Szolnok Megyei Néplap, 1976. november (27. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-14 / 270. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. november 14, ZAGYVA-PART - DONATH GYULA RAJZA Héra Zoltán Átkelések Lapok egy nyári útinaplóból Egy pohár víz. Kine------------------mene­külne Cannes-ban, ha teheti, a fesztivállal járó nyüzsgés elől, föl, a város fölötti hegy­re, abba a természeti kultú­rába, amelyben érintkezik az alpesi növényvilág, a medi­terrán flórával, a fenyők övezete a pálmák övezeté­vel!­Igen ám, de amíg följut oda az ember, az ultragazda­gok ultravillái között, amíg fölvergődik. Zsákutcákba té­vedve, ha csak úgy indult el, csúcs iránt, felhők iránt. Meg-megakadva, s vágva át közökön, a „kertek alatt”, rálátva a villák lakájaira és kutyáira. A kutyákra, amelyek emitt falkäikban vetik rá ma­gukat az eleségre — éppen ömle6Zti eléjük a szolga —, amott meg hevernek lábai­nál a tűnődő gazdának, aki most jöhetett ki az úszóme­dencéből, s vehette föl lírai­filozófusi fürdőköpenyét, gon­dolkodni talán azon, hogy mint áll dolga a többi ha­talmassal, vagy azon, hogy miként is áll ő tulajdonkép­pen a fönti, bőrének most oly nagyon hízelgő nappal. Az ily módon elfoglalt — lekötött — kutyáktól nem kell tartanom, de amelyikek nem is esznek, és nem is asz- szisztálnak súlyos tulajdono­si gondhoz! Rontanak fe­lém azok, dörögnek és acsa- rognak rám rács és drót mö­gül, de még falakról és ka­puormokról is. De föntebb már igazi csend. Tűz a nap, és meredek az út, megszomjazok. Hová csen­gessek be, ki adna itt ne­kem vizet? Egy fiatalasz- szony surran el autóval mel­lettem. Fékez, megáll az egyik villa kapujánál. S már bent is van, becsukja — be­lülről — a kaput. Gondolom, becsengetek. De hát szót-e a csengő? No végre! Jön, meg­áll pár lépésre a kerítés előtt, és onnan, a rácson át: — Mi a baj, uram? El­romlott a kocsija? Mondom, hogy annál ki­sebb a baj. — Adna egy pohár vizet, megszomjaztam. — Micsodát? — Egy pohár vizet. — Vizet, azt lehet. Miért is ne! Hát csakugyan: egy pohár vizet! És perdül. Gúnyos-színpa- diasan-e, vagy csak úgy, meg­könnyebbülve, hogy nem kí- vántom többet, nem is tu­dom. Állok ott, és várom, hogy mi lesz. Hát, hozza ... Söröskorsóban, éppen úgy, mint ahogyan nálunk, a fa­luban szokták hozni a ván­dornak. Azaz mégsem egé­szen úgy. A rácson át akar­ja felém nyújtani, de látja, hogy szélesebb a korsó, mint a rés. Fölágaskodik hát, a lándzsahegyek fölött juttatja át. És néz nagyon, miköz­ben iszom. Fürkészi a cipő­met, a ruhámat, a kezemet, és kémlel hátra is, oda, ahon­nan jöttem: hogy nem hagy­tam-e ott valakit, nem áll- nak-e ott lesben a cinkosa­im. — Fél? — kérdezem tőle, miközben a poharat köszö­nettel visszaszármaztatom. Nem lepődik meg a kérdé­semen. Minden habozás nél­kül feleli: — Csak amennyire kell. Amennyire tanácsos is. De — mondja még —, csak­ugyan szomjas volt? Nem itta ki, csak félig! Megnyugtatom, hogy való­ban inni akartam, és — mert útközben láttam kiírva, hogy „mimózákhoz” — meg­kérdeztem tőle: messze van-e mimóza mező? — Mimózák? — Ö nem tud semmiféle mimózáról. És nem is