Szolnok Megyei Néplap, 1977. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-01 / 1. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. január 1. ■ $nt egy idő óta köztudomású, a város leg-■»Rszélső peremén élek, az urbánus ismeretektől meglehetősen elrugaszkodottan. Csak időszakonként kerülök kapcsolatba a napi kultúrával, élettel, s ennélfogva (az idő nalad!) lépten-nyomon meglepetések érnek. Olykor megdöbbentőek is. És — hogy mindjárt a lényegre térjek — most annak a rendkívüli napnak a történetét fogom elbeszélni, mely napon a főváros lakossága, elnézést a szóért,' úgy, ahogy van — megtébo- lyodott! A dolog a benzinkútnál kezdődött. (Sietve hozzáteszem még: hideg, higgadt, derült őszi időben.) Odaáll- tam hetek óta nem használt, poros gépkocsimmal a 92-es oktán-tartalmú kút mellé, hogy megtöltessem a tankomat. A kutas, belapított orrú, sunyi tekintetű, barna Herkules szokásától eltérően fogadta a köszönésemet, és anélkül, hogy erre külön felszólítást kapott volna, adalék-olajat csurrantott a benzinhez. — Kétszázhuszonöt forint — mondotta ismerős rekedt hangján. — Kettőszázharminc! — mondtam én, szokás szerint megtoldva az összeget azzal, amit „jatt”-nak neveznek ezekben a körökben. S ekkor a kutas, azon a hangon, amellyel egy szabadon futkosó elmebeteg locsogását helyesbítik, megismételte : — Kettőszázhuszonöt. — S fillére leszámolta a vissza- járót. Vállat vonva eltettem a pénzt. Tapasztalt róka vagyok, nem kötözködöm a kutasokkal. Ki tudja, mi ucott belé ma reggel! Átmentünk a kompresszorhoz: a kutas ellenőrizte a légnyomást a kerekekben. Amikor befejezte, fém tízforintost nyomtam a markába, azaz... csak próbáltam! Megnézte, majd fejcsóválva így szólt: — Mit akar folyton a garasaival? Húzzák a zsebét? Béketűrő vagyok, de csak egy határig. — Ide figyeljen — mondtam fojtott haraggal. — Ez egy más rendes embernek majdnem az órabére! Közel tíz liter csecsemőtej ára. Maga itt percenként keres eny- nyit! Nem az én dolgom, ha kevesli, de nem gondolja, hogy ez már pofátlanság? Kissé meglepetten nézett, aztán lehülyézett és otthagyott ... Dohogva elhajtottam az AFIT-szervizbe. Ott a munkafelvevő, egy kék köpenyes, vigyorgó íicsúr átvette tőlem a papírt, amire a tennivalókat írtam, s közben furcsál- kodva meredt a kezébe csúsztatott két darab százforintosra. — Mit akar evvel? — vihogta él magát. — Talán pénztároskisasszonynak néz? Alig tudtam megszólalni. — Ne bomolj, öcskös! — mormogtam. — Csak egy kis jóindulatot kérek, meg minden ... Alapos munkát. Jártam már úgy, hogy kilopták a jó fékbetétjeimet, az olajat le sem cserélték, csak félig, a szelepek csörögtek ... — Nem hallotta még — vágott a szavamba —, hogy egy ilyen cégnél a dolgozók fizetést kapnak? Hol él maga? A kőkorszakban? Vagy maszeknak néz? Ki ’fogjuk cserélni az olaját — oktatott sértődötten —, nem lopunk el a kocsijából egy szöget sem; ezzel meg majd tessék a pénztárba menni !... Markomban a pénzzel, a szerelők röhögésétől kísérve, iszkoltam ki a csarnokból. Ezután nyilván mondanom sem kell, hogy a büfében már rettegve dugtam a kávéfőzőnő kezébe a „jattot” — és balsejtelmem beigazolódott. A fiatalasszony megtorpant, majd ránézett a kétforintosra, olyasféle