Szolnok Megyei Néplap, 1977. május (28. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-08 / 107. szám
u SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. május 8. a z öregember rögtön meglátta, hogy odalent megállt egy autó. Hiszen örökké leste, nem jön-e erre valaki. A kocsiajtó élesen csapódott; mert itt megnőttek a. hangok. Olyan negyvenéves-forma fiatalember kapaszkodott felfele. Feljött Szarka szomszéd szőlője mellett. Lassan jött, nézegetett. A tájat nézik ezek; lépnek kettőt, visszanéznek, hogy mennyit tágult a szemhatár. Ilyenek, városiak. Ahogyan kapaszkodott, úgy látszott, mintha az övekét nézné; mintha csak idelátna az ablakba, és sejtené, hogy van mögötte valaki. Az öregember beljebb húzódott, hogy csak ő lásson ki, az autós ne lássa őt De amikor az felért a dűlőre, akkor mégis visszakényszerült az ablakhoz, hogy láthassa. Mert az autós bejött egészen a pincefalig; erre ugyan neki meg ki kellett nyitnia az ablakot; kihajolt. Alatta volt a fiatalember, és már kereste is, hol kerülhetne beljebb. — Ez a Kaczur-pince? — Céduláról nézte a nevet — Ez — bólintott az öreg egy kicsit riadtan. — A hirdetésre jöttem, vagyis a lányával már beszéltem... Jó napot! — S meg is bökte a sapkáját. — Maga, ugye, Kaczur Illés? Még riadtabb lett az öreg; csak bólintott. Nem tudott semmiféle hirdetésről. Nézték egymást. Áz öregnek pénteki szakálla volt; csak vasárnap szokott borotválkozni. A fiatalember magabiztos kis bőrzekében; a hasán volt a zseb, oda dugta a kezét. Parasztbarokk — nézte meg még egyszer a hegyoldalból kikönyöklő épületet —, csak már egy kicsit elrontották. — Felmehetek? Az öreg becsukta az ablakot, elibe ment. Az autós szaporán felszaladt a falépcsőn. Tizenhét valaha tákolt kis falépcső kerülte meg a pincét. A szo- bácska a tetején egyenesen a szőlősorokról nyílott. — Földszinti manzárd ... — vigyorgott az autós. — Tessék beljebb! Gyalult asztal volt, szék; hálni meg dikó, leterítve rongypokróccal, meg a lavórnak egy kecskeláb, felette borotválkozótükör. — Lakályos. — Aztán meglátta a sarokban a kis vaskályhát is. Tűz nem égett benne. Kicsit megborzongott. — Délfele szoktam begyújtani. Főzök egy kis tarhonyalevest. Besüt a nap, melegít. A fiatalember az ablakocskát nézte, hogy vajon mennyi meleg jöhet be rajta. Visszalépett az ajtóhoz. — Felfelé meddig ér? Hol a határ? — Van ott egy fa. Körtefa. Az még a ... miénk. De a miénket mintha máris bizonytalanabbul mondta volna. Molnár Zoltán Présház — Uhüm ... Hanem az úttól egy kicsit többet kell kapaszkodni, mint ahogy a lánya mondta. „Nem muszáj — gondolta az öreg —, ne kapaszkodj. Szóval... el akarják adni.” — Meg egy kicsit nagyobbnak is gondoltam. — Hát ez ennyi. Kapálni éppen elég. — Azt hiszem, el is tévesztettem a napot — mondta a bőrkabátos —, azt mondták, vagy a lánya, vagy a veje itt lesz. Lehet, hogy holnapban egyeztünk... Igazság szerint nélkülük akarta megnézni. Maga se tudta, miért. Mintha el tudnának takarni vagy" megszépíteni valamit. Megvakarta a tarkóját. — Hát napszámost lehet-e kapni? — Biztosan — mondta az öreg, nem nagy meggyőződéssel. De ne ő legyen, aki elkeseríti. — Aztán jó bor terem-e rajta? Az öreg rémülten vette elő a demizsont a sarokból. — Kóstolja meg! — Nem szabad. Vezetek. Na, egy kortyintást... A pince le volt zárva, ahhoz nem jutott az