Szolnok Megyei Néplap, 1977. május (28. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-29 / 125. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. május 29. □ temető főkapujánál egy sötét ruhás nő kisiskolás korú, vézna lánykával leszáll a villamosról, s egyenesen a virágüzlet felé tart. Elhanyagolt külsejű asszony; az arca keskeny és fakó. Lóg rajta a krepdesin ruha, és a cipőjén csonkára koptatva a tűsarok. Negyven szál szegfűből köttet csokrot, pirosból és fehérből vegyesen. Utána még tíz szál rózsaszínből; sóhajtva teszi a pultra a százasokat. A rózsaszín csokrocskát a kislány kezébe adja: — Nesze. Hozod szépen. Kinőtt, de frissen vasalt fehér blúz van a kislányon. Megszagolja a szegfűt, s elbámészkodik: egy magakorú lányka a túloldalon játék gyerekkocsit tol, hajas baba van benne. — Gyere hát! — szól rá türelmetlenül az anyja. — Hogy fogod! A kislány most a karjára öleli a csokrot, mintha babát vinne. Ringatja egy picit, és ráhajol. Ugyanúgy fogja az anyja is, de ő nem ringatja a csokrot. Szótlanul bemennek a nagy kőkapun. — Terinek meg olyan babája is van, amelyik beszél — mondja a kislány. Keresztet vet az anyja a kápolna előtt. — Így a hasára kell fordítani, és beszél. — A kislány megfordítja a karján a csokrot. — Mámá ... Má-má ... — Ne törd azt a csokrot. — Má-má ... má-má ... — cincogja legvékonyobb hangján a kislány, de már nem fordítja fel a csokrot. — És másképpen is beszél. így megrázza, így, így... — csak a kezével mutatja a csokor fölött — ... megrázza, amikor hasra fekteti, és másképpen beszél. Má-má-má ... nágy-má-má... — Majd elromlik és sehogy se beszél. — Igent majd elromlik neki, és akkor nem beszél. Kis buta. Pedig ő harmadikba jár, mégis ilyen buta. Én láttam, hogy benne van a hasában, ami beszél. Letérnek a széles útról. Merev sírkövek közt vezet a keskeny gyalogút; a kislány az anyja mellé szorulva bukdácsol a térdét verdeső, állástalan szoknyában. — Anyu, és olyan baba is van ... olyan baba, amelyik mindent beszél?... — Menj előre! — mondja valamilyen indulattal az anyja. Engedelmesen előre szalad a kislány. Visszafordulva kérdezi: — Olyan baba is van?... Anyu ___ — A lábad alá nézz! Még elesel —mondja az anyja. A kislány óvatosan lépeget-. De a saroknál visszafordul megint: — Ugye olyan baba nincsen, amelyik minndent beszél? Mert akkor igazi gyerek, ha mindent beszél... ugye Anyu? — A lábad alá nézz. A parcella szélén, véggel a többieknek, egy sor kicsi sír. Fehér márvány fogja körül az egyiket, fehér márványig sírköve is; szárnyas angyalka — csupasz és szomorú — ül a tetején. A sírkőbe vésett aranyos Kereszt fölött ovális ablakocska, benne fénykép. Szöszke, kicsi lány; hasonlít a nénjé- re, aki a csokrot hozza. Az anyjára is hasonlít. Átöleli az asszony a sírkövet, kezében a csokorral. Ráhajtja a fejét, és úgy marad. Keskeny, fakó arcán ellágyulnak a szigorú vonások. A kislány a háta mögött áll, fogja a karján a csokrot, mint a babát, s egész testével ringatja. Meg is csókolja egy picit. Azután lábujjhegyen tovább lépeget a szomszédos sírokhoz. A neveket már el tudja olvasni, de a számot még nem mindegyiket. Az övék a legszebb sír, Elmesélte már az iskolában a barátnőinek