pillantással, mint aki döglött békát vesz észre a tányérján. A pénzt a pultra ejtve, megmustrált, mint egy veszélyes őrültet, aztán — ijedtében, vagy ki tudja, miiért — olyan erős kávét főzött, hogy zakatolni kezdett tőle az agyam. Távozván az AFIT-tól, eképp zakatoló aggyal elcsíptem egy lassan felém poroszkáló taxit. — Ide hallgasson! — ordítottam a sofőrre. — Ha maga sem fogad el borravalót, én tudja, mát csinálok?... A zsebébe tömöm! Vagy elküldöm a címére! — Mi? — kérdezte a sofőr, sötét gyanakvással. — Mit nem fogadok el? — Borravalót! Pourboire-t! Tudja, mi az? Purboár! Jatt! Lóvé!... Most már érti? Erre harsányan nevetni kezdett. Szinte pukkadozott, rázta a fejét. Letaglózottan ültem, miközben könnyesen felröhögött, mint aki élete legjobb viccét hallotta. Bemondtam a címet, s többé nem szóltam egy mukkot sem. Amikor célhoz értünk, a taximéter 29 forintot mutatott. Átadtam az egyik százast, a sofőr elővett hetvenet, majd kotorászni kezdett a zsebében. — Aprót keres? — kérdeztem, a legrosszabbtól tartva. Azt keresett! Megkísérelte összeguberálni a visszajáró egy forintot, de hatvan fillér hiányzott neki. Szitkozódni kezdtem: adja ide a hetven forintomat, mert elkések! — Nem addig — jelentette ki a sofőr, idegesen tovább kotorászva. — Semmi szükségem az ön hatvan fillérjére. Nem hiszem, nyögtem, hogy szüksége van a hatvan filléremre, de ami azt illeti, már öt perce a tilosban parkolunk, és különben is köpök a hatvan fillérre. A sofőr morgott, mint aki csapdába került, homlokán verítékcsepp jelent meg. Gázt adott, behajtott a mellékutcába — ön mit szólna — lihegte közben —, ha a munkahelyén fillérekkel akarná egy pasas lekenyerezni? — Az az én dolgom, hogy mit szólnék! Ide a hetven forintommal! ... Megállt az úttesten kiugrott a kocsiból, bekaptatott egy üzletbe. Ám kisvártatva gondterhelten pislogva, új- fent előkerült. Elkezdte leszó- lítgatni a járókelőket, míg végül, nagy kínnal-keserwel valaki pénzt váltott neki, és repülhetett hozzám, boldogan a hetvenegy forinttal. Berontottam a kávéházba. A lapszerkesztő, akivel randevúm volt, már idegesen dobolt az ujjaival. — Az isten verje meg — rogytam le egy székre, majd kérdésére előadtam a sofőrrel történteket. — És máért vagy ezen meglepődve? — tudakolta a lap- szerkesztő. — öntudatosodnak az emberek. Te talán kapsz borravalót, amikor befejeztél egy írásművet? Mit szólnál, ha dedikálás közben az olvasók tíz- és húszfilléreseket dobálnának a sapkádba? Ököllel az asztalra vágtam. — Vedd tudomásul, hogy megköszönném! Mert rám- féme! Vagy szerinted talán meg van fizetve az írásművészet ebben az országban? — Ne üvölts, jó? — mondta a lapszerkesztő. — Meg van fizetve, vagy sem, néked ennél szilárdabb erkölcsi alapokon kellene állnod! Egy bányász vagy egy szövőnő például vérig sértődne az ilyen aprópénztől. — Bányász! — néztem föl a plafonra. — Hagyd ezt a gyermeteg szöveget. Amikor legutóbb költözködtem, a szállítók előre kerek-perec megmondták, hogy mit kérnek. Pedig számla szerint járt nekem, amit elvégeztek. De hát semmi szükségem rá, hogy a tévémet összetörjék! — Ez már a múlté. A borravaló-adás egy teljesen begyepesedett, burzsoá, azaz polgárszokás: a nagyon jómódú emberek majmolása. •Igen, majmolás! Mert aki borravalót ad, az azt a látszatot akarja kelteni, mintha neki sokkal több volna, mint annak, akinek adja. S ez egv- szerűen hazugság. Gondold meg, milyen szánalmasan nevetséges volna, ha egy szegény munkás pourboire-t adna egy főpincérnek, akinek több telke, nyaralója és kocsija van. — Hát ez bizony nevetséges volna — bólintottam. — De azért nem győztél meg! Mert ott van például az uszoda. Ha tetszik, ha nem, muszáj borravalót adnom a kabinosnak, különben úgy néz rám, mint egy leprásra! És legközelebb nem lesz üres kabin; még az égről is letagadja a kabinokat! Hiányzik az nekem? — Hát ez ma már nem fordul elő — mondta a lapszerkesztő. — Ügy, hogy tessék szépen leszokni erről a marhaságról! Az ilyen kabinos- féléket a . hozzád hasonlók kényeztették el. — Még hogy a hozzám hasonlók! — ordítottam. — Akik rázzák a rongyot! Azok kényeztetik el őket! Én csak egy szerencsétlen áldozat vagyok. aki nem akar mást, mint megkapni a pénzéért, ami törvényesen ... — Ne üvölts úgy — mondta a lapszerkesztő. — Ismétlem, ti vagytok a hibásak! Feküdtél te már kórházban? — Dehogy feküdtem. — Nos, hát feküdj be egv- szer egy kórházba... — Feküdjön be az a jó ... ! — Várd ki a végét, légy szíves! Befekszel, kérlek, és meg fogod látni, hogy borravaló nélkül is pontosan ugyanolyan ellátást kapsz, mintha borítékokat dugdos- nál az orvos köpeny zsebé be! Az orvosok tisztességesek. Csak elrontja őket ez a sok agyalágyult tökfej, vasra veretném mindet. — Ezt hagyjuk — mondtam. — Ismerek egy faluorvost, aki olyan házat épített, hogy Bemard professzornak megállna a szívverése, ha meglátná. Mit gondolsz miből? — Tehetséges és sokat dolgozik. Nem? — De. Valóságos Semmelweis Ignác. — Nem áll jól neked'ez a cinizmus. És az is meglep, hogy a borravaló-rendszer mellett törsz lándzsát, éppen te. — Ha nem volna — mondtam epésen —, akkor hiába is törnék mellette lándzsát! Ide hallgass, van neked fogalmad, hogy ez az imént említett faluorvos mit művel, amikor feljön a fővárosba? Ef>y századeleji dzsentri kifutónak mehetne hozzá purbo- ár-ügyben. — Pokolba már a faluorvosoddal. Egyáltalán nem jellemző figura. Nyugodj meg,, ő is meghúzza magát, ha már végképp nem lesz sikk így viselkedni. Az ilyen palik fölött, hál’ istennek, eljárt az idő. — Szóval, szerinted ez a megoldás? Senki ne adjon borravalót? Senkinek? — Nyilvánvalóan — mondta, s megnézte az óráját. — Mennem kell. Elhoztad a kéziratot? ... Odaintette a pincémét. A számlát kérte. — Hat kilencvenet kérek szépen — mondta a kontyos pincérlány. A lapszerkesztő átadott egy tizest. — Köszönöm! A lány is megköszönte, s visszaszámolt három forint tíz fillért. Megfordult és elment. A lapszerkesztő meg- bűvölten meredt a kezébe nyomott apróra. — Jöjjön csak ide!... — A lány visszasietett. — Mondja csak... ö ... valami baja van velem? — Miért? — kérdezte a lány ijedten. Kollégám kutatva nézte, hümmögött, elnézést kért, aztán odahívatta az üzletvezetőt. Kérte, mondja meg a kislánynak, hogy nyugodjon meg, ne haragudjék, ha valamivel megbántotta, igazán nem állt szándékában. — Miért, mi történt, szerkesztő úr? — kérdezte az üzletvezető. — Nos, hogy is mondjam ... Tudja, nem fogadott el borravalót!... a «rgemben elhatároztam, hogy ha a föld alól is, ”"de kerítek valakit, aki nem veti meg az aprópénzt. Elmentem — ami pedig ritka dolog nálam — még a fodrászhoz is. De hiába! Ezen a napon a város összes alkalmazottja, mintha tömeghipnózis késztetné rá, csökönyösen elhárította a baksist. A postás undorral kiköpött, a szerelő megvetően elfordult, a bolti eladó hűvösen mosolygott, az Állami Biztosító kárbecslője (mert idegességemben betörtem a kocsim orrát) kis híján - följelentett megvesztegetésért. Alig tudták lecsendesíteni. Ám este valami nyugalomféle szállt rám, lassan megbékéltem az új helyzettel. Tán mégse lesz az rossz, gondoltam. ha mindenki épp csak azt kapja, amit megérdemel, s élünk a bérünkért dolgozva. És megidézendő e szép jövendőt, mielőtt még felébrednék és éjjeliedénybe érne a kezem, szoktatni kezdem környezetemet és magamat a purboár-mentes korhoz, amely remélhetőleg közeledik már hozzánk, új időknek új szokásaival. MUNKÁCSI MIKLÓS: PURBOÁR BOKROS LÁSZLÓ RAJZA Erdélyi József: KA RIKÁK Télikabát híján egy zsupfa-sárga pamutkendőt adott rám az anyám, megkötötte a hátamon, s úgy mentünk, kéz a kézben keresztül a tanyán. Fázó szemeimet a nagy hidegben melegítő könnypára vonta be, s parányi páraszemecskéken át, én, kicsi gyermek karikákat láttam; kis, szivárványszín-karikák lebegtek, úsztak mindenfelé s minden előtt, betöltötték a látható világot, a csengő-bongó fagyos levegőt. Nem tudtam, hogy a szememből erednek, sem hogy mik azok á kis karikák; csupa titok volt akkor még nekem, csupa csoda, mese volt a világ. Nem látok már olyan kis karikákat, csak könnyezik a hidegtől szemem; ( s nem a szememen sűrűdik a pára, hanem mint holmi konyhaiabllakon, - , a szemüvegemen... 1896. december 30-án született Erdélyi József. Weöres Sándor: RONDO Vörösmarty: „kalmár — fejedelem — tudós — szerelmes” témájára. Mint kagyló két fele zárulni eggyé, te és én, vagy maradni két barát, külön hajók másféle zászlaját lengetni szélbe vászon-lengeteggé, vagy inni szent magánosság borát, az emberek szemében nőni heggyé, vagy párban tűrni törpeség sarát, mint kagyló két fele zárulni eggyé, magányban átváltozni hadsereggé megismételve Isten ostorát tört nép hátán magasztosulni keggyé, te és én, vagy maradni két barát, mint kagyló két fele zárulni eggyé. Iszlai Zoltán: FÉNYKÁRTYÁK Hátam mögött és hátatok megett az emlékezés panitozott kártyái. Mozognak. Értem surrogásuk. Remegve hallom s akaratlan láitoYn: jövendőm lapja bízón fölbukik... Jövőm, az emlék? Horpadó lemez és száraz ponttá szikkadva a fény. Rózsa Endre: MEGGYKÓSTOLÓ Fűzkosarad csordultig láz, rázkódtatja gyümölcsizzás. Parázs tódul így a rácsnak, ketrecének a káprázat. Légüres csönd mélye tárul, buborékja < körémzárul. Űjjad bögyén, dárdahegyen, pörög e gömb, forog velem. Sugár, akit árnya köröz — súlyos skarlát gyöngy börtönöz. Láng kínlódik így az éjben, önnön foglár fénykörében. Ügy zársz be, hogy nem nyílhatsz ki, bezárulsz, mert nem nyithatsz ki, úgy árulsz el, hogy nem adsz ki — köreidből nem tilthatsz ki! Kristálygömbben vérbefagyva éretlen nap hűl ragyogva. Páros meggyet véve szádba, ikerré lesz ragyogása. Egy magány két üvegmeggyben széjjelroppan, összereccsen.