hiszi, hogy volna er­refelé olyan mező. Megyek tovább, s ahogy a sarokról visszanézek, látom, még mindig ott áll a kerítés mögött. És aztán csakugyan a sza­bad természet! Alig marad­nak el mögöttem a villák, máris nyújtóznak az égre ki­rályi cédrusok. Az egyiknek a törzse olyan vastag, mint hét pálmáé együtt. És az ágai! Kigyúlnak oldalt és szöknek föl, meredeken. És a többi cédrus is. Állnak a fényben és tartják a bal­zsampároló, lángoló napot, hatágú — libanus — gyer­tyatartók. Még mindig itt járok lent délen, most éppen szorongva, mi­velhogy megmenekülve. Ö az az Avola, ahol majdnem elnyelt a tenger! Jöttem volna ki a fodros, messziről ártalmatlannak tet­sző, nagyon idillinek látszó hullámokból, de aztán ész­re kellett vennem, hogy tar­tóztat valami és még sodor is befelé. „Nem is lett volna stílus­talan halál. Hiszen, ha jól tudom, Shelley is így végez­te” — hallom ezt is. J. mondja, aki észrevéve, hogy valami nincs rendjén, első­nek jött be elém és — „most jobbra”, ' „most egyenesen” — osztogatta nekem, kapá- lódzónak a maga mentő, révkalauzi parancsait. Hát igen, nem is lett vol­na illetlen halál: túl a ve­szélyen, lehet már így de­rülni, tréfálkozni is. Persze csak egy-egy pillanatra, hi­szen túl közel van még az a veszedelem. Hiszen, íme, még hallucinálok is: az előbb megint olyan érzésem volt, mint először, amikor éppne a partra jutottam. Hogy nem is történt meg az az egész, álom volt csak. Alom fölöt­tem az a nagy hullámverés is, álom a kalauzoló kiabá­lás is. Az az egész zűrza­var, az egész tusa. Mi ez? Az érzékek láza­doznának az ellen a tény el­len, hogy rosszul vigyáztak rám, ők szégyellnék magu­kat a felelőtlenségük miatt, és szépítve azt, ami volt, ők tagadnák, bagatellizálnák utólag a veszélyt? Leleplezem a mesterkedé­süket, ám ezzel még nincs elintézve a dolog. Az izmok már felejtenének, de az ész még emlékezik. Figyelmeztet, hogy erőim határövezetében jártam, ott, ahol mutatja — mutatta — már arcát az a nagyobb erő: az egyszer majd csakugyan győző, vis- major halál. Újra a tenger. Akit —------------------- egy­s zer megégetett a tűz, akit ha csak egyszer is megitatott a tenger! Nem akarom, hogy így lássam már mindig a nagy vizet, ennyire ellensé­gesnek, fenyegetőnek. Ki kell békülnöm vele. és mi­hamarabb! Mivel itt talál­kozom vele újra, hát itt. Palermo mellett, ezeknél a kopár sziklatömböknél, örök­ké ostromlott kőfalaknál. No de lehet-e, csak úgy egyszerűen ? Keskeny, vé­sett árok vezet be innen a vízbe. Barátságtalan, mo- szatos-maszatos, az oldalán, látom, villognak a tengeri sünök fekete tűi. Lent meg — tíz méterre-e vagy száz­ra? — tűhegyes kövek! Mint ahogyan kiderült ké­sőbb, a felszín alatti áram­lás volt az, a hullámok moz­gásával ellentétes irányú ár. „A tenger rettenetes” — haj­togatták a parton, akik elém jöttek, és elmondták rögtön a múltkori esetet is. Egy lá­nyét, aki bement itt a ten­gerbe gyanútlanul, és nem jött ki többé. Napok múlva találták meg, messze bent, holtan. Ha nem esik meg velem az, ami megesett, talán ész­re sem veszem ezt. De így? Riasztó szavak jutnak eszem­be. A „sír szája”, „hullám­sír”, „tengeri