Szolnok Megyei Néplap, 1977. március (28. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-20 / 67. szám
1977. március 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 A Szolnok megyei Iparcikk Kiskereskedelmi Vállalat KlSZ-szervezete a tegnap délelőtti ünnepi taggyűlésen kapta meg a KISZ KB „Kiváló KISZ-szervezet” zászlóját. Képünkön Bánóczi Lajos, a városi KISZ-bizottság politikai munkatársa a kitüntető zászlóval. M. G. Többet termeltek, többet adtak el külföldön Édes iigy - keserű tanulságokkal Ankét a cukorrépa átadásának, átvételének jobb megszervezéséről Tavaly a Vörös Csillag Ruhaipari Szövetkezet árbevétele elérte a 74 millió forintot, — hallottuk tegnap délelőtt a szövetkezet mérlegzáró közgyűlésén. Nemcsak az 1975. évinél adtak el több terméket, hanem bevételi tervüket is túlteljesítették 25 százalékkal. A munkáinak zömét (74 százalékát) külföldön értékesítő szövetkezet sikere nagyrészt annak köszönhető, hogy mindent megtett népgazdasági szempontból is jelentős exportkötelezettségei teljesítésének érdekében. Kihasználta a tőkés piacon az elmúlt évben megélénkülő kereslet adta lehetőségeket. Valutáiéval fizető partnerei megrendeléseinek a termelés átszervezésével, a zakógyártó szalagon dolgozók számának növelésével is igyekezett eleget tenni. A termelés növelésének feltételeit a Könnyűipari Kutató Intézet javasolta üzemszervezési megoldások sikeres megvalósításával teremtették meg. Így tíz százalékkal nőtt a termelékenység. Végül is mintegy tíz százalékkal több nyereséghez jutottak mint tavaly. A tanácskozáson megbeszélték az 1977-es év terveit is. Az idén 76 miiló forint értékű ruhát gyártanak. Több mint 36 millió forintért exportálnak hazai alapanyagból készült ruhákat nyugatra. A tőkés országok számára végzett bérmunka értéke meghaladja a 20 millió forintot. Termelésük növekedését teljes egészében dollárrelációban értékesítik majd. Ez azt jelenti, hogy a hazai alapanyagból készült exportáruk mennyisége 19 százalékkal, a bérmunkák árbevétele pedig 42 százalékkal lesz több. mint az elmúlt évben. A termelés, a külföldi szállítások növelését szolgálják majd az idén elkezdődő beruházások is. Gépparkját több mint 4,5 millió forinttal növeli a szövetkezet. A bővítés nagy részét hitelből fedezi, de saját fejlesztési alapjából is hozzájárul a termelés fejlesztéséhez. Szolnoki termékből épül újjá az újpesti fonoda (Tudósítónktól) A Beton- és Vasbetonipari Művek szolnoki gyárában gyorsított ütemben épül az új Span Deck üzem, amely Európában egyedülálló formában és technológiával gyártja majd a nagyméretű, nagy teherbíróképességű alul-felül sík feszített födémelemeket. A hatalmas gyártócsarnok belső tere a technológiai berendezésekkel együtt április második felében elkészül és ezt követően megépül a Finnországtól vásárolt és az üzemet kiszolgáló betongyár. A csaknem 124 millió forint beruházási költségből épülő Span Deck üzem és betongyár teljes kapacitással ez év júliusában kezdi meg a termelést. Részlegesen azonban már április végétől üzemel, mivel a múlt év decemberétől legyártott próbatermékek kitűnően vizsgáztak, jól állták a terhelési és szakítás próbáját, és a termékek iránt máris nagy a kereslet. A Szolnokon készülő nagyméretű paneleket használják fel a Magyar Pamutipar néhány hónappal ezelőtt leégett újpesti fonodájának az újjáépítéséhez is. Az előrehozott helyreállítási munkákhoz májusban soronkívül négyezer négyzetméter födémelemeket gyártanak le, továbbá itt készülnek a vázszerkezetek és a főtartó pillérek is. Az építkezéseket forradalmasító Span Deck termékek széles körű felhasználására tanulmányt készít az