lakosság. ...és a munkásoké Nálunk és a szocialista or­szágokban május elseje azon­ban nemcsak a munka, ha­nem a munkások, a dolgozók nagyszerű ünnepe is. Rég el­múlt az az idő, amikor á Salgótarján környéki bányá­szoknak a fasizmus éveiben titokban kellett megrendez­niük majálisukat a közeli er­dőkben. Az ünnepnap legjelentő­sebb mozzanata Budapesten s a többi nagyobb városban egyaránt immár hagyományo­san a felvonulás. A politikai demonstráció az idén is pá­rosul mindenütt a hagyomá­nyos május elsejei mulatsá­gokkal, az utcabálokkal, a majálisokkal, a szabadtéri hangversenyekkel, a gyere­keknek külön rendezett, sok­sok meglepetést tartalmazó színes műsorral. így válik nálunk is egyszerre a mun­kásszolidaritás és a kedves majális, a megújuló termé­szet köszöntésévé a nagy­szerű nap — május elseje. U. L. Tiszaligeti „iskolások” Tavaly szeptemberben kezdő­dött az oktatás Szolnokon a me­gyei pártbizottság Oktatási Igaz­gatóságának új, tiszaligeti épüle­tében. Azóta már benépesültek az előadótermek. Jelenleg mint­egy 2300 hallgató bővíti ismere­teit a pártiskola különböző tan­folyamain — egyéves, öthónapos és céltanfolyam — valamint az esti egyetem tagozatain: a há­roméves általános, a kétéves sza­kosított tagozaton, ennek egy­éves kiegészítőjén és az ugyan­csak egyéves speciális tovább­képző tagozaton. Az igazgatóság új épületében kapott helyet a kollégium is. ahol kényelmes, kétágyas szo­bákban laknak a hallgatók. A tanulás után minden lehetőség megvan a kulturált szórakozásra és a sportolásra. Május 13—14-én tartják Szolnokon a VIII. országos nép­táncfesztivált. Vásárhelyi László, a Népművelési Intézet munkatársa cikkét ez alkalomból közöljük. Szolnok és o néptáncművészet tehetségükre. Inkább a ki­írások igazodjanak a való­sághoz, mint hogy jól, rosz- szul előre megtervezett kor­látok közé, kényszeresük az alkotói erényeket. Köztudomású, s mégsem lehet szó nélkül hagyni azt a jelenséget, amit a néptánc­művészet forradalmának is nevezhetünk: a népi kultú­ra alaposabb megismerése folytán — köszönet érte a táncművészetet mindig vég­telen szerénységgel, de mér­hetetlenül hasznosan segítő tudományos munkatársaink­nak — a koreográfusok kife­jező készsége, „szókincse” olyan mértékben gazdago­dott, amilyen mértékben se­hol másutt Európában. Le­het, hogy más országokban eleve magasabb szintről in­dultak a néptáncmozgalmak — elsősorban tőlük délre és keletre — de az eredeti tán­cok megismerésében nálunk tapasztalt hirtelen fejlődés szerintem egyedülálló. Ez a jelenség két szempontból is fontos: a primér feldolgozá­si módokban jelentkező for­magazdagság nem pusztán azért jelentős, mert hagyo­mányos népi táncművésze­tünk még élő maradványait a kihalás előtti „utolsó per­cekben” mentette meg fiz utókornak, de azért is, mert annak a hirtelen meggyara­podott formavilágnak a se­gítségével jóval árnyaltabban, érzékletesebben és sokszí­nűbben tudják kifejezni „vé­leményüket a világról” a koreográfusok. Mindezek az eredmények az elsőként létrehozott szol­noki, s az ezt követő zalai fesztiválok színpadain, vitáin, a szüntelen készülődések­ben, kritikákban érlelődtek. Nélkülük messze mai magunk mögött kullognánk! Ha a Szolnokon versenyzett 243 tánckompozíciónak csak a fele kiváló, jó, vagy javít­ható alkotás — márpedig legalább ennyi az! — akkor nem pazarlunk-e, ha ezek a művek a versenyek bemu­tatóin túl legfeljebb két-há- rom alkalommal kerüjnek közönség elé? Nem pazaro­lunk-e, ha nem adunk — más táncművészeti ágakkal együtt — egyetlen, bármi­lyen .kicsiny hajlékot sem ennek a termésnek? A tánc­színház gondolata évek óta érik. Senki sem mondhatja, hogy nincs mit megmutatni táncművészetünkből. Mon­danivalónk mindenkinek szól, szépségeiben és agita- tív erejében mással nem pó­tolható.’ Hosszas gyűjtögető mun­kával megpróbáltam vissza­idézni a fellelt írott anyagok segítségével a, kezdetben „al­földi”, majd később „szolno­ki” néptáncfesztivál-sorozat élményeit, eredményeit, gond­jait. Hasznosnak bizonyult ez a gyűjtögetés: ahogy szapo­rodtak a jegyzetek, úgy kí­náltak egyre több témát, gon­dolatot. Legelőször is néhány ösz- szesített adattól döbbentem meg: micsoda pezsgés indult el ezzel a fesztivállal a nép­táncművészet berkeiben! Ezt csak az érzékelheti igazán, aki összeszámolja a Szolno­kon bemutatott műveket, azok zeneszerzőit és ko­reográfusait. A fesztiválok sora 1964-ben kezdődött, 1965-ben folytató­dott, s aztán kétévenként rendezték meg a találkozókat. Kétszáznegyvenhárom mű­vet mutattak be az itt szere­pelt együttesek, szám sze­rint 32 együttes, közülük 13 budapesti, 19 vidéki volt. Öt­venegy koreográfus és hat­vankét zeneszerző művei ke­rültek a közönség elé. Ebből tizenhat fiatal koreográfus­nak Szolnok volt első jelen­tős bemutatkozási fóruma. A hatvankét zeneszerzőből nyolc volt klasszikus, har­mincegy viszont fiatal, akik­nek alkotói kibontakozásé szervesen kapcsolódik a nép­tánchoz. Az első fesztiválok értéke­lésében gyakori kifejezés volt még az „útkeresés”. Aztán ez a szó egyre fogy, majd meg­jelennek az egyéni alkotói arcélek. Végül ma már „isko­lákéról beszélünk. Az első fesztivál tapaszta­lataiból kipattant az össze- hasonlíthatatlanság gondja. A másodikra felbukkand tema­tikus és folklórmezőny szét­választásának gondolata. A harmadik fesztivál már fel­oldotta a tematikai határolt- ságot, ekkorra érett elhatá­rozássá ; a tárgyilagosabb megítélés kedvéért külön kell választani a folklór- és a te­matikus mezőnyt, de kötele­ző a nevezőknek mindkét ka­tegóriában indulni! További pontosítás következett: „te­matikus”, „szimfonikus” meg­jelöléssel. Ez az elhatárolás — kisebb finomításokkal — több fordulón át volt érvény­ben, mígnem elérkezettnek látszott az idő arra, hogy a kategóriák szerinti megköté­seket teljesen feloldja a meg­hirdető körlevél. Holnapra is készülni kell! Papp Istvánná, a Kőolajkutató és * Feltáró Üzem dol­gozója lefekvés előtt még átolvassa a tananyagot Sz. E. Fotó: T. Katona László Mindezen végigtekintve vi­lágosan kirajzolódik előttünk a művészi tökéletesedés fel­felé törő íve, amely egyre differenciáltabb kiírásformu­lákat követelt a rendezők­től. A versenyeket az örök alkotókedv élteti, amiről so­ha nem lehet előre kiszámí­tani, hogy miben és hogyan találja fel a nagyszerűen újat! Rögtön hozzá kell "ten­ni, hogy a kiírások minden­kor a már bemutatott, meg­született művekhez, tartós­nak ígérkező jelenségekhez igazodnak. S ez így van jól, mert „egy fesztivált nem le­het előre elhatározni”. Nem lehet megrendelni, hogy most ebben vagy abban tessék zseniálisat alkotni Meggyő­ződésem, hogy a fentebb le­írt módon kialakult rendszer biztosítja alkotóinknak azt a szabadságot, kötetlen légkört, amiben kedvükre komponál­hatnak, s továbbra is nyu­godtan hagyatkozhatunk szi­gorú és józan éleslátásukra, Délutáni séta a kollégium előtt Egy csel, két csel... és gól...! Egészséges a va­csora előtti testmozgás Vásárhelyi László

Next

/
Thumbnails
Contents