Szolnok Megyei Néplap, 1977. március (28. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-13 / 61. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. március 13. Vasvári Pál; — A márciusi ifjúság Csikós András: Tanya A Tiszatáj híd-szerepéről Németh József: Álldogáló asszonyok tehénnel Az ifjú kebel szent oltára az öröktűznek. Ez kiolthatatlan lobog mindenkor. — Csoda-e, hogy ezen ifjak nemzetünk gyökeres átalakítását óhajtották, még pedig rögtön, haladéktalanul? ... Az idő nem vár, nem kérd senkit. Sebes szárnyakkal repül felettünk. — Mi Európa drága pillanatait nem akartuk elszalasztani. A percekben évtizedeket kelle keresztülélni ! A márciusi ifjak fődicsősége az, hogy kebleikben meg vannak érve a szabadságeszmék. Sőt azt hitték, miszerint eljött az idő, melyben az igazság eszméi megtestesüljenek ... A középponti ifjúság egyetlen hibát követett el. Tovább akart menni a tények mezején, mint menynyire nemzetünk el volt készülve. Elejénte országos rokonszenwel csatlakozott hozzánk a hon minden vidéke. Pest lön a vezérlobogója. Mindnyájan lépteinkre figyeltek s híven követének bennünket. «» De a pesti ifjúság a vezérszerepben messze előhaladott. A sereg nem bírta őt követni. Elvesztette a látóhatárról. Így szakadt el egymástól a pesti ifjúság és a nemzet. Azonban a vészharang megkondult. „Külellenség fenyegeti a hont! Árulókat ápol keblein Hunnia földje!” — e rémes szavak hangzottak hozzánk. S az ily szavak rögtöni egyesülést parancsolnak. Veszély idején a nemzet erejének meg nem kell szakadni. Mikor Franciaországot külellenség fenyegeti a nagy forradalomkor, egybeolvadt minden jó honfi, és kötelességét teljesítette. Tudta ezt a pesti ifjúság is. S kész volt mindent tenni, mit a rideg körülmények parancsoltak. Mert minden pártkérdésen felül áll a magasztos szó: nemzetegység! Ha mi egymás között birkóznánk, ellenségeink kacagnának s bátorságot nyernének. Megosztatlan ridegséggel keli állnunk, mint a sziklaszál. Véleménykülönbség lehet, de pártoskodásnak lenni nem szabad! S ha kérditek, mit tesz most a márciusi ifjúság, elmondom. Az egyik büróba ment, s résztvesz a honkormányzat ügyeiben. A másik rész visszatért előbbi életfoglalkozásához, s a kedvezőbb időkre vár. A harmadik rész a hadi nemzetőrök közé állott, s az új seregbe átvíve a szabadságszeretet magas szellemét. Ezek vagy győzni fognak, vagy az első ágyúk előtt halomra hullani. Ahány kebel, annyi isten, annyi meggyőződés. Ezeket keblök szent érzelme lelkesíti. Ezek nem élő gépek lesznek, hanem a szabadság oroszlánhősei. A márciusi napok alatt fővárosunkban nem találtak ellenséget, most mennek a harcmezőre. ott keresik azt. Az ifjúság negyedik része szétoszlott az egész hazában. Mezei András: Március Újrakezdésben hatalmas népem, te forradalmas, te hamvaidból éledő, mindig szépségben születő, föltámadásban évelő: katasztrófákban hatalmas, helytálló, diadalmas, te gyönyörűen szenvedő kő-arc, istenség, hihető: csoda-vert romtemető. Pusztulás fölött a hamvas tavaszi ág, irgalmas falak, gerendák, új tető, a lég, a lélek hittevő tágasságában ívelő, újrakezdésre alkalmas, romokon diadalmas karokkal istenvert erő: tovább — csak szív kell s jó tüdő és minden még bevehető. Ezek hirdetik országszerte az igazság szavait. Mind megannyi apostola a szabadságnak. — Krisztusnak 12 apostola volt, s ezek elterjeszték szavait az egész világon; a középponti ifjúság is így fogja terjeszteni hazánkban a márciusi elveket. — Az elvetett mag előbb-utóbb meg fogja teremni gyümölcseit. A márciusi ifjúság tehát Pesten többé összpontosítva nincs. Menjünk a forradalmi csarnokba, s alig találunk közülök egyet-kettőt. Mind idegen arc, mind új ember, akivel itt most találkozunk. Ne vitatkozzunk e kérdés felett: ki adott a népnek szabad földet és jogot? — El fogja ezt mondani a história, se nem Európa szelleme, se nem Pozsony, se nem Pest, hanem mind a három összetéve. Franciaországban az augusztus 4-iki éjen (1789) lemondott az arisztokrácia minden előjogáról... Miért? Mert hírül jött hozzá Versaillesba, miszerint a nép a várakat megrohanta, s a földesurak ellen dühöng... És nálunk? Itt is megtörtént, aminek történni kellett. Nemzetünk mozgalma egy órához hasonlított, mint egy barátom elméncen jegyzé meg. Az óra kerekei Pozsonyban voltak az országgyűlésen, de nem igen akartak forogni... Rugóra volt szükség, mely a kerekeket gyors mozgásba hozza. S e rugó volt a pesti forradalom. Ekkor a kerekek gyorsan és sebesen kezdtek forogni... Az óramutató Bécsbe nyúlt s a Metternich politikájának végperceire mutatott. Az óra ütött 300 éves hallgatás után, s ez lön a bécsi kabinet halálharangja. Most még közel állunk az eseményekhez. Ne vizsgáljuk mindennek a kútforrását. De jegyezzük a tényeket. A történet komoly múzsája ítélni fog. Részletek az Életképek 184B. Június 4-i számában megjelent Írásból. Bizonyára Szeged földrajzi helye, országhatárok találkozásához való közelsége is ösztönző tényező volt abban, hogy a Tiszatáj már 30 évvel ezelőtt, az induláskor egyik nagyon fontos feladatának tartotta az itt élő szomszédos népek kultúrájának közvetítését. A legdöntőbb mégis az a tudatos meggondolás volt, amely — tanulva a történelmi múlt jó és rossz példáiból — világosan felismerte, hogy e népek igazi és tartós boldogulása nem egymás ellenében, hanem csakis egymás mellett, s egymás javára teremthető meg. Ezért lett a szerkesztés eltökélten vallott és vállalt programja a hídépítés szándéka már a kezdetekkor. A körülmények átmenetileg ugyan nem kedveztek a törekvéseknek, de a hatvanas évek elején-közepén a lap ismét élt a kedvező lehetőségekkel. Ezekben az években indult meg újból — a Kilátó rovattal — a Tiszatáj olyan irányú tájékozódása, ami az évek során egyre jobban jellemző jegye, profilalakító vonása lett: a középkelet-európai szocialista országok nemzeti irodalmának és az országhatáron túli magyar irodalomnak bemutatása. közlése és kritikai szemlézése. A fejlődés a hetvenes évek elején új rovatokat eredményezett, először a „Most- Punte-Híd” címűt, amelyet a szerkesztőség az alábbi gondolatokkal indított el 1970- ben: „Egy harminc évvel ezelőtti Németh László-tanulmány címének átalakított változata ez... Most a szláv nyelveken, punte románul — híd. A hidat erősíteni kell. Az irodalom a legjobb munkása ennek a hídverésnek.” Azóta a folyóirat köziút már kisantológiát a mai román, szlovák, szerb, lengyel irodalomból, különszámot nyelvrokonaink kultúrájából, és a sor a jövőben még folytatódik is. A Kilátó-t 1970-ben felváltó Figyelő után 1973-ban indult meg a Tiszatáj ma is élő, jellegzetes rovata, a Keleteurópai Néző, nyomon követve a baráti népek irodalmának, kultúrájának fontos eseményeit, jelenségeit, folyamatait, s egyben azt is, hogy a magyar irodalom alkotásai mennyire ismertek, és milyen fogadtatásra lelnek náluk. Mert a híd csak úgy töltheti. be