üreg” — ilyen­félék. No de bátorság! És íme, megtörténik. El­lenségeskedés? Mintha min­dig is egyetértettünk volna. Fogad és ringat újra a hű­vös, sós. elemi — isteni — tenger. Réticirkáló O M egint azt álmondtam. hogy üldöztek. Trap- polva futottam le a bagyiről, gyomrom, fölszólít a mellkasomba, nyaki ütőerem együtt verte a taktust asz­falthoz csapódó lábaimmal. Sötét volt a e utca, visszhang gozta a trappolást. Mögöt­tem négyszemű autóbusz, reflektorával pásztázta ala­kom és az őrt álló fák tör­zseit, ahogy lomhán követett a szerpentines, szűk úton. Utolért, kitátotta ajtó-száját, lihegve föltomásztam ma­gam. Merev nyakú, kifejezéste­len arcú emberek ültek a kocsiban. Miközben izzadt homlokomat törül gettem, sze­mem egyikükön sem tudott megpihenni. Rövid felsőtestű az első, fölemelt fejjel, vi­gyázván ült, térdét az előző ülés támlájához feszítette. Viaszos fényű arca nem árult el semmit. A mögötte ülő lány apró menyétancát narancssárga turbán kere­tezte, hajjal kitömött gomba idétlenkedett e fején. Nem volt nevetséges inkább szá­nalmas vagy riasztó. A har­madik csak nyugtalanságo­mat fokozta, előreugró álla eltorzította egyébként szabá­lyos arcát, kifestett szemét, rendezett haját. Nem tudtam a lányokat tovább nézni. Kigomboltam kabátomat, és hátrabukdá­csoltam, hogy ellenőrizzem, még a busz nyomában van­nak-e üldözőim. Sikerült megszabadulni tőlük. Ezt gondoltam éppen, ami­kor valaki a hátam mögé lépett és belém karolt. Ma­gasabb volt nálam, oldalról megemelt, a derekamba érez­tem kemény, csontos könyö­két. Két uj jóval belecsápett államba, maga felé fordítot­ta az arcom. Kész, vége. Erre ébred­tem. Bordáim alá csavarodott karom elgémberedett, ide­genként viselkedik, ahogy rángatom magam alól. Állam­ba karikát nyomott a párna­huzat gombja. Dideregve emlékezem. Fordulni kéne és aludni még. Belső szemem teleobjektívra, állítom, azt a hegyoldalt pásztázom vele. Fölülről kevésnek tűnik a távolság üldözőm és hullám­zó hátam között. Autóbuszt nem látok, mór kiesett álom­béli és megélt emlékeim kö­zül. Kitisztul az agyam. A mell­kasomra pántolt acélszala­gon lazít egyet a lassan visz- szatérő öntudat. Fordulok, és aludnék to­vább. Szemem mégis föl­pattan. Fázom. Vaságyam sarkában van a gombóccá gyűrt takaró, föl kell ülni, hogy ismét magamra terít­sem. Nem találom, hogy me­lyik a hossza. Elszántan for­gatom, a sötétben. Ered­ménytelenül kibújt a huza­tából'. azért nem megy. Ki­szállok az ágy teknőjéből. ki­ülök a peremére, lógó láb­bal kalamólok cipőim után. Az egyiket eltalálom a sar­kammal, beszánkázik az ágy alá! A másikat nem lelem. Hideg a kő, süti a talpamat. Ezt a sötétséget nem tudom megszokni, nem szivárog be sehonnan sem fény. Ablak­talan négy fal között élek. Sarkamon egyensúlyozok a kapcsolóig, fölkattimtom. Hu­nyorogva dörzsölöm előbb a szemem, csak utána vizsgá­lom meg a takarót. Hideg van, bekaocsolom a villany­melegítőt is. Szék az aszta­lom. este az ágy mellé húz­tam. Rajtam az órám. meg­nézem. Már ma van. három óra. Megéheztem. Nem ió erre gondolni, nem fogok tő­le elaludni. Leülök az ásv szélére, lábfejemet