Éoítőiparj Tudományos Egyesület szolnoki csoportja. A megyei tanács Tervező Irodáján máris készülnek a létesítménytervek, amelyekben szerepel a kitűnő termék alkalmazása. Az új födémekkel épül például a csépai nyolctantermes általános iskola és tornaterem, továbbá több kereskedelmi létesítmény, ABC-áruház. A szolnoki gyár 1978-tól az új technológiával oldalfalpanelek gyártását is megkezdi. Új varroda Már a nyáron megkezdődhet a termelés a Hazai Pamutszövőgyár gönci üzemében, amelyet három — korábban diákotthonnak használt — épületben rendeznek be. A válogató-varró üzemben a környék községeinek lakói közül mintegy ötven nőnek adnak majd munkát. „Elhagyta a szamarat a kordé!” Ez a minden sértő szándék nélküli, a termelés és a feldolgozás helyzetét igen találóan jellemző megjegyzés a Néplap cukorgyárbeli ankétjén hangzott el. S csak alátámasztotta azt, a még jó ideig tudomásul veendő tényt, hogy a mezőgazdasági üzemek a gépek teljes kihasználásával jóval gyorsabban betakaríthatnák a répát, mint ahogyan azt a gyárak fogadni tudják. Azon, hogy az ország jelenleg még legnagyobb cukoripari feldolgozójának naponta 540 vagon a teljesítő képessége, nincs mit vitatkozni, csak tudomásul lehet venni, ugyanúgy, mint azt, hogy így Szolnokon az utóbbi időkben 150—160 napig tart a kampány. Az ellentétből adódóan viszont évek óta visszatérő őszi téma, hogy miképpen lehetne jobban megszervezni, zökkenőmentesebbé tenni a cukorrépa átadását, átvételét? Mivel a koordinálást nem akkor kell kezdeni, amikor a felszedőgépek már a táblák szélén állnak — annak ellenére, hogy még a vetés se fejeződött be — időszerű témáról váltottak szót a beszélgetés résztvevői: Bajnai László, a zagyvarékasi Béke Tsz ágazatvezetője, Czesznak János, a kengyeli Dózsa Tsz elnöke. Császár Szilveszter, a tiszaföldvári Lenin Tsz főagronómusa, Farkas Albert, a Szolnoki Cukorgyár répagazdálkodási főosztályának vezetője, Székely József, a tószegi Petőfi Tsz elnökhelyetese, Szöllősi János, a Szolnoki Állami Gazdaság igazgatója, Ungár Gyula, a Héki Állami Gazdaság és a HCR igazgatóhelyettese. Varga Kálmán, a mezőhéki Táncsics Tsz főágazatvezetője, valamint Zelman András, a Szolnoki Cukorgyár igazgatója. Felborult program A cukorgyár körzetében tavaly 107 mezőgazdasági üzem 21 600 hektáron 63 ezer vagon répát termelt, ennek több mint a fele Szolnok megyéből származott. A tekintélyes mennyiségű alapanyag átvételére a gyár a Közgazdaságtudományi Egyetem matematikai tanszékével programot dolgoztatott ki, de ez az időjárás okozta nehézségek miatt ez már a kampány elején felborult. Több mint két hét késéssel indult a répabetakarítás és néhány nap elteltével jó ideig ismét csak „félgőzzel” működhetett a gyár. De nézzük a tényeket! A cukorgyárnak lényegében három szállítója van; a vasút, a volán és a termelő. A legtávolabbi helyekről sínen, a középső körből a volán segítségével, a legközelebbi pontokról pedig a mezőgazdasági üzemek járművein érkezik a termés. Ez azonban így csak nagyjából igazi, hiszen amikor úgy „istenigazából beindul a verkli”, akkor már jóval bonyolultabbá válik minden. A helyzetet modellé egyszerűsítve viszont tényként fogadhatjuk el az előbbieket, ugyanúgy, mint azt, hogy a termelő nappal, a Volán pedig éjszaka szállít. „Megszegem a szerződést” A mezőgazdasági üzemek •többségében általában 25 nap alatt fel tudják szedni a termést, s részükről az előző és az azt követő számból levonható következtetés okozza a legnagyobb gondot. Ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy a sokszor milliós értékű gépeket mennyire tudják kihasználni, a cukorrépa késői betakarításának vetésszerkezeti, agrotechnikai következményeiről nem is beszélve. S bár a termelés, a betakarítás és a feldolgozás ilyen irányú, feloldhatatlannak tűnő ellentéte még jó ideig fennáll — a Kábái Cukorgyár felépülésével sem szűnik meg, csak enyhül — mégis kereshető a megoldás. Lássuk tehát a kérdőjeleket! Már az előbbiekből kitűnt, hogy az állami gazdaságok, termelőszövetkezetek semmiképpen se használhatják ki meglévő betakarító kapacitásukat. Az viszont nem törvényszerű, hogy pélcjgul a Herriau kombájn, amely egy nyújtott műszak alatt 40—50 vagon répa felszedésére képes, csak délig dolgozzon, mert a cukorgyár legfeljebb napi 20—30 vagont vesz át az üzemtől. Mi történik ilyenkor? Az, amit Bajnai László említett: „Mikor aláírtam a 20 vagonos szerződést, rögtön megmondtam, hogy meg fogom szegni!” Még mielőtt az áthidalás lehetőségeire rátérnénk, meg kell jegyezni, hogy mindez csak a szeptember elejétől október közepéig terjedő időszakra igaz, ugyanis ettől kezdve a növény már hoszszabb ideig tárolható, tehát nem korlátozzák az átvételt. No, ez se teljesen sima ügy, hiszen az előbbiek miatt ekkorra esik a betakarítás legalább 60 százaléka, és ezért a közvetlenül a gyárba fuvarozók keze változatlanul meg van kötve, de erre majd később térünk rá. A kérdés most tehát az, hogy miképpen lehet betartani a szerződést? A válasz logikus: úgy, ha az mindkét fél részére teljesítható feltételeket tartalmaz. Ez pedig akkor valósítható meg, ha az egyébként szokásos tíznapos szedési periódusokban nem úgy állapítják meg az átvételt, hogy naponként 30 vagon, hanem úgy, hogy a dekád alatt 300. Ebben az esetben, teljesítő képességtől függően, 4—6 napig egész kapacitással dolgozhatnak a gépek. „Ehhez viszont a szervezettségen túl segítőkészség, rugalmasság is kell!” — állapították meg a gyár képviselői, s bizony ez sokszor a gazdaságokból is hiányzik. Ha a termelési rendszerek vállalják taggazdaságaik koordinálását — mint ahogy erre a cukorgyárhoz közeleső üzemek esetében Ungár Gyula, a HCR nevében ígéretet is tett — akkor sokat egyszerűsödik a helyzet. További segítséget jelenthet az, amiről a tiszaföldvári Lenin Tsz főagronómusa beszélt, miszerint az egy-egy átvevőhely környékén lévő üzemek vezetői is leülhetnek megtárgyalni az egymás közti ütemezést, s ha ez megtörtént, akkor egy „feldolgozói áldással” gördülhet minden a maga útján. Miről is van szó pontosan? Arról, hogy a gazdaságok a dekádon belül egymás között is megállapodhatnak. (Mint ahogyan néhányan ezt már meg is tették.) Tehát, ha valahol, tegyük fel eső miatt nem tudnak dolgozni, akkor csak egy telefonba kerüljön, hogy egy másik gazdaság szállítsa azt a mennyiséget, amelyet az eredetileg besorolt üzemnek kellett volna. A másik lehetőség, — erre a tószegi gazdaság elnökhelyettese saját termelőszövetkezetüket hozta példának — hogy az üzem mindig „kitermel” 4—5 napra elegendő tartalék répát a föld szélére, amelyet akkor szállít, amikor valamelyik gazdaság éppen nem tud eleget tenni a szerződésben vállalt kötelezettségeinek. Ellentétben a követelményekkel A termelőket azonban nemcsak az eddigiek miatt izgatja a minél előbbi betakarítás. Különösen, ha a vetésterületük jelentős hányadán termelik a növényt — mint a beszélgetésen jelenlevők mindegyike. Ugyanis, ahol a szántó több mint 10 százalékán cukorrépa van, ott nagyon szoros a vetésforgó, mivel a répa helyére, csaknem mindenütt a búza vár. S hiába fogadják el ezek az üzemek a tényt, hogy szeptembertől október közepéig csak a feldolgozás ütemében szedhetik a répát, ha nekik nem adatik meg az a lehetőség, hogy ők — (s ezt előbb-utóbb tudomásul kell