összekapcsoló szerepét, ha kétirányú rajta a mozgás, ha átad és átvesz egyidőben, ha kölcsönösen ismerteti meg egymás értékeit. Ilyen értékek pedig bőven vannak az itt élő népeknél anyagiakban, erkölcsiekben és szellemiekben egyaránt. Meggyőződésünk, hogy folyóiratunk szép hagyományát folytatjuk és — más laptársainkkal együtt — jó ügyet szolgálunk, ha a hídverés munkáját erőnkhöz képest a jövőben is vállaljuk és végezzük. Vörös László * Harminc éve jelent meg a Szegeden szerkesztett irodalmi és kulturális folyóirat első száma. Ö figurákat, velük a témákat úgy hajítja az ember elé az élet, anélkül, hogy keresné, mint hulló levelet őszönként dobja lábunk elé a szél. Jönnek. Mint az az üveges tót, akiről alább szó lesz. öt sem kerestem, bár régóta vágyódtam utána. És ezt csak akkor tudtam meg, mikor egy csöndes, bágyadt napon, hűvöskés őszi harmaton találkoztam vele. Halvány napfényt szórt szét a hátán cipelt táblaüvegek sokasága, és tétován állt az utcasarkon, mintha engem várna. Az emlékek hancúrozásra mindig kész, játékos kölykei ilyenkor megrohanják az embert, és szavanként citálják fülébe a gyermekkor kedves elmékéit. Azt a fájdalmasan elnyújtott éneket, amivel a tótok falvakon bejelentették az embereknek, hogy itt vannak. készen a szolgálatra. Most, ez az enyém nem kurjongat, tót bocskorban sem jár, széles karimájú kalap nem árnyékozza arcát. Ahogy hozzáfordulok, figyelmes elevenséggel pöcköli rám micijét. — Van valami munka? Kiejtésében semmi idegenség. — Nem, nincs munka. Csak beszélni akarok magával. — Velem? — s önérzetesen bök a mellére — Ha munka nincs, mit? — Régen beszéltem üvegessel már. Nevet. — Ohahóó. Nem nagyon érek rá. — Na, egy kicsit. Míg egy féldecit megiszunk. — Hát, arról éppen lehet szó. Aztán leülünk, nézzük egymást. Észreveszem, hogy évek óta dédelgetett kérdéseim, amit arra tartogattam, hogy majd ha találkozom az én tótommal, feladogatom neki, valahogy elúsztak, mint sebes sodrású patakra eresztett papírcsónak. Hol is kezdjem? Csak esetlen, lapos kis kérdések szégyenkeznek elő. — Hogy van? Merre jár? Van-e munka? — meg ilyesmik. Görögösen görbe orra fölött derűsen mosolygó kék szem vizsgálja zavartságról árulkodó arcomat. Hallgat. Kicsit matat a kabátzsebben, cigarettára gyújt, kínál engem is. Oldalt billenti fejét, hogy a füst ne bántsa a szemét. — Szeretem ezt a vidéket. Ügy érzem, hogy kellek én még egy darabig a sok szétszórt tanya közé. Pici ablakaikon én nyitok utat a fénynek, vásott drancok helyett, amikkel télvíz idején elállítják a befurakodó hideget, én teszek mindentlátó szemet. Ha meglesz a falusítás, én is köztük maradok. Nekik is könnyebb lesz, nekem is. Szeretem őket. Pedig oj, de kutya nyakasak, A múltkor nagyon megharagudtam az egyikre. — Tudja, egy este, ahogy rámsötétedett, itt a Ruzsahajlatnál bekéredzkedtem az egyik tanyába. Megszokott dolog. Alig van ház, ahol megtagadnák az ember kérését. Főleg az istállókat nem sajnálják tőlünk. Mondom, beköszönök, éppen vacsoráztak a gangon. Megörültek nagyon, mert volt néhány ablakszemük elpusztulva, aztán ha nem jövök, vihették volna Mórahalomra csináltatni. Neki is kezdtem rögtön. Négy szem üveget kellett a konyhára betennem. Lefekvésig kész is lettem vele. De a fizetésről nem szól senki semmit. Gondoltam, majd reggel. — Reggel, ahogy felérzek, szedelődzködök ám neki az útnak. — A ház körül nagy csönd. Sehol egy árva lelket a jószágon kívül nem lelek. Előbb csak nekiláttam jó nagy fenekedéssel mosakodni a kútnál, de senki sem füttyentett rá. Még a kutya is úgy feküdt a feneketlen kasba karajozva. mintha száz éve ismerne. Jóreggelezek, hallózok, sehol senki. Mehetnékem volt erősen, az .