Szolnok Megyei Néplap, 1977. március (28. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-27 / 73. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. március 27. Gelléri Undor Endre: & iFA ifi 1 lérj Hetven éve, 1907. március 30-án született Gelléri Andor Endre a két világháború közötti magyar novellairodalom eredeti egyénisége. Novelláinak témáit többnyire az elnyomottak és elesettek világából merítette, a társadalmi kivetettség és nyomor szorításában élő hősei azonban a szépség és emberség hordozói is egyben. Klasszikus értékű novellái — a súlyos valóság és a „tündén” képzelet összeötvözésével — új világot' hódítottak meg a magyar elbeszélőirodalom számára. at óra felé kibújtam a téglaszárítóból. Körülnyaltam szikkadt számat, ujjaimmal kifésültem hosszú hajamból a téglaport... s elindultam ingyenes éjjeli szállásomról a Bécsi útra nyíló gyárkapu felé. A mázsálóházikónál egy vízvezeték csöve kunkorodott ki: derékig meztelenül alágörnyedtem, s nevetnem kellett, mikor a didergő víz lecsurgott a nadrágomba. Kívül voltam a gyáron, s fölfrissülve leültem az úton végighúzódó árok partjára. Olajosnak nézett ki a fenekén lassan tovaömlő, szenynyes víz. A Nap egyre gömbölyűbben állt fölébe a kivájt agyagbányának, s a dróton lógó csilléket teleöntötte fénnyel. Gondoltam, később lemehetek a Dunához, de egyelőre jó az árokpart, mert hátha lesz fölvétel bányamunkára. Addig is unaloműzőnek van egy öreg szerencsefillérem. Előkotortam, megforgattam, megnéztem az éleit, gurítottam mutatóujjam csúcsáról tenyerem völgyébe ... oldalt tőlem egy cipősarokkal megtaposott Az Est hevert; idehúztam lomhán, s félszemmel olvasni kezdtem: „A román... király ... visszament...”, aztán baráti birtokba vettem néhány züllött, kormos fejű gyufaszálat, s máris rásandítottam a kutyatej sárga virágaira. Kis féreghalak úsztak alattam; csöpp ormányukkal finom erőket verve, s mintha ez lenne ébredése a fűnek: lepkék lebbentek. Játszva hajtogatni kezdtem kivénült ujjakkal a megtiport újságlapból a papírhajót. Sokszor megakadtam, mint az öreg hajóácsok: hogy is kell? Aztán ide-oda dűtögetve az ólombetűs oldalakat, kész fregattomat letettem a fűszálak közé. — Fillérkém, kincsecském — mondtam a pénznek — kapsz két gyufaszál-lábat, egy gyufaszál-fejet, kormos hajnak a kabátomból kitépek egy kis cérnát, s azzal odakötlek a kutyatej-vitorlához, mint egy Odisszeuszt! — Fillérkém — búcsúztam tőle —, menj... hess! Ott állt a fillér úr a vízen; a sárga vitorlába belefújt a szél, s a fregatt lassan cammogott ... ó, legjobb lenne utánavetnem magam a kusza hajónak, s elmerülnöm utolsó kincsemmel a pocsolya fenekén. Hirtelen rám rivallt a gyár első dudálása. Fejem fölött megmozdultak a csillék: az üresek napfénnyel a bányába indultak; a teltek meg agyaggal jöttek a téglaprésekhez. Tompa dörrenés szállt; dinamittal robbantottak, óriási darabokra törve alázúgott egy-egy magas agyagfal. Átugrottam az árkon, s lefutottam az irodáig. Tudtam, mi lesz kiírva, mégis egész közel mentem az üvegablakhoz, és úgy bámultam: MA MUNKÁSFÖLVÉTEL NINCS. Két karom azonnal zsebre dugtam: minek fáradjanak a lóbálásba. És szívesen bedugtam volna elgyöngült lábaimat egy óriás zsebébe, csüggedt életemmel együtt. Ó, szívesen fölnyaltam volna nyelvemmel egy konyhát, a nyelvemmel, csak már munkát kapjak. Gondoltam, erőszakkal bemegyek a műhelybe, odaállok a satuhoz, veszem a reszelőt, s elkezdek dolgozni. Ha valaki rám szól bámulva, ha el akar küldeni, oda se neki, csak reszelek, reszelek, késő éjjelig. Majd csak adnak érte valamit. Mentem, sovány árnyékomat nézve: úgy tűnt néha, hogy jobbra és balra rengeteg ilyen árnyék van velem, s azok közül néha a szél fölfújt egyet-egyet a sötétes felhőkbe. Azok meghaltak — gondoltam könnyedén. A Friss Üjság hirdetési felé vettem az utam. A híd mögöttem volt már, s a fénylő királyi vár is. Milyen jó lenne — gondoltam — egy lámpának lenni a királyi várban! egy trónszéknek vagy ... hisz ez lehetetlen ... egy szakácsnak! • S eszembe jutva a reggeli étkezés, önkéntelen tépdesni kezdtem a kávéházi teraszok zöld leveleit. Volt, amelyik száraz s kissé keserű volt; néha-néha édesebb fűszál is akadt. Nem sokat törődtem velük: téptem s kiköptem, átbámulva a homályos tükrökbe. Túlságosan nyúlánk voltam bennük, öklömnyi fejű és rágcsáló. S bekkukantva a dologban álló kereskedősegédekre, öszszefacsarodott a szívem. Csak a sok zagyva gondolat jön munka helyett, s ez már így megy az ötödik hónapja. Milyen szívesen nyögnék bármilyen nehéz súly alatt... ebben a tétlenségben még megőrülök! Talán nekidűlök egy fának, s ha kérdik, miért áll itt hónapokon át: odasúgom: — Várom, míg gyökeret eresztek! Milyen utálatos így ötletet ötletre zavarni. De mit tegyek: ha becsukom ezt a lelki cirkuszt, ha leoltom benne a különös sárga lámpákat: előttem a Duna vagy egy fa száraz ága a Hűvösvölgyben. ... Már tikkadtan dűlök a falnak, s vizsgálom a Friss Üjság hirdetéseit. Néha-néha belém böknek, kicsit visszalökök, s megtartom kényelmes pozíciómat, végül is lemondóan, legyintve a kezemmel, elfordulok a hirdetéstől és keservesen köpök egyet, aztán még kettőt. S befejezve ezt, megállók, magam elé bámulva, hogy most már mit csináljak? összerezzenve lepislantok, mert nálamnál tökmagabb alakocska, feketére sült képpel, rángatja az ingem: — Köpjön csak — mondja komolyan. Isten neki. — Miért köp zöldet? kérdi, s összehunyorítja macskaszemeit. — Zöldet? Ja! — s a fejemre ütök. — Mert füvet rágtam a teraszokról. — Nézzen csak ide, kolléga — mondja a tökmag —, hókuszpókusz — s varázslón gomolyog a kezével és köp. — Hát maga miért köp sárgát? — kérdem fölvihogva. Fölhúzza a vállát: — Hókuszpókusz, mert én meg fát rágok. — Aj, haj — sóhajtottam —, magának sincs állása? — Régen. És maga mióta luftol? — Régen. — Csak már a kormány bukna meg — mondom. — Csak legalább hosszabb stimpfliket találnék az utcán — dörmögi. — De azért nem utolsó dolog betörni egy bankba, mi? — kérdem. — Hiába, elkapják rögtön az embert. — Persze, több a detektív, mint a légy. — Hopp — mondom tegezőn —, a füleden is ül egy. — Hopp — mondja —, a te orrodon is ül egy. — Szervusz! — ... Szervusz! ... Kettesben ballagunk tovább. ö néha lehajol, fölkapni egy-egy cigarettacsutkát; én meg szeretnék egy jó villamosjegyet találni, bedőlni egy kocsiba, s kicsit kiutazni látogatóba a sörgyárakhoz. Kőbányára. — Nincs valami pénzed? — kérdi hirtelen. — Volt egy fillérem. — Hol van? — kiáltja izgatottan. — Csináltam neki egy hajót, s ő lett a kapitánya. Adtam neki két gyufalábat, egy gyufafejet meg kutyatejvitorlát. — De hol van? — kérdi makacsul — azt mondd meg... mert nekem is van egy fillérem... s kettőért már egy egész Drámát kapok! — A Bécsi úton — mondom mesélőn —, messze ... egy árokban úszik, ha már le nem merült. — A Bécsi úton? — faggat — a téglagyári ároknál? — Igen ... igen — lebigygyesztem az ajkam —, de miért izgulsz? — Te, ló — kiáltja mérgesen —, mert kimegyek érte... ha megtalálom, egy egész Drámát szíhatok!... | egyedül kószálok már. A kis Misi (mert így hívták) elindult Óbu- I dára a fillérért: „Hátha találok útközben is egyet” — mondogatta és elment... Nem nagyon bánom. Amit a köpésről mondott, az jó vicc, de máskülönben egy kis paraszt, aki leenné a fejemről a szőrt. S dél van. Űjrakezdem a kávéházi teraszok fosztogatását. De most már megfigyelem a nyállövedékemet. Zöld, zöld ... s Isten felé elbámulva, sóhajtva kérdem: — Uram, mikor köpök én már sonkásat, halasat, krémeset? Egy poros padra ereszkedek. Itt pihenek át egy harangszóközt, aztán gyufaszálakkal ráírom a padra: Itt jai G. A. E. 1930. júl. 4. Mi lenne, ha ilyen padra írnám a búcsúlevelem?... elfújná a szél? vagy ráülne valaki? Lóránt Lilla rajza Szenti Ernő: Talán csak más lett tőle Repedezett tenyerű nyarak után Az emlékek tönkjén gubbaszt Mércsikéli vissza és előre Tanulságait a megtett útnak. Életét sok gonddal-bajjal A mindenségbe beleszőtte Se boldogabb se szomorúbb Talán csak más lett tőle. Tavasz Fények csipognak Torz szárnyak sunyítnak Átkarolja a tájat Fű és virágillat Elköltözött a tél Hó-sátrát felszedte Bekerített telkét A tavasz megvette. Péntek Imre: Ember és gép Automatikus dallamot rázkódnak ki a számsorok, kibernetikus zenét szerez a_gép, de mindegyik mögött ott dereng fémbe karcolt, sóvárgó — esendő emberarcúnk, s a műszerfalat verő impulzusokban -is a mi szívünk dobog. Csohány Kálmán grafikáinál'már első ránézésre szembetűnő, hogy meglehetősen kevés elemből építkezik. Nem teszi áttekinthetetlenné bonyolult vonalhálókkal a felületet, hanem igyekszik a minimálisra redukálni a dekoratív foltokat és vonalakat. E formai puritánság és szűkszavúság — nyelvtani hasonlattal élve. már-már tőmondatokban7 fogalmazó grafikai nyelvezet — mögött igen összetett, szavakkal, éppen az ökonomikus formaépítkezés miatt, egy az egyben szinte megközelíthetetlen mondanivaló húzódik meg. Nem azért nehéz a művekbe sűrített üzenet fölfejtésével bajlódó kritikus dolga, mert Csohány olykor absztrakt formákat hoz létre, és a magyarázó dilemmája az, hogy a kínálkozó — éppen aktuális — belemagyarázások közül melyiket válassza, hanem azért, mert még akkor sem, érne célt, ha csak a realista motívumokat venné mechanikusan leltárba. A grafikus képalkotó logikája ugyanakkor azt sem teszi lehetővé, hogy az egyes motívumokat montázsszeruen ütköztessük, és az így létrejött képzetet tekintsük mondanivalójának. Bár gyakran a valóságnak más-más léptékű motívumait idézi meg — a saját „stilisztikai” törvényeinek megfelelően — valamilyen sohasemvolt helyszínen, ez a szürrealista metódus mégsem vezet el az irracionalizmus birodalmába, hanem belső feszültségeivel együtt, nagyonis létező állapotokra és folyamatokra utal, amelyek, véleményem szerint a leginkább kritikai