fölfelé feszítem, hogy ne érjen a kőre. Reggelizni tán még tudok, de ebédre már nem jut pénzem. Vagvonom az asztalnak szolgáló székre van borítva, összeszámolom: öt húsz. Többnek hittem. Keresem a noteszomat, a be­írás. szerint is tíznek kéne lenni. Valami kiadást nem írtam be. November tizen- nyolcadika. Mit hagytam ki? A kávé. Az esti kávé, emiatt nem tudok aludni. Beírom. Ilyet még egyszer nem csiná­lok, kávét este nem iszom. Még mindig éhes vagyok. Holnap kell szerezni egy hú­szast. Elkezdem a kölcsön­kérést pedig még csak hó­nap közepe van. Ez lesz az első huszas. Gyanakodva néznek már rám az emberek, de azért zabáim kell. Ki kéne kapcsolni a mele­gítőt. Eloltom a villanyt is, visszavágódom az ágyra. A mennyezetet nézném, ha lát­nék valamit. Sötétség nehe­zedik arcomba. El kell for­dulnom előle, belefúrom fe­jemet a párnába. A pénzre kéne koncentrál­nom magamat. Nem sikerül. Mindjobban kihagy a gon­dolatom. Tán már alszom is? Igen. Már alszom.. . o T ébláibolok a szobában. Tört beszélgetés, ne­vetés szűrődik be hozzám. A háziaknál vendé­gek vannak. Előbb kopogott a háziasszony, tányéron tor­taszeletet nyújtott be a zár­kámba, hogy én is részesül­jek a rendkívüli nap örö­meiből. Mogyorótorta, éme­lyítően édes volt, már befal­tam. A gúlában fal mellé halmozott könyveimet rakos­gatom. Megvan. A sakk­könyv. ,A királyindiai véde­lem nagy ABC-je.” Ágyam­ra dobom, aztán belelapozok, búcsúzom tőle. Jó, hogy még van mit eladni. A fürdőszobába kéne men­nem. a szobából nyílik. Nem merek, a vendégek miatt. Ezek itt maradnak reggelig is. Isznak. Sűrűn csapódik a szoba ajtaja, gyakorta kell vécére menniük. Minden megkönnyebbülést észlelek, szinte részese vagyok, mert a vízöblítő tartály ürülése behallatszik hozzám. Ma nem fogok mosakodni. Ha bemennék, kínosan mo­solyogna a háziasszony: „Jöj­jön, bemutatom vendégeink­nek. A lakónk.” A vendégek tűnődhetnének, hói lakom. „A kamrában — előzném meg őket —, háromszázért, plusz villany és fürdőszoba­használat” — fűzném hozzá, és bevonulnék a fürdőszo­bába. Távozóban hosszan néznének utánam, odafor­dulna egyik a háziasszo­nyomhoz: „Nem túlságosan olcsón adta ki? Ápolatlan fiú. Manapság annyit hall az ember...” Tán szóbaadóm megvédene: „Rendes fiú, pontosan fizet. Igazán nem sok vizet zavar.” Reményét beváltom, nem fogok vizet zavarni, ma nem mosakszom. Le kéne már fe­küdni. Cipőn át rángatom le nadrágomat. Alsónadrágban állok, fény felé tartom nad­rágom ül epét. Áttetszőén megritkult, de még kibírja néhány hétig. A szék támlá­jára dobom. Kirámolom a zakóm zsebeit; igazolvány, toll, zálogcédula, hatvan fil­lér. Ennyi a vagyonom. Lefekszem. Fal felé fordu­lok, az átszűrődő elmosó­dott, tompa zaj nem hagy aludni. A háziasszony most bizonyára retteg, hogy élek a jogaimmal, és beállítok a fürdőszobába. Holnap hála csillog majd szemében, hogy elhagytam a mosakodást. Tón reggelit is ad. Tálcára teszi jnajd a szendvicsmara­dékot. és benyújtja az aj­tón. Akkor én is hálás le­szek, és mindet bezabálom. Négyszázzal tartozom, és hálás leszek én is mindet bezabálom, mindet bezabá­lom ... . . . reggel mindet bezabá­lom. Fejemen