Szolnok Megyei Néplap, 1977. március (28. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-20 / 67. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. március 20. Ha élne, most lenne esztendős Kassák Lajos, a modern magyar irodalom és művészet egyik legnagyobb hatású alakja, aki több mint hat évtizedes írói, költői, képzőművészeti életművével nemzedékek művészetét alakította, formálta. Írüstök után bejött a mester, s egész nap bent maradt. Rezsővel, akivel tegnap a fújtató mellett dolgoztam, most a fúrógéphez mentünk. Nagy, rozoga faalkotmány volt ez á gép, néhány vastengellyel és két csámpásan járó vaskerékkel. — Hozzál magadnak valami tuskót, mert nem éred föl a kereket. Fúrni fogunk, és te fogod a kereket hajtani. Egy öreg fatönköt találtam az udvaron, a kerék alá cipeltem, és felkapaszkodtam a kurblihoz. Eszembe jutottak a hetyke verklislegények, fütyülni szerettem volna, boldogan megforgattam a kereket. — Csak várj, várj! — mondta a Rezső. — Nem megy az olyan könnyen, ahogyan te gondolod. — Suttogva beszélt, és nagy zajjal kínlódott vele, hogy a fúrót a gépbe befogja. , A mester háttal nekünk, a padnál dolgozott. Ez a gyerek a közvetlen előttem idekerült inas volt, eddig ő fújtatott, ő hajtotta a gépet, most kezdte az első magasabbrendű munkákat, ügyetlen és kínlódó volt. Mikor készen lett, diadalmasan mondta: — Mehet. Boldogan belekaptam a kerékbe. Mintha befagyott volna, meg sem mozdult. — No, no! Húzd meg! Egész testemmel nekifeszültem, lassan csikorogva megmozdult a kerék. Vagy félig megfordítottam, mikor egyszerre nekilendült, a hajtónyél átcsapott a másik oldalra. kegyetlenül mellbe vágott, majdnem leszédültem a tőkéről. S aztán megint elakadt. Majd sokszor egymás után egészen könnyen forgott, hogy egyszerre megint leragadjon, s az egész testemet bolondul összerázza. Néhány perc múlva fájt a fejem, karjaim és lábaim elgyöngülten remegtek. — Húzd meg! Húzd meg! — nógattott a másik hangosan, és szinte uralkodón a mester felé. Üjult erővel kezdtem. A kerék nagyszerűen forgott egy ideig, aztán me, IUSSÍ K LDJOS: Egy ember élete (Részlet a regényből) gint egyszerre borzalmas hirtelenséggel elakadt. A lesrófolt vasdarab ropogott a fúró alatt, mintha szörnyű, csikorgó fogak marnák. És megint fordult a kerék, és megint elakadt. Erőlködtem, és láttam, hogy a másik gyerek kajánul mulat rajtam. — Mit nevetsz? — tört ki belőlem az elkeseredett lázadás. — Neked jólesik az, hogy már kilóg a nyelvem! Hogy hallgassak el, csöndben belém lökött. A kerék megint megindult. de alighogy kissé öszszeszedtem magam, kezdődött minden elölről. Nem tudom, miért, de figyelni kezdtem a másik gyerek kezét, s most észrevettem, hogy az egész kínlódásomnak ő az oka. A gép tetején egy csavarral babrált állandóan, s ha fordított egyet a szerkezeten, akkor egyszerre megállt a kerék. Ordítani és visítani szerettem volna a dühtől, öszszeszorított fogakkal belerúgtam. A fatőke kibillent a másik lábam alól hangosan elvágódtam. — Mi az ördögöt csináltok ott?! — kiáltott felénk a mester. — Leesett — felelte a másik —, olyan szelesen csinál mindent. — No jól van, csak ne beszélj annyit! — mondta a mester szigorúan, és