Szolnok Megyei Néplap, 1976. december (27. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-19 / 300. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. december 19. Teremtés tanúja Zelk Zoltán 70 éves Hihetetlen hetven év! — 1906. december 18-án született Erdélyben. Érmihály- falván, a legköltőibb költő, akinek kezében mindenből vers lesz, akinek az emlék, a múlt; a valóság, a jelen; s a vágyak, a jövő egyaránt költészet. Mert életformája az, hogy költő, és ennek az életformának „fényszavú” ege alatt a tegnap, a ma és a holnap egymásba érnek. A falusi kántor fia, Zel- kovics. az inas „gyógyíthatatlan emlékeket” hozott ifjúkorából, pofonok emlékét, kézszorításokat, akaratlan árulásokét és akart el- árultatásokét és mindig verssé varázsolta, ami vele történt. Mindenből verset! S ha leomlott! ha százszor is. én újra kezdtem Figyeld, most is folyók fecsegnek, nap süt, darázs repül a versben ... Valaki azt mondta róla: „panaszkodó költő”. Hát persze — életútja teles-teli botlással-szenvedéssel, megbán ással-törődéssel, megalázással és felmagasz- talással. „Soha ilyen csupaszon, ilyen fegyvertelenül magyar költő nem állt a világ előtt”, ö is az első, magyar gyárak küldte a mun- kásköltő-generáció. „pokolban járt nemzedék, szomorú szocialista” tagja — ahogy Vészi mondta. Baloldali politikus, alkotó, 1921-től részt vett az erdélyi ifjúmunkás mozgalomban. 1925-ben tagja a Magyarországi Szocialista Munkáspártnak, 1926- ban letartóztatják —, örökre kitiltják az ország területéről, Romániába toloncol- ják. 1928-ban visszaszökött és esztendőkig álnéven élt — első verse több mint fél évszázada Kassák „365” című lapjában jelent meg 1925-ben. Hányatott élet, zaklatott sors és érzékeny, szinte naív alkat, gyanútlanul él és mindenből dalt csihol a vers oly őszinte, mint, amikor „álmában fecseg”. A politikai tudatosság érintetlenül hagyta benne az ösztönlét ős hamvas- ságát. Zelk Zoltán lehetett, volt is sematikus de őszin- tétlen soha? Sorsa: hányattatás, egy többször megtört élet, mintha talán még keresné is a sebeket, hogy a „tárgyak pátoszát”, a fénytiszta tárgyakat; koszos kanalat, ujjnyomos poharat, lóverseny-tiketteket, csikkszőnyeget —, könnyedebben tudja átemelni a költészet szférájába. Így sorsának igaz hittel vállalt, igaz életének bánattal perlő dallama, szomorúságból kinövő bizakodássá válhasson. Szerető, szelíd, csendes, hiteles optimizmussá: éveim a máglyán, lángok között várom szívem áldozati füstje még fölszálljon vigaszként az eljövendő tájon. Sok, sok szeretettel köszöntjük 70. születésnapján. (szalontay) Zelk Zoltán Anyám a boltba küldött kilyukadt a zacskó a cukor fehér kristálycsíkja járdán udvaron. Anyám a boltba küldött kilyukadt a zacskó a liszt szomorú vonulása járdán udvaron. Anyám a boltba küldött kilyukadt a zacskó a só csúfolkodó szemcséi gurulnak járdán udvaron. Anyámnak nincs levesbe sója anyámnak nincs kenyérhez lisztje anyámnak nincs kalácshoz cukra Anyám Anyám Anyám. Apám kemény gallérért küldött elvesztettem a gallért apám öreg gallérban Apám Apám Apám. Apám katonákat temet apám szívének árnya utána surranok. Apám katonákat temet a kórház kertes udvarán apám gazdag hangjával dúsúlnák a fák. Apám vöröskatona lesz anyám a kezét tördeli anyám balkezének kisujja örök görbén marad. Kilyukad minden papírzacskó Miskolcot elönti a liszt Miskolcot elönti a só menekülünk menekülünk batyukban és kosárban dunyha párna edény. Aztán Erzsébetfalva bátortalan odú földön matracon hálunk aztán egy bőrdívány és aztán egy vaságy. Nem járok iskolába és öcsém se jár iskolába futballpályák kerítése két lézengő gyerek. Ezerkilencszázhúsz december anyám bánata megfagy öcsém bánata megfagy megfagy a bánatom apám megfagyott koporsóján megfagyott bánatunk kopog. Énekel Abrahamsohn énekel Sirota és énekel a kórus és megfagy az ima megfagy irgalmas irgalmatlan egünk megfagy gyermekkorom. Dörög a jégmezőkön velünk a villamos és mondják elvitte kutyámat a sintér megfagy majd a sintér és vele a rendőr is a bakon. Aztán az Anker közben Vermes és Fischer posztósboltja falusi szabómesterek bálákkal