is, hogy az övék a legszebb. Van még egy szép a gyerekek sorában, a legszélső, azon is kőből van faragva a síremlék, de az a kő nem fénylik úgy, mint az övék. — Ide gyere! — szól utána szigorúan az anyja. — Nem szégyelled te magad? Szalad a kislány. Megáll a sírkő előtt, a fényképpel szemben. Próbálja a kezét összekulcsolni. — Tedd le azt a csokrot. Mind a ketten leteszik a csokrot. Nem véglegesen he/------------------------------------------------V F ekete Gyula lyére még, csak a márványlapra, a sírkő mellé. összekulcsolja a kezét a kislány. Nézi a kifakult fényképet, a húgáét. Homályosan emlékszik még rá, de az arcára már csak innen, erről a képről emlékszik. Sóhajt az anyja, és csendes hangon kezdi: — Édes jó Istenem ... Engedelmesen utánamondja a kislány: — Édes jó istenem ... — .. .vedd gondjaidba... — .. .vedd gondjaidba... — .. .ezt a kis ártatlanságot. — .. .ezt a kis ártatlanságot. — Tedd részesévé a meny- nyekben... — Tedd részesévé a meny- nyekben... — .. .az örök boldogságnak. — .. .az örök boldogságnak. — És adjál őnéki... — És adjál őnéki... — .. .itt e fődön örök nyugodalmat, ammen. Surranva repül egy sárga madár, a kislány utánakapja fejét. Riadtan az anyjára: pillant: elfelejtette, mit kell mondania. — Hol jár az eszed, ilyenkor is — néz rá megbántód- va az anyja, s elismétli: — Itt e földön örök nyugodalmat, ámen. — Itt eföldön ö röknyugo- dalmat, ámen... Nehezet sóhajt az anyja. A márványlapra térdel, s egy ágdarabbal kezdi fellazítani a földet a síron. Figyelmesen átnézi a nefelejcs tömött bokrait, kihuzigálja a kelő gyomot. A kislány arrafelé tekinget, amerre a sárga madár repült. Emlékszik, melyik fára repült, de hiába nézi, nem látja a fán a sárga madarat. — Gyere csak — szól rá az anyja. MEDGYESSY FERENC: A GONDOLKODÓ NŐ A sírkő mögött a földbe ágyazva literes forma befőt- tesüveg s egy bádogdoboz. Az elszáradt csokrokat kidobja belőlük az asszony, és a maradék vizet a nefelejcsre löttyinti. — Ebben én, ebben én! — fogja a kisány a konzerves dobozt, s szalad az anyja előtt, tudja már az utat a csaphoz. De fölfordítja közben a dobozt, rozsdabarna lé csurran ki az aljáról. Nézi a fehér harisnyán szétterülő barna foltokat a kislány. Rémülten les föl az anyjára. — Te! Agyonütlek!... — Keserű, hirtelen indulattal nyakon legyinti az anyja. Nem tudsz te vigyázni?... Vesd le röktön. Lehúzza a kislány lábáról a rozsdafoltos harisnyát. Sokáig mossa a csapnál, a hideg vízben. — Mit szerencsétlenkedsz. Húzd, le a másikat. A kislány lehúzza a másik harisnyát is. Mezítlábra csatolja föl a cipőt. Nem meri elkérni most már a bádog- dobozt az anyjától, hogy abban ő vigye a vizet. Lépked a nyomában, nézi a dobozt, de nem meri elkérni. Az anyja meglocsolja a virágot a síron, és még egyszer fordul. Megint kilocsol valamennyit, aztán visszaigazítja az edényeket a sírkő mögé, a földbe, és beléjük helyezi a két csokrot. Amikor minden rendben van, ráborul a sírkőre újra. Atremeg a testén a hangtalan sírás, valamit suttog is közben, nem érteni. Sovány testét a hideg márványhoz szorítja, a válla megrándul, görcsös mozdulattal öleli magához a sírkövet. Mögötte áll a kislány, moccanás nélkül nézi. Valamennyi idő múlva közelebb sompolyog, irigyen furakodik, a csípőjéig szorítja a homlokát. Fölegyenesedik az anyja. Megtörölgeti a szemét, s búcsúzóul még egyszer végigtekint a síron. — No eredj, eredj — mondja. Szeretné az anyja kezét fogni a kislány, de előre kell mennie a keskeny gyalog- úton. Szótlanul lépkednek a sírkövek közt. A fordulónál belekapaszkodik az anyja kezébe. Félénken kérdezi. — Anyu... és mitől szoktak meghalni? Nem válaszol az anyja. — Mitől lehet meghalni? Anyu... — Betegségtől-— felelte az anyja. — Mástól nem lehet?... Keresztet vet az asszony a kápolnánál. — Mástól nem lehet meghalni?. .. Anyu... — Jól van már. Mindentől lehet. Az öregségtől is lehet. Eltűnődik ezen a kislány. Föl. sem néz. úgy kérdezi: — És még? ... És még mitől?. .. De kiértek már a kőkapun, sietni kell a megállóhoz. Épp most kanyarodik ki a temető sarka mögül a villamos. egremeg a föld, sikol- tanak a nehéz vaskerekek. Irtózattai nézi a kislány a közeledő villamost. Egy mozdulat, vagy annyi sem, csak a moccanó szándék — azután görcsösen kapaszkodik az anyjába, meleg testébe markol és följajdul. — Mi lelt! — szól rá indulattal az anyja. De megretten egy kicsit, s lehajolva kérdi: — Ej, hát mi bajod? .. Nem válaszol a kislány. Vézna kis reszkető testével erőszakosan bújik az anyjához. Az író Perújrafelvétel című, könyvhétre megjelenő elbeszéléskötetéből. BOKROS LÁSZLÓ RAJZA TÜSKÉS TIBOR BETŰK Nem tudom ismerik-e Pécsett azt a tenyérnyi kis teret a Káptalan utca végén? Lent a Janus Pannonius utca, fent a Rózsaikért magasan futó vaskerítése, meg a székes- egyházi plébánia épülete határolja. Nincs neve a térnek. Nem is tudom, joggal mondom-e annak? Közepén a két hajdani pécsi muzsikus emlékoszlopa; körülötte virágok, bokrok, fák, padok. Olykor megáll egy autó. Idegenek szállnak ki. Szemükhöz emelik a fényképezőgépet. Rövid kattanás. Aztán mennek tovább... Más mozgás nincs. Talán legcsöndesebb zuga a városnak. Néha keresztülbaktatok a téren, ügyet se vetve rá. Legutóbb aztán valami megállított. Tavasz van... Feketerigók tartanak hangpróbát az ágak között. A padokon fiatalok süttetik az arcukat. Méz- sárga fény csorog a tetőkről. A fák árnyéka éles foltokat metsz ki a járdából. De nem ezt látom, nem ezt hallom. Ami a szememet fogva tartja, fehér krétával húzott vonalak. Egy rajz. A tér északi oldalán, az egyik ház falán. Az épületet _ nemrég műemlékesek kalapácsa kopogtatta végig. Széles sávokban hiányzik a vakolat. A téglák között faragott kőcsonkok látszanak. Az épület hajdani szépségét, barokk tagolását sejtetik. Egyszer még, gondolom, levéti vakolat-ruháját a ház, és akkor majd csodálkozva állunk meg előtte. De a tekintet most nem ezt a jövőt kutatja. A ház oldalán derékmagasságban, a kopott vakolaton, fehér krétarajzok futnak végig. Ugye mindenki ismeri ezeket a rajzokat? Szabadon hagyott házfelületek, északi tűzfalak díszei, málló falú lépcsöházak és modern bérházak dekorációi, kényes háztulajdonosok és morc ház- felügyelők örök bosszantók Vakolatba vésett üzenetek, vallomások, indulatok. Falra írt szerelmek, szívek, monogramok. Jelei annak, hogy a lakók végérvényesen birtokukba vették a házat, otthonuknak érzik a falakkal határolt teret. Ezek a rajzok is éppen ilyenek. De van közöttük egy, ami szemvillanásnál többre érdemes. Egy malac, betűkből kirakva. összelapított nagy O az állat teste. Az oldalához ragasztott fekvő S a kunkori farka. Két W ezek a malac lábai. Felül egy M jelenti a fülét. A nagy O másik oldalához egy kissé megnyomorított nagy E kapcsolódik: ez a malac feje... Mindössze öt-hat betű, s megadja az állat élethű rajzát. IIIIÍU az ákom-bákom-------™ gyerekrajzot nézem, e lgondolkozom. Micsoda absztrakció! Mennyi ötlet, mennyi játékosság! Hát van képzelet, mely a betűbe alakot, formát is lát? Hajdanán az ember a természeti jelenségek rajzából, a képírásból elvonatkoztatta a betűket. S most jön egy kisfiú a Káptalan utcából, aki az absztrakt betűkből összerak egy természeti alakot. Nem naturálisán rajzolja le az állatot, hanem a betűk alkotóelemeiből megteremt egy új formát. Az alkotás, a teremtés apró emberi mozzanatával találkoztam a Káptalan utcai ház falán. Mivelhogy a játék — a dolgok legmélyebb összefüggése okán — rokona a művészetnek. A játékban — akárcsak a művészetben — mindent szabad. De mindben játéknak — akárcsak a művészetnek — szabályai vannak. Addig van fülünk és szemünk a művészetre, amíg meg tudjuk őrizni magunkban a játszani tudó gyereket. Amíg játszani tudunk, addig a művészettel sem veszítettük el belső kapcsolatunkat. A játék nem megmosolyogni és leinteni való cso- kevénye, gyerekbetegsége az életnek. A játéknak nem az ész, a felnőtt értelem az ellentéte. Játék és művészet, képzelet és okosság nem zárja ki egymást. Inkább föltételezi. A játéknak a szemráncoló gorombaság, a fantázia-szegény szigor, az álmokat is megrendszabá- lyozni akaró erőszak az ellentéte. Néhány napja újból a Káptalan utcában jártam. Fnu kisfiút láttam a nap- —~ fényben fürdő fal előtt. Krétacsonk volt a kezében, és elmélyülten rajzolt. Tavaszi nagytakarítás, gondoltam. A téli kopást pótolja a restauráló 'kéz. A déli ragyogásban egy férfi állt meg a kisfiú mögött. Egy nagyon komoly, felnőtt férfi. Kampósbotjával a falra bökött: — Mit csinálszt te itt? Miiért piszűdtod be ezt a házat? Haszontalan fráter... Halottam, amikor a betűk leugráltak a ház faláról, és visítva-röfögve szertefutottak. Szabó Lőrinc Ima a gyermekekért Fák, csillagok, állatok és kövek, szeressétek a gyermekeimet. Ha messze voltak tőlem, ezalatt eddig is rátok bíztam sorsukat. Énhozzám mindig csak jók voltatok, szeressétek őket, ha meghalok. Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek, szeressétek a gyermekeimet. Te homokos, köves, aszfaltos út, vezesd okosan a lányt, a fiút. Csókold helyettem szél, az arcukat, fű, kő, légy párna a fejük alatt. Kínáld őket gyümölccsel, almafa, tanítsd őket, csillagos^ éjszaka. Tanítsd, melengesd te is, drága nap, csempészd zsebükbe titkos aranyad. S ti mind, élő és halott anyagok, tanítsátok őket, felhők, sasok, vad villámok, jó hangyák, kis csigák, vigyázz reájuk, hatalmas világ. Az ember gonosz, benne nem bízom. De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom. Igaz rokon, hozzátok fordulok, tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok; tűz, víz, ég és föld s minden istenek: szeressétek, akiket szeretek! (1939)