odajött közénk. — Csináld meg jól magadnak azt a tőkét, délután pedig csinálj magadnak egy rendes sámlit. Deszkát, valami ócskát találsz majd a fészer alatt. Te is majd segíts neki! Aztán odaállt a géphez, s kezét föltette a veszedelmes csavarra. A kerék szép lassan, egyenletesen forgott. Nem volt könnyű munka hajtani, de így legalább nem akarta minden pillanatban kiverni a fogaimat és összezúzni a mellemet. Egy lyukat kifúrtunk, s aztán megint az inas került a géphez. — Láttad, hogyan fúrtunk? — kérdezte a mester. — Így csináld, mert különben megraklak. Tudod, hogy ismerem a gazemberkedésteket! Már elfelejtetted, hogy tegnap te voltál a keréknél. Ne legyetek olyanok egymáshoz, mint a vadak. Délben verítékes, tüzes ábrázattal álltam oda a köszörűkőhöz. A mocskos vízben én is lemosakodtam. Már megéreztem, hogy nem azért dolgozik az ember, hogy annak a piszkát napokon át mindenüvé magával hordja. Egy napi élet az egyik végletből a másik végletbe dobhat bennünket, s vannak, akik így összetörnek, s vannak. akik keményebbé, szívósabbá ütődnek. nogy mi lesz holnap, nem érdekelt. Egész valómmal a mának éltem, kifejlődni akaró erők dolgoztak bennem, s ha valami szembeállt velem, afölött uralkodni akartam. Akik bántottak, azokra csak a kegyetlen pillanatokban haragudtam, aztán megint együtt voltam velük, mert érdemes versenytársnak éreztem magam közöttük. Délben megkérdezte az anyám, hogy nem bántanake a többi inasok. — Nem — mondtam —, senki sem bántja ott a másikat. — Bizonyos, ha a bőröm lenyúzták volna, akkor sem panaszkodtam volna. Vállaltam a sorsomat, hiszen én akartam így, és tudtam. csak erősen akarnom kell, minden jói lesz. BOKROS LÁSZLÓ RAJZA Utasy József; Márciusra Galambosi László; Kaput nyitó A magány mélyén hull a hó. Forogj erő, kaput nyitó! Míg botorkál a gondolat, tapintja csak a szavakat. Kettőzd meg lépted, értelem, hajolj fölibénk fényesen. Az útvesztőkben járj elől, a lenti táj nem tündököl. Csak föl! Csak föl! Amíg lehet. Munkáljunk, mint a fenyvesek. Lüktet, növeszt a szorgos ég. Gazdagodik a messzeség. Lombul a hó. Márciusra buborékokat fű a föld: kupolát a tücsöklukra, kupolát a tücsöklukra. Gyújtózsinór minden gyökér: rügy robban, reped a göröngy, s fakad a fű, szakad a fény, fakad a fű, szakad a fény! _ Annus József: Egy üveg lekvár A postás kilenc körül jár erre. Csenget, rfütyül, csattogtatja a levélszekrények bádognyelvét. A kutyák csaholva rágják nyomában a kerítést. Nem dühösen ugatnak, inkább zajosan tisztelegnek. Postásnak, papnak, kéményseprőnek kijár ez, mint hadvezérnek a díszlövés. A délutáni postást észre sem veszik. Ö hangtalanul és sebesen oson végig a betonjárdán. Egy-egy kapu mégis nyikordul, fejek fordulnak utána, s kerekre tágult szemek figyelik, megkönnyebbült sóhajok maradnak utána: — Továbbment! Nem hozzánk jött. Az öregasszony a kertben megáll a gereblyével. Motyog hozzá: — Várj csak! Maradj itt nyugodtan a szilvafa mellett. Kinézek. Mintha a postás jönne. Ugyan kihez? Elgyengül a lába, amikor az udvar közepéről a kapu felé pillant. Ott áll zöld biciklijével a délutános kézbesítő. Vállával támaszkodik a félfához, sapkáját feltolta, fehér csík