megrakott kocsit húz egy tizennégy éves fiú az acsargó utcákon. Aztán Szatmár és Szatmár Szatmár Szatmár marhavásártér kovácsműhely tankák vagongyár a Szamos. Grünfeld főnök úr felesége kosarát cipelem kacsa káposzta és murok. És polgárista lányok jönnek az iskolából mint szitakötők szállnak szégyenem fölött. Aztán a munkásotthon Fónagy János és Nyisztor bácsi kinek fia és lánya is Doftana dohos börtönében. A Kossuth kerti műterem a megbántottuk festő: , Pap Aurél Ady földije barátja. A csillagokról csüngő jégcsapok alatt a vacogó világ amikor először megyek éjszaka haza. Anyám az ablakon kibámul anyám az ablakon ríva kibámul anyám éjfélig fújja a tűzhely parazsát ki ne hűljön a krumplifőzelék... És ami aztán? Tudja már ki verseim szemébe nézett. ■ férfi krétastzín arccal görbéd a heverő szélén, késiét a gyomrán szorítja. Nyöszörög. Szeme alá sötét árkot mélyít a fájdalom, ajkált összepréseli. Fáj a gyomra. Az előszobából berregés hallllaítszik. Utasszállító repülőgép, traktor vagy tűzoltóautó — gondolja a férfi. De aztán rájön, hogy tűzoltóautó nem lehet, mert akkor szirénázna. A kilincs vadul megnyikkan. kattog. Az az egyéni, akarom mondani, géperejű jármű, aki rángatja, nyilván alig éri fel. Végre kitárul az ajtó, s egy megejtően kopasz gyerek berreg be a kilincs alatt — Szervusz, kipi-kopimger — nyögi a fér® —. minek ennyi gáz? — Követ számítok — mondja a kopasz (ezek szerint dömper), egyben abba is hagyja a berregést s úgy tetezák a dömperséget is. Közelebb lép, mutatóujjával a fér® gyomrára bök. — Megint itt van? Gyűrött arccal bólint. — Mit csinál? — Terpeszkedik. — Rá is gyújtott? — Rá. Mindketten elképzelik a Fájdalmat, ahogy pöffeszke- dlk odafae. Nagy, tanárnők pasas a Fájdalom, fekete, .szétálló sörényű és két hegyes szemfog lóg ki a szájából. Elégedetten fújja a füstöt. — És Tropkó úr? — kérdezi a gyerek — már be- küldlted? Tropkó urat, akinek egyébként Troparin a becsületes neve, nemigen szereti beküldeni a férfi. Azt szeretné, ha a Fájdalom magáitól eitafcarodma. — Még nem — (mondja —, de itt az ideje. Egy üvegcsőből kiráz egy szemet, lenyelt — Bent van? — kérdezi suttogva a gyerek. — Bent. — Mit csinál? — Mé© csak nézelődik. — A Fájdalom, észrevette már? — Észre. — Mérgelődik? — De még mennyire — Lázár Ervin Egy gyomorgörcs története mondja a férfi, és a tenyerét jó erősen a gyomrára szorítja. A nyalka. rokonszenves arcú Tropkó úr bent áll hát a helyszínien, a böhöm Fájdalom gyanakodva föltápász- kodák. — Már kergeti? — kérdezi a gyerek. — Nem — nyögi a férfi —, még csak beszélgetnek. — Azt kérdezi a Fájdalom, hoigy mit akar már megint a Tropkó úr. igaz? — így a gyerek. — Azt. — És Tropkó úr mit válaszol? — Hogy lesz szíves, Fájdalom úr. elkotródni. — Kotródik? — Nem. Azt mondja, nem jókedvéből jár ide, hanem az én érdekemben. — A te érdekedben? — Igen, mert itt egy fekély — mutaJlüai, hol —. és ez egyre csak nőni fog, hí zsírosat eszem és vedelek — Mit ha vedelsz? — Pálinkát. — És Tropkó úr? — Nem vitatkozik fel' gyűrte az inge ujját. A gyerek szeme fefaüian — Leken neki egyet? — Remélem — nyög i fér®. — Jobb 'kézzé; is meg ba kézzel is? — Jaj! — Mi az? — Verekszenek. — Gyerünk. Tropkó úi húzz be neki! — lelkesedil a gyerek. A férfi arcián simulnak ráncok. Hanyatt fekszik. — Már fogja a nyakát — Fogja. — Tropkó úr jó erős. igaz — Uhum. — Még nem kergette egészen? — Egészein még nem, d mindjárt kinn lesz. — Állj az ablakhoz - súgja a gyerek. — Minek? — Hogyha kijön a Fájds lom, essen le az emelletirő Majd jói összetöri magát. A férfi az ablakhoz ál arcába kezd vissz: térni a szán. Most — rnonc ja —, most kint van. - Hess, hess, ronda Fajdal« — kiabál a gyerek és kéz« vei az ablak felé legyez, - sose gyere vissza! Puff — a Fájdalom n* gyot nyekken a járdán. A REPEDÉS Végre minden a helyére került. Kitakarítottak nagyjából, dehát a fürdőszoba apró kövecskéinek ez semmit sem ért — Talán valami vegyszerrel — javasolta a férj. — Holnap. A konyhában is ez volt a helyzet. A szobákban kissé még érződött a fölkent parketta csípős szaga, de ők boldogan lélegezték. , — Na? — nézett várakozással tele az asszonyka. — Isteni. A mienk. Kipróbálták a fürdőszobát, zuhanyoztak. A víz csak langyos volt, de sebaj, holnap majd beállítják. Most ez is kellemesnek tűnt. az albérleti lavór után különösen. Lemosták a költözködés mocskát, verejtékét. Megágyaztak. Egy ideig még égették a villanyt, önfeledten nézték a vadonatúj bútorokat. Utána eloltották és egymást nézték, élték. Zuhany, jóleső fáradtság nehezítette szempillájukat. A férfi még egy pillantást mennyezeten is, s észrevett egy hajszálrepedést. — HmJ — mormogta halkan. — Szóltál? — kérdezte álmosan a fiatalasszony. — Nem. — Számold meg a szoba sarkait! Üj lakásnál ez a szokás. — Jó — motyogta és lekapcsolta’ a lámpát. Gyönyörű reggelre ébredtek. Másnap ismét. Megint. Végre minden a helyére került, a tányérok, a lábasok, evőeszközök. És a férj most semmit sem tört el. — Menj csak, ülj le, azóta hűlt az étel; — bíztatta az asszonyka. Ment, leült. Felesége ragyogva hozta a tálat. — Na? — nézett férjére várakozóan. — Isteni — kóstolgatta a töltött káposztát. Zuhanyoztak. — Hiszen még csak egyéves! — A parketta is mozog néhol. Egy ideig nézegették a hibákat, majd lefeküdtek. A férfi tekintete akár egy légy, körülszaladt a meny- nyezeten, kereste a hajszálrepedést. Megtalálta. Odébb egy másikat, harmadikat. — Hm — mormogta halkan. — Szóltál? — kérdezte álmosan a fiatalasszony. — Nem. Gyönyörű reggelre ébredtek. Tettek-vettek a lakásban. Végre minden a helyére került, megtalálták a gyerekágynak is a legjobb helyet a legvédettebb sarokban. Nézték a picit, a leánykát. — Na? — nézett férjére sugárzó arccal az asszony. — Isteni. A mienk. Később lefeküdtek, égették a villanyt, szótlanul fogták egymás kezét az ágyban. A férfi tekintete nyugtalanul pásztázta a mennyezetet: mindén panel mentén repedés húzódott. Továbbfutott tekintete: az oldalfalakon szintén. Nahát, morfondírozott magában, pedig csak hatéves a lakás. Szóltál? — kérdezte az asszony. — Nem. Délutánig rohanással telt az idő, de minden a helyére került időben, elkészült a vacsora, a torták, minden. Bejött a lányuk, mosolygott, körülfordult néhányszor. — Na? — nézett férjére boldogan az asszony. —Isteni — ámuldozott a férfi, s alig tudta szemét levenni a sudár mennyasszonyról. Csak egyszerű, szolid vendégsereg örült az ifjú párnak, megvacsoráztak, beszélgettek, kicsit énekeltek, de még hajnal előtt elment mindenki. Lefeküdtek. A férfi felriadt: mintha mászkált volna valaki a szobában. De nem. Fölöttük, alattuk sem moccant senki. A recsegés néha mégis ismétlődött. A hajnali félhomályban a férfi mély repedéseket vélt látni a falakon. Azután elaludt. Gyönyörű reggelre ébredt. Kitotyogott felesége sírjához, virágot ejtett a fejfa mellé. Odament a temetőcsősz. — Na? — mutatott a sírra. — Isteni — dünnyögte a fér®. — Szépen rendbehozta. Hazaballagott. Az ajtót nem tudta becsukni. Az ablak üvege kitörött. Elment, befizette a lakás utolsó részletét. Utána megállt a ház előtt és mélyhangú, majd el-elcsukló belső jeremiádba tört ki. „Üveg pattan, ajtó nyomorod! csukhatatlanná, komor öreggé kopo lakója fáj a falnak, vasbetonkalodá hasadások mutatnak, panel porli betonacél-izmok szétszakadnak, n csegő éjszakák jőnek válván alhata lanná, gáz- és vízcsövek Laokooi kígyói tekeregnek, miként merü hajóról patkányok, szökik a nép i júkorunk büszke lakótelepeiről me képtelen bírni a romlást húsában í falban is, még fizeti, már nem lakj Gyűrűfű-romok merednek zord me ropoliszok foglalatában sorba Krisztus után kétezer valamikor .. Gyönyörű reggelre ébredtek. A f lesége frissen, boldogan szellőztet a parketta csípős szagát, nagyok nyújtózott, ropogtatta csontjait. — Jól aludtál, lustaság'? — évődc az ifjú férjjel. — I... igen. — És mit álmodtál? — csicserg« az asszonyka. — Semmit — morogta a férfi. Igazán semmit. — Nagy kár — csivitelte sajn; kozva a fiatalasszony. — Pedig új 1 kásban az első álom beteljesül. 1 tartják. A fér® mogorván bámulta a men nyezeten árválkodó hajszálrepedés Körmendi Lajos — Valamit kell csinálni a vízme- vetett a szobára, körülfutott szeme a legítő lemezével, lassan szétég.