venni) a jóval kisebb területtel rendelkezők rovására — ezidő alatt legalább a növény 40 százalékát betakaríthassák. Ha valaki ezek után változatlanul kétségbe vonná a kérés jogosságát, annak álljanak itt további, meglehetősen „zsebbenyúlós” adatok — amelyek egyébként újabb hiányosságokra is rámutatnak. A Varga Kálmán szolgáltatta példa szerint a mezőhéki Táncsics Tsz-ben a későn betakarított cukorrépa után vetett búza hektáronként 15 mázsával adott kevesebbet, mint a többi. Ha az eddigiek ismeretében ez se ösztönözné az üzemeket, a korai répaszedésre, akkor semmi! Csakhogy ez se ilyen egyértelmű. Mégpedig azért nem, mert a jelenleg érvényben levő prémiumrendszerben — amelynek az a lényege, hogy nem a bizonyos időnként leadott, hanem az utolsónak érkező szállítmány után számolnak átlagot — a korán, azaz alacsony cukorszázalékkal felszedett répa, pontosabban az átadott 3— 4000 vagon hőn óhajtott 40 százaléka, körülbelül egymillió forintot vesz ki a gazdaság kasszájából. És ez azokat az üzemeket sújtja leginkább, amelyek a legnagyobb területen vetik az ország számára elengedhetetlenül fontos ipari növényt. De ezzel még mindig nem értünk a dolog végére, hiszen október közepétől kell betakarítani a cukorrépa 60 százalékát. És itt kanyarodunk vissza egy percre a közvetlenül a gyárba szállítás lehetőségével rendelkező üzemek gondjára. Tudniillik ez az előny bizonyos értelemben csak látszólagos, mert, ha él is a gazdaság vele, akkor is a gyár átvevőképessége határolja be a mozgását. Ha pedig nem, akkor ugyanúgy prizmázza a termést, mint bárki más. De ez még a legkevesebb! Az igazán bosszantó az, hogy októbertől kezdve ezek a gazdaságok vezetői — tehát a nagy területei, és kora ősszel fölös kapacitással rendelkezők — járkálhatnak betakaritógépek után. mert különben decemberre se fejeznék be a munkát. S ekkor léphetnek színre a nyerészkedő üzemek, amelyek a berendezések valós bérleti díjának kétszeresét is „minden szívfájdalom nélkül bezsebelik.” Fától az erdőt? Ez ismét a nagy termelő prioritását támasztja alá, és egyben továbberősítik a termelési rendszerek koordináló tevékenységének szükségességét ezen a téren is. Konkrét példával élve: a tiszaföldvári Lenin Termelőszövetkezet tavaly a kölcsön kapott gépekért 200 ezer forintot fizetett ki, de ez — kis túlzással élve — lehetett volna a duplája is, ha nem tagja a Héki Cukorrépatermesztési Rendszernek, viszont kerülhetett volna a felébe is, ha a szervezés, valamint az iránta mutatkozó igény előbb és magasabb fokon jelentkezik. A legjobb persze az lenne, ha ezeknek, az egyébként jól felszerelt üzemeknek, egy fillért sem kellene ilyesmire költeniük, de mint az a féntiekből kitűnt: egyelőre még lehetetlen. ☆ Nos, ha már ennyit tudunk, akkor bizonyára nem látszik lehetetlennek a következtetés: az objektív adottságok figyelembe vételével, szinte csak a jobb kapcsolatok létrehozásával, a mezőgazdasági üzemek és a gyár kölcsönös érdekeinek szem előtt tartásával megteremthető a lehető legjobb összhang, amely mindkét fél érdeke. Braun Ágoston A Telefongyárban az elmúlt évben kezdték meg, svéd licenc alapján, az NBK típusú automatikus, felügyelet nélküli hírközlő és biztositó berendezések gyártását. Az első negyedévben 90 darabot készítenek. Ezeket a készülékeket a földgáz és olajvezetékek automatikus „felügyelőiéként” alkalmazzák. A berendezéseket négy, illetve nyolc kilométerenként helyezik el. Az automaták élettartama az előzetes kísérletek szerint, elérheti a 40-50 évet. Képünkön: szerelik az NBK-tipusú automatikus hírközlő biztosító berendezést, amelyeket a szovjet posta rendelt a Telefongyártól.