látszik a homloka fölött. Táska nincs nála, csak egy piros gumival összefogott redves mappa. Éppen azt nyitogatja. Honnan sejtette ő, hogy a postás jön? Ilyenkor a kutyák sem jeleznek. Megérezte? Mintha bentről, az agya közepéből súgta volna valaki. Ámbár az is lehet, hogy följebb az utcában kiáltotta valaki, s ez a hang surrant be félig észrevétlen az ő tudatába. — Várj még, várj egy kicsit, Mihály! Ne mondd, ha valami szörnyűség, mert itt esek össze. Várj még! Megkapaszkodik a kilincsben. A kulcs ott van a zárban, babrálni sem kell vele, csak egyet fordítani rajta, most még ez is sok időbe telik. Végre átfordul a kulcs, kinyílik a kapu. ö megáll, a széles kapunak támasztja a hátát, fölemeli a fejét. Néz a postásra izgatott mozdulatlansággal. Mint aki ütést vár. — Most már adhatod. — Meghívásos telefon... a szaggatott vonalon írja alá, a napot meg az órát én már ideírtam, itt a ceruza... — darálja Mihály a bicikli tetejéről. — Jó, jó, de azt mondd már, mit kell csinálni? — Fölmegy a postára, pontosan négy órára. Akkor hívják telefonon a városból. — Engem? Kicsoda? — Itt van, azt mondja, hogy... doktor Szekeres Pálné. — Jaj, az Irénkém! Istenem, ugyan mi lehet velük? Csak nincs baj tán? Tudod, a vejem, aki doktor a kórházban, szokott ugrálni repülőről. Ernyővel. Ez a mániája. De én mindig mondom... Vagy tán az Irénkém? De hiszen azt mondod, ő akar telefonálni ... Már megyek is, csak magamra kapok valami tisztességesebb rongyot... — Ráér. Most mondom, hogy csak négy órára kell odaérni. Hamarább hiába megy — mondja a postás, de már löki is el magát az akácfa-husángtól, otthagyja őt ezzel a papírral és a gonddal. Vidáné már kérdez is odaátról. Nem is látszik, hol áll, a hangja erőszakoskodik csak át a kerítésen: — Nincs tán valami baj, szomszédasszony? — Nem tudom, ugye, csak az van rajta, hogy az Irénkém beszélni akar velem. Majd négy órakor telefonoz a postára, akkorra ott kell lennem ... Jaj, istenem, olyan ideges lettem. Én még soha nem telefonoztam ... — Ö, nem olyan nagy valami! Én sokszor beszéltem rajta, amikor a vízügynél takarítottam. Ügy bántam vele, mint a postamester. Még át is kapcsoltam, ha kellett... — Dehát nem is ez a baj, hanem az aggodalom, hogy mi bajuk lehet? A kis vejem ... De mindig mondom, hogy hagyja a fenébe azt a repülést, meg ugrálást.. . Bár most nem lehetett ilyesmi. . . Csak nem köztük valami... De az nem lehet. A lányom meg tudja becsülni magát. A vejem úgy szereti, de_úgy... — Azt sose lehet tudni. Ott van az Etel lánya. Tán két hónapot éltek együtt. Pedig mekkora volt a szerelem! Aztán az egyik erre, a másik arra. így divat ez manapság. — A lányomat én ismerem — rántja le magáról a viseltes kötényt, s bekocog a konyhába. Nem neheztel ő Vidánéra, de nem tudja tovább hallgatni. Nyugodtan tereferél, miközben ő minden hajszálát külön érzi az idegességtől. A postamester rendes, finom ember. Pontosan elmagyarázza, mit kell tennie. Kezébe adja a kagylót, puha ujjaival félrehúzza a kendőjét, akár egy fülorvos. Odailleszti a kagylót. Valamivel elmúlik négy óra, amikor felcsendül Irénke hangja. Előbb csak hallózik, aztán — nyilván ő is motyogott valamit izgalmában — csilingelve hullani kezdenek fülébe a szavak. Mintha csak mellette állna. — Csókolom, anyuka! Itt Irén beszél. Ne tessék haragudni, hogy fárasztottuk, de a levél nem ért volna oda ... — Jajistenem, csak nincs valami bajotok, kislányom? — Ugyan, anyuka! Mi bajunk lenne? — Palcsi? — Itt ül mellettem a rekamién. Rejtvényezik. — Azt hittem már, hogy neki történt valami baja, vagy.. . — Ne mondjon már ilyet. Senkinek semmi baja, csak azért hívjuk anyut, mert most sikerült kialakítani a holnapi programot. Pálosinak nem kell helyettesítenie, valószínű, hogy ki tudunk szaladni. Most is kilencnegyvenkor indul a busz? — Igen, persze. Vasárnap akkor jön. Kiss Editék mindig azzal szoktak jönni, látom őket olyankor... — Na jó, megyünk anyuka, addig is sokszor csókoljuk. Palcsi is ... Egy kattanás, aztán semmi. Ijedten néz a kagylóra, majd a zsinórra. — Jaj, csak nem én pusztítottam el? A postamester integet az üvegkalitkából. A szájáról végre leolvashatja: — Tegye le! Ebéd után jut eszébe az üveg baracklekvár. Futva hozza a kamrából. Az asztal közepére állítja. Jó testes üveg, három és fél, de inkább négyliteres. Apa ebbe pörgette az akácmézet valamikor. — Ezt nektek szántam. Tudom, te nagyon szereted, kislányom. És te, Palcsikám? — Én is, hogyne, mama . .. — Akkor jó. Vigyétek csak. Az üveg ráér, majd visszakerül, ha kifogyott. — Igen, de ... — Ó, engem ne féltsetek! Amennyi nekem kell! De maradt is még. Vigyétek csak nyugodtan. — Igen, mama, de nincs semmi táskánk... meg egyébként is annyian vannak ilyenkor a buszon... — Becsomagolom ebbe a papírba — nyúl a hokkedlin gyűrődő újság felé. A veje szinte rákiált: — Ugyan már, ne tessék! Ne tessék félreérteni, mi nagyon örülünk neki, de most tényleg... Irénke a férjéhez bújik. Zakója zsebében megigazítja a hófehér kendőcskét. Aztán szól. A hangja majdnem gúnyos: — Beláthatja anyuka, hogy Palcsi nem cipelhet végig a városon egy ilyen bödönt... Kristálytiszta csend. Mintha üvegbúra alatt állnának. Palcsi töri fel: — Jobb lenne talán, ha a mama behozná a jövő héten ... — Ügy van! — helyesel élénken Irénke. — Úgysem látta még az új bútort anyuka, legalább azt is megnézi. Lehet, hogy Palcsi inspekciós lesz, de mi azért majd elbeszélgetünk ... — Igen ..., igen, kislányom. Elkíséri őket a megállóig. Vidánét csak reszeli az Ördög, elébe lép, amint visszafelé jön. — Na, ugye, hogy nincs semmi baj? Mondtám én, hogy ezek nem olyanok. Jó ember lehet ez a doktor is ... — Igen — mondja ő. — Nagyon jók és tényleg nincs semmi baj ... Vidáné nem tágít. — Aztán miért jöttek? — Miért? Az én gyerekeim, nem? Miért ne jöhetnének? Különben most azért jöttek, hogy meghívjanak a jövő hétre. Űj bútoruk van, meg akarják mutatni. Mind a ketten könyörögtek, hogy feltétlen bemenjek. Kikerüli a szomszédasszonyt. Kocog befelé. A könnyein át látja csillogni a lekváros üveget. Szeretné ntost a konyha kövéhez vágni. Aztán mégis beballag vele a kamrába. Már tenné vissza a polcra, amikor az egyik szögön megpillantja Irénke diákköri sporttáskáját. Eloldja a sárga zsinórt. A szatyor kitátja száját, s elnyeli a pufók üveget. Megemeli. így éppen alkalmas. Az ajtó mellé állítja. Kéznél legyen.