éhség is markolászta már a pucromat, olyankor pedig az állat is türelmetlenebb, hát még az ember. A padlásnak támasztott létrára is felhágtam, mondom körülnézek, hátha a tanya körüli zöldségekben bóklászik az én emberem. De biz, ott sem leltem őket, csak a sárgarigók svájcolgattak kurjantásomra. Üldögéltem egy ideig a gádorfán, várakoztam, gondoltam, majd csak hazahozza valamelyikőjüket a lába. — Már jól hegyezte a nap a fák tetejét, még mindig egyedül dicsértem az urat az idegen portán. Gondolhatja, hogy forrt az epém. Hiszen tisztességes koldús ilyenkorra a hetedik határban kellene, hogy járjon. Én meg itten dekkolok a semmi fejében. — A gyomrom is nagyon incselkedett velem. Közben kiszámoltam, hogy húsz forinttal tartozna az ember. Nem nagy pénz. Nem igaz? Dehát egy ilyen istállóbeli szállásért csak nem kíván el tőlem ez a kerek fejű homokdúró húsz forintot? Esetlet tízet. Tízben benne lettem volna. De a másik tíz, még lóg a levegőben! Azt a nagyharang fizeti meg? — Mehetnékem volt erősen. Két-három tanyát is megjártam volna az alatt, míg itten őgyelgek. Ez is nagyon csavart a szívemen. Engem hat éhes gyerek les otthon. Nem mindegy az nekem, hogy tízzel több, vagy kevesebb. Különösen, ha az becsületesen jár is. Mert azért, higgye el, nem aranybánya üveges tótnak lenni. Nem sírok, nem panaszkodok. Megélek belőle, lopni nem járok, de megkell számolni nekünk minden garast. No, így van. Hogy a tízes hiányzott, haragos lettem. Még nem is annyira a pénz parazsolt fel, hanem inkább az eljárás. Hogy ezek megcsináltatják velem a munkát, aztán se szó, se beszéd, odébbállnak. — Hát az anyjuk Krisztusát, azért már megengedjen, de gyalázatos dolog ez. Nem igaz? Mondta volna, nézze, nincs pénzem, majd ha legközelebb erre jár, vagy, hogy adok érte egy darab szalonnát, vagy valami, ahogy értő emberek szokták, hát rendben van. De így?! Nagyon fölharagudtam. — No, Maco, mondom — ahogy a feleségem is szokta, ha ilyesmi előfordult velem —, ezt is csak veled csinálhatják. Mert lerí a pofádról a jámborság. Ezért aztán vezetgélnek a népek, mint cirkuszos a majmot. Hát nem! Nem eresztem. Majd megtanítom én őket a tisztességre. — Azzal felkaptam egv tányéricakotut, Jól teli volt földdel a gyökere, olyan volt az, mint egy buzogány és püff, belevágtam vele az üvegbe. Tíz forintot érőt kitörtem belőle. A másik tíz forint árát becsülettel meghagytam épségben a szállásért. Azzal én, mint aki jól végezte dolgát, vettem a ládámat és indultam. Részemről kvittek vagyunk — gondoltam. — Rajtam nem fog röhögni senki. Hanem az üveg csörömpülésére rettenetesen kezdett a házban sikoltozni egy gyerek. Mintha éppen az én legkisebb fiam óbégatna. □ ono, hát ez meg, az árvám, felriadt ettől a hülyeségtől. Nem bírtam otthagyni a kétségbeesett kisfiút. Valami megfogott. Leültem vele, az ölembe vettem és megvigasztaltam. Azután összesepertem a szilánkokat. Mire újra visszaraktam az ép üvegszemeket, egészen öszszebarátkoztunk a fiúval. A végén már azt vallotta, hogy legszebb pálya az üveges tóté, ő is az lesz, alig tudtam lebeszélni róla. Mire az apjáék, úgy fél dél felé viszszabócorogtak a tanyából, már együtt szalonnáztunk a gyerekkel — az én csomagomból,