öreg. „Csak megárt — mondta a lánya —, mert mértéket nem ismer.” Kimérte két hétre, hogy ossza be. ötliteres de- mizson tizennégy napra. Kiszámította, hogy az három deci naponta. És marad nyolc deci, ha netalán valaki látogatója akad. Szólni se lehet. Nem is szólt. A lánya csak félti az egészségét. Ebben a korban nem lehet csak úgy litereket inni. A bőrkabátos mintha egy kicsit fintorgott volna. Talán nem volt neki elég tiszta a? pohár. Belekortyolt, csámcsogott. „Na, te szakértő ...!” — Hát igen. — Idei. Jövőre még jobb lesz. Letette, nem itta meg. Hát, ugye, vezet... — És itt tetszik lenni állandóan? — Jobb már nekem itt, öregembernek. Senki nem háborgat. „Vagyis én nem háborgatok senkit” — gondolta. — Felmegyek, megnézem onnan is — mondta a látogató —, a körtefától. Fürgén megindult felfelé. Az öreg egypár lépésnyit követte, illendőségből. De aztán megállt. Nézte, hogy a bőrkabátos felér, megfordul, körültekint. Gyönyörködik a tájban. iHát eladják... Nem is szóltak. Mintha arról vitatkoztak volna itt egyszer, hogy milyenre cseréljék a kocsit. És én?... Talán meg kéne már halni. Mikor az autós elment, ki- löttyintette a maradék bort, és másikat töltött. Még három liternyi volt a demizsonban. De nem tudott tőle berúgni. Délután fogta magát, körbejárta a hegyet. Hátha csak talál itt-ott egy-két öreget, akikre íáköszönhet. Talált is. Behívták egy-egy kortyra. M ásnap, amikor jött a lánya, ott feküdt a dikón, a hidegben, ruhástul. Egy kicsit sáros is volt. Megijedt, elkezdte rázni. — Hiszen mag részeg, apám! Felkapta az üres demizsont. — Mind megitta! Egyszerre. — Majdnem sírt. — Hogy is nem szégyelli magát?! Az Öreg pislogott; sajnálta a lányát. De még nem ébredt fel egészen, nem tudta, hogy kell-e magát szégyellnie, vagy sem? Az Író Eszmeralda csókja c. elbeszéléskötetéből közöljük, amely a közeli jövőben jelenik meg a Móra—Kozmosz kiadásában. Mint a Montblanc csúcsán a jég, Minek nem árt se nap, se szél, Csöndes szívem; többé nem ég; Nem bántja újabb szenvedély. Körültem csülagmiriád Versenyt kacérkodik, ragyog, Fejemre szórja sugarát; Azért még föl nem olvadok. De néha csöndes éjszakán Elálmodozva egyedül — Múlt ifjúság tündér taván Hattyúi képed fölmerül. És akkor még szívem kigyúl, Mint hosszú téli éjjelen Montblanc örök hava, ha túl A fölkelő nap megjelen. Százötven éve, május 1-én született Vajda János, Petőfi és Arany kortársa, a XIX, század nagy magyar költője. Meggyes László rajza VAJDA JÁNOS Az üstökös Az égen fényes üstökös; uszálya Az ég felétől le a földre ér. Mondják, ez ama „nagy”, melynek pályája Egyenes; vissza hát sohase tér. Csillagvilágok fénylő táborán át A végtelenséggel versenyt rohan. Forogni körbe nem tud, nem akar, hát Örökké társtalan, boldogtalan! Imádja más a változékony holdat, A kacéron keringő csillagot; Fenséges Niobéja az égboltnak, Lobogó gyász, én neked hódolok. A szomorú csillag, életátkom képe, Sugár-ecset, mely festi végzetem, Akárhová mégysz a mérhetetlen égbe, Te mindenütt egyetlen, idegen! Húsz év múlva A tanítvány mester szobráról Medgyessy Ferenc és a kő elválaszthatatlanok egymástól. Idézzük őt először, a mestert: „Ott vannak kint az ud,varon a jobbra-balra heverő kőtömbök. Mindegyik egy kimozdíthatatlan szikladarab. Nem lökhetem tovább. Szinte sugározzák magukból az örökké tartó erőt és nyugalmat. Még a bomba sem árt nekik. Boldog volnék, ha ezeknek az erejéből és nyugalmából valamit is átmenthetnék a szobor javára' olyanformán, hogy továbbra is megmaradjon a kőszikla mivoltuk, e nyugalmuk, ez erejük.” Az Anya első változata 1917-ből való. A második szobor, amelyről most szó van 19.32-ben készült. Rajzai közül szintén van egy vázlat 1917-ből, melyet a mű első gondolatának tekinthetünk. A szobrot egy méter magas kőtömbből faragta a mester. Csak annyit faragott le belőle, ami a legszükségesebb. A lábakat éppen csak megmutatja s az előre- ugró térdeket szinte beleszorítja a kő tömegébe. A teljes tömbszerűség meghagyásával alakítja ki a szoknyát. A kuporgó ülésből adódó negatív térdben helyezi el a gyermeket. A gúlaszerkezet teteje a szobor feje. A majdnem teljesen frontális felépítést a fej jobbra billentésé- vel oldja fel, mely gyöngéden a gyermek felé fordul. A gyermek relief-szerűen jelenik meg. Lírai, játékos helyzete fokozza a szobor hitelességét. Mindezeket betetőzi a részletekben igen gazdag, két szép asszonyi kéz. Az egész szobor melegséget, szeretetet sugároz. Mértéktartó, 'kikerüli a szobrászok buktatóit a témaadta közhelyeket, a túlzott ér- zelmességet. Az Anya-ábrázolásnak hatalmas művészettörténeti múltja van, különösen a keresztény művészetben, a Mária és Jézus megjelenítésben. Medgyessy Anyája paraszt- asszony. Az első rajz ihle- tője is egy parasztasszony volt, egy lengyel anya, kint a fronton, Galíciában, az I. világháború idején. Medgyessy Anyája azonban általános érvényűvé emelkedik, minden néprajzi vonatkozás nélkül. A szobor végleges formai kialakítását is érdemes megfigyelni. A sziklaszerűségtől a simábbra faragott részek gazdag változata található a szobron. Ahol a formák feszülnek, ott simábbak, de sehol sem fémszerűre fara- gottak. Az árnyékok keménységét a kő lazításával oldja fel. így a tört felületeken az árnyékban is megjelenik a fény, az erősen világított felületen pedig a vésővel való lazítás nyomán az árnyék. Ez az egész szobrot finom vibrálással fogja ösz- sze. Oldalnézetei igen változatosak, bár elölről van a legnagyobb hatással. A Medgyessy-szobor a szépség, a nyugalom, a harmónia mindig időszerű megtestesítője. Somogyi Árpád EGY HÁBORÚS EPOSZ MAGVA Köztudott, hogy a há----------------- borús szovjet széppróza a Nagy Honvédő Háború társadalmi-, emberi-, etikai szerkezetének feltárásával temérdek új művészi értéket nyújtott a világirodalomnak. A magyar olvasók különféle rétegeiből pedig egyenesen tömegérdeklődést váltottak ki az érett gondolatisággal, változatos műfajokban megírt szovjet háborús regények, elbeszélések, politikai esszék. Az egész emberiséget érintő vagy megrázó második világháborúban maga a Szovjetunió hozta a legnagyobb, húszmilliónyi emberáldozatot. Ez egymagában eposzi magvat jelent a jövendő irodalmi feldolgozás számára. Az egész szovjet hadviselésben iszonyú méretű erőfeszítések történtek. A beözönlő ellenséggel szemben a megszállott területeken éppen úgy. mint a frontokon és a hátországban olyan hatalmas népi tömegek sorakoztak fel minden áldozatot vállalva a haza megőrzéséért, a szocializmus megvédéséért, hogy minden rög fölött egybeforrott katonaközösségek hazaszeretetének melege, ütőképessége őrködött. Ez a háború — ezért lett a neve most már a történelem számára is: Nagy Honvédő Háború — nem osztályszerű, nacionalista— soviniszta célt szolgált. Az emberiség történelmében a félelem legyőzésének olyan új, radikális példázatait hozta, amelyre sem a hadtörténelem, sem a politikaitörténelem nem szolgáltathatott példát. A Nagy Honvédő Háború az írók számára is azért jelentett új felfogást, új ábrázolást, új karakter alakítást, mert más teremtő géniusz kellett annak bemutatásához, hogy az o lvasó a maga korában megérezze annak idején a trójai háború egész hősmondáját annak egész hinterlandjával együtt — és egészen más írói megvilágító effektusok kellett ahhoz, hogy a feudális, majd a polgári kultúra hamis pátoszát zengő dinasztikus hadseregek katonáinak lelki tartalmát érzékeltessék az írók. Annak idején a százka- kapujú Trója — 1941-ben Moszkva kapuja előtt dőlt el a leglényegesebb — a történelmi korszaknak megfelelő — társadalmi-, emberi-, erkölcsi döntő csapás. A fasiszta bes- tialitású hitlerhadsereg e háborúban, mely a monopoltőke kizsákmányolásának volt a legvéresebb megnyilatkozási formája, Moszkvától mintegy száz kilométernyire, a volokalamszki országúton keresztül akart „villámgyorsasággal”, poroszos vakfegyelemmel a Szovjetunió szívébe diadallal betörni. Ezt a „történelmi utat” tizennégy napon keresztül az ideküldött mintegy hétszáz főnyi, nagyrészt kazah pásztorokból és az orosz nép fiaiból összeállt vörös zászlóalj védte meg a poroszos vakfegyelemmel, melyet a szív legbelső embersége formált és irányított addig, amíg a veszélyeztetett helyszínre az átcsoportosított frontokról meg nem érkezett sd erősítés. Az író, Alexender Bek remekét a magyar olvasó hazánkban azért emelte klasszikus rangra, mert a szerző a specifikus, eddigi történelmi korszakokban még nem ismert új hadifegyelmet mutatta be, amelyben a megtévedt tagot is nagy emberi katarzissal, teljes megrendültség- gel halállal sújtják. Amikor a szovjet haza, az egész emberiség sorsa forog kockán, ilyenkor mindenkinek tündökletes tisztasággal, morális bátorsággal kell küzdelembe vetnie magát — félelem, pillanatnyi gyávaság és meggyengülés nélkül —: nem valami szedett-vedett szarkafészket, vagy dinasztikus hadvezéri képzelményt kell védeniük, hanem a szovjet haza, a szocialista világ- rendszer szívét! A magyar olvasó újra és újra csak bámulni tudja „A volokalamszki országút” népi-plebejus honvédelmében először használt és alkalmazott hadi definíciókat, az új hősmonda cselekményerezetét, a tizennégy napba zsúfolt, sok cselű hadviselői új módszert, amely pátosz és romantika nélkül az emberi kézzel és ésszel irányított konkrét időbe, a jelenvaló szűk életkeretbe és természeti környezetbe belekötözi, összenyomorítja a világhírű porosz-teuton-fa- siszta hadviselési stílust! Ez- zal a Nagy Honvédő Háború nagy eposzából kiemel egy kerek szakaszt. Ez a szakasz ezentúl érvényes, örökös aktualitást ad olyan plebejus hadviselési módszernek melyet nem osztályszerű és nacionalista cél, hanem általános emberi cél érdekében alkalmazhatunk. A reuénv ezért lett a--------"—— szocialista haza népi megvédésének „aranyszabály-foglalata”. Mint írás ma épp oly friss és eredeti, mint keletkezése pillanatában, s ma is, hatodik kiadásakor — újrakelti a mi olvasóinkban azt az alapérzést, melyet legtalálóbban talán a „birtokbavétel örömének” nevezhetnénk. F odor László