parafrázissal közelíthetők meg. Művészetével kapcsolatban nem egyszer megpendítették már a kritikusok, hogy „anyanyelvi művészetet” művel, és hogy a természettel harmonikusabb kapcsolatban élő ember látásmódja tükröződik lapjairól. Csohány művészetének a megértéséhez mankóul szolgálhat néhány életrajzi adat is. 1925-ben született Pásztón. Az érettségi után favágó volt a csiki havasokban, majd vasúti pályamunkásként, később vájárként dolgozott. A Képzőművészeti Főiskolát 1952-ben végezte el. Komoly nehézségei voltak, csak nehezen küzdött meg a naturalista, sematizáló követelményekkel. A „fényes szelek” nemzedékének tagjaként eleinte ő is idegenként mozgott a zaklatott városi közegben. Művészete és etikai tartása azonban mindmáig kimeríthetetlen forrásra talált az általa oly jól ismert népi gondolkozás egyszerűségében és lényegre törő igazságában. Mintegy érzékeny szeizmográf regisztrálja annak a létezésmódnak a lassú eltű-Csohány Kálmán: A madarak elröpülnek, 1968. nését, amelynek gyermek- és ifjúkorában maga is részese volt, és amely oly alpvetően határozta meg művészetének az alakulását. Elhagyott kunyhók, ódon temetők, kövek közé zárt emberek, megsárgult fényképek, talán örökre elköltöző vadludak, halottsiratások, búcsúzások, az öregkori kivetettség, a barát halála miatt érzett szomorúság és nosztalgia a népballadák csodái, a természet lüktetése, az élet szeretete és igenlése, a rosszal való szembenézés, századunk ellentmondásai miatt érzett aggodalom és a népével való sorsközösség vállalása sugárzik lapjairól. Grafikái, mindennapos szorongásaink között is, egy éltető erőforrás létéről és szükségességéről vallanak, nevezetesen arról, hogy — akár a kollektív emlékezet, akár a közvetlen tapasztalás (amire egyébként egyre kevesebb esélyünk van) folytán — magunkkal hoztunk valami maradandót, fontosat, hogy van szépség, törvény azokban az ősi alkotóelemekben, amelyekből kultúránk, emberségünk vétetett. A tükrösöket, a sótartókat karcoló pásztorok hitével és magasrendű tudásával vési vonalait Csohány is, idézi meg a közelit és a távolit, a zuhanást és az emelkedést, az elmúlást és a születést, egyszóval a lét drámáját, a paraszti életforma bár fájdalmas, de végül is szükségszerű átalakulását, a természet vegetációját, az erőszak gépies embertelenségét. Egy világ múlik el, pusztul el végérvényesen vonalainak erőterében, de nem annak, egykor a létével bizonyított igazsága, ami áttételes módon mégis fölragyog, s időtlenségbe emelkedik grafikáin. S ez az, amit csak nehezen lehet szavakba önteni — a költészet újrateremtő csodáját. A grafikus anélkül, hogy különösebben stilizálná. átírná a valóság tényeit mindig valaminek a hiányáról beszél. Következetesen kimutatja — vizuálisan átélhetővé teszi —, hogy a halál, valaminek az elmúlása csak negatívumként, az élet tagadásaként fogható föl: mínusz. Mivel érzékeink számára csak pozitív érzetek, képek léteznek, nem ' tehet mást, mint vonalakkal keresi a lerajzolhatatlant. Egy nemzedék, egy életszemlélet problémája ez. Nemcsak azt mutatja meg, hogy a múlt befejezett, fölidézhetetlen, de ráeszmél arra is, hogy a művészet, az alkotás erkölcsi jelenlét is egyben: a felelős kommunikáció föltételezi a jövőt. Menyhárt László Apanyelvén beszél...