tengerészsapka, messzelátóval kémlelem a jacht fedélzetéről a horizon­tot. Valószínűleg és vágyok a kapitány. Párás, áttetszőén kék az ég. fehérré válik ott, ahol az oxidált réz színű gabonatengerrel találkozik. A búza szürkén fodrozódik, a szél a jachtot is himbálja, terpeszben kell állnom, ten­gerész módra. Messzelátóm- mal betonba ágyazott, szé­lesre nyitott lábú traver­zet, nagyfeszültségű villany- vezeték Eiffel-tomyát észle­lem. Irányváltoztatásra kell parancsot adni, jobb időben kikerülni. Leszólok a gépész, nek: — Három fokkal balra! — Értettem, kapitány, há­rom fokkal balra. A jacht orrában lány süt­kérezik behunyt szemmel. Ráirányítom távcsövemet. Széles 'karimájú, kék kalap­ja van. Megérzi, hogy né­zem, kék szeme megcsillan a fényben. Bíztatóan villant­ja rám — jó irányban hala­dunk. Leülök, és én is gyönyör­ködöm egyenletes tempójú siklásunkban. Hajladozva in­tegetnek a búzakalászok. Kihajolok, letépek egyet, szájam sarkába illesztem. Mintha fütyülnék is. ■ Éhes lettem. Szólok a ha­jói nasnak: — Szendvicseket! — Nincs, kapitány! — Akkor vegyél! — Elfogyott a pénzünk. — És a sakk-könyv ára? — Nem vették meg. Gondolkozom, majd előre­szólók a kék szemű lánynak: — Mennyi pénz van ná­lad? Kezét tagadólag forgatja, ki sem nyitja a szemét. Sem­mi sincs nála. Beletúrok a zsebembe: hatvan fillér. Ke­vés. — Más antikváriumban is megpróbáltad ? — Nem, kapitány. — Akkor mire vársz? In­dulj ! A hajóinas megvonja vál­lát, hóna alá csapja a köny­vet, és leugrik a jacht olda­lán. — Vigyél magaddal iga­zolványt is! Csak úgy ve­szik meg. — Int, hogy van nála. ösvényt vág a dereká­ig érő búzában, ahogy távo­lodik tőlünk. Leülök távcsövemmel is­mét a tájat kémlelem. Für­dőnk a napsütésben. Csillog­nak a rézszerelvények a ha­jón. Jó munkát végzett az inas. — Hányadika van ma? — kiáltok a gépésznek. — November harminc, ka­pitány. — Holnapután könyvrész­letet kell fizetni — ordítok neki. — Melyikét? — A sakk-könyv részlet. Írja be a noteszba! Egyenletesen haladunk. Le veszem a terugerészsapkámat, megtörtöm izzadó homlo­kom. A gép szabályosan za­katol talpam alatt, órák, mű­szerek, lámpák remegnek, villognak előttem, minden rendben. Elpilledek a me­legben. Fut felénk a hajóinas, kiabál, lengeti karját. Muto­gat valamerre. Visszaordítok: — Kiflit hoztál Nem értem, mit mond. Fut felénk, és kiabál. Arra kapom a fejem, amerre mu­tat. Megtántorodok. — Tel­jes gőzzel hátra! — üvöl­töm. Késő. Zuhanunk. A kombájn sávot nyílt a ga­bonába. Amikor magamhoz térek, mellettem nyöszörögve fek­szik a gépész. Odaszólok: — A lány? A lány hol van? — Kapitány. Én nem tu­dok semmiféle lányról. Csak ketten voltunk a hajón. Elhalóan mondja, ráha­gyom. Szám sarkában még mindig ott a kalász. Szerinte tán ez sem igaz. Behunyom a szemem, és zuhanok egye­dül ... Míg fénycsík nem esik rám. Felülök az ágyban. Szé­les, kerék fej az ajtónyílás­ban. Valószínűleg a háziasz- szonyom egyik vendége. — Bocsánat, eltévesztettem a vécéajtót — mondja, mi­után hosszasan bámultuk egymást és ismét kirekeszti cellámból